2016. febr. 23.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza III. kötet IV. könyv 11. fejezet: Bem táborában




A Székelyföldre akar menni. – Október elején visszatér Pestre. – A parndorfi táborban. – Erdődre megy. – Időzése Debrecenben. – Újra Erdődön és Debrecenben. – Fia születése. – A Csatadal. – Áttételi magát Bemhez. – Gondoskodása családjáról. – Első erdélyi útja. – Bem és Petőfi. – A szelindeki és vízaknai csata. – Visszavonulás Déváig. – Visszatér Debrecenbe. – Összeütközése Mészárossal. – Családja Szalontára megy. – Második erdélyi útja. – A medgyesi csata. – Útja Kolozsvárra és Szalontára. – Harmadik erdélyi út Szebenbe. – Szászsebese érdemrendet kap. – Előnyomulás Lugosra. – Bem levele a Honvéd-ban. – Temesvár alatt. – Debrecenbe megy. – Jelenete Kossuth-tal. – Összeütközése Klapkával. – Ennek következményei. – Lemondása.

A költőt 1848. okt. 15-én nevezte ki Mészáros a 28-ik zászlóaljhoz századosnak; mert e rangban szolgált márc. 21-dike óta a nemzetőrségnél is. Közben azonban több napig távol volt Pesttől. Ugyanis Jellasics közeledtének hírére Kossuth a szept. 24-iki nemzetgyűlésen még a tárgysor előtt méltó bosszúsággal emelt szót, hogy a bán alig 40-45 ezer emberrel kardcsapás nélkül ejtse hatalmába a fővárost és az országot; ez ellen valamit tenni kell; ő tehát elébb Ceglédre, majd faluról falura megy hadat toborzani s felhívta a képviselőket, hazafiakat, hogy ki-ki ugyanezt tegye az általa ismert vidéken. Ekkor Petőfi elhatározta, hogy toborzani és lelkesíteni a Székelyföldre megy. Ide Kossuth Marosszék követét, Berzenczey Lászlót, a költő egyik ismerősét, még auguszt. 17-én leküldte, hogy a lovas határőrök közt 1500-3000 lovast toborzzon, aki ott tövid időn oly népszerű lett, hogy okt. 16-dikára általános székelygyűlést hirdethetett egy nagy tábor alakítása végett Agyagfalvára, mely meg is tartatott. Ezen akart jelen lenni Petőfi is és már előre A székelyekhez című lelkes költeményét írta meg.* (* Akkoriban sehol sem jelent meg.) Szeptember 24-én indult ő is útnak s feleségét előleges megállapodás szerint Debrecenen át (szept. 26.) Erdődre vivén, maga a legközelebbi úton Nagy-Bánya felé akart a Székelyföldre menni.* (* Elutazásának napja ismeretes egy e napon kelt falragaszból. E nap utazott el Vasvári is. P.-M., VII. 44. l. A Nemzeti Ujs.-ban azt írja valaki szept. 28-ikáról, hogy a napokban utazott Debrecenen át. (1848. 124. sz.) Alig ért N.-Bányára, Teleki Sándor gróftól s az odamenekült kővárvidéki és Kraszna megyei uraktól azt hallotta, hogy a naszódi biztatásokra a vidék oláh lakói már mind fölkeltek s tovább nem mehet. Ekkor szept.30-án Erdődre tért vissza. Útközben Szinfaluból még e napon értesítette Ötvös Mihály Szatmár-megyei alispánt a történtekről; fölhívta általános népfölkelés szervezésére, mert az előre küldött pár száz nemzetőr s néhány ágyú nem elég; írja, hogy ő is ott marad s velök harcol. Este Erdődre ért s másnap tapasztalatait megírta a Pesti Hírlap-nak is.* (* Megj. okt. 10. E pár napi időzése alatt írta Erdődön: Tudod, midőn először ültünk s a legközelebbi napok benyomásai alapján Élet vagy halál c. költeményeit. Ez utóbbi Buda elfoglaltatása után, 1849. máj. végén, megjelent külön röplapon s osztogatták a katonáknak. Egy lenyomatot Havas is említ Székes-Fejérvárról 4 l. 8o év n. (Petőfi: Összes költ. III. 645. l.)

Felhívásának sikere nem levén, okt. elején kineveztetése végett Pestre tért vissza. Ezalatt megtörtént szept. 29-dikén a sukorói ütközet, mely után hadseregünk a brucki vonalon előre nyomult Bécs felé és nehány nap múlva, okt. 9-dikén, az ország határán, Parndorfnál ütött tábort. Tudjuk, hogy Kossuth terve az volt, hogy a magyar hadsereg adjon segítséget Bécsnek s ezt határozta okt. 8-án az országgyűlés is; azonban igen sokan s köztök Petőfi is, nem helyeselték ezt a tervet, főképpen pedig úgy vélekedtek, hogy a honvédsereg a haza határain kívül táborozásra nem kötelezhető. Ezért ő is Parndorfra utazott s bejárván a tábort, heves szónoklatokat tartott a bécsi hadjárat ellen, melyek hatása akkora lett, hogy a tisztikar és Csányi László kormánybiztos tanácsot tartottak, mitévők legyenek vele; némelyek hadi törvényszék elé állítását is javasolták. Pár nap múlva azonban, úgy látszik, Csányi közbelépésére odahagyván a tábort, Pestre tért vissza.* (* Petőfi e parndorfi időzését részletesen l. Petőfi a parndorfi táborban. Éjszaky Károly elb. után Csernátoni Gyulától. Pet.-Muz. III. 341. l.) Innen aztán kineveztetésével zsebében, szüleit Orlay gondjára bízván, Erdődre utazott, miről 18-án tudósítja Orlayt és Aranyt. Most, midőn október 17-dikén újra Erdődre érkezett, okt. 22-ig maradt ott. Ekkor írta apja dicsősítésére A vén zászlótartó c. költeményét, ki bárha ekkor 58 éves volt már, mint a Vasvári-féle pesti önkéntes csapat zászlótartója, részt vett a Jellasics elleni sukorói ütközetben s csapatával tartott Bruckig és vissza.* (*E költeményét eredetileg Bajzának küldte el Kossuth Hirlapja számára s nem jelenvén ott meg, Orlaynak írt, hogy az Életképek-nek adja. Megj. nov. 19. (Vegyes műv. III. 297. l. Levele Orlayhoz 1848. nov. 3.) Okt. 10-dikéről írja valaki a Márczius Tizenötödikének a Parndorf alatti táborból, hogy „Zászlótartónk a még ifjú vérű Petőfi, versent gyalogol velünk.” (182. sz. okt. 14. 1848., 730. l.) E szerint a költő találkozott is a táborban apjával Ez önkéntes csapat szervezéséről l. u. o. 179. sz.)

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza III. kötet IV. könyv 12. fejezet – Visszavonultságában





Gondoskodása szüleiről. – Az öregek élete; örömük unokájok születésén. – Az öreg Petrovics halála. – Anyja halála. – Hatása a költőre. – Útja Szalontára. – Pesti lakása. – Szorult helyzete. – Levele Bemhez. – Bem magához hívja. – Tagadó válasza. – A honvéd című költeménye. – Az utolsó napok Pesten. – A kormány fölhívása. – Az utolsó népgyűlés. – Mező-Berénybe megy. – Aradra készül. – Erdélybe indul. – A sors ujja.

Petőfinek Orlayhoz írt leveleiből megtudhatunk egypár adatot arról, hogy midőn katonává lett, miként gondoskodott szüleiről. Okt. 18-án írt levelében megkéri, hogy ha legényt fogad, segíttessen anyjának, fűttessen vele, hordasson vizet, fát, hogy anyjának kevesebb dolga legyen. Ellátta egyszersmind, amennyire lehetett, pénzzel is és lakást fogadott számára. „Szüleimet ezerszer tisztelem, csókolom; - írja nov. 3-dikáról -, ha fogyófélben lesz a pénzök, tüstént írjanak, hogy rendelkezzem.” Valóban nov. 22-dikén már intézkedik, hogy Vas Gerebennél levő írói tiszteletdíját szülei kapják meg s addig is 20 pforintot küld nekik; ha meg Vas Gereben nem fizetne, azt írja Orlaynak, hogy Vörösmartytól kérjen annyi pénzt, mennyi neki kelleni fog. Ekkor a Zöldkert utcában volt a két öregnek egy szobája* (* Az öreg Petrovics szomorú jelentése. Koszorú, 1883. I. 73. l.), melyben a forradalom viharai alatt meghúzódtak, miután a költő apja a szerencsétlen ausztriai táborozásból hazatért. Az anya ide hordatta fiának Pesten maradt bútorait s szép könyvtárát is, mely két nagy szekrényt töltött meg. A költő azt állította róla, hogy megér 5000 frtot. Innen ment apja egyszer 1849-ben nyomtatott proclamatiókkal Debrecenbe Kossuth-hoz, aki megtudván, hogy Petőfi apja, 300 frtot utalványoztatott számára, amelyre nagyon büszke volt és sokszor emlegette: „Kossuth-tól kaptam, mert megtudta, hogy én vagyok a Sándor apja.” Midőn unokájuk született, a két öreg öröme határtalan volt. „Szeretett gyermekeim, írja apja dec. 20-ról, először is csak állandó egészséget kívánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom… Ugyan 20-kán örömömben hozattam egy itcze bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni… Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kisgyermek oldalán kardot kell látnunk.” Anyja ezt tette hozzá: „Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánkának. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

Apja, midőn 1849. telén Debrecenben járt, láthatta unokáját is és „határtalan gyönyöre telt benne”. „Onnan visszament ismét Pestre s nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kisgyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik.”* (* Petőfi, Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig. Vegy.műv. III. 159-60. l.)

Az öreg Petrovics 1849. márc. 21-én typhusban halt meg és 23-án temették el Zöldkert utcai lakásáról a józsefvárosi temetőbe evangelicus szertartás szerint.* (* Gyászjelentését l. Koszorú, 1883. I. 73. l.) Ekkor a magára maradt anya egy ismerőséhez, Révésznéhez költözött az Erdősor 11. szám alá, hová áthordatta fia bútorait és könyveit is. Őt a költő még életben találta, midőn május 9-én Pestre ért; de alig találkoztak, néhány nap múlva a férje halála és fiai bizonytalan sorsa miatt aggódó anya is áldozata lett a dühöngő cholerának. Buda ostromának végső napjai egyikén, máj. 17-én halt meg, folyton rémüldözve a borzasztó ágyúzáson. Meghalt, mielőtt kis unokáját láthatta volna. Csaknem utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!” Fiai közül egyik sem volt mellette halála óráján, Sándor, nejével a Svábhegyen tartózkodott az ostromló sereg közelében, Pista a seregnél szolgált a 14. században. Alig izenték meg Révészék anyja halálát, a költő azonnal átjött, utóbb átjött az őrjáratról megtért kisebbik fiú is. A költő, kinek nevével ajkán halt meg anyja, ráborult és keservesen zokogott, majd nagy léptekkel járt fel s alá; emlékül eltett egy tincset hajából, egy darabot szemfödeléből és koporsójából.

A temetésnél a Révész családon kívül csak ő és neje lehettek jelen, Pista szolgálaton volt. Férje mellé temették; a sír fölé a öltő pár héttel utóbb kis vörös márvány követ tétetett, melynek felső részére két egymást szorító kéz van vésve, alatta pedig aranyos betűkkel e szavak állanak: „A legszeretettebb Agya s a legszeretettebb Anya.” Azért nem vésette rá a neveket, hogy a németek ki ne dobják a holtakat. „Elég, ha mi tudjuk,kik nyugszanak ott”, midőn öccse kérdésére e feliratot gondolta ki.* (* 1882. ápr. 4-én Szana Tamás indítványára felásták a sírt az azóta megszüntetett józsefvárosi temetőben s a tetemeket érckoporsóba téve a Budapest városa által ajándékozott új sírba helyezték a Kerepesi sírkertben A/5 parcella 4-dik sor, 41. szám alá s ugyanoda felállították az eredeti sírkövet is. V. ö. Pet.-Muz. VII. 112. l. Várady a költő anyja halálát másként beszéli el. Eszerint máj. 13-án kapta Petőfi anyja betegségéről a hírt s a hajógyárnál csónakon átkelvén a Dunán, éppen Pest másodszori lövetése idején (13-án 5 óra után) a legnagyobb veszélyben mentek át Pest utcáin. Szerinte a költő, sőt ő is jelen volt az anya halálakor. Lehet, hogy ez a változat igaz; de Várady által felsorolt napok nem egyeznek meg a valódi tényekkel. Szerinte a költő anyja máj. 14-én halt meg stb. Főv. L. 1882. 243. sz.) Anyja halála napján ezt írta Aranynak: „Oly csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük el, azt az anyát, kinél jobbat sohasem teremtett az Isten, s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki.” Ugyanekkor írta Szüleim halálára költeményét.

2016. febr. 22.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza III. kötet IV. könyv – Utolsó fejezet - A segesvári csata



 
Az erdélyi út. – Családját Tordán hagyja Mikós Mikós, reform. papnál. – Találkozása Bemmel. – Visszatérnek M.-Vásárhelyre. – Júl. 30-dikán Székely-Keresztúrra megy Bem után. – Bem után megy Új-Székelre. – Bem hadi ereje 31-dikén reggel. – Az oroszok terve Bem ellen. – Bem hadi terve. – A fejéregyházi völgy. – Bem állása. – Az oroszok helyfoglalása, Skariatin eleste. – A csata folyama. – A költő a csatában az egykorúak tudósítása szerint. – Dr. Lengyel József leírása. – A csata végső jelenetei. – A költő menekülése.- Gyalokay tudósítása. – Lengyel elbeszélése. – Különböző vélemények az elesés helyéről. – Vajna Sándor tudósítása. – Gróf Haller József kutatása. – Imreh Sándor adatai.

Az utasok a rövidebb úton mentek Váradnak s estére Ugrára értek. A reform. papnál szálltak meg, kit megkért Petőfi, hogy köszöntse nevében Aranyt s írja meg neki, hogy ő Erdélybe ment Bemhez.* (* Arany: Hátrah. irat. III. 201. l.) Váradról a Biasini gyorskocsival Kolozsvárra utaztak. Onnan már 20-dikán Tordára értek, hol Egressyvel együtt Miklós Miklós ref. paphoz szálltak s nála egy napot időztek. A rossz hírek s Miklós rábeszélése rábírták Petőfit, hogy családját ott hagyja, míg valami biztos helyet talál. E napon meglátogatta a tordai hasadékot; 22-dikén, vasárnap kora reggel pedig Egressyvel Maros-Vásárhelyre utazott. Késő este értek be; de még aznap értesítette nejét, hogy másnap Sz.-Udvarhely felé indul Bemhez.* (* Pet. Muz. IV. 81. l.) Sz.-Udvarhelyen, Csík-Szeredán át 24-dikére Kézdi-Vásárhelyre érkeztek. Itt látta őket Kőváry László,kinek szobájában szálltak meg a nagy vendéglőben;* (* Innen is írt nejének, de ez a levele elveszett.) őt egy proclamátió nyomatása végett hagyta hátra Bem*  (* Kőváry L. Nyílt levél a pet.-Muz. kiadóihoz. Pet.-Muz. I. 52. l.). Reggel Bereczkig mentek; itt találkozott a költő júl. 25-dikén a két napi moldvai táborozásból visszatérő Bemmel. A találkozásról ezt írta nejének:

„Bemmel Bereczben találkoztam; megálltam hintaja mellett s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils, mon fils”! szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?” Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt.”

E nyájas fogadtatás árad jókedvre hangolta. Egész nap versben beszélt; utánozta Bem beszédmódját s ezt mesterileg tudta, mond Egressy. A következő pár nap alatt állandóan Bem nyomában jártak, amiről Petőfi ezt írja:

„Bereczken jön hozzá (Bemhez) a tudósítás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket”* (* Damaszkint érti), s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyre hozni Kézdi-Vásárhelye, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy kélt napig itt leszünk, míg a seregét egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja.”

Júl. 29-dikén értek tehát vissza Maros-Vásárhelyre, hol Petőfi a piaci Görög-féle házban volt többedmagával szállva, mint Görög Károly és ifjú neje, Ziegler Vilma vendége. Itt e napon többen látták, így Szarvady Lajos honvédszázados említi, hogy Bem titkára, Becsey szobájában, a Bem lakásán látta őt a Vártér 25-dik sz. alatt. E napról tette Bem a jelentést a kormányhoz, hogy a költő újból szolgálatba lépett. „Jelentse ön a hadügyminiszternek, szólt Kurzhoz, de vigyázzon, jelentse ön szó szerint ezt: Segédtisztem, Petőfi őragy, ki Klapka tábornok gyalázatos eljárása miatt leköszönt volt, újból szolgálatba lépett”. Egyszersmind megint törzskarába osztotta, Egressyt meg Damaszkin mellé rendelte s meghagyta, hogy a költő nejének Vásárhelyt csináljanak lakást; de ez a zavaros időkben elmaradt.

Itt a költő még e napon megrendelte őrnagyi egyenruháját; mert csak imént Udvarhelyen szomorú eset történt miatta. Ugyanis szomjas levén,bemegy egy udvarra hol kutat látott. Az udvaron tüzérek álltak s egy cseh tűzmester beleköt. A költő rangjára hivatkozva, rendre utasítja; de amaz ittasságában még durvábban kezdé sértegetni a vászonattilás őrnagyot, míg végre megjön egy föllebbvaló tiszt, kit Petőfi hivatott; befogatja a garázdálkodót s jelentét tett róla Bemnek. Másnap, mond Egressy, főbe lőtték a tűzmestert, bárha Petőfi mindent elkövetett, hogy kegyelmet nyerjen számára.* (* Egressy Gábor levele: Vasárn. Ujs. 1860, 488. l.)

Maros-Vásárhelyről már júl. 30-dikán reggel tovább utazott Bem után, aki csekély seregével korán reggel Erdő-Szentgyörgy felé indulván, még aznap Székely-Keresztúrra érkezett s a Macskási-udvarban szállt meg E napon reggel ifjú háziasszonya, Ziegler Vilma szolgáltatta föl a reggelit  neki s az ott szállt honvédtiszteknek.* (* E ház jelenleg emléktáblával van megjelölve, melyen az esemény megemlítésén kívül e sorok állnak:



Itt még ember volt, innét indúlt ki nagy utra,

Hogy csillag legyen Ő. Fénye örökre ragyog!



(Koszorú. 1884, II. 623. l.) Ez alatt Egressy kérte, hogy maradjon, hiszen még lova sincs; de ő Bemtől elszakadni többé nem akart. Szentül meg volt győződve, hogy a vezér győzelmes csata elé indult ki.

Cseke Gábor :Petőfi Sándor barguzini versei




Az egyik legmaradandóbb, legihletettebb Petőfiről szóló munka szerzője, Illyés Gyula - aki mindig is nyitott szelleműen viszonyult nemzeti költőnk élete és munkássága körüli vitákhoz és legendákhoz, amikor a nyolcvanas években a szibériai száműzetés újra fellángoló elméletéről tudomást szerzett, állítólag így reagált: rendben van, uraim, de hol vannak a versek? A költő további életének legmeghatározóbb bizonyítékai?

Azé a költőé, aki 18 évesen így vágta fejszéjét a poézis fájába:

„Költőnek lenni isteni,
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg."

(Petőfi Sándor: Dalforrás)

Illyésnek – s mindenkinek, akit hozzá hasonlóan ez a kérdés izgat – alapvetően igaza van: amennyiben Petőfi túlélte a segesvári csatát és még néhány esztendeig távoli országban raboskodott, annak valamilyen irodalmi nyoma kellett hogy maradjon.

Egy igen termékeny, ambiciózus költőről—íróról—műfordítóról, amilyen Petőfi – akinek rendkívül gazdag, sokoldalú életműve gyakorlatilag hét eseménydús esztendő alatt jött létre –, s akinek a magyar rádióban 1999-ben színészek által folyamatosan felmondott összes versei közel 32 óra adásidőt vettek igénybe – nehezen hihető, hogy életének feltételezett utolsó éveiről nem maradnak fenn árulkodó nyomok, kéziratok, írásos üzenetek az utókornak...

Azt, hogy még 2012-ben is kerültek elő ismeretlen Petőfi-versek, ma már bizonyított tényként kezeli az irodalomtörténet. Igaz, hogy azokat magyarul írta és nem a „halála után”, hanem 1843-ban, éppen csak egy fiókban aludták álmukat. De hogy 1849 után is maradtak utána költemények?...

Dr. Kiszely István antropológus professzor, aki a barguzini expedíció során a szibériai lelet azonosításának egyik kulcs-szaktekintélye volt, 2003. március 15-én a szegedi egyetemen Petőfiről, az őt övező legendákról tartott előadást. Hallgatói kérdésekre válaszolva elmondta: a költő 1851. március 10-én kerülhetett tizedmagával Barguzinba, fogolytársai még emlékeztek rá, mindent le is írtak róla... Hogy miért nem adott életjelet magáról, az antropológus ezt azzal magyarázta: valószínűleg nem tudott, hiszen a terület, ahová került, ma is olyan elmaradott, hogy telefon sincs. A legközelebbi város pedig több mint háromszáz kilométerre van. Barguzinban is írt vereseket, ötvennégyet, ezek közül dr. Kiszely István közzétett már tízet. Kiadni azonban mindaddig nem érdemes – vélte –, amíg Petőfiből gúnyt űznek…

Kiszely professzor, bár sarkosan fogalmazott, nem holmi légből kapott adatokra támaszkodott: a kilencvenes években ugyanis összeállította a szibériai Petőfi-kutatás kronologikus dokumentum-repertóriumát, amely két kiadást is megért (Mégis Petőfi? A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben. Extra, 1993; Meghalt Szibériában. Egy szomorú magyar szellemi kórkép. A szibériai Petőfi-kutatás eseményei és irodalma időrendi sorrendben. Magyar Ház Kiadó, 2000.) Mindkét könyvben megtalálható a Néhány Petőfinek (Pefitájev, Alexander Petrovics, A. Petrovics stb. néven) tulajdonított vers Szibériából című fejezet, és minden különösebb kommentár nélkül az alábbi versszövegeket tartalmazza:

Rózsaszirmok

Hullanak a sápadt rózsaszirmok,
S kertünkben nem szól a csalogány,
Kedvesem, csak veled virrasztok,
Beteg vagyok, s arcom halovány.

Ágyamon fekszem betegen, gyöngén
S szívemben tűz már nem lobog,
Ah! miért kedveltelek meg én?
Hisz' szívem már soká nem dobog.

Itt van! itt jő az a napkelet,
Hol szél támad föl a bérceknek
S visz feléd majdan bús éneket,
Mert akkor már engem temetnek.

Tudom, régi barátim közül
Nem kísérhet oda senki sem.
Csak te leszel ott egyedül,
Aki megsiratol, édesem.

Te csókolod majd a búcsúzót,
S rám zárják koporsófedelem.
És te mondod majd a búcsúszót:
Isten legyen veled kedvesem.

Fordította: Nehéz Mihály


Az álmaim

Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok! őket szerettem,
Am'ért engem hősnek álmodtak.

Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.

Kitűztem a piros zászlót,
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot,
Megszabadítsam a népeket.

Hadra paizsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!

Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt
Fölkelnék, de ólom a testem.

A távol' síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! álmaim nem teljesültek...

Fordította: Nehéz Mihály


Szomorú volt az életem

Szomorú volt az életem,
Beléje nem is szüremlett fény.
Elhangzott hattyú énekem,
S a síromhoz is közelgek én.

Előjönnek a megélt évek,
S felsejlik már számos árnyalak.
Elbúsít, a képekre nézek,
A rámák üresen állanak!

Bennük tettem nincsen énnekem,
Csak álmok, vágyak s töprengések.
Keserűen tölt el szégyenem,
Meddők voltak a szenvedések.

Miért vert bennem úgy a szívem?
Szeretteimért m'ért lobogott?
Miért a sok ébren éjjelem?
Tán tettekre valék hivatott?

M'ért roskadok a kereszt alatt?
Miért kaptam dőrén azt föl én?
S mit leltem én? Csak a síromat
Zord puszta örök hó mezején.

Fordította: Nehéz Mihály


A szökevény

Feledvén hazája baját
Kimenekült a nagy világba.
Örömek s vágyak útján járt,
A szerencséjét is próbálta.

Idővel megtért honába
Idegenből már megrontottan.
S unott lett népe világa
Egyszerű léte zsibajában.

Keservben meddő bújával
Megsorvadt, kis idő múltán,
Meg is halt szörnyű átkokkal
Megsápadt vértelen ajakán.

Amit vetett, azt aratta.
A dúlásban leégett a hon,
S hamvait a szél elszórta
A messzi idegen tájakon.

Pefltájev
Bajkál c. folyóirat 44. szám 3. o.

Fordította: Nehéz Mihály

*

Ki volt az a Besze és Buda?
Ősidők vitézei voltak.
Kik Udét és Besztét belakva
Számos törzset meghódítottak.

Indultak a mongol domboktól,
Jöttek nagy karéjban tümének.
Jöttek a Szelenga partjától,
Jöttek bátor lovasezredek.

A kék Dunánál megpihenvén,
Állították föl a sátrakat.
A költő a múltat megismervén,
Megtette vissza az útjukat.

Fordította: Nehéz Mihály

A népdalként fennmaradt verset Jurij Vinokur (74 éves) barguzini születésű mérnök szavai nyomán 1990 januárjában jegyezte le a fordító


Láttam boldog embereket

Láttam boldog embereket
E szomorú Földön jártomba'.
Láttam erényes életet,
Mely mint kristályforrás oly tiszta.
De az csak álom volt...

Láttam a Gonosz bukását.
Láttam a Pusztítás szellemét.
Láttam a Jó ragyogását
S az Igazság új születését,
De ez csak álom volt...

Láttam az emberi dühöt,
Amelyet elfojtott az Erély.
Láttam az Embert, küszködött
S mint vezérlé őt a Szenvedély.
De nem álom volt,
Ah, nem álom volt.

Pefitájev
Fordította: Nehéz Mihály

Burjátiában ez a vers megjelent orosz nyelven a Bajkál c. lap 43. számában.


Erős az én lelkem...

Erős az én lelkem bú nem ölheti.
Tombolhat dúlhat a vihar.
Fölöttem, lelkem csak neveti
S nem rebbenti a zivatar.

A balsors bár letörte mindkét szárnyamat,
A csonkjait föl büszkén emelem.
S hetykén kihívom párbajra én a Fátumot.
A sors nem tört meg, erős a lelkem.

A messzi magasságok megnyíltak előttem.
Ki törekszik, nem törik meg a sors alatt.
S ha nagyok is kínjaim és béklyóban kezem,
De győzelmem ígéri a pirkadat.

Lelkem! Ne hallgass el, ujjongj és ne reszkess!
A kínoktól ne félj, mert hisz mik azok?
Legyen neked mindörökké idegen a test.
Szeress, higgy, remélj, mert vagyok!

A. Petrovics

A népdalként fennmaradt költeményt oroszul jelentette meg Szibériában a „Vosztocsnoje obozrenije" című folyóirat az 1893. évi 39. számban a 11. oldalon.

Fordította: Nehéz Mihály


Hattyúdal

Bánatos az érző szívem.
Ha úgy érzed, most is megérhetel még,
Jöjj s füstölögjünk együtt szívem
Lázadó különc sorsomon véges-vég.

Bútól nem alszom át éjszakát,
Borongó gondok űzik el az álmot
S pergő könnyek a szempillát
Mossák, miként hullámverés a partot.

Oly sivár az éltem nélküled.
Nem fűti szívemet kedves vonzalom.
Teljesült, amit mondtál: veled
Mostanra elzengett a hattyúdalom.

Ifjú napjaink elröppennek.
Elszáll vigalom, gyönyör elül.
Elcsendesülnek az érzelmek,
A szívünk kiszikkad és kihűl...

A. Petrovics

Fordította: Nehéz Mihály

A versek alatt szereplő megjegyzések arra utalnak, hogy az illető szövegeket kivétel nélkül orosz nyelvből magyarította Nehéz Mihály, a barguzini expedíció egykori tolmácsa.

Felbukkanásukra, felfedezésük bonyodalmas történetére először Borzák Tibor újságíró hívta fel a figyelmemet. Szerinte Bajkálon túli legendák gyűjtése közben, egy Eliaszov nevű orosz néprajzos, még a múlt század 30-as éveiben bukkant bizonyos dalokra, versekre, amik Petőfi—Petroviccsal kapcsolatban fönnmaradtak. A fordító úgy tudta, azóta újabbak is előkerültek. Az ő elképzelése szerint a szokatlan szibériai versköltésre úgy kerülhetett sor, hogy az az illető, akiről azt állították, hogy nem más, mint Petőfi, németül fogalmazhatta vagy mondhatta a szöveget, amit aztán oroszul lejegyeztek. Az orosz szöveg szájhagyomány útján fennmaradt, s bekerült a szibériai folklórba, azon keresztül pedig Eliaszov gyűjtéseibe. Az egyik ilyen versében (Rózsaszirmok) található rózsák és fülemülék azt jelzik, hogy e motívumokat nem helyi születésű ember használhatta. Szibériában ugyanis nem igen található rózsa vagy fülemüle... Ezek európai eredetre vallanak.

A szakmai bizonyításnak azonban ez inkább csak formális eszköze. Ennél jóval komolyabbnak tűnik az az összehasonlító vizsgálat, aminek során Petőfi egy-egy versével kapcsolatban igen feltűnő, mind szellemi, mind verstani rokonvonásokat mutattak ki. Az álmaim című verset, amelyet 1987 elején közölt oroszul a Bajkál c. burjátiai folyóirat (A.V. Gurevics 1928-as gyűjtése nyomán), a Véres napokról álmodom című Petőfi-verssel párosítják.

Véres napokról álmodom

Véres napokról álmodom,
Mik a világot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet,
Fog lenni, aki bekötözze,
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz aki
Homályos börtönömbe jő el,
S föl fogja azt deríteni
Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok
A vérpadon vagy csatatéren,
Lesz, aki majd holttestemről
Könyűivel lemossa vérem!

Berkesz, 1846. november 6.

Hasonló a helyzet a Szomorú volt az életem című szöveggel, amely Az utolsó ember című Petőfi verssel „rímel”... Az erről szóló összehasonlító elemzést Kéri Edit (Barguzinban járt amatőr Petőfi kutató, színésznő) hipotéziseiből kiindulva, Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem régi magyar irodalom tanszékének néhai docense, oroszt tanító feleségével, Együd Évával végezték el. Következtetésük aligha írhatta más a két orosz nyelvű verset, mint maga Petőfi.

Szuromi elemzését 1990-ben közölte a Békési Szemle február—áprilisi összevont száma (Két orosz nyelvű vers Petőfitől). A terjedelmes, szakszerű boncolgatásokon és verstani megállapításokon túl, így összegzi véleményét:

„Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus - így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csak szolgai másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset… Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres napokról álmodom...? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset - számunkra semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek.  (...) A két orosz nyelvű vers pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthető. A természetes logika elemi konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja, ebből pedig következik a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe…”

Bevallom, az itt csak töredékes részleteiben idézett alapos tanulmány számos helyen meghaladta szakmai ítélőképességemet. Eredetileg, párhuzamosan, magam is megpróbáltam egyfajta verstani vizsgálódást végezni, de mihelyst a konkrét feladattal szembesültem, összezavarodott bennem minden. Rá kellett jönnöm: hiába írtam több száz verset életemben, a költészet világáról inkább csak sejtéseim, megérzéseim vannak, a tudatosság, a szabályok szerinti költés nem kimondott erősségem. Miért kényszerítsem rá személyes impresszióimat az olvasóra, amikről könnyen kiderülhet, hogy csak a pillanat művei? No persze, vak tyúk is találhat szemet, s az is igaz, hogy Petőfi nekem legalább akkora szenvedélyem, mint annyi más nemzettársam számára; mégis: inkább meghajlok a mások rajongása előtt, anélkül, hogy féltékeny legyek a megosztott igazság miatt, tudván, hogy ebben is, mint annyi más, közös dolgunkban, szükség van a kimondatlan munkamegosztásra, a bizalomra és a hitre, amit Petőfi éppen azért tud olyan kiváló szintézisben képviselni, mert nyomtalanul tűnt el, olyannyira, hogy most minduntalan beléje botlunk.

Egy biztos: ha el is fogadnánk, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű versezetek valóban az ő művei, a legfontosabbal még mindig adósak vagyunk: annak a hiteles, cáfolhatatlan folyamatábrának a felrajzolásával, mely szerint a saját életközegéből erőszakkal kiszakított s egy másik, idegen világba és tilalmas rendbe kényszerített, lázadó költő hirtelen elhallgat és a felismerhetetlenségig összekuszálja a hozzá elvezető (esetleges) nyomokat.

A távoli Egyesült Államokban élő Makkai Ádám költőt az ezredfordulón ugyancsak megihlette a sokféle Petőfi-legenda, s egész kötetre rúgó, amolyan szentségtörő pamfletet írt (Úristen! Engedj meghalni! Petőfi Sándor pokoljárása és megidvezülése. Argus-CET Belvárosi Kiadó, Székesfehérvár—Budapest, 2003). A kötet szerkezete, műfaji változatossága és minden gátlástól megszabadult fantáziálása egy olyan torz és képtelen történetsort vázol föl Petőfi sokat vitatott életmenete kapcsán, hogy azon csak keserűen nevetni, illetve csak bosszankodni lehet. Ehhez a szerzőnek jócskán el kellett távolodnia mindenfajta nemzeti elfogultságtól és előítélettől, s gondolom, segítette őt az is, hogy 1957 óta távol él, a szellemi kísérletek szabad közegében, ahonnan könnyűszerrel és következmények nélkül föl lehet ereszteni a legképtelenebb léggömböt is, mert az elérhetetlen, kontinensnyi messzeségben nehezen éri utol a közvetlen számonkérés.

Makkai két irodalmi forgatókönyv közé sűríti Petőfije fura életútját, amely itt, e könyvben legalább annyi csodával terhes, mint a költő örök klasszikus elbeszélő költeménye, a János Vitéz. Lényegük, hogy olyan meghatározó világszellemek, mint Körösi Csoma Sándor és a Dalai Láma, a megnevezetlen világistenség (Fényalak) elé járuló, Segesváron éppen frissiben lekaszabolt Petőfit arra kényszerítik, hogy költészetében megfogalmazott eszményei valóra váltása, annak garanciája végett, térjen még vissza a való és a virtuális világ közé, éljen is, meg nem is, szelleme és költészete hasson is, meg nem is.

Makkai ugyanakkor közzéteszi Petőfi „halála után írt” költeményeit, köztük A fehéregyházi füzet verseit, majd A kaukázusi füzetet. Külön csokorba kötve, egy fiktív napló mellett, szibériai Petőfi-költemények is feltűnnek a könyvben, amelyek variációk néhány régi témára, s a szatirikus mű legsikerültebb részeit jelentik.

Bárhol is üssük föl a könyvet, a szöveg bármely sorából könnyen kitetszik, hogy képtelenségek halmazával van dolgunk, amúgy semmi sem igaz, amit az író föltálal, aki nem is törekszik arra, hogy legkevésbé is elhitesse velünk fikcióját. A nevetségességig abszurd fordulatai arra jók, hogy minden pillanatban emlékeztessen velük: az egész premissza csak képzelgés.

Az apokrif versek esetében a legkisebb látszatmegfelelésre sem törekszik; a szándék ugyanis nem az, hogy hihetővé tegye azt, ami fantasztikus fordulatnak tűnik, hanem hogy jobban kiemelje az eredendő abszurditást.

Utólag felfejtve a történtek időrendi sorrendjét, joggal feltételezhetjük, hogy Makkai Ádámot már a barguzini expedíció után közvetlenül megragadta a téma, ugyanis egy apokrif Petőfi-vers már 1990-ben napvilágot látott egy amerikai magyar irodalmi folyóiratban NN: Szibériai költemények címmel. A haldokló hattyú c. ciklus alatt közölt magyarázat szerint a szöveg állítólag Kínán keresztül érkezett és Ibrahim Vasziljevics Karakamenyszkij küldte a Burját-Mongol ASZSZK-ból. Ez előbb az ujgurokhoz került, majd onnan Budapestre. E verseken állítólag a "hiteles" Petőfi Sándor aláírások voltak, a többi "diktálással" cirill betűkkel íródott. A hagyomány szerint a versek leírója Joszif Ivanovics Dolgorecsnij volt. Ugyanezen versek "eredetijét" ama bizonyos Karakamenyszkij lóháton vitte Barguzinból Törökország felé, de őt elfogták s a verseket megsemmisítették.

Így hangzott az “eredeti” vers útlevele.

És valahogy senkinek sem tűnt föl igazán, hogy tréfa ez a javából. (És ezen később a szerző Makkai csodálkozott a legjobban…)

Azokban a hónapokban indult be a bukaresti Romániai Magyar Szó hétvégi kulturális melléklete, a Szabad szombat, amelynek utolsó oldalán Higgyük? Ne higgyük? címmel rovatot indítottunk, amelyben különféle valószínű vagy valószínűtlen hipotézisekről közöltünk anyagokat, mint amilyenek a repülő csészealjak vagy földönkívüliek látogatásai. A haldokló hattyúnak eszményi helye volt az illető rovat; átvettük, anélkül, hogy tudtunk volna a készülő Makkai-mű már alakuló tervéről.

Íme, befejezésül, a Makkai-féle hat részből álló, jó szándékú „hamisítás” nyitó darabja, aminek eredetére és helyére a könyv megjelenésével cáfolhatatlanul  fény derült:

Haldokló hattyúm, szép emlékezet,
mért emlékezzem, itt és most, terád?
"Mert cukortalan, híg orosz teád
azt gőzöli, hogy ím, elérkezett
a szembenézés ideje, tehát
mindaz, mi volt, most majd eléd mered,
s nem kérdi senki, hogy elismered
vagy sem, e múltnak száz árnyoldalát
A tea-gőz nem oszt és nem szoroz,
Felebarátom, a lándzsás, orosz
paranccsal élve döfte át vállam.
Vodkát vedelne mind, a burját-mongol,
S humiszban (!) ázik. Vodkára csak gondol,
Múltamat itt, közöttük hogy találjam?

Születtek aztán olyan Petőfi-apokrifok is, melyekről messziről lerí a szatirikus—parodisztikus szándék. Ezek egyik kabaré ízű példánya Timár György kézjegyét viseli („Még nyílnak a sírok a morvai síkon, / Még vár soraimra a büszke Kazány. / De én, íme, daccal az égre sikítom, Hogy Barguzin, itt van a drága hazám!”), s felismerhetően a Szeptember végén motivumaira épül.

Csíkszereda, 2014. augusztus 5.



Petőfi Sándor:
AZ UTÓSÓ EMBER

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, amelyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemű, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt,
S amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása...
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből.-
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.


Forrás: KISEBBSÉGBEN: „De hol vannak a versek?”  - Cseke Gábor olvasónaplója - http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33604-kisebbsegben-de-hol-vannak-a-versek