2015. szept. 19.

Pekár Gyula: Ikaros





… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan, elárvult műteremben s csak bámulok ki a ködbevesző őszi délután sorvadó világába. Egy év óta, amióta festő barátom – hogy is mondjam? – elveszett, eltűnt, magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos, melankolikus elmélkedéseim remeteségévé, - hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre gyakrabban ide bújtam el, ha a hétköznapi ideál-irtó élet elől menekülve, a gondolatok, költői ábrándok és művészi khimairák csábos világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét November. A halott kert csupasz fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg nyúlnak fel a naplemente sötétvörös, füstös csíkjába; mintha csak kérlelni akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. A lassankint elapadó vörhenyes őszi fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem - csodás múzeumává a khimairáknak, melyek a leselkedő éji árnyakkal nagyra nőnek benne. Ilyenkor szeretek én itt lenni: ilyenkor nyílnak ki az esthomályban a misztériumok gondolatvirágai -, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s ahogy álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egyre kijjebb engednek s utóbb egész a Végtelen küszöbéig tágulnak. A kis bohém zug mikrokozmosza álmaim, mérhetetlen művészi vágyaim makrokozmoszává, az elérhetetlen ideálok világegyetemévé válik… S én, kit saját végtelen utáni vágyam tapos el, emberi tehetetlenségemben búsan vergődöm khimaira-világom Nadirjának a mélyén. Boldog delíriumok ezek mégis a keveseknek, csak művészembereknek adatott meg, hogy tőlük szenvedjenek… Csak mi tudjuk azt, hogy micsoda kéj az a Fantázia szárnyai alatt egyszerre élni minden elmúlt és jövendő századokban s lelkünket számtalan más lélekre fejtve, egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi az, midőn a vergődő gondolat olykor  még túlmerészkedik a Véges határán is s aztán rettegve, lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál, az Örökkévalóság küszöbén, hogy onnan lepillantson oda, ahová már többé nem láthat… De viszont csak mi tudjuk azt, hogy micsoda kín az a Végtelen szédületéből ismét felocsúdni…

Körülnézek: minden a régiben van ebben a csudálatos műteremben. Az elapadó fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek, Donatellok és renaissance-madonnák, a kirívó párisi impresszionista képek s végül szegény barátom temérdek olajtanulmányai, melyeket ahhoz a fatális nagy képéhez csinált. Az a fatális nagy kép! Azóta megnyerte a világtárlat szalonjának a nagy díját, de mi haszon van belőle? Vajon legalább tudja-e ő ezt, ha még itt bujdosik valahol ennek a földi életvölgynek a rejtekeiben?... S ha él valahol, hol lehet, mit csinál? Élhet-e az, akit a végtelen utáni vágy lesújtott? Visszatérhet-e az életbe az, akit az Ideál kikacagott?... A sarokba nézek: valami eltévedt reflex épp arra a bájosan naiv antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan fiának, Ikarosnak, ki a bús mithosz szerint a felhős magasból a samosi tengerbe bukott le s ott lelte halálát, amért viasszerkezetű szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló napszekeréig. Szomorúan gondolom el: a bukott álmodozók, az ideált űzők, a Végtelent keresők szimbóluma ez az Ikaros: az én barátom ez az Ikaros, kit akkor kacagott ki a művészet múzsája, mikor emberi dőreségében azt hitte, hogy már-már átölelte az ideált…

S mint egy év óta annyiszor, e novemberi estén ismét elgondolom magamban annak a szegény fiúnak a tragikus románcát. nem értem én azt még ma sem, - mint egy rejtelmes álom, magyarázhatatlan az nekem még most is…

I.

Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérrel először. De azt hiszem, egy régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg vele. Igen, emlékszem, egy napon az előtt a Velasquez-féle széles szoknyájú bájos infánsnő előtt, ki vörös szimfóniájában tán a legszebb koloritú képe a világnak, egy sápadt, szinte átlátszó arcú magas, szőke fiatalembert pillantottam meg. Meglepett az egész lénye: ahogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú, szenzitív arcában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes, naiv rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá terelődött. Olyan gyöngéden átszellemült fiatal szent János arc volt ez, amilyen szelíd alakokat csak a halhatatlan Sandro Botticelli, vagy a még nálánál is delikátabb Luini tudtak Madonnáik mellé festeni. arca rajongó naivságának keretében ideálisan derűs szép homloka olyan védtelennek tetszett, hogy a szemlélő önkéntelenül az örökké leselkedő fátumra gondolt, mely az ilyen ideálűző, gyanútlan, tiszta homlokokra tudja leghamarább a maga fekete jegyét felírni… Olyan tisztán emlékszem, mintha csak ma történt volna, hogy első gondolatom az volt: „mily kár ezért az ideál aureolájától derűs arcért! Védtelen az a sors ellenében egészen, - rajtaüthet a fátum, amikor akarja s én érzem, hogy rajta is fog ütni…” Hogy is mondjam? Praedestinált arc volt az egészen, vannak ilyen arcok a világon… Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról sejtettem, hogy festő s tán párisi festő. De, tudja az isten, én őt amerikainak néztem, ő meg ahogy első pár szava után kivettem, orosznak tartott engem. Ő franciául beszélt, én angolul feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pádyakat, Domokosokat. Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnóliái alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás, művészi idealizmus volt az egész ember, egy fiatalos, délibábos khimairáktól túláradó poéta, kinek csak egy gondolata volt a földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön, Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, - most huszonnégy éves s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait, szinte beleszédül boldogságába. Kevés ily tiszta idealista művészt ösmertem, akinek ennyire a vérébe ment volna  a renaissance-szép szeretete: a mai anyagi korban nincsenek már többé ilyen „szent őrületű” rajongók… Szinte aggódva hallgatám; arra gondolék, hogy annak, aki ilyen magasan szárnyal a Szép felhős azúrjában, iszonyatost kell buknia, ha egyszer elveszti az egyensúlyt. Mesésen hangzottak nekem suttogó beszédei: túláradó, egymást kergető gondolataitól szinte alig tudta mondatait befejezni, utóbb mr csak egyes egyszerre tíz eszmekört egybefoglaló vezérszóval jelezte tovarohanó ideáinak az irányát. Óriási tervei voltak… Olykor szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: A Nő… csodálkozva néztem rá, s hogy pillanatra megrögzítsem tovaszáguldó gondolatait, szinte brutálisan kérdém tőle:

- Szereti-e az asszonyokat?