2016. márc. 27.

Imre László: Vörösmarty Mihály (1800-1855)




A magyar irodalom legszertelenebb fantáziájú lírikusa csendes, kevés szavú ember volt. Magánélete mentes minden nagyobb megrázkódtatástól, miközben a hazai literatúra sosem látott felvirágzásának lett tanúja, sőt főszereplője. Költészete különös, szemkápráztatóan színgazdag kibontakozása a nálunk korábban ismeretlen romantikus eksztázisnak, szubjektivitásnak. Epikai és lírai megnyilatkozásai kivételes pontossággal és intenzitással adják vissza a legendás korszak (a reformkor, a szabadságharc és az elnyomatás évei) nagy közösségi élményeit. Indulásakor még kezet szoríthatott az előző korszak vezéralakjával, az agg Kazinczyval, az 50-es években írt A vén cigányban Babits és a Nyugat első nemzedéke a modern magyar költészet első nagy ihletőjét ismeri fel.

Sőt: olyan értelmezője is akadt, aki egyenesen az avantgárd előfutárának vélte A vén cigánynak az értelem ellenőrzése nélkül a tudattalan vagy féltudatos szférából feltörő asszociációi miatt. Helyzetdalai, gyakran humoros zsánerképei (pl. Petike) Petőfit inspirálták, verses epikája Arany szemléletét formálta. Sok mindent tanult a nyugat-európai romantikától, s ő teremtette meg a nagyszabású, eredeti, nemzeti karakterű magyar romantikus lírát.” Idegen hatásokat Vörösmarty is szítt ugyan magába, de romantikájában azt fejtette ki megkülönböztető határozmányul, minek feltételei saját magunk költészetében s ennek alapjában: faji tulajdonságainkban gyökereztek. Nem a művészkedő tudatot, hanem a magyar emberméltóság nemes alanyiságát. Vallás, filozófia, politika: van ez alanyiságban, de nem külön elemződve, mint a romantika némely egyoldalú jelenségeiben, hanem osztatlan érzés, egynemű életszemlélet gyanánt” – írta róla Horváth János.

Indulásakor természetszerűleg kötődik a 18. századból áthagyományozott latinos kezdeményekhez, a szentimentalizmus első próbálkozásaihoz, s onnan örökli első nagy, zajos sikert arató vállalkozásának, a honfoglalási eposznak a feladatát is. A Zalán futása (1825) azonban legalább annyira a boldogtalan szerelemvágy és lemondás fájdalmas lírája, mint „párducos Árpád” hősi népének eposza. A mulandóság mélabújának és a kozmikus létrettenetnek korán támad győztes vitapartnere lelkében: a 20-as, 30-as évek hazafias buzgalmának tenni, használni akarása, nemzeti felelősségérzete.

Szerb Antal figyelt fel rá: „A magyar költészetben a két legnagyobb költő, Vörösmarty és Ady volt leginkább a halál rokona, ők küzdöttek a legtöbbet a démon ellen, melynek hívó szava az enyészet békessége felé vonz.” Hozzátehetjük: különös és talán mélyértelmű, hogy épp e két költőóriás nemzeti-hazafias versei tartoznak a legmegszenvedettebbek, a legőszintébbek, a legelementárisabb erejűek közé. (Mutatva azt is, hogy a létértelmező-metafizikus lírának a hazafias-közéleti költészettel való szembeállítása nemcsak szükségtelen, hanem tudománytalan is.)

A Csongor és Tünde mesevilágával nem vitázik, hanem azt kiegészíti a Szózat férfias, hazafias pátosza. A Gondolatok a könyvtárban sorssal, bajokkal szembeszegülő, bizakodó tenni akarását nem cáfolja, hanem árnyalja Az emberek fogvacogva kétségbeeső emberundora: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” Amíg „van remény”, a 40-es évek felfelé ívelő időszakában költői erejének maximumát mozgósítja, hogy a már-már kilátástalan helyzetben lévő magyarságot önmagát felülmúló teljesítményre sarkallja.  Amikor a remény elvész (1849 után), a kétségbeesés, fájdalom és csalódás éppen nem poétikus lelkiállapotában a művészi szépség olyan irracionális magaslataira jut el az Előszóval és A vén cigány-nyal, ami reformkori heroizmusának felel meg. A zseniális műalkotás romolhatatlan, örök érvényű formája révén szegül szembe a nemzet életakaratát letipró, barbár önkénnyel.

SZÉP ILONKA

        1

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

        2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

        3

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

(1833 októbere előtt)

A legérzelemteltebb, „leghamvasabb” magyar versek egyike. Spontán ihlet termékének látszik, holott az irodalomtörténészek kimutatták, hogy költője az idegen eredetű motívum magyar változatát Bajzától és Kisfaludytól vette át. Bajza Rege a hableányról címmel írt novellát a révész lányáról, aki beleszeret az álruhában vadászó Mátyás királyba, Kisfaludy drámájában, a Mátyás deákban még az álruhás királyra mondott s őt zavarba ejtő pohárköszöntő is szerepel. A történet tehát készen kapott, sőt valamelyest a hangulata is: Bajza novellájában is megvan a bánkódó leány képének összekapcsolása a fonnyadó, hervadó, majd elpusztuló virággal. Vörösmarty kielégületlen boldogságvágya, szerelemvágya (talán a Perczel kisasszony iránti eleve reménytelen vonzalmának emléke) e sablonos tárgyból is remekművet formál a téma felfogásának idillt és tragikumot vegyítő hangnemével.


Mert a költemény majdnem végig boldogságot ígérő románc marad. Kiváltképpen az első rész természeti idillje olyan, mely a beteljesülés reményét hordozza. Az indítás könnyed, szinte vidám hangulatú az egész nap hiába várakozó vadász rajzával. A játékosság kifejezője az idő múlását érzékeltető sorismétlés: „A vadász ül hosszu méla lesben”, „A vadász még lesben ül sokáig”. Az olvasó megtréfálását célozza a „S ím a várt szerencse megjelent” sor is. Ilonka csilingelő, dallamos szavai s (az indító képhez való visszatérést imitáló) őzhez hasonlítása a természet gondtalan örömeivel való ösztönös azonosulásról, csaknem édenkerti harmóniáról tanúskodik. Ilyesmire utal a „tündér kedvtelés” is, mely a lepkét kergető lány nyomába iramodó ifjúval a következmények és fenntartások nélküli boldogság paradicsomi ártatlanságát sugalmazza. Még az „első felvonás” fináléja is ezt hangsúlyozza az évődő szembeállításokkal.  A lány elfogja a lepkét, a fiú a lányt – a lány elengedi a lepkét, de foglya marad az ifjú vadász varázsának. (Elképzelhető a szövegnek olyan, egyébként szellemes és nem teljesen alaptalan interpretációja is – Baróti Dezső tett erre kísérletet -, amely szerint a „tündér kedvtelés” erotikus gyönyörre vonatkozik. A „Megvagy!” pedig sajátos többletjelentéssel felruházva az elcsábított,majd elhagyott leány történetévé avatja a Szép Ilonkát. E magyarázatnak azonban viszonylag kevés megfogható bizonyítéka van.)

A trocheusi tízes, mely az első részben oly csintalan jókedvvel adta vissza a kamaszos életkedvet, a második rész kezdetén mélabús pátoszú kérdések megszólaltatója lesz. Az „Él-e még”, a „bár fogy gazdasága” az első szomorkás momentumok a versben. A „sugár lány” kifejezés az ébredő szerelem lázától kiviruló, megszépülő, szinte „fény”-nyé, fénysugárrá finomodó Ilonkával a „vén bajnok” kicsorduló könnyeit, Hunyadira emlékező szavait állítja szembe, a boldogságvágy sugallatával a dicsőséges múltat. A királyra mondott köszöntővel, a vadász zavarával a szerelmi idill helyére új téma lép. A vadász figyelmeztetése a király (és általában a hazafi) kötelességére a természetben induló bukolikus játszadozást súlyos mondandójú kamaradrámává változtatja. Egyúttal a feszültséget is feloldja, s egy másfajta idillnek, az eszméktől és vendégszeretettől átitatott otthonosságnak adja át a helyét.

Telítve van e jelenet a romantikában gyakori hangulati, illetve cselekményelemekkel: a lány növekvő vonzalma az ismeretlen iránt, a vadász invitáló szavai az „erdők szép virágá”-nak címezve, Ilonka félénk, burkolt vallomása s a lépcsőn a búcsú immár holdfénynél, az ifjú gyöngéd csókjával. Leginkább regényes (bár egyáltalán nem hiteltelen, nem kiagyalt) maga az alaphelyzet, a „Vértes vadonában” megbúvó ház, melynek nyugalmát felverte a „szerelem hatalma”. Az első rész mesei idilljének vége. Valóságos történelmi díszletek és szereplők szférájába került át a cselekmény, de a szomorú véget még alig sejteti valami. Talán csak a búcsú a holdvilágnál s az, hogy a vadász nem fedi fel kilétét, nem ígér semmit.

A vadászat és Peterdiék házának vidékies bensőségessége után a „harmadik felvonás” ismét új helyszínre vezet, Budára, a korabeli Európa egyik méltán csodált várába. Az elbűvölő látványról tanúskodik az agg álmélkodása s Ilonka fokozódó szorongása is. A kontrasztot emeli ki,hogy Vörösmarty tolongás, örömünnep alkalmára időzíti Peterdiék érkezését, ami még jobban elkápráztatja, szinte megbénítja őket. (A Bécset meghódító Mátyás nemcsak Ilonkához, hanem egész Magyarországhoz, sőt Európához képest is szédítő magasságba került.) Ilonka titkos aggodalmát, egész reménykedő-elcsüggedő ábrándját teszi semmivé a király és kíséretének érkezése. A Mátyást éltető kiáltások, a fülsiketítő lárma, a hadnép robogása – mindennek ellentéte Ilonka némasága, mozdulatlansága.

A „bús pár” hazaindulását megelőzően az ősz Peterdi vigasztaló szavai már a szomorú befejezést előlegezik. S ezzel meg is szakad a költemény epikus menete, mintha maga a költő is úgy elérzékenyült volna, hogy nm tudja, nem akarja folytatni történetét. Ehelyett közvetlenül fordul olvasójához, és (tapintatból? gyöngédségből?) gyorsan lezárja a cselekményt. A szépen nőtt virágot elveszejtő belső baj, a Szép Ilonkát emésztő titkos bú, a szorongató emlékek és a sivár jövő oly kegyetlen fájdalommal (nyilván saját csalódásának emlékével) töltik el a költőt, hogy az utolsó strófában önuralomra kell szorítania magát, és fásult tömörséggel szólal meg. A lezáró versszak első két sora Ilonka bánatát és halálát írja le. A második sorpár méltán csodált metaforája a liliomhullással azonosítja Ilonka tisztaságát és elmúlását. Az utolsó két sorban éveket ugrunk előre, hogy az egyetlen látványból, képből álló „negyedik felvonás”-ban a három szereplő ismét „találkozzék” a Peterdi-laknál. A megdöbbenten álló király néma mozdulatlansága az „örökös hazában” nyugovók sorsa fölött érzett megrendülés festői illusztrációja. A sors kifürkészhetetlenségének és kegyetlenségének felismerése éppoly megkövült passzivitásra készteti Mátyást most, mint Ilonkát a budai várban.

A jóvátehetetlen veszteségek fájdalma ömlik el a versen. A már-már banális történet önmagán túlmutató jelentésű. Érzelmességtől mentes megindultsággal konstatálja az értékek testet öltésének gátoltságát. A nagy dilemmákra mindig praktikus megoldást kereső racionalistákkal szemben tűnődő hangon azt állítja, hogy voltak és lesznek orvosolhatatlan bajok, helyrehozhatatlan pusztulások az érzelmi életben. Ezeknek bagatellizálása vagy cinikus elhárítása helyett (szilárd értékrend birtokában) vállalni lehet a szerencsétlenséget, lehet tűrni és megbékélni, mert ennek a magatartásnak a katartikus méltóságérzetében felcsillan valami visszfénye a boldogság ígéretének. A csalódás, a fájdalom innen nézve nem megalázó, hanem szükséges (bár keservesen tolerálható) része a nagy egésznek. Ilonka szerelme és boldogtalansága az értékhűség és az érzelmi szépség leheletfinom felidézésével, a szenvedés művészi, csaknem zenei visszaadásával békévé és szépséggé oldja a szomorúságot. A kecses kompozíció kezdetéhez (a Vértes vadonához) visszatérő lezárásával, mint egy szívfájdítóan szép dallam, a költészet legnagyobb csodájával ajándékoz meg. Nem elkeserít, hanem gyönyörködtet, nem agresszívvé tesz, hanem felemel, nem lever, hanem megtisztít, a szenvedő emberiség iránti együttérzésre intve, gazdagabbá és érettebbé tesz.

(A vers 1833-ban keletkezett, a következő évben jelent meg az Aurorában, kötetben csak jóval később Vörösmarty Mihály Újabb munkái. Buda, 1840.)

SZÓZAT

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

(1836)

Az 1835-ben elkezdett, 1836-ban végleges formába öntött, 1837-ben az Aurora zsebkönyvben közzétett és kötetben 1840-ben publikált (Vörösmarty Mihály Újabb munkái) Szózat olyannyira ismert költemény, hogy (Babits panaszkodott erre) „szépségeit a megszokástól nehezen érezzük”. Nagyon hamar (már az 1840-es évektől) könyv nélkül tudott, nemzeti énekké is váló, milliók vérébe ivódott vers lett, azon túl, hogy a magyar líra egyik gyöngyszeme.

Közvetlen ihletőjének általában azt tartják, hogy keletkezése idején kiéleződött a nemesi-nemzeti reformtörekvések ellentéte a hatóságokkal. 1835-ben vád alá helyezték Wesselényit, 1836-ban feloszlatták az országgyűlést, illetve letartóztatták Kossuthot. Ezzel a politikai, nemzeti-közösségi ihletéssel összhangban van a Szózat műfaja is: az ódai felhívás, a nemzethez mintegy szobortalapzatról szóló költői szónoklat. A cím is azt hangsúlyozza, hogy „a költő nem magának tulajdonítja – mindenkiévé avatja azt, amit mond” (Tóth Dezső). Ezenközben alkalmazza a retorika évezredes eljárásait: a felsoroló rámutatást („Ez a föld”, „Ez, melyhez”, „Itt küzdtenek”, „Itt törtek össze”), az ismétlést („Az nem lehet”), az ellentétezést (élet-halál, bölcső-sír). Az emelvényen álló költő buzdító szózatával egy időben, egyazon szavakból (mintegy kísérő jelentésként) ugyanakkor kivehető egy személyes vallomás is.

Az első strófa címzettje („oh magyar”) ugyan a nemzet egésze is lehet, de lehet egyetlen megszólított vagy elképzelt magyar. Sőt lehet maga a lírai alany is, hiszen kétely és biztatás, erő és erőtlenség élményét első renden magából merítheti. A haza, mely előbb születést, bölcsőt, eszmélést, majd elmúlást, halált, sírt jelent – bensőséges élménye minden egyénnek. A második strófa már egyértelműen személyes dilemmára utal. akarva-akaratlan egyetlen lehetőség – jó vagy rossz sorsban egyaránt – a magyarság vállalása. (Okkal szokták analógiaként idézni e sorokhoz Zrínyi Török áfumát: „Elfussunk? Nincs hova, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk.”)

A második szerkezeti egység (3-7. versszak) a magyar történelemnek, a fentmaradásért, a szabadságért vívott szakadatlan és nehéz küzdelemnek a tablója. Átpillantás a múlt fölött mely kötelezi és buzdítja a mai nemzedéket. Ez is szónokias felsorolás, ámde alig burkolt líraisággal, hiszen „apáid” (őseid, rokonaid) vére áztatta ezt a földet A múlt szentnevein, Árpád, Hunyady s a szabadsághősök tettein nevelkedett, őértük lelkesedett már ifjan, mindez tehát őt legközvetlenebbül érintő, az ő szellemi-erkölcsi arculatát formáló élmény. A „Megfogyva bár, de törve nem” létező nemzet pedig az ő testközelében (a kor vezető politikusai, gondolkodói, közvetlen barátai) ébredt öntudatára annak, hogy ezerévi létküzdelem jogán a nagyvilághoz lehet fellebbezni. Hiszen fennmaradásunk nem az önös életösztön megnyilatkozása csupán; az emberiség számára kívánunk megőrizni egy nemzetet (ahogy ezt emlékezetes módon Széchenyi mondotta), amely nemzet nélkül az emberiség, annak kultúrája lenne szegényebb.

Az egyén ügye tehát a nemzeté s az emberiségé. Ez érdekek összekapcsolódásának felismerése emeli meg a költő hangját a harmadik szerkezeti egységben (8-12. strófa). Ebben a részben végleg háttérbe szorul a kollektívumnak szóló oráció, s dominál a költő önemésztő tépelődése, amely a jövő titkait kutatja, a sors esélyeit latolgatja. Ezen önmagával folytatott vita, hit és hitetlenség dialógusa nem a hangerőt, hanem az érzelmi kilengések szenvedélyességét fokozza. A kiomlott vér, a hazáért hozott áldozat nem lehet hiábavaló – igyekszik magát meggyőzni először (8.). A ráció törvényeinek is ellentmondana, ha ennyi erőfeszítés eredmény nélkül maradna – próbál szembeszegülni a bénító végzethittel (9.). Az önbiztatás rimánkodásával, szinte a könyörgés óhajtatásával kockáztatja meg a bizonyosság megszólaltatását is, mintha a jövő ilyetén igenlésének varázserőt tulajdonítana (10.). Aztán elcsüggedve a másik lehetőséget is számba veszi, a „nagyszerű” (az akkori szóhasználat szerint: hatalmas, egyetemes) halál azonban nem feltétlenül egy fegyveres harc megjósolása (11.). Inkább romantikus, ossziáni kép, a fenyegető rémségek költői víziója. (Erre utal, hogy amikor a 49-es bukás után jóserőt tulajdonítottak e strófának, a költő ingerülten tiltakozott, és gyermekeivel a nemzethalált megjelenítő 11. és 12. versszak nélkül taníttattam meg a verset.) Inkább a herderi jóslat értelmében vett „nemzethalál” ijeszthette: az idegen népek tengerében rokontalan magyarság előbb-utóbb elveszti nyelvét, kultúráját, önazonosságát. A 12. versszak ellentmond annak a megállapításnak, mely szerint a Szózatban Vörösmarty „mértéktartó és egyszerű hangon foglalja össze a reformkor eszméit” (Sőtér István). Gigantikus látomás ez, mely egy nemzet sírját láttatja, amely köré egy temetés módjára gyászoló népeket képzeltet el. Nehéz lenne monumentálisabb képet találni, mint gyászolva könnyet ejtő embermilliók sokaságát. Nem vizuális kép ez, hanem a fokozhatatlan megrendültség visszaadása valami elképzelhetetlenül túlméretezett, világnyi szomorúsággal, ami ismét csak nem valamiféle politikai programbeszédnek, hanem a jövő rémálmaitól gyötört, egzaltált képzeletnek a tartozéka.

A negyedik szerkezeti egység, a verszáró nyolc sor magán viseli az előzmények túlfeszítettségének nyomát. megváltozik az első strófa szórendje, élre kerül a buzdító-kérlelő „Légy”, s újfajta, megsokszorozott jelentése támad a „rendületlenűl”-nek. Amelynek fogalmi jelentésén túl páratlan sugalmazó ereje van (mindkét esetben), amint ezt Orosz László észrevette: „nemcsak jelentésével, hanem hangzásával is meghatározó szava a költeménynek. Hangjainak eloszlása (az űl hangkapcsolat késleltetve – mintegy akadályt legyőzve – és megnyújtva tér vissza a szó végén) hangfestő módon érzékelteti a megfeszített, de végül is diadalmaskodó erőt.” A „bölcső” és „sír” helyére kerülő „éltetőd” és „ez takar” még személyesebbé teszi a megszólalást, az egyén kiszolgáltatottságát a nemzeti sors vállalásával azonosítva. Az utolsó strófában pedig (mely egészen mást jelent itt, mint a vers kezdetén) a felhívó-buzdító hanghordozást egyfajta rezignáció váltja fel. Hűsége fáradtabb, megviseltebb, de semmivel sem kevésbé eltökélt, mint az indításkor.

A Szózat a reformkorban „magyarrá váló”, félrímes, nyolcas és hatos sorokból álló négysoros jambusi strófával tradicionális formája lett 19. századi hazafias költészetünknek. (Eben a formában íródott pl. A walesi bárdok.) Nemzeti ének jelege mellett érvényesen fogalmaz meg általános, sokfelé átélhető igazságokat. (Erre mutat, hogy sok nyelvre lefordítva aratott sikert.) Legérdekesebb és legmaradandóbb a nyoma a finn kultúrában, mert kimutathatóan hatott a finn himnusz létrejöttére. (Runeberg svéd fordításból ismerte meg Vörösmarty Szózatát 1845-ben.) Hazai utóéletét felmérni, inspiráló szerepét számba venni szinte lehetetlen, és (természetesen) nemcsak irodalmi, hanem emberi-közösségi hatása is felbecsülhetetlen. Megtartóerőt jelentett és jelent sokak számára. Kinek-kinek a maga módján. Az erdélyi magyaroknak például azt jelentette, amit Dsida Jenő, a jelentős erdélyi költő így fogalmazott meg. „Kaphatnánk-e alkalomszerűbb parancsot a múltból, mint a helyünkön való kitartás parancsát? Érhet-e e költőtől megrázóbb figyelmeztetés szívünkhöz, int hogy szenvedésekre, megpróbáltatásokra való tekintet nélkül kell megállnunk a sarat ott, ahová végzetünk állított. Ha nem tudunk használni, akkor is használunk avval, hogy itt vagyunk, és eggyel többen vagyunk.”

A MERENGŐHÖZ
(Laurának)

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

(1843. február vége - március eleje)

Mint ismeretes, a negyvenkét éves Vörösmarty beleszeretett barátjának, Bajza Józsefnek ifjú sógornőjébe, a tizennyolc éves Csajághy Laurába. Az ország legnagyobb költőjének ostroma meglehetősen zavarba ejtette az amúgy is tartózkodó leányt, aki hosszan halogatta a válaszadást. Talán az is aggasztotta (amit Gyulai feltételez), hogy képes lesz-e a nagy költőt boldogítani. De még inkább igaza lehet Horváth Károlynak, aki úgy véli, hogy Laurát az a kétely is gondolkodóba ejtette, hogy vajon ő maga megtalálhatja-e boldogságát a hozzá képest idős férfi mellett. Minden jel arra mutat, hogy Laura kezdetben nem viszonozta Vörösmarty rajongó érzelmeit, s amikor (többek között családi nyomásra) mégis igent mondott, mélabússá, „ábrándos”-sá lett, lemondó szomorúsággal vett búcsút álmaitól. „A merengőhöz óva intő, gyengéd sorai ehhez a menyasszony Laurához szólnak.” (Horváth Károly) A fiatal lánynak bizonyára fülébe jutottak a korosodó vőlegényre vonatkozó társasági, baráti csipkelődések, aggaszthatta a költő korántsem biztató anyagi helyzete, leginkább azonban igazi, nagy szerelemre vágyó (s most egyszer s mindenkorra beteljesületlen) ifjúi boldogságvágya emészthette. (A minderre válasznak szánt A merengőhözt Vörösmarty 1843 márciusában nyújtotta át menyasszonyának mintegy jegyajándékul. A Honderüben jelent meg 1844 elején, kötetben pedig Vörösmarty Mihály Minden Munkái IX. kötetében 1847-ben.)

Maga a költő sem nagyon titkolta ezen életrajzi hátteret, hiszen Laurának alcímet adott a versnek. Az ajánlás és a vers keletkezését magyarázó körülmények azonban csak az ihlető szándékra utalnak. A vers valóban Laurának szól, akinek ábrándos melankóliáját akarta elhessegetni szelíd meggyőzéssel, amikor a vers írásához fogott. A kész műalkotás azonban már másról és másképpen szól, mint amit az előzmények alapján várnánk.

A megszólítás, az első két sor kérdése még alighanem valóban Laurát illeti, ezeket tényleg Laura bánatos, tétova magatartása ihlethette. Annak a feltételezésnek a versbe szövése viszont, hogy Laurát valami múltbeli csalódás tenné bizalmatlanná jövőjével szemben, arra mutat, hogy a költő máris igyekszik szabadulni a konkrét szituációtól, és bölcseleti általánosságok felé tereli gondolatmenetét. Nagyon is feszélyező, sőt fájdalmas lett volna számot vetni Laura bizonytalankodásának igazi okaival, a költő hát (valószínűleg ösztönösen) számára nyugalmasabb terepre, egy általános boldogságfilozófia szférájába emeli költeményét. Az „Ábrándozás az élet megrontója” még szólhat Laurának, de a „Mi az, mi embert boldoggá tehetne?” kérdés s a reá adott felelet már teljesen független a szituációtól. Nem érv, nem válasz Laura habozásával kapcsolatban a szerénységre intő jó tanács. A drámai jambusban megfogalmazott intelmek (Gyulai kifejezésével: a „boldogság bölcselete”) lélektani és morális közhelyeket ismételnek meg, s ami lírai hév átmelegíti, inkább a költő önnönmagának szóló  buzdítása. A saját, nyugtot nem lelő romantikus fantáziáját kell figyelmeztetnie, szertelen (jobbára az irodalom világában kiélt) életvágyát kell önmérsékletre szorítania. (Sík Sándor találó fogalmazása szerint: a legábrándosabb magyar költő hirdet harcot az ábrándok ellen.) A megnevezett megszólítotthoz szóló költemény tehát önmegszólító változatba megy át anélkül, hogy ennek grammatikai megnyilvánulásai is lennének. A „Ki szívben jó…:” kezdetű négy sor kétféle értelmezést is megenged. Lehetséges, hogy ez a felsorolás is önmagára vonatkoztatható, s ilyen formában önbiztatás: kiérdemelte ő azt, hogy most boldog legyen, mert szegény volt, tudott várni és remélni. A másik magyarázat. teljesen objektív bölcselkedés ez, amelynek sem Laurához, sem önnönmagához nincs sok köze.

Annyi bizonyos, hogy oly messzire távolodott a lírai alaphelyzettől, hogy maga is szükségét érzi annak, hogy visszatérjen hozzá: „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába…” Aztán mégis újra elvonttá válik. Hiszen aligha volt oka arra, hogy Laurát telhetetlenséggel vádolja. S ismét csak a maga érzelmi életének lidérceiről beszél: „holt fény”, „ködvárak”. Az ismételt második személyű megszólítás („Ha van mihez bizhatnod a jelenben”) viszont most már valóban Laurát kérleli, hogy ne keressen „szebb, de csalfább távolt” boldogsága számára. Az ötös és ötödfeles jambusok a shakespeare-i tragédiák aforizmatikus sorait idézik, kivételes tömörséggel, szemléletességgel. „A bírhatót ne add el álompénzen, / Melyet kezedbe hasztalan szorítsz.”

A befejező szakasz a nyitó sor képéhez tér vissza: „Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát.” A szeretett leány tekintetéért perlekedik (mely kétes távolokban jár), mintegy lelkének-lényének végleges elnyerését szeretné biztosítani. A zöld ággal visszatérő madár – mint az Isten megbékélésének, a várva várt megenyhülésnek a jelképe – az egész világ jobbra fordulásának ígéretét hordozza. Vörösmarty itt (kissé módosítva az Ótestamentum özönvíz-történetét) nem erre veti a hangsúlyt, hanem az „egész erdő” csábításának ellentálló hűségre. „Maradj közöttünk ifju szemeiddel” – egy társaságot, többeket kapcsolva be invitálja az ábrándos menyasszonyt, derűt és boldogságot remélve önmaga számára is.

Kitűnő irodalomtörténész vélekedik úgy A merengőhöz gondolatmenetéről, hogy a költő „ravaszkodó érveléssel él”, „erkölcsi igazságai csak féligazságokat tartalmaznak” (Tóth Dezső). Tagadhatatlan, hogy a vers igazi értéke nem bölcseleti újdonságában vagy mélységében keresendő. De az is kétségtelen, hogy bámulatos nyelvi-retorikai ökonómiával közvetít morális tételeket. Kivételes művészi sikerültségét ismerhetjük fel stiláris telitalálataiban. Erről tanúskodnak szállóigévé vált sorai. „hová merűlt el szép szemed világa?”, „Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz”. A versen végighúzódó kettős hangzat a szituációhoz köti, majd eltávolítja a képeket és gondolatokat, Laurához, majd a lírai alanyhoz kapcsolja őket. Bevallott szubjektivitástól objektív igazságokhoz érkezik, megint máskor elvont tételeket nagyon is személyes érintettségű szférába helyez át.

A vers képvilága moderáltan romantikus, már-már biedermeier ízű (virág, nap, tenger, tanya, madár, zöld ág stb.), különösebben eredetinek nem mondható. Anélkül azonban, hogy ezt erőteljesebben érzékelnénk, egy szolid mértékben választékos érzelmi élet és gondolkodásmód szférájába emel át. Értékeket és érzéseket mérlegel, tanácsot ad, korlátainkra figyelmeztet. Szerénységre int, és lemondásra sarkall, s mindez olyan tiszta, áttekinthető, meggyőző és patetikus, hogy a boldogságkeresés költőjére (az egész Csongor és Tünde erről szól) örömmel bízzuk magunkat. A szavak fogalmi jelentése lassan másodlagossá válik (hiszen mégiscsak költemény ez, s nem traktátus), és a szöveget egy idő után felidézve nem tételek, igazságok emléke merül fel bennünk, hanem egy feledhetetlen, érzést és gondolatot egyensúlyban tartó versdallam.

ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

(Baracska, 1850-1851 telén, télutóján)

Alig van vers, melyben a címnek oly kevés (pontosabban. esetleges) köze volna a műegészhez, mint itt. Feltehetően az 1845-ben írt, de csak 1851-ben megjelentetett Három rege elé készült, de – például Babits feltevése szerint – töredék maradt Ennek alapján szokás keletkezési idejét 1850-1850 telére, télutójára tenni, bár kézirata nincs datálva, s nem is jelent meg a költő életében, csak Vörösmarty Mihály Minden Munkáinak II. kötetében 1863-64-ben.

Ezek szerint a 40-es évek derekára utal a különben kissé talányos indítás:”Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” S ettől fogva végig természeti, kozmikus és mitológiai tények és látványok világában maradunk, a legcsekélyebb célzás sincs történelemre, politikára, Magyarországra. Ennél fogva bármely értelmezés csak az erősen valószínűsíthető feltevések szintjén marad, hiszen a költemény betű szerinti jelentése többféle magyarázatot megenged. Olvashatjuk a szöveget aktuális történelmi-politikai, általános világnézeti és metafizikai jelentéstulajdonítással.

Betű szerinti olvasatban a természet megújulásáról van szó: a tavaszról. Ez összekapcsolódik az emberi szorgalommal és a békével, amely az emberiségnek üdvöt, a természetnek ünnepi kibontakozást biztosít. A világegyetem a beteljesülés mámorító diadalszózatára készül, amikor olyan vihar (=vész) tör ki, amely gyilkol és pusztít, népeket és városokat dönt nyomorba. A tél, a fagy dermedtségéből igazi újjáéledést a kikelet sem hozhat, hiszen a tönkrement életek gyászára csak őszintétlen, az igazi veszteségeket nem pótoló, csak palástoló ál-tavasz következhet. Ami egyszer elpusztult, az többé nem kelthető életre, mivelhogy az idő biológiai szempontból is egyirányú, visszafordíthatatlan folyamat az egyedre nézve.

Ha a szöveget mégiscsak a kortársi magyar világra vonatkoztatjuk, eléggé pontos megfeleléseket kapunk. A „tiszta ég” a reformkor derűs perspektíváit jelenti. A hangyaszorgalmú tevékenység, szív és ész összeműködése a rohamléptekben fejlődő, a Széchenyi útmutatása alapján az ipari-polgári civilizáció útján a fejlett és művelt nemzetek közé emelkedő magyarság heroikus erőfeszítéseit idézi. „A szent szózat” nem más, mint48-49 diadallal kecsegtető küzdelmére való elhívás, amit a „vész”, a bukás, a Haynau-féle megtorlás brutalitása követ: kivégzés, börtön, emberek érzelmi életének tönkretétele („Emberszivekben dúltak lábai”), népek egymás ellen fordítása,nyomor, szegénység a letiport országban. Ennek konstatálása a híres sor: „Most tél van és csend és hó és halál”, melyről okkal írta Nemes Nagy Ágnes, hogy az irracionálissá nagyított képzuhatag tombolása után éppen ez a szaggatott, egykedvű előadású sor tudja még fokozni az érzelmi intenzitást. Utalva a Bach-korszak halálos csendjére, az elnyomatás dermesztő mozdulatlanságára. A magyarság életlehetőségeinek megszűntével a legnagyobb iszonyatra, a nemzet pusztulására, ami után (így látja ezt Vörösmarty 1851-ben) bármiféle kibontakozásban reménykedni öncsalás, sőt rosszabb: méltatlan hazugság.

A szöveg második jelentéstartalma általános világnézeti, világtörténelmi szinten értelmezhető.”Vörösmarty mítoszalkotó képzelete hatalmas, kozmikus katasztrófa látomásává növeli meg a szabadságharcot: a kitört vihar egész világra szól, nyomában üressé vált a föld. A költői képzelet az arányok megnövelésével, az egyetemesség sugalmazásával már sejti, hogy az, ami történt,nemcsak magyar ügy volt, a bukás nem egyetlen nemzetet érintett.” (Barta János) Ebben a megközelítésben a költemény arról szól, hogy a felvilágosodást követően a szabadság-egyenlőség-testvériség jegyében induló, egy boldogabb világot ígérő egyetemes európai törekvés bizonyult illúziónak. (Csakugyan úgy gondolták, hogy a „menny fog a földre leszállni”.) A nemzetközi reakció (s másfelől az emberben eleve meglévő alkalmatlanság, romlékonyság) iszonytató kataklizmák formájában eszmélteti rá az emberiséget, hogy „Európa tavasza” átmeneti volt,melyre kegyetlen cáfolatként következik az 1849 utáni összeurópai kiábrándulás.

Legelvontabban olvasható az Előszó úgy is, mint létértelmező, az élet metafizikai kilátástalanságára utaló vízió. A tavaszra (a tisztaságra, a termékenységre, a fiatalságra, a paradicsomi ártatlanságra) leselkedő, lecsapó, azt elpusztító viharról (a végesség, a bűn, az emberben benne lakozó brutalitás) és e mechanizmus jóvátehetetlenségéről szóló költő nem látszik tudni a keresztény megváltás reményéről. Éppen a „megváltatlan földi lét” keserveit adják vissza azok a félelmetesen grandiózus képek, amelyek megdöbbentik, szinte hipnotizálják az olvasót. „Van Vörösmarty nyelvi művészetében valami szent őrület, elrévült mámor, mellyel szinte nem is választja, hanem most teremti azt az egyetlen adekvát szót, szókapcsolatot, mondatszerkezetet. Ebben a nyelvteremtő mágikus képességében nincs párja Vörösmartynak az egész 19. századi világirodalomban.” (Martinkó András) Az egyetemes létfájdalom látomását valóban bizarr módon emberfeletti képek adják vissza. (Az önnön műve felett elborzadó Isten ezen a síkon interpretálható leghitelesebben.) Ugyanaz a létértelmezés ez, amelyet már a Csongor és Tündében is kapunk Vörösmartytól az Éj monológjában: „A Mind enyész, és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el.”

Végül külön és újabb jelentést nyer a költemény, ha (divatos szóval: intertextuális megközelítésben) azt vizsgáljuk, hogy irodalomtörténeti szempontból miképpen állott elő, miféle viszonyban van a megelőző irodalmi szövegekkel. Például a költő saját szövegeivel, mondjuk, a Csongor és Tünde imént idézett soraival. A drámai költeményben a hasonló mondandó a műegész eltérő kontextusába került, míg itt nincs ilyesfajta ellenpontja, feloldása. Aztán reformkori nagy gondolati verseivel (Gondolatok a könyvtárban, A Guttenberg albumba), melyekben a hit szólal meg abban, hogy „kihull a kard az erőszak durva kezéből”, s hogy „Menjünk szét, mint a régi nemzetek, / és kezdjünk újra tűrni és tanulni”. Vagy Shakespeare Lear királyával (melynek közelére az Előszó versformája, a tízes és tíz és feles rímtelen jambus is utal), melyben éppúgy tombol a gonoszság, a gyűlölködés, mely épp így a Romlás, a Rossz legyőzhetetlenségéről szól. Még a befejező nyolc sor tragikus iróniájának is megvan az előképe a Lear királyban. (Ismeretes, hogy Vörösmarty le is fordította a Leart.)

A költemény betű szerinti, aztán a magyar valóságra, majd világtörténelmi-világnézeti dilemmákra, végül egyetemes létértelmezésre vonatkozó jelentésének összevetése (kiegészítve a fentinek többszörösét kitevő valódi intertextuális vizsgálattal) ebben a terjedelemben csak célozhat a mű gondolati és művészi gazdagságára. E többféle jelentéssík a szöveg többrétegű voltát bizonyítja, s ilyenformán az értelmezés sokszínű és dinamikus lehetőségét húzza alá. Ennek révén lett az Előszó a magyar irodalom (nem bizonytalan, hanem) többjelentésű egyedi darabjává, mely végső soron katartikus hatású: „… a remény elvesztése nem jelent, nem sugall reménytelenséget” – ahogy Bretter György írja a kései Vörösmartyról. Hit meríthető azon költő pokoljárásából, aki egy-egy pillanatában már semmiben sem tudott hinni. Erkölcsi bizonyosság származhat ezen infernális vízióból, mert igazi értékek átélése és siratása nem lever, hanem mozgósít, és hasonló erőfeszítések megkísérlésének felemelő érzetével vértez fel. A veszteségek elviselésének nemes indulataiból merített érzelmi edzettség és hűség biztonságérzetével gazdagít.

Forrás: 99 híres magyar vers  és értelmezése 125-148. old., Móra Könyvkiadó