Jókai Mór: Petőfi Sándor

Hazánk egyik legnagyobb költőjének arczképét adjuk im át t. olvasóinknak. Rövid, alig tiz évig tartott irói pályáján Petőfi olly nevet vívott ki magának, mellyet nemcsak a hazában nem fognak soha el feledni, de a miről megemleget bennünket a külföld is s tartósabb bizonyságát látandja benne a magyar nép nemes lelkületének a történet bármellyik lapjánál.

Petőfi szegény szülőktől született a Kis-Kunság egyik városában, kik fiuknak mégis a legtisztesebb nevelést adták, elküldék őt főiskolákra tanulni, hol Petőfi mindenütt a legszebb előmeneteleket tette.

Azonban nem sokára valami ábrándos bújdosási vágy ébredt fel benne, elhagyta iskoláit, elébb vándorszinész, később katona lett.

Már katona korában emlegetik róla, hogy az őrálláson, mikor egyedül volt, azzal töltötte idejét, hogy elővette Horatiust és szavalt belőle s a faköpönyeget tele irta versekkel.

Betegsége miatt a katonaságból elbocsáták, ismét visszatért a tudományos pályára s Pápán folytatta iskoláit. Itt írta legelső figyelmet érdemlő verseit, mellyek közül az első még diák korában kijött az „Atheaneum” czimü szépirodalmi lapban; még akkor Petrovics névvel irta alá magát.

A komoly tudományok azonban nem sokáig birták őt lekötve tartani; ujra szinész lett, bejárta Kecskeméttől Debreczenig a kisebb szinpadokat, sokat szenvedett, éhezett. Hajh, sok ollyan helyen, a hol akkor éhezve járt, tejben vajban fürösztenék most! Nagy osztályrésze volt a szinészet nyomoruságából s kevés a dicsőségéből, míg végre jó sorsa és saját ohajtása Pestre vezérlette, hol a minden költők édesatyja V**** felismerve benne a nagyszerü költői tehetséget, pártolása alá vette s kieszközlé, hogy a „Nemzeti kör” kiadja Petőfi számos verseit egy kötetben.

E versek megjelentével azután meg volt Petőfi hire alapitva s többé pártfogásra nem volt szüksége.

A sajtó vezetőinek egyike, Vahot Imre, épen akkor meginditott „Divatlap”-jához felkérte őt szerkesztőtársnak s Petőfi népszerü versei rövid időn nagy közönséget szereztek e különben is jó, hazafias irányzatu lapnak.

Később Petőfi az „Életképek” czimü divatlapnak áldozá munkásságát s mindenütt meglátszott a közönség iránti szeretete, mert azon vállalatok a mikbe ő kizárólag dolgozott, rendesen annyi előfizetővel birtak, mint mostani divatlapjaink együtt véve.

E közben több önálló müvet is irt, mint „János vitéz”, „Helység kalapácsa” és versesgyüjteményeket: „Czipruslombok,” „Szerelemgyöngyei” czim alatt. Az első czim alatti (czipruslombok) egy ifju elholt leánykához van irva, s én itt találom Petőfi költészetét legmagasabbnak. Szerelmes versei mindent fölülmulnak érzés és gyöngéd szenvedély dolgában, a mi e nemben nyelvünkön olvasható. Népdalai annyira hiven vannak a nép kedéllyéből merítve, hogy maga a nagy népdal- buvár Erdélyi János is nép ajkiról vett dalok gyanánt szedte fel azokat gyüjteményébe. Leiró költeményei, mikben a pusztákat, az omladozott csárdákat rajzolja, a legragyogóbb képzeletről tesznek tanubizonyságot.

Mind ezen munkák pedig kisebb és nagyobb alaku gyüjteményekben együtt kaphatók könyvárusainknál s birásuk mindenkire nézve valódi szellemi kincs.

Petőfi legszebb verseit Szendrői Juliához irta, a kit nőül is vett, s kitől egy fia van, apjának szakasztott hasonmása. Bár költői szellemét is örökbe hagyta volna rá.

A lánglelkü költő korán elhalt. Senki sem tudja, hol és mikor. Elveszett; – mint Romulusról mondák, elragadták őt az égbe.

Sokan kétségbe vonják halálát, én többé nem kételkedem rajta; ha élne, mi tartóztathatná őt vissza, hogy legalább megszólaljon? Azon versek, mik ujabb időkben megjelentek tőle, mind régibb szerzeményei, mikhez a szerkesztők okkal móddal jutottak. Nem énekel ő többé élő hangokon.

Petőfi halvány, kifejezés teljes arczal birt; erős haja daczosan felállt az ég felé, szemei vad, szilaj tüzzel villogtak, ugy hogy első tekintetre inkább visszataszitott, mint vonzott. Jellemében állhatatos, kevéssé hajtható volt; könnyen haragudott és nehezen békült, az iránt, a kit szeretett, határtalanul önfeláldozó, de egyszersmind határtalanul követelő is tudott lenni. Viseletében szerette a különöst, a rendkivülit, s vágyai mindig nagyobbak voltak mint elért dicsősége.

Benne irodalmunk egyik legfényesebb csillaga hunyt el. Egy hirtelen meg sem lehet azt mondani, mit veszténk el benne; csak a mint mindig jobban halad egyik év a másik után madárlátta sirja felett; ugy tünik fel egyenkint, hogy hány helyen nincsen Petőfi?…

J. M.

Vasárnapi Ujság 3. évf. 9. sz. (1856. márczius 2.)