2016. márc. 17.

Jánosy István: A dédanyám



A szenvedés régi képe. Lesimított,
beteg fejére már szinte láthatóan
egy égre tágult, óriási tölcsér
nyomódik és pörög agyatvésőn, veszett
forgással; benne bor, ércsúlyú vér
forrtában minden ott úszik, mi túl az ő
piciny világán: az udvarházon,
a kerten, a kis falun. Ott merednek a
néma, nagy ind remeték: az üvegfejű csúcsok
öröklétvárón; térdük előtt bolond, kis
gidajuk a folyó, s pepita sakktáblájuk a város.
Körül apró, tarka kocsik bodobácsként
piros ponyvákkal futnak össze piacra. Ott dédapám
huszáros, kacagó alkuival. Rozmárfejű,
guruló felvidéki Falstaff.
Már tessékeli  áldozatát. Ez a fontos:
pénzt szórni és adomázni. Hol ő van,
fellódul a kantin az égbe. - - Nem sejti:

gyémántszög a tölcsér lába, s őrli az
ablakon túlra opálosodott szemű
asszony agyát. A csont puha, vékony.
Fáradt faj: amúgy is vértelen. Ám csak a „benn”
ne volna! Benn, mélyen a sok-sok ős
ónsúlya. A legmagasabb erény
ég-kék kísérletei feleszik már
az ételt is előtte. Véznább már szinte azoknál.
S az ó, diószínű félhomály
falán sápadt, halottas ajkú,
kerékgalléros papok. Ott szúr szemükben: „Alázat!”
„A vér kiölése!” „Szent az egybekelés!” „Az ágyék
érintése csak eggyé életig!” „Asszonyüdv:
mennél korább meghalni tiszta erénnyel!”

Így mosolya két szájkörüli
ránccá esett. S befeléfolyt
könnyei kék lázfénnyé szemein. Keze tétova napfény:
amihez nyúl, ragyog. Az arca porcellán.
Alakja félig az űrben remeg. És jólnevelt,
patyolatkönyökű, szép gyermekei sosem
térnek mellőle: az arca körül
csillagpufókan fénylenek angyalin.
Ő övék: övék lappá kiszívott melle, a
hajladástól görcsösült csípője, a
hó-fény szobák, a megcsúszott
napfény az ó kredenceken,
s benn a Gyermekmennyország:
cukkolt gallérú befőttkatonák.

Egyszer az egyik almapiros
arcocska megállt. Megnyúlt, kifehérült.
Százszorta szebb így! Odajöttek, körülálták
s könnyezve csodálták elragadó,
édes, kis orrát, csücsörös száját
kis bérmaleányok:
csillagfényű gyertyák.
De a föld megúnta: száját lezárta fölötte.
A mama mosolygott. Rögön és léceken át
ott, ott érzi tovább az arcot. El. Nem áll!

Mint telehold őszi fellegek mögött,
úgy vándorol, vándorol lenn a földben… a kút felé.
Ott majd kibukkan a víz mögül.
A húzó, húzó, mohos kövek összefutó,
zöld foglaltába égszínű kör. Umbra-
sötét, nagy gombostűfej ottlenn dédanyám
behajló arca mása. A szem
kápráz? Nem! Lenn állát
most átfogja két fehér, pici kéz… s a szokott arc
arcához indul mozgatva az ajkát
úgy, mint annyiszor álomba,  ha néha
föléje hajolt: jött, jött közelébb az anyát
érezve álmon át is.
Most e mély vízi-álmon át is.

De már idefenn is
érzi nyakán a kis ujjakat, s a gyermekszáj
ismert csücsörét, miközben a kút
kávája lassan eltűnik.S a vonó mély
fönn és lenn zizeg. Lenn is ég, fenn is ég,
s a pici mindenütt. A fény
hatalmasan kilobban. A vízkörök
ölelve összefutnak. A dédanyám
így kezdett élni.

Forrás: Újhold 1946.december

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése