2015. szept. 12.

Gellért Oszkár: Fogócska



Óh ha most, mialatt a trillázó rigót
Hallgatod s füled kagylóján kikandikál a lélek -
Már késő. Már visszahúzódott
Fülkéje zugába kacéran a lélek.

Óh ha most, mialatt orrodhoz emelsz egy rezedaágat
S táguló cimpád mögött ott imbolyog újra a lélek -
Már késő. Megorrolt rám s már rejtekébe
Durcásan vissza is menekült a lélek.

Óh ha most, mialatt szemed egy futó felhő képe után néz
És ablakában tovasuhan kis szemtelen mosollyal a lélek -
Már késő. Már rezzen a pillafüggöny
S szobája pupilla-mélyén eltűnik újra a lélek.

Óh ha most, mialatt felém is fordulsz végre-végre,
Két széthasadt ajkkal, s fogsorod bástyáján
Kikönyököl kíváncsin a lélek -
Már késő. Óh mert csínytevőn csak fogócskát játszott a lélek!

S elnémul a trilla s a futó felhőt felissza a nap
S a rezedaág kihullva a kezedből lenn fekszik a porban
Mialatt fejed mellemre csuklik -
S búvóhelyére oson ijedten s elszenderül a lélek.


Gellért Oszkár: Carcinoma




Te kinevetsz.
Te kinevetsz és Ézsajást idézed:

Hogy majd ha a farkas a báránnyal lakozik,
Párduc a kecskefiúval s az oroszlán
Szalmát eszik akár az ökör,
S egy kis bojtár őrzi őket mind:
Majd akkor, azon a Szent Hegyen, talán.

Te kinevetsz.
Te rosszabb a farkasnál,
Rosszabb a párducnál s az oroszlánnál
Is rosszabb te. Te rosszabb a kígyónál.

Te kinevetsz. Rettenetes vagy így.
Fejedből mást se látok, csak a szájad,
Tátongó szájad, ahogyan belőle
Puffog és bugyborog a nevetés.

Te kinevetsz.
S peregnek a percek s nem fulladozol.
Sorjáznak az órák s nem szakadsz belé.
És szállnak a századok s meg se kövülsz.

Te kinevetsz. Te kinevetsz?!
Kéjes görcs, sose állj ki!
Pokoltorok, harsogj időtlen!
Habos nyelv, vadhús, az egekig dagadj!


Gellért Oszkár: Vörhenyeges éjjel




Most lehunyom hirtelen a szememet.
S ezüstszín tested halmain
Rózsállva remeg két bimbó.

Ereszkednek fekete fátyolok.
Már elragadott Zeüsz.
Felémfordulva ülsz bika-hátán,
Rohan veled s távolod egyre nő.

Alakod is lassan elfeketül.
Csak az a két pont, parázna parázs,
És egyedül a vak setétben:
Piros lámpásai egy tovaszáguldó vonatnak.

Ezüstszín emléked még ejt s emel, még ejt s emel.
Aztán feneketlen mélybe robog.
De lobog tovább lobosodva a mell
Két pupilla-pokla
Az éjszaka dagadó feketebika-tömkelegében.


Kozma Andor: A katona a magyar költészetben









Nem sokkal a honfoglalás után, mikor a mi szilaj őseink közeledtének hírére Szent-Gallen-ből mindenki menekült, az egyetlen Heribald barát, ki a krónika szerint együgyű ember volt, dacosan ott maradt. „nem futhatok el – így mondá -, mert ebben az esztendőben még nem kaptam ki a sarura való bőrporcziót.”

Heribald nem bánta meg ottmaradását, mert a fenevadakul elhíresztelt magyarok nemcsak meg nem ölték s meg nem kínozták, hanem még nagyot is mulattak és vígan eltréfálkoztak vele. A barát holtig emlegette, hogy soha életében nem lakott jól annyira, mint akkor, s hogy a magyarok ígértek ugyan neki pofont, amikor értékes kincsek helyett aranyozott fa gyertyatartók nyomára vezette őket, de még ez a pofon is hamarosan elfelejtett ígéret maradt. Ami adatokat Heribald még ezeken kívül mondott el az ősmagyarokról, a krónikás pedig feljegyzett, azok nem mutatják a barátot együgyűnek, sőt, olyan megfigyelőre vallanak, akinek a lényeges mozzanatokra van szeme.

A barát szerint a Szent-Gallen-i kolostor udvarára, melyen ő nyugodtan sétálgatott, egyszerre csak betörtek a nyilasok. Az egész helyet gondosan átfürkészik s elcsudálkoznak, hogy mégis akadt egy ember, aki előlük nem futott el. A tisztek rögtön intézkednek, hogy a legénység meg ne ölje az egy szál barátot, mert tolmács segítségével ki akarják őt hallgatni. A legények nevetgélnek, dévajkodnak, táncolnak, birkóznak, fegyveres katonai gyakorlatokat mutatnak be tisztjeik előtt. Egy legény megmássza a templom tornyát, másik a tetőzetét, de mind a kettő lezuhan és szörnyethal. A két holttestet a többiek gerendák közt elégetik a templomnál, de magát a templomot, bár a láng a szemöldökfákig csapkod, nem gyújtják fel. A pincében két tele boroshordós találnak, de ott hagyják, mert társszekereiken maguknak is van elég. Egy legény ugyan döfködni kezdi dárdájával a barátok hordóit, de az is kacagva hagyja abba a céltalan rongálást, mihelyt Heribald rászól. „hagyd el jóember, hát mit igyunk mi, ha ti elmentek?”

Mindeközben a Szent-Gallen-ben mulatozó magyar zöm őrjáratokat küldözget ki kémszemlékre. Ezek feladata a közeli erdő s egyéb rejtekhelyek átkutatása s jelentések tétele tapasztalataikról. Végre az erdő-átkutatók riasztó kürtfúvással jelentik, hogy nem messzire egy ellenséges védőseregtől megszállott erős várra bukkantak. Nyomban a riasztó kürtjel után sebbel-lobbal áradnak vissza a kémszemlére küldöttek az erdő felől. Viszont a kolostor udvarán tanyázók kirohannak a mezőre. Ott gyülekeznek valamennyien, s mit a krónikás kiemeli, „szokásuk szerint” egy pillanat alatt hadirendbe sorakoznak. Aztán kürtjelekkel hívogatva a még vissza nem tért őrjárókat, megindulnak. Ekkor már leszáll az alkony. A magyarok felgyújtanak néhány falusi házat s csöndben vonulnak tovább a Konstanz felé vivő úton. Hátvédjük úgy követi a zömöt, hogy útközben felvehesse az utóbb visszaszállingozókat, kiknek a kürtjeleken kívül a tűz fénye is irányt ad. Ezekből az ellenséges várból kitörő csapat nehányat megöl. A magyarok hátvéde azonban megint kürtjelekkel figyelmezteti a zömöt a hátratámadtatás veszedelmére. Amire az egész magyar sereg rögtön megáll, csatarendbe fejlődve megszállja a síkságot, körülövezi magát málhás szekereivel s harcra készen tart ott helyben biztosított pihenőt reggelig.

Ennyi a veleje a szent-galleni kalandnak, Heribald elmondásában.

Áldassék szent-galleni Heribald barát emléke! Mert mi tőle, a szemtanútól tudjuk, hogy a magyar harcosok már ezer esztendővel ezelőtt is katonák voltak. Nem vademberek, nem dánosi cigányok, nem komitácsik, nem kozákok, - valóságos rendes katonák.

Mi a katona?

A katona harcos, de nem minden harcos katona. Majdnem azt merem mondani, hogy a katona úgy aránylik a harcoshoz, mint a mester a kontárhoz, a művész a műkedvelőhöz, - a szó magasabb értelmében vett ember a közönséges emberhez.

A katona az, akit legközvetlenebbül illet Arany János „Gondolatok a békekongresszus felől” című bölcs verse, mely belényugodván, hogy a háborúk is Isten rendelkezései, arra int:

Az ember tiszte, hogy legyen
Békében s harczban ember!

A katona az az emberséges ember, aki megvívja ugyan a háborút, de nemcsak erkölcsileg, hanem ész és ügyesség szerint is emberhez méltóan vívja meg. Akit nem a saját egyéni dühe uszít esztelen, vadállati marakodásra, hanem aki a legmagasabb s legáltalánosabb közérdeket kifejező eszményi tekintélynek, hadurának parancsára indul hadba.

A katonát eszerint mindenekelőtt a közcélra való közreműködés és a fegelem jellemzi. Vagyis a harcost csupán az az altruizmus minősíti katonává, mely tőle, mint egyéntől az összesség javára lemondást, alkalmazkodást s életre-halálra szóló önfeláldozási készséget követel. Ám ezeket az óriási követeléseket a legderekabb ember sem képes teljesíteni, ha e célból külön, hatalmas szervezetbe nem vonják s abban meg nem tanítják a harcnak rendes, kötelességszerű s viszonylag legemberségesebb módjaira.

Minden egyéni célú s egyéni tetszés szerint viaskodó harcos, ha még oly nagy hős is, embertelen szörnyűségekre dühödtet. Achilles, a legnagyobb hős utálatossá lesz, mikor dicsőült ellenfelének, Hectornak holttestét szekeréhez kötve hurcolja meg. Ellenben a legszerényebb katona is, akinek fegyelmezett lelkét nem a saját magándühe, hanem a közért való áldozatkészség telíti el; emberséges ember maradhat a legrettenetesebb csaták förgetegében is.

Ezért csupa hiábavalóság az a sok léha rémmese,melyet honfoglaló őseinkről, mint pusztító és gyilkoló fenevadakról terjesztettek el és jegyeztek föl olyanok, akik előlük eleve elfutottak. Mindezeket meghazudtolja az egyetlen vidám Heribald barát, aki Szent-Gallenben bátran bevárta és szemtől-szemben megismerte őket. Azoknak az ezer év előtti harcos magyaroknak, akikről ő beszél, bizony mondom, katonáknak, rendes, fegyelmezett, emberséges katonáknak kellett lenniök, mégpedig a javából.

Ha már egy svájci német barát is anélkül, hogy dicsérni akarná őket, jóformán csupa olyat tud róluk mondani, ami katonai becsületükre válik, még mit dalolhattak az ezer esztendő előtti magyar katonákról a honi hegedősök, kobzosok, igricek vagy bármi néven nevezett öltők, akik e katonáknak véreik voltak! Akik büszkén nézhették az ő diadalaikat, keservvel kudarcaikat!... Az lehetetlen, hogy amikor egy harcokból élő nemzetnek katonái vannak, ne virágoznék fel az énekmondás, mely a katonát, a harcias nemzet legdaliásabb, leghasznosabb fiát magasztalja.

Fájdalom, nemhogy a honfoglalás idejéből, hanem még az azután következő századokból sem maradt ránk semmiféle költői munka, mely egyenesen a katonára vagy a katonaéletre vonatkoznék. Ennek oka nemcsak az lesz, hogy nemzetünk kereszténységre térése után az új rend egészen elmosta a régit s a latin betű az ősi rovást. Még azzal sem merül ki az okok teljessége, hogy a középkorban csak a klastromoknak jámbor apácái és szerzetei jegyeztek fel némi kevés költői művet. Én azt hiszem, hogy mindezen felül még az is oka volt az ősi magyar katonaköltészet nyomtalan eltűnésének, hogy maga a magyarság, amint európai nemzetté ülepedett, hadiszervezetét is hovatovább európai szomszédjaiéhoz hasonlatossá formálta át s ezzel a maga eredeti, igazán katonás mivoltából veszített. Mert bármennyire haladottabbak voltak is polgári kultúra tekintetében a középkor európai népei, ami a katonai kultúrát illeti, az volt a fejlettebb, melyet a kelet felől be-beáradó turáni katonanépek hoztak magukkal. A germán lovagok kétség kívül hősök voltak, a hűbérurak banderiumai kétség kívül vitézek, a professzionátus harcosok pedig kétség kívül bajnokok, - de nem igazi katonák. Ez magyarázza meg a hunok, avarok, magyarok s utóbb a tatárok és törökök meglepő sikereit; katonai sikerek voltak azok, azért múlékonyak, mert csak katonaiak.

Bölcs Leó bizánci császár is, akinek seregei pedig a régi görög és római katonaságok hagyományain képződtek, honfoglalásunk századában a magyarok s ezekkel rokon népek hadi taktikájáról tartotta érdemesnek oktató munkát írni Bizánc hadvezéreinek tájékoztatására.

Nyugaton ugyanekkor vaskályhákba bújt óriási ritterek döcögtek nehéz vasteknőkkel borított, ziháló mammutlovakon. A súlyos ökleléshez, vágáshoz, bunkócsapáshoz sok erő kell, de nem sok taktika. Még a keresztes hadjáratok mesés harcainak is a lovagi hőstett, nem pedig a katonai fegyelem és a taktika adja meg a regényes jellegét. Igazán katonásabb irány nyugaton csak utóbb pitymallott fel, mikor az angol parasztíjászok, földbe szúrt hegyes vaskarók mögött gubbasztva, Crécynél meg Azincourtnál tönkreverték a nagyúri francia lovagokat. Itáliában pedig akkor lett vége a lovagi banderiális hadrendszernek, mikor a cavalierék a rinascimento finom élvezeteibe merülve átengedték a harctereket a condottieréknek. ezek a zsoldos csapatok olyan harcosokból állottak, akik tanult mesterségük szerint fizikailag már katonák voltak, de lelkileg még nem, mert az igazi katonaerkölcs: az önfeláldozás készsége eszményi közcélért teljesen hiányzott belőlük.

Mi magyarok, miután Európában végleg megtelepedve szintén banderiális hadirendszerre tértünk át, már a XIII. századbeli tatárjárás alkalmával a Mohi-pusztán ugyanattól a katonai szervezettségtől és taktikától szenvedtünk vereséget, mellyel néhány száz esztendővel előbb még mi leptük meg az elrémült Európát s melyet időközben elfeledtünk. De még egy nagyobb és tartósabb veszedelemnek kellett keletről ránk következni, hogy nálunk is fölébredjen a valóságos katonaság szükséges voltának érzete. A török katonai hatalom támadásai ellenében a lovagok, bajnokok és egyéb vitézlők hadra kelése nem állhatott helyt soká. Hollós Mátyás király már álladó rendes katonaságul szervezte a fekete sereget, - mely azonban, fájdalom, a nagy király halála után az egész országgal együtt elzüllött. S jött megint csak a magánseregeket tartó s azokkal magáncélokra törekvő oligarchák műkedvelő hadvezérkedése, jött a nemesi vitézlők, sőt Dósával a póri vitézkedők hadra kelése, és jött végül elkerülhetetlenül Mohács. Hőseink, bajnokaink, vitézeink mindig voltak, de katonáink még mindig nem. Hogy példával is megvilágítsam ezt a megkülönböztetést, - Tomori, a „büszke vezér”, a kalocsai érsek, bár ifjú korában is harcos volt s bár Mohácsnál dicsően halt meg a hazáért,m égis csak hős és nem katona.

Holott ebben az időben már nem csupán a török veszedelem, hanem a puskapor is valóságos katonákat kívánt. Mert szemtől-szembe, ember ember ellen, kard kard ellen, láncsa láncsa ellen folyó tusákban elég lehet az egyéni erő, a személyes bátorság, a testi ügyesség, de a nagyobbrészt távolról vívott harcokban nem az egyes harcosok mérkőznek, hanem a csapatok. Csapatok, tömegek nem lövöldözhetnek egymásra fegyelmet, rendet és gyakorlottságot föltételező taktika nélkül, még nyíllal sem. Ezért voltak már a középkorban is a nyilazó népek harcosai inkább katonák, mint a dárdával öklelő s pallossal suhintó népek páncélosai. A puskaporral azonban, a szó szoros értelmében végképpen és mindenütt lőttek a nem valóságos katonák hadi vitézlésének. S ha ma egy szakasz jó öreg népfölkelő, aki kezében a Manlicherre rajvonalba tud fejlődni, tisztjének egy intésére oldaltűz alá fogna egy Rolandból, Olivérből, Cidből, Oroszlánszívű Richárdból, Bayardból s még csupa hasonló világhírű hős lovagból álló századot, a népfölkelő bácsik játszva aratnának fényes diadalt.

Attól fogva, hogy a puskapor kiegyenlítette az egyéni nagy különbségeket a Góliátok és Dávidok, a lovagok és az egyszerű harcosok között, a harclépést tartva a lövőfegyverek folytonos tökéletesedésével mind kevésbé egyesek s mindinkább csapatok mérkőzésévé vált. A fejődés törvénye a csapatokra is kiterjedvén a harcokban egyre nagyobb és nagyobb tömegek kerültek egymással szembe. Így, századok múlva, a militarizmus minden öntudatosan feltett szándéka nélkül is szükségképpen el kellett jutnunk a mai hadi rendszerhez, a néphadsereghez. Ami nem azt jelenti, hogy mindenki műkedvelő harcos, hanem ellenkezőleg, hogy mindenki szakszerűen kiképzett katona.

A nagy puskaporfordulat már a XVI. század folyamán mindenfelé megkezdte a valóságos katonahadseregek megteremtését. Nálunk is, - bár nekünk, a török és német hatalmak között hányódva be kellett érnünk annyival, hogy magyar katonáink, mint egy más birodalmon is uralkodó királyunk nagy hadseregének kiegészítői érvényesüljenek.

Ez azonban a különleges magyar nemzeti katonai típus kialakulásának útját nem vágta be. Ellenkezőleg. A magyar temperamentum, a magyar néplélek, a magyar vitézi virtus, az acélos búzából táplálkozó acélos magyar fizikum, sőt a hagyományos magyar nemzeti viselet is, annyira különbözik minden mástól, hogy a sok egyéb idegen szín és forma közül a magyar katona különleges volta feltűnőbben, sajátságosabban válik ki, mint amennyire a teljes uniformitás mellett szembeötlenék. A magyar baka meg a magyar huszár különlegesebb nemzeti katonatípus, mint a világ bármely fajta katonája. Minden más nemzetbeli katona jobban hasonlít egymáshoz, mint a magyar akármelyikhez. Magyar katonák csak magyar katonákhoz hasonlítanak.

A magyar költészetnek úgy a nép-, valamint a műköltészetnek ezért lett végtelenül kedves tárgya a magyar katona. Költészetünk oly sokszor, oly becéző szeretettel, oly nemzeti büszkeséggel formálja ki s annyi tetszetős díszt rak reá, mintha szinte benne találná meg a legeredetibb, legigazabb magyar embert. Viszont pedig a magyar katonák közül annyian s oly nevezetes módon vesznek részt a magyar költészet s általában a nemzeti irodalom művelésében, hogy amikor a katonákról akarunk beszélni a magyar költészetben, akkor voltaképpen kettős a feladatunk. Egyik az. miként dicsőítik a magyar költészetben a katonát; a másik: miként válnak katonák a magyar költészet dicsőségére. Ez a két feladatunk olykor egymásba olvad, mert hiszen egy-egy kitűnő költőkatonánk maga penget ki, úgyszólván a sarkantyúján a magyar katonáról és katonaéletről gyönyörű, üde, férfias verseket.

De valamint az igazi katonák nem termettek elő merőben új tüneményekül, hanem, mintegy a régibb idők vitézeinek folyton fejlődésben lévő utódaiként, nyomról-nyomra foglalták el elődeik ürült helyeit, úgy a katonaköltészet is a múlt vitézi, hősi és lovagi költészetének tartalomban, formába és lélekben megújhodott, korszerű folytatása gyanánt, szinte észrevétlenül alakult ki. Minél közelebb áll időben a vitézi versezet a katonaénekhez, annál inkább hasonlít hozzá.

Körülbelül a XI-XII. századtól a XV.-ig bizonyára nálunk is a hősökről, a lovagokról s a bajnokokról s azok tetteiről szólott az ének. Azt azonban nem gondolom, hogy oly nagy számban s oly nagy stílusban, mit nyugaton, mert a középkori harcosrendszert mi csak átvettük s az nem lelkezett úgy a magunk nemzeti lelkéből, mint a katonai. De ha nem is maradtak ebből a korszakból magyar költői műveknek olyan szépséges följegyzései, mint az inkább írástudó nyugatiaknak, alig hihető, hogy Szent Lászlóról, Nagy Lajosról s más dicső királyainkról egyáltalán ne keletkeztek volna költői kísérletek. Toldi Miklós vitézi ereje is aligha Ilosvai Selymes Péternek volt először vers-témája. A Hunyadiakkal is bizonyára több magyar vers foglalkozott annál a kettőnél, mely a közül az egyik Mátyás királlyá választásáról, a másik haláláról ránk maradt. A Sabácz viadaláról szóló, ma is közismert XV. századbeli verses krónika sem oly módon kezdetleges, hogy első lehetett volna a maga nemében. Sőt ebben már az a hiba, hogy túlságos pontossággal, úgyszólván riportszerűen foglalkozik egy várostrom szövevényes részleteivel s így nem naiv, hanem primitívül tudákos. És ebből a versezetből az is kiérzik, hogy keletkezésének, Mátyás király uralkodásának idejében a várvívás már komoly szakszerű katonai feladat, melynek megoldásához a sáncok mélységének gondos megállapítása, megfelelő nehéz tüzérség, számító árkász- és hidászmunka, a víz felől hadihajók beavatkozása és mindenfelől ostromhoz értő nagy sereg szükséges.

Több mint félszáz évvel utóbb:

Az ezerötszázban és negyvennyolczban
Énekli Túri György vérszomjzásában

a törökök ellen vitézkedő végbeli magyaroknak erejét és elszántságát. Ez a harci ének már némileg katonás, ügyes, temperamentumos.

Így kezdődik:

„Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.”

XVI. századbeli szorgalmas, de nehézkesen verselő krónikásunk, Tinódi Lantos Sebestyén már egészen azon a határon van, amelyen túl a harc többé egyáltalán nem vitézlők műkedvelése, hanem szakszerű katonadolog. „Buda veszéséről” szólva elmondja többek közt, hogy:

Immár basa vala Kanyánál táborban,
Szent Gellértnél vannak némötök barlangban,
Dunát beállották nagy vizi erővel,
Magokat beásták környül nagy vermökvel.