2016. ápr. 19.

Ismeretlen szerző: Báthory Gábor búcsúzkodása (1613)




(részlet

Napomnak tündöklő, fénylő szép csillaga,
Én ifjúságomnak örvendő virága,
Ragyogó, tündöklő hadi szép szerszáma
Heában készül volt ország oltalmára. (…)

Emlékezzetek rá, hogy Ráduly vajdával,
Havasban reámjött álnok fenevaddal,
Kopjámat eltörni az oláh vajdával,
Kész voltam megvíni fenye pogányokkal.

Pogányoknak hátat nem féltemben adtam,
De példámat azzal nektek én mutattam,
Hogy őket utálván, én nem társalkodtam,
Hozzátok hűségem sőt azzal mutattam.

Fejérvári székem hogy hátra vettettem,
Ne csudáld, hogy azt én másova rendeltem,
Istennek titkábúl Szebenben bémentem,
Hatalmas Istentül mert én így értettem:

Kisded székem naggyá jövendőben tenné,
Állapotom nekem ő följebb emelné,
Hazámnak romlását azzal épétené,
Sok szenvedés után székemben ültetne.

Szép szín alatt, Brassó, pogányt te béhozád,
Bethlen pogány Gábort ellenem támaszád,
Szűzek-, virágokat mind rabságra hajtád,
Sok jó vitézemet vélek levágatád.

Tombolván már örülsz, hogy szádban vankoncod,
Hátam mögé nekem ki mastan azt mondod:
Báthory Gábor mast Várad felé szállott,
Megvetették ágyát, de nem tudja, holott. (…)

Szép szín alatt engem Váradbúl kicsalván,
Magamat népemnek hogy én megmutatnám,
Mintegy mészárszékre, akképpen hajtattam,
Reménytelenképpen várbúl kizárlattam.

Jövendölt volt nékem akkor (éjjel) álmom:
Saskesellő fejemre, lásd, mely hamar szálljon,
Két szárnyával vervén, engem letagoljon,
Világos két szemem körmével kirúgjon.

Látván életemnek ő elfogyatói,
Az nagy ígéretért Plútónak hóhéri:
Környülvőnek engem, mint ördög kölkei,
Fegyverrel, puskákkal kíméletlen lőni.

Voltak én utánam hűséges hancsérim,
Más útra találtak menni jó híveim.
Látván, hogy nincsenek mellettem gyalogim,
Kardra kezdém vetni vitézi kezeim.

„Akartok ti mastan énnékem ártani?” –
Felszóval ott őket kezdém revogatni.
Számtalan sok lövést kezdének rám szórni,
Reménytelen magam kezdém oltalmazni. (…)

Nagy hertelenséggel éltem elfogyaták,
Remélvén ők azzal magoknak maradást.
Bátran már tehetnek nagy sok árultatást,
Gyilkosok örűlik ártatlan-vér-ontást.

Jövel, vedd markodban lölkömet, Istenem!
Az szent angyalokkal szolgáltass énnékem!
Vérben fagyván fekszik földnek színén testem,
Rajtam könyörűlő nincsen, én Istenem! (…)

Óh, szép nemzetségim, vitéz Báthorynak,
Szánjatok, hol vagytok, mert vadak, madarak,
Siratnak, kik szánnak, sok jó vitéz ifjak,
Erdélyi urakban kik elmaradtanak. (…)

Megoszlott seregek, csata-úszó rendek,
Szerelmes vitézim, szabad jó legények,
Hegyen, völgyön, vízen jártam tivéletek,
Diadalmas csatán forgottam köztetek.

Tanulatlanokbúl jó vitézt neveltem,
Hitünk-, Istenünkért véletek szenvedtem,
Csata-leshelyekben véletek legeltem,
Istennek szolgáit véletek őrzöttem.

Menjetek ki immár siralmas völgyekre,
Sírván kiáltsatok az magas kék égre:
Tekéntsen az Fölség ti könyörgéstekre,
Jussak tinektek is, urak, eszetekbe.

Óh, Báthory András, én jó vitéz öcsém,
Véled nem szólhatok, mert elfogyott éltem,
Szánj meg, vetessed föl én vitézi fejem,
Temesd tisztességgel én kimúlott testem.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 159-161. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Ismeretlen szerző: História az Erdélyországnak nyomorúságáról és magyaroknak Báthory Gábor ellen való föltámadásáról (1611)




(részlet)

Oh, szegény magyar nemzet, bezzeg vak vagy,
Az te szemedben az hályog igen nagy,
Az gonoszság is tebenned igen nagy,
Minden nemzet közt kitől cégéresb vagy.

Bolond ember az azt szokta mondani,
Ki rosta által nem szokott jól látni,
Mely beszéd bizonmajd reám kezd forrni,
Mert ablak által sem tudunk most látni.

Könnyebb az külső lopótúl őrizni,
Minden marháját ember oltalmazni,
Hogysem mint belső ellenségtől óvni,
Azmint magyarok szokták beszéleni.

Mi dolgunk vajjon most nem úgy vagyon-e,
És az mi igyünk ebbennem forog-e,
Olyan hajóban mi nem evezünk-e,
Gondolkodjál csak, majdan jut eszedbe.

Keblünkben vagynak az mérges viperák,
Kik anyjok hasát csakhamar kirágják,
Az embereket kik titkon mardossák,
És fullánkjokat mindenre kinyújtják.

Kicsodák azok, talánd azt kérdened,
Könnyű tenéked azokat értened,
Mert az úr Krisztus megadá esmerned,
Hogyha tenéked jól eszedben jutna.

Jünek ugymond sok tanítók hozzátok
Kik nem tanítók, hanem bolondétók,
Báránybőrt vonsznak följől őreájok,
De megesmérik, hogy gonosz farkasok.

Gyümölcsek olyan, mint savanyú alma,
Avagy Sodoma helyén termett alma,
Kivöl ha nézed, fölöttébb szép tiszta,
Ha beleharapsz, hamuval van rakva.

No nem példázok erről sok beszédet,
Mert azt jól tudom, értitek jó véggel,
Befogadtatok az ti elmétekben,
Reá is néztek gyakran szömötökkel.

Magyarországnak ezek pusztétói,
Minden gonoszságnak ezek indétói,
Kiket mondhatunk hogy ördög fiai,
És álnokságnak álnok formálói.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 157-158. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Mikes György (16-17. sz.) Gondolkodásimat és sok bánatimat (1609 május)




Gondolkodásimat és sok bánatimat,
Fordítsad örömre szomorúságimat,
Hozd fel, én Istenem, fényes csillagomat,
Világos napomat!

Ennyi sok ínségbűl, búbúlés bánatbúl,
Mint áspiskígyóktúl, sok mérges nyelvektűl,
Ments meg, én Istenem, az hitetlenségtűl,
Én ellenségimtűl!

Oltalmazz meg tűlök szintén, mint szent Jóbot,
Én édes Istenem, ily bűnös fiadot!
Te felséged ellen nagy sokszor vétkezett,
Még tereád jutott.

Reám, én Istenem, szegény nyomorultra
Fordítsd szent szemedet, mint egy szent Jónásra,
Kit cethal elnyelvén, megént az szárazra
Okáda az partra.

Gondod énreám is szintén oly nagy legyen,
Én ügyekezetem minden jóra menjen,
Mint az szent Józsefnek, dolgom úgy forogjon,
Tisztességes legyen!

Jussonak eszedben, szenteknek Istene,
Minden állatoknak kegyes teremtője,
Az te szent fiadnak nagy kínszenvedése,
Szörnyű epesége!

Vére kihullása bűnömnek sokságát,
Mossa hát el neki mindenundokságát,
Mint az szent Dávidnak, megsiratván bűnét,
Megalázván magát!

Szép hálaadással ő eseti után
Dicsíri az urat megtérése után,
Kész az szolgálatra bűneit elhagyván,
Többé nem követvén.

Mint szintén az szentek az ő életekben
Alázatosképpen szolgáltanak híven,
Dicsírem felséged én is azonképpen,
Teljes életemben.

Időm elfolyása – mint árnyék múlása,
Eltávozik tűlem nagy friss vigassága,
Mint szép buboríknak vízen lobogása,
Nincs állandósága.

Kertbeli virágok, szép tündöklő füvek,
Boldogbak nálunknál szépen zöldellő fák;
Idejek eltelvén, megént elváltoznak
És gyászban öltöznek.

Ékesség, nagy frisség így hát nem állandó,
Széles ez világon minden változandó,
Mint óra forgása, minden elmúlandó,
Üdővel romlandó.

Sok szép könyörgéssel, kegyelmes Úristen,
Én felmagasztallak teljes életemben,
Míg lészen életem ez halandó testben,
Dicsírtessél mennyben!

Dicsíret, dücsőség az Atya Istennek,
Fényes mennyországban az Jézus Krisztusnak,
Egyenlő méltóság az Szentháromságnak,
Szentlélek Istennek!

Ez éneket szerzém én nagy bánatimban,
Nevemet megírtam versek folyásában,
Ezerhatszázkilenc esztendő forgásban,
Pünkösdnek hovában.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 154-156. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.