2015. júl. 9.

Petőfi Sándor: K…. Vilmos barátomhoz





Katonának számüzött balvégzetem,
S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,
A ligeten, oh de nem e szív fölött,
Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.

Mégis – bár a léleksujtó vész miatt,
Mely emésztő hatalommal rám szakadt,
Keservesen megsiratni van okom –
E két tavaszt megsiratni nem fogom.

Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet
Tőn enyémmé mindörökre tégedet;
S nem két évet, volna kettő életem:
Érted adnám mind a kettőt szívesen.

Én tudom, mit érsz te nékem, jóbarát!
Jó, minőt az isten többé sosem ád;
Te valál, ki vélem híven felezéd
A nyomornak végső falatkenyerét.

E falattal nékem adtad lelkedet,
E falattal lelkünk összeköttetett;
És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.

S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
Nincs is ember, aki oly két szívre lel,
Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.

Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
Minket egy csillagnak fénye vezetett,
Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!

Oh, midőn a két közember homlokát
Néma bánat mély redői ráncolák:
Aki látta, nem gondolta, jól tudom,
Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!

És ha néha jobb időkben a pohár
Bútemetni köztünk kézről-kézre járt:
Ott is a hon éltetését zengte szánk,
Ott is a hon megvetőit átkozánk.

Messze vagy most, messze tőlem, jóbarát!
De ne nyomd el a reménynek szép szavát,
Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,
Hol szivünk hét ölelés közt összeforr.

S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:
Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;
Él az isten, aki annyi bánatért
Tán megadja akkor a várt pályabért.

Mezőberény, 1842. szeptember-október

A másfél éves katonáskodás majdnem az életébe került a költőnek; 1841. februárjában szerelt le, testileg-lelkileg összetörten. A viszontagságokban egyetlen barátja volt, „egy hozzá hasonló szökött-diák katona”, Kupis Vilmos. A vers neki szól.

Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei 1. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.

Petőfi Sándor: Járnak, kelnek sokan zöld erdőben…





Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
Vagyon a nap épen lemenőben.
Rózsákat fest utósó sugára
Dombtetőre, lombok sudarára.

De veszik ők mindezt csekélyebbnek,
Semhogy rajta megörvendezzenek;
Párosult két vadgalamb búgása –
Eben fakad örömök forrása.

Járok, kelek én is zöld erdőben.
Nap lementén van gyönyörüségem,
Nap lementén, nap piros sugarán,
Amint játszik a lombok sudarán.

Csak ne volna galambok búgása –
Eben fakad bánatom forrása;
Mert ha látom szép páros voltokat,
Megsiratnom kell árva magamat.

Mezőberény, 1842. szeptember-október

Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei 1. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.

Petőfi Sándor: A Dunán






Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.

S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

Komárom, 1842. augusztus végén

Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei 1. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.

Petőfi Sándor: Mi haszna, hogy a csoroszlya…






Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.

Hej kisleány, pillatatod
Mélyen a szivembe hatott;
Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.

De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Úgy nő rózsa tövis helyett.

Pápa, 1842. nyarán

Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei 1. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.