Milyen volt Vajda János? A kortárs Jókai
szerint „eszméje a fiatal óriásnak”. Jól „megtermett, izmos, szálas alak” – emlékezik
rá ifjú híve, Endrődi Sándor. Vehemens népvezérként idézi meg 1848 márciusának
újságíró szemtanúja: Ágai Adolf. Öregkorában úgy sétál végig mindennap a
korzón, hogy arca „mindig morózus”, mindig „kemény, feszes lépésekkel” megy, és
„mindig egyedül” – látja Schöpflin Aladár. Mikszáth Kálmán „kivert biká”-hoz
hasonlítja. Mintha két ellentétes portrét látnánk: a daliás forradalmárét,
közemberét – és az emberkerülő különcét.
Ez a két arckép vajon egybevág-e
életének és költészetének azzal a két szakaszával, amelyet következetesen
megkülönböztetnek a róla írók? Úgy tetszik, Vajda életútját, életművét maga a
történelem szeli ketté. A nagy reményekkel, eszményekkel teli, becsvágyó
fiatalember, a váli erdészfiú olyan években emelkedik az ország legnagyobbjai
közé, amikor a nemzet is hatalmas, feltáruló lehetőségekben bízik; amikor
óriások és hősök teremnek. Petőfi, Jókai, Vasvári társa, Kossuth csodálója,
honvédtisztként harcol. Világos után is – bujdosását, büntető besorozását,
földbecslő hivatalnokoskodását megélve – egyike marad azoknak a 48-hoz hű
költőknek, akiket számon tart az olvasóközönség. Úgy lát napvilágot első
kötete, hogy néhány éven belül négy másik könyve követi (1855-1860). Emellett
lírai antológiát, díszes albumot szerkeszt, franciából fordít egy kötetet, Ildikó című drámáját bemutatja a
Nemzeti Színház. Jeles politikai lap belső munkatársa és hírhedett kritikusa,
1857-től népszerű hetilap szerkesztője lesz. Elismertségét jelezheti A virrasztók című verse körül támadt
élénk érdeklődés, a mű kitüntető jutalma, Szendrey Júlia válaszverse. S
jellemző számontartottságára, hogy amikor Liszt Ferenc magyar tárgyú opera
komponálását tervezi, Vajdára gondol, mint szövegíróra. Ezekben az esztendőkben
éri élete nagy érzelmi megrázkódtatása is: megismerkedik Ginával, esztelennek
bizonyuló reménykedése abban, hogy a nagyravágyó, büszke szépség meghallgatja
költőjét.
Önmaga így pillant vissza: „A magyar kör
legbensőbb bizalmának örvendhettem”, majd következtek azok a „legínségesebb
évek, amelyekben a sorscsapások egész förgetege tornyosult össze fölöttem”.
1867-en látja így a pályáját kettéválasztó törésvonalat. Vajon a kiegyezésben
kell keresnünk a fordulat fő okát és hátterét? Fontos a történelmi változás, de
a Vajda-életutat alakító erők összetettebbek. Valóban fatális csapások sújtják:
két nagy tehetségű ifjú híve, munkatársa hal meg egymás után, tragikus
hirtelenséggel; szülei szörnyethalnak. De mindezt megelőzik politikai
csatározásai s az így önmaga által kihívott balsors. Elsősorban két röpiratával
(1862) teszi ellenségévé a társadalmi és irodalmi élet többségét, főleg
vezetőit. Támadások céltáblája, viták, élclapok tárgya lesz, fokról fokra
elszigetelődik. Hetilapját is meg kell szüntetnie, kenyér nélkül marad. Bécsbe
megy, hogy munkát találjon. (1864-65). Innen megtörten, megkeseredve tér
vissza. 1860 óta évente egy (legtöbb: három) verset ír, sok évben annyit sem.
1872 számít új, második lírai korszaka kezdetének: ekkor tartja székfoglalóját
a Kisfaludy Társaságban. Régi népszerűségét azonban többé nem sikerül
visszaszereznie.
Vajdát a legérzékenyebben érinti, hogyan
alakul lírájának fogadtatása. 1860-ban súlyos kudarcot szenved saját kiadású
verseskötetével (Vészhangok). Ez
csupán kezdete az őt haláláig elkísérő költői sikertelenségnek. A Vészhangok után csak tizenkét év múlva
próbálkozik újabb lírai gyűjtemény megjelentetésével. Ez éppúgy eladatlan s
kedvező visszhang nélkül marad, mint későbbi, önerőből vagy baráti összefogás
segítségével napvilágot látó kötetei. Néhány régi társa és kevés ifjú rajongója
tart csak ki mellette.
Egyedül maradásának egyik alapvető oka
költészete újszerűsége. Idegenkedést, elutasítást vált ki éppen legszemélyesebb
vívmányaival. Szerelmi lírájának merész érzékisége, szenvedélyessége,
természeti-filozófiai verseinek súlyos kétségei, végtelent faggató kérdései, a
vulkanikus kitörések és grandiózus túlzások évszázadosan megszokott
ízléshatárokat lépnek át. Ám épp ez a líra vethet fényt arra, hogy portréjának
kettőssége, pályájának kettéválasztása lényegében egyszerűsítés. Hiszen már az
ifjú lírikusnál fellelhetjük azokat a nagyszerű ciklusokat (Sirámok, Gina
emléke stb.), amelyek nemcsak előzményei, hanem egyenértékű képviselői is a
Vajda-líra botránkoztató újdonságának, majdan Adyt megbabonázó mélységeinek.
MINTHA ÖRVÉNY FÖLÖTT JÁRNÉK
(Gina emléke, XXXI.)
Mintha örvény föött járnék,
Vagy elfödne sötét árnyék;
Egem végig beborulva
Haragosan villámolna;
Virágok és falevelek
Ijedtökben reszketnének;
Rám fekete felhők közül
Űzve gonosz sejtelemtű
Integetve, esdekelve
Rémült angyalarc meredne;
És azonban ember, állat
Szédelegve futosnának,
Kézkulcsolva, nyöszörögve;
Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt ketté hasadna,
S hullana a kénkőzápor…
Ah pokolkín-kéjes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem…
Mégis mindig rád emlékszem!
„… mintha menykő csapott volna (belé),
egyszerre elállt a szó, ajkai, szempillái nyitva maradtak, keble emelkedni,
szemei szikrázni, feje szédülni, arca lángolni kezdett, lélegzete egymást érő
sóhajokba olvadt… végre térdeiről a földre borult” – így írja le a fiatal Vajda
egy novellájában, miként ha a hölgy szépsége rajongójára. 1858-ban „Hajdani2
álnéven közi ezt az elbeszélését, nyilvánvaló a leírás mögött rejlő saját
élmény. Hiszen ekkorra már szenvedélyes rabjává lett budai szállásadója feltűnő
szépségű, gőgös, nagyravágyó lányának: Kratochwill Georginának, akit ő Ginának
nevez. A kopott költő házassági ajánlatát kikacagja, másként képzeli el az
életét. Hamarosan Bécsbe költözik, s egy herceg kegyencnőjeként él. Szegényes
és egyoldalú a szerelem, de Vajda számára életre szólóan fogva tartónak
bizonyuló élmény, megrendítő szerelmi versek sorozatának forrása.
A Gina
emléke ciklus (32 darabból áll, és 1860-ban született) ennek a szerelmi
drámának egyik belső tükörképe. Ábrándok, izzó reménykedések, földig sújtó
csalódások, himnuszok és átkok szélsőséges lírai mozaikja. Közülük a Mintha örvény című látomás sűríti és
reprezentálja a Vajda által teremtett költői varázs számos jellegzetességét.
Első hatásában szuggesztív erejű
költemény. Ez az erő a vers egységes lendületéből fakad. A feltörő haj
természetességével egyetlen kifakadás tanúi vagyunk. Ez a kilenc alárendelt
mellékmondat s az ezek áradatát lezáró, betetőző két felkiáltás, közte két
kijelentés – egyetlen nagy lélegzetű monológ. Lélektanilag: egy mondat. A heves
átélés elementáris erővel pattantja szét a verskonvenciók és nyelvi kötöttségek
burkait. Vajda kedvenc hasonlatával élve, mintegy tűzhányóként lobban lángra,
sistereg, sugárzik, pompázik, tündököl – a szenvedély. A vers középpontját
keresve rálelünk arra a két sorra, amely „logikus” (nyelvi-logikus) magjának
tekinthető. Tudatos és félig tudatos indítéknak is vélhetjük. „… én ezt mind,
mind átérzem, / Valahányszor rád emlékszem…” – bukkan fel a vers utolsó előtti
soraiban. Voltaképpen ezzel a kijelentéssel kellene kezdődnie a költeménynek a (logikai és nyelvtani) szabályok
szerint: valahányszor rád emlékszem… úgy érzem, mintha örvény fölött járnék
stb. Hiszen a költemény zömét, testét alkotó sorok abból állnak össze, hogy a
különböző képekkel, hasonlatokkal egy lelkiállapotot festenek, közelítenek,
próbálnak körülírni.
A furcsa s a vers fontos hatáserejéhez
tartozó az, hogy az indításkor ránk zúduló, tizennyolc soron át szeszélyesen
cikázó képsorral találkozva em tudhatjuk,m i fűzi össze ezt a vízióáradatot. Az
„illogikus” centrum tulajdonképpen a vers első sora, kezdete: „Mintha örvény
fölött járnék”. Centrum, mert kulcsszerű hatalma szabadítja fel és irányítja a
nyomában kitóduló hasonlatokat, mintegy saját lelke szinonimáit: (mintha)
„Virágok és falevelek / … reszketnének”, „fekete felhők közül” „Rémült
angyalarc meredne” (rám), „Távol orkán már hörögne”, „Az égbolt ketté hasadna”
stb. Ugyanakkor azért „illogikus” is a kijelentéssor, mert a mellékmondatok
sora, főmondat nélkül; a módhatározók színezése, differenciálása anélkül
halmozódik, hogy tudnánk, mi az, aminek a módozataival találkozunk. Az „úgy
érzem magam” (mintha), „olyan érzések járnak át” (mintha) megállapítás
hiányzik. A versbeli sorrend, a hasonlatok, látomások előrevetése, túltengése
szokatlan jelentést hordoz. Arról árulkodik,hogy a mű legvégére szoruló „rád
emlékszem” alaphelyzete háttérbe szorul, elhalványul e mögött az ellentmondó,
bonyolult érzésszövevény mögött. Az emlékezés kiindulópontul, ürügyként szolgál
ennek a grandiózus belső színjátéknak a megéléséhez.
Közelebbről vizsgálva a sorok, képek
elépítését, ismét megerősödhet az a tapasztalat, hogy a költemények súlyát,
lényegét az indító kilenc hiányos mellékmondat hordozza. Úgy aránylik a lezáró
három sorshoz,m int vallomás az utórezgéshez; mint eleven bemutatás az „íme” kezdetű
következtetéshez. A 9 mellékmondat 17 sor. Hány kép, hány hasonlat ez?
Különössége az, hogy mondattanilag sokszorozódik, úr árnyalatokkal bővül,
képként pedig sorozattá is fűződik, de miniatúrákká is széttöredezik. Minden
esetben a többértelműség, az időbeli kapcsolatok alakulása miatt történik ez a
szemfényvesztéshez hasonló jelenség.
Szemléletileg – költői vízióként –
tekinthető egyetlen nagy képnek. Örvény fölött jár a költő, fölötte az ég
beborul, villámlik, virágok, falevelek, rémült angyalarc rémlik föl előtte a
felhők közül – miközben ember, állat rettegve, fejveszetten futkos, orkán
hörög, az égbolt kettéhasadása után kénkőzápor hullik. Így, egyetlen képként is
kettős természetűnek tűnhet ez a látomás. Romantikusak az elemek (örvény,
vihar, végítélet stb.), romantikus maga a halmozás is. Az, hogy a külön-külön
is végletes helyzetek, látványok egymásra tornyosulnak, egymást erősítik, addig
fokozva a borzadályt, amíg szinte már mesterkéltnek hat eltúlzottságában.
Másfelől viszont több, már mesterkéltnek hat eltúlzottságában. Másfelől viszont
több, mint a képsor egésze egyes összetevői romantikájánál. Halmozásuk a
romantikusan vadregényes tájkép összeillőnek tetsző keretein belül egymásra
dobáltságot, bizarr társításokat is sugall. Bizonyos részletekben követhetjük
ezt, az alapjában romantikus jellegű képek jellemváltozását. Ilyen kiugró kép
például a „rémült angyalarc”-é: (mintha) „Rám fekete felhők közül / Űzve gonosz
sejtelemtűl / Integetve, esdekelve / Rémült angyalarc meredne”. Ki, mi lehet ez
az arc? Gina arca? Önmagáé? Az istenítélet hírnöke? Vagy az ítélettől reszkető
embereket idézi? Magáé az „égé”, a szó természeti és isteni értelmében?
Sejtelem, baljóslatú előérzet kivetítése – vagy a haragos, fenyegető „idő”
önmagától, következményeitől megrendülő arca? A találgatások szaporíthatók, de
nem meríthetők ki teljesen, s főként nem azonosíthatók, nem helyettesíthetők be
maradéktalanul egy bizonyos névvel. Nem tagadhatjuk el jogosultságukat, de
önkényes lenne bármelyiket kiemelni, egyedülállónak vagy akár dominálónak
megtenni, így értelmezni. Csonkítást jelentene ez. Hiszen rezzenések,
árnyalatok, felhangok gyanánt éppen a vibrálás a lényege ennek a képnek. Költői
hitelessége éppen e szorongó többarcúságban, talányosságban is rejlik. Mindezt
alátámasztja a sok árnyaló, meghatározó s ugyanakkor el is bizonytalanító
határozó, jelző, amely szorosan hozzátapad, amely növeli e „rémült angyalarc’”
asszociációs udvarát. Ez az arc: rám mered, fekete felhők közül (mered), gonosz
sejtelemtül űzve (mered), integetve (mered), esdekelve (mered) – hallhatjuk a
valódi és képes helyhatározókat, módhatározókat. S hozzátehetjük: maga a
„mered” ige önmagában is gazdag. Egyszerre idézhet mozzanatosságot és hosszan
tartó állapotot, megtorpanást és elhessegethetetlenséget; rá- és felismerést;
megrovást és figyelmeztetést; kérdőre vonást és feleletre várakozást;
megdöbbenést és meghökkenést. Minden változatnak érzelmi telítettsége, többféle
idővonatkozása van. Mindegyik más lelki energiákat rezdít meg. Hasonló
többarcúságot mutat a vers szó- és motívumkincse, grammatikai alakzatainak sora
is.
A versforma is kétarcú. Kettős ritmus
érvényesül, nem teljes következetességgel: hibátlan a felező nyolcas, változó a
trochaikus lejtés. A kiemelt „rémült angyalarc” sorok mutatják legtisztábban az
időmértékes ereszkedő verslábakat. A vers egész formája is kettős hatású:
klasszikus zártságra, Shakespeare-szonettre emlékeztet – de szembetűnő
eltéréssel. Vajda 20+1 sora, szemben a 12+2-vel,már tipográfiailag is
túláradásról árulkodik. A zártságot ziláltság benyomásaival ötvözi, Vajdánál
ritka formai bravúrként.
Többször utaltunk a vers
időkapcsolataira. Felfoghatjuk a sorokat egy folyamat rögzítéseként is, egy
élmény, egy időbeli egymás után visszaadásának. De maga a szerkesztés, a
mondattani megoldás, az írásjelek használata, a felsorolásjelleg s a fokozódás,
amely már a hangütésnél feszültségként adva van, mind az egyidejűség mellett
szól. Azt sugallja, hogy valamennyi mozzanat szimultán zajlik. Nem hossza van
itt az időnek, hanem mélysége, tartama (Bergsont híva segítségül). Ezt húzza
alá a befejező sorokhoz átvezető felkiáltás, a vers egetlen kerek mondata,
egyszersmind e műnek, de a Vajda-életműnek is jellemző esszenciája. „Ah
pokolkín-kéjes mámor!” Maga a jelző is újabb elemzések sorára ösztönözhet a
bene rejlő árnyalatok töménységével, szerteágazásával. És példa lehet – miként
az egész vers – a romantika végleteinek találkozása a merész, paradoxonszerű
modern képvilággal.
KÍSÉRTETEK (1885)
Kik éjfelente sirkertekből
Holt halavány emelkednek föl;
Kik, mert e földön mennyet éltek,
Mint megszedett virágra méhek,
E földre vágyva visszajárnak,
E nyugtalan, ártatlan árnyak,
E létsovár, bolyongó lelkek -
Nem ők, akik kétségbeejtnek.
Nem azok az igazi holtak,
Kik egyszer itten éltek, voltak,
Nem ugy van az, mint hiszik, tartják.
A porban a halhatatlanság.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem birt megszületni.
Üdvözitő csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett, halhatatlan.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A mult nem hozza vissza többé.
Soha többé!
Ha van tudat a túlvilágon,
Én mindig ezt az órát látom.
E hézagot a mult időben,
Mit ki nem tölt a teremtő sem,
Mely visszaásit onnan rája,
Mint a halott leesett álla...
És látom, hogy vigyorogja a szót,
Mit a halál belé fagyasztott,
Gúnnyal, kárörvendőn, örökké:
Soha - tudod-e? - soha többé!
Kit örök ifju hajnal képe,
Megújulás bibor mezébe
Öltözködő vidám tavasszal
Az ébredés meg nem vigasztal;
Ha fényes égen ragyogó nap
Arany szegélyt fest a lomboknak,
S alattuk néma a madár,
Mert vágya, üdve telve már,
S csak néha tör ki kebeléből
Egy halk nyögés a fojtó kéjtől;
Ha lábhegyen jár, hallgatózva
A titkokat rejtő bozótba'
A hőn sohajtó lebke szél,
És mint a méz a méheszárnyon,
Már csak az ingó játszi árnyon
Szállongó illatár beszél
Az isteni gyönyörről, melybe'
Erdő-mező alél pihegve;
Ha attól, ami neked fáj itt,
Emléked egy nagyot villámlik,
S egyszerre mind föltűnni látod,
Mit elveszitett ifjuságod;
A tünde lényt aranyhajával,
Halhatlanító ajakával,
Honnan feléd mosolygva, nyitva
Az örök üdv csodája, titka;
S a vágytól, mert azt el nem érted,
Újból, örökké forr a véred,
Forr itt a földön, lenn sirodban,
A menyországban, a pokolban;
Csillag, nap válna porló röggé,
E tűztől nem menekszel többé;
Ha vagy, ki földön e sort érted,
Im, ládd, mi az örök kisértet...
Vajda János legkülönösebb és
legjellegzetesebb verseinek egyike. Ezzé teszi például a mű egészét
végigkísérő, sokrétű talányosság. Hiszen miről szól? Azokról, akik „éjfelente
sirkertekből / Holt halavány emelkednek föl”, kik „E földre vágyva
visszajárnak”? E „létsovár, bolyogó lelkek”-ről? Vagyis a szó szoros értelmében
vett kísértetekről? A költő nyomban azzal indítja versét, hogy ezt kizárja.
„nem ők, a kik kétségbeejtnek” – mondja. Akkor talán annak a lénynek átvitt
értelmű kísértetéről van szó, akinek emlékétől nem tud szabadulni, akiben „…
föltünni látod, / Mit elveszitett ifjuságod”? A „tünde lény” kísért itt, „aranyhajával,
/ Halhatlanitó ajakával”, aki maga az „örök üdv csodája, titka”? Közeledünk a
vers centrumához. Hiszen ez a mosolygó nőalak az, aki rendkívüli hatalmat
képvisel:
… a vágytól, mert azt el nem érted,
Ujból, örökké forr a véred.
Közelítjük a költemény áradó hevének
ihletforrását, de még nem találtuk meg. Vajon nem a közvetlen életrajzi
háttérhez érdemes folyamodnunk?
1885, amikor a vers íródott, a költő
magánélete látszólag új szakaszának első éve. Előző esztendőben vált el
hivatalosan Bartos Rózától, nála harminchárom évvel fiatalabb feleségétől,
viharos körülmények között. Romantikus, szenvedélyes udvarlás előzte meg ezt a
lényegében két évig tartó, kurta-furcsa házasságot. Vajon nem a csábító, szép
ifjú nő közeli emléke kísért itt? Hiszen az 1884-ben megjelent Ábel és Aranka című verses meséjének
kétségtelenül Róza volt a női mintája, aki még modellt is ült az
illusztrációkat készítő Jankó Jánosnak.
De itt másról van szó. El „nem ért”, „be nem telt” vágy, „testet nem
öltött ábránd” az, amit a költő itt megidéz, hangsúlyoz. S ezekhez a
megjelölésekhez hasonló, más Vajda-versekből ismerős utalások csatlakoznak:
„elszalasztott meddő óra”, „az az óra”, a „hézag a múlt időben”, „el nem
lobbant láng”. Valamennyi a konkrét Gina-élményhez, a teljesületlen szerelemhez
fűződik. Ugyanakkor ez az elszalasztott, meddő óra elvontabb régiókba is
emelkedik, szubsztanciává légiesedik.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak a mi nem birt megszületni.
E két sor jelentésudvarával együtt
összecseng az Utolsó dal, Ginához hasonló részletével:
… csak az halt meg, a mi nem lett,
S az él örökké, a mi volt.
Az idézett költői kijelentések nem filozofikus szentenciákként jelennek
meg. A Kisértetekben e két sor egy
óriási lélegzetvétel részeként bukkan fel. Apró lírai mozzanata annak a
bevezető négy szakasznak (8, 6, 8, 10 sorosak), amelyek nekirugaszkodásként
tekinthetőek a vers testét képező, következő 34 sor hömpölygéséhez. Ez utóbbi
egyetlen felsóhajtás, egyetlen óriás mondat, egyszersmind a vers befejezése:
Ha vagy, ki földön e sort érted,
Im, ládd, mi az örök kisértet.
- halljuk, s ennek nyomában
kirajzolódhat az egész vers, a benne feszülő költői útvonala. Különös, sokarcú,
többértelmű jelenség megfogalmazásának keresése ez: gomolygó élménytöredékek
művé szerveződése, 32-32 sor – négy-ötödfeles jambusokból álló, párrímes sor
áll egymással szemben, az idézett utolsó két sor pedig mintegy közös pecsétként
zárja le az egészet. A költemény öntudatlan szerkezeti egyensúlya ekként is
vázolható.
Nehezen megnevezhető, nehezen felfogható
az, mi is ez az „örök kisértet”. „Ha
vagy, ki földön e sort érted” – csupán akkor derülhet ki, mondja a költő,
maga is puszta feltételezésre támaszkodva. Azt a „sort” kellene érteni, amely
például a vers testének nevezett, 32 soros óriás mondatot alkotja. Ennek a
résznek a felépítési egységét pedig olyan jegyek hordozzák, amelyek önmaguk is
utalások, célzások, körülírások része. Vonatkozó névmások és
meg-megismétlődéseik fűzik össze a szerteágazó képeket, képzeteket. „Kit örök ifju hajnal képe, / … nem
vigasztal”, „Mit elveszitett
ifjuságod” – ugrik ki a második versegység dzsungellé burjánzó
hasonlatrengetegéből a mondatkolosszus két kristályosodási pontja. Egyúttal a
vers első, bevezetőnek tekintett szakaszaival is összekapcsolódik. Itt a „Kik” szó tér vissza háromszor
(„éjfelente sirkertekből” fölemelkednek, „földre vágyva visszajárnak”, „egyszer
itten éltek, voltak”). A második rész a lényeget hordozó, egyetlen kifakadás, a
„örök kisértet” egyetlen ívű megnevezési kísérlete. S így értelmezhető a
lezárás: ha valaki a földön megérti ezt, a bevezetést, s főként a megelőző
mellékmondatot, illetve képsort, az fogalmat alkothat arról, mi az örök
kísértet. A nyolc, átlag négysoros mellékmondat mindegyike egy-egy kép, egy-egy
sugallat arról a hazajáró emlékről, különös természetéről s még inkább arról,
hogy mit jelent, milyen – szavakkal alig elmondható – ez a jelentés.
Egyetlen nagylélegzetű egységnek készül
a kiemelt 32 sor, de kifullad, széttöredezik ez az egység, mint maga a mondat.
Két pontot jelöltünk meg. Eligazító pontoknak is tekinthetjük ezeket a
mondatóriásban. Különösen a második részlet az, amely mintegy kétfelé osztja a
mellékmondatokat, s így segít rekonstruálni az eredeti feszültség fő ösvényeit.
„… attól, a mi neked fáj itt, / Emléked egy nagyot villámlik, / S egyszerre mind föltünni látod / Mit
elveszitett ifjuságod” – ez után a négy sor után festi azt, „mit elevszitett”
ifjúsága: a tünde lényt, örök üdv csodáját, el nem ért vágyat. Ez előtt pedig
felidézi az „emlékek villámlásának” lelkiállapotát, a szellemidézés telített
pillanatait. Amikor a „megujulás”, az
„ébredés meg nem vigasztal”, (amikor)
„fényes égen ragyogó nap / Arany szegélyt fest a lomboknak”, s a néma madárból
néha tör ki „Egy halk nyögés a fojtó kéjtől”, (amikor) „lábhegyen jár, hallgatózva” „a hőn sohajtó lebke szél”, s
„Szállongó illatár beszél / Az isteni gyönyörről”. Amikor „attól, a mi neked fáj itt, / Emléked egy nagyot villámlik”.
Ez a tagolás kiemeli az „örök kisértet” kétféleségét. Ez a kísértet egyrészt
az, akit (amit) elveszített
„ifjuságod”, tehát egy lény, egy vágy stb. Másrészt viszont nemcsak az, hanem
jelen van azokban a pillanatokban,
hangulatokban, közérzetekben, amikor
„a szél lábhegyen jár” stb. Feltűnik ez a kísértet az „emlék villámlásában” az
„egyszerre mind föltünni” látásban. Tehát, mint minden kísértet, kétéletű:
valóság – de hajdani valóság, s így felidézésében és szándéktalan
felidéződésében egzisztáló valóság. Objektív, tárgyi létező (Gina) – de
szubjektív, alanyi létező még inkább. Valakinek (a költőnek) tudatában,
bizonyos pillanataiban, közérzeteiben megjelenő. A valóságos lény
„hajdaniságában” átszellemített, a szubjektív emléknek pedig éppen ez a minél
önkényesebb átszellemítettsége a „teste”. S ez a „test”, ez a „tárgy” magában
az alanyban, az ő hangulataiban, lelkiállapotaiban van jelen. Azaz éppúgy
hordozója ennek az alanynak, lényegének (Vajdának) , mint a hajdani tárgynak
(Ginának).
Mindez – az egyetlen, összetett
érzéskomplexum megközelítése- sokféleképpen, néhol ellentmondásosan valósul
meg. Például tanúi lehetünk a logikai, nyelvtani, stilisztikai kétféleségeknek,
itt-ott útvesztőkbe bonyolódásnak. Így a tárgy megfogalmazatlansága, próteuszi
alakváltása nyelvtani és lélektani alanyok vibrálásaként mutatkozik. Hol
önmagáról beszél a költő, hol az olvasóhoz szól, hol pedig egybemossa a kettőt.
(Az, akit a vidám tavasz „nem vigasztal”, lehet maga a költő, de érthető arra
is, aki ezt átélte, aki felfogja. A „föltünni látod” lehet önmegszólítás, de az
olvasó megszólítása is.) Vajda belebonyolódik saját körmondatába, ám éppen a
feltóduló képzetek gazdagsága, egyidejűsége, újszerűsége miatt. Ezt és teljesen
újszerű, minőségi kétarcúságot tükröznek akár a kötőszavak is: kit, ha, mert,
s, ha, im stb. összesen tizenöt belső kapcsolással találkozunk, köztük
kötőszóhalmozásokkal, többször logikai többértelműségekkel. (A „ha” – „amikor”
értelemben is stb.) Egyfelől ódon retorikus körmondat ez, másfelől újfajta
szemantikai többrétűség életre hívása. Szóhasználatban, képekben is hasonló
jelenséget figyelhetünk meg. A „hajnal”: ifjú, a tavasz: vidám és bíbor mezbe
öltözik stb., ahogyan ez a mítoszok, eposzok korától hagyományossá vált.
Másfelől a „fojtó kéjtől” halkan nyögő madár s a „titkokat rejtő bozót” – a
csokonais, berzsenyis reminszcenciák mellett Vajda egyéni titokzatosságát,
erotikáját is sugározza. Felbukkannak olyan bravúros részletek, amelyek a vers
kezdetétől bujkáló, vágyaktól feszes víziót hangok éneklő hullámzásával,
zeneiségével teszik lírai varázslattá. Ilyen például az óriás mondat egy
kristálya: „és mint a méz a méheszárnyon, / Már csak az ingó játszi árnyon”
kezdetű rész. A mikroszkopikus képecskéket gazdag szinesztéziák, zsongó
hanghatások szövik át.
A Kisértetek
már a Nyugat mestereit előlegezi.
NÁDAS TAVON (1888.)
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...
„Egy vadász és költő egyesült képzelme
alig találna itt még valami kívánnivalót.” „… a nádas erdő halkan suttogó
árnyas csatornái között, a benne fürdő nyári nap ragyogó vagy a telihold
kísérteties fényétől elöntött csöndes sík víz tükrein nesztelenül hajtott
csónakban fütyülő szárnyú kacsákra (vadászni): - ez már tündéri”. Így ír
Vajdaújságcikkben a Szabadka közelében lévő palicsi tóról, egyik kedves
vadászhelyéről, a Nádas tavont
ihlető színhelyről. Gyermekkorától haláláig életeleme volt az erdei, vízparti
magány. Midig elmélyedő töprengésre késztette a vadon elhagyatottsága,
végtelenje, „gyönyörteljes borzadálya”. Itt éppen a tó „nappali bűbáj”-ával
találkozik. S ez a varázslat kiváltságos költői pillanatokat hoz, Vajdánál
ritkán adódó, könnyed, letisztult, lebegő, hibátlan egységű poézist teremt.
A vers minden mikronjára kiterjedő,
azokat mélyen átható harmónia tanúi vagyunk.
Első hallásra egyetlen bűvölő ritmus
hálója emel fel minket. Honnan ered? Például a poézis hangzásvilágából. Költői
szándékosság aligha, csupán az ihlet mágnesessége képes a hangzókat ilyen
alakzatokba rendezni. Legfeltűnőbb a nazálisok pompája. Uralkodnak az m, n, nn, ny, nny hangok. 121-szer
találkozunk velük, s hozzájuk járul a cím első és utolsó n-je: Nádas tavon.
Búgásukat fokozza gyakori kettőzésük, szó eleji, szó végi előfordulásaik: ng, nt, nd, ns kapcsolataik és az l-ekkel való váltakozásuk. Mert a
következő domináló hang az l (ll, ly).
Különösen a 7. és 12. szakaszban emelkedik fel dallama:
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge
déli szellő,
A szelíden
rám lehellő?
………………………………
A levegő meg
se lebben,
Minden alszik…
és a lelkem
Ring egy méla
sejtelemben:
Ez a hat sor arra is felhívja a
figyelmünket, hogy a h-k és ő-k miként hullámoztatják tovább ezt az n, m, ny és az l-ből eredő kölcsönhatást. Az időnként felbukkanó másik laterális
hang, az r ellenpontozza ezt (1., 3.,
6., 7., 2. szakasz). „A vad alszik a berekben. / Fegyveremmel az ölemben / Ringatózom önfeledten.” Ahogy a fegyver
és a berek tárgyibb, keményebb képzetei a lágyságot, úgy az r-ek rezgése is ellentétezéssel fokozza
a ringatózás némaságát. Mindezt alliterációk színezik, hangfestő, sőt
szinesztéziás bújócskáikkal. Például a csillanó tón lengő csónak és a „ragyogó”, a
„csillanó tükrén a tónak” elemeknél a cs-k csengésén túl az ó-k,
t-k s tó kergetőzésével a víz, a verőfény játékát, káprázatát, csobogást,
lebegést közvetítenek. Egyszerre érzékeltetik a vizuális, az auditív és a
motorikus vibrálást. Mindez a következő szakaszban az l-ek révén tér vissza: „Mint az árnyék, olyan halkan, /Észrevétlen, mondhatatlan / Andalít hangulatban.” Burkoltan visszatér a „tó” is az „andalító”-ban.
Ez a túlzottnak tűnhető (és távolról sem
kimerített!) hangtani taglalás azért is természetesen adódik, mert ezek a
hangzásképek, vibrálások, dallamhatások lírai megtestesítői a vers különös
gondolatiságának. Hiszen ha a költemény eszmei közepét, legelvontabb fókuszát
keressük, akkor azt éppen a hangzásbeli összképben is csillámló, lengedező,
ringatózó hintázás, lebegés nyomán lelhetjük fel. A lágy zenei ritmus s az
„önfeledt ringatózás” nemcsak szó szerint szerepel, ismétlődik, hanem együttes
sugalmazássá légiesítve is közvetíti a Nádas
tavon lényegét. A „semmiség” „kék ürén” messze tévedő gondolat –
voltaképpen „gondolat”-nak alig nevezhető révedezés. S ennek az elandalodásnak
a lelkét mentik, varázsolják szavakba a hangzó elemek, a légrezgésben élők. Így
képes költői életre kelni a tavi bűvölet, a pillanatnyiságában, telítettségében
illanó élmény.
S minden olyan mozdulatlan..
Mult jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
Ez a tüntetően történés nélküli,
dermedt, megállt pillanat joggal juttathatja eszünkbe a majdani, huszadik
századi művészek sokféle időélményét: időfelbontást, külső leszűkítést, belső
felnagyítást, impresszionista, szimultán és egyéb látásmódokat, technikákat.
Vajdánál – mint egész költészete során annyiszor – szorongó, kétkedő,
megilletődött kérdések ébrednek a megállított idő átélésekor. Most szinte
súlytalanok az elsuttogott kérdések: „Mi megyünk-e vagy a felhő”? „Vagy a lenge
déli szellő,” „Földi élet, hol a réved?” „Mult jövendő tán együtt van / Ebben
az egy pillanatban?” „Hátha minden e világon, / Földi életem, halálom / Csak
mese, csalódás, álom?...”
Jellemző, hogy a költemény egészét is
kérdőjel fejezi be. Ráadásul maga a „befejezettség” is kétséges, hiszen még
három ponttal is megtoldja a költő, mintegy a végtelen felé lendítve a
tűnődést.
A gondolatok súlya, súlytalansága,
hangzásbeli és mondattani alakzatai, az írásjelek adta képzetek kölcsönösen
átfonják egymást. Mind a révedezés légkörét jelenítik meg. A kérdőjelek (a
felvitt hangsúlyok), a vagy-vagy-ok billegése, a ismétlődő három pontok, a
„Mi”, „hol”, „megyünk-e” bizonytalanságai, a „tán”, „hátha” megengedő
árnyalatai, nyitva hagyott esélyei, a hangulat, mely andalító, a ringó sejtelem
– mely maga is „mélázó” – kívül van bármifajta biztos állításon. Minden csupán
feltételezett; hatalmas rejtélyek, örökkön nyitott kérdések szakadékai
sejthetők. De itt és most könnyed, kiegyensúlyozott formában van jelen, egyféle
biztonságban, mint amilyen a lengő csónaké vagy az önfeledt ringatózásé. A
versforma is ezt a békévé oldódott nyugtalanságot sugározza. Egyszerű, dallamos
felező nyolcasokkal találkozunk a háromsoros szakaszokon belül és hármas
csoport- (vagy bokor-)rímmel. Ezeket – különösen a szakaszvégeken – trochaikus
lejtés is színezi.
A lét szorongató rejtelmei a pillanat
varázsában a táj, a nádas, a tó leheleteivé halkulnak. A megkettőzött nap
„tüzes felhőben” és „víztükörben” érzéki csalódások káprázatával kábít. A vad –
alszik a berekben; „mint az árnyék” – olyan halkan leng a csónak: ismét látható
képpel közelítve egy füllel halhatót. A „déli szellő” – lenge, s nemcsak
„lehell” finoman, de még azt is „szelíden” teszi. Látvány, hallás, érzékelés,
tudás – mind villódzó, mint a tünedező nádligetek. Egymásba játszik valóság és
képzelődés.
Hangzásban és képben, gondolatiságban és
versformában, szuggesztióban és kérdéslebegtetésben egyaránt mély, elemi
filozófiai kételyek jelennek meg, de nem absztrakciókként, hanem az érzékelés
szintjén. A vegetatív lét önfeledtségében, a pillanat „bűbáj” varázslataiban, a
„talányok” sejtelmeiben. A „mese, csalódás, álom” közege ez. Az egész
Vajda-életműben nagy szerepű borzongások, szorongások – örvények, katasztrófák
verejtékes látomásai – itt gy9nyörködtetően, kecsesen, könnyedén lebbennek elő.
A bizonytalanság tündérivé oldódik. A költőre oly jellemző gyakorítások,
mozzanatosságok („tünedeznek”, „megjelennek”, „meg se lebben”), fosztóképzők
(„észrevétlen”, „mondhatatlan”, „mozdulatlan”) – eben a versben – játékosságot
hordoznak. A káprázatkeltéshez, két esély közt vibráláshoz járul a már kiemelt
„tán”, „vagy”, „hátha” fordulatsor a három pontok hasonló, tétovázó hatása.
Valamennyi a ringatózás, lebegés egységes atmoszféráját árasztja.
Az 1888-as keletkezésű Nádas tavon két
irodalmi stíluskorszak határvidékét képviseli. Objektív valósághűséget, köznapi
tárgyakat, kézzel is körültapintható látnivalókat közvetít, mint a 19. század
első felének fő művészi irányai (romantika, realizmus). Mégis mindezek mögött s
mindezeken keresztül e tárgyak objektivitásánál erősebb, átható alanyi
sugallatot juttat kifejezésre. Rokonait már az impresszionista lírában
találhatjuk meg. E kapcsolat érdekes példája az, hogy a nádas tavon csónakázást
vándormotívumnak is tekinthetjük. Baudelaire, Verlaine, Balmont, Fofanov stb.
hasonló verseivel vethetjük össze.
Forrás: 99 híres magyar vers és
értelmezése 206-233. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése