2015. jan. 11.

Aranytól – Aranyról: „… ÉLETMŰVE ÉLŐ, TERMÉKENYÍTŐ RÉSZE A MAGYAR MŰVELŐDÉSNEK.” (befejező rész)



Strobl Alajos Aeany-emlékműve a Nemzeti Múzeum előtt


Arany János utolsó napjai


A város Petőfi szobrának leleplezésére készült. Gyulai (…) azzal „rontott be” Aranyhoz: „János! Eljössz-e a leleplezésre? Ha nem jössz, a petőfisták azt mondják, irigységből maradtál itthon.” Arany hasonló tréfás hangon felelt: „Hiszen megyek! Már varrja is a szabóm a meggyszín mentét és a buzavirágszín nadrágot.” Készült is az ünnepélyre, de beteg lett.

(…)

Október 10-én hűvös, szeles időben (…) kimegy. A delet akkoriban a budai reáliskolában egy kis ágyú elsütésével szokták jelezni; Arany, hogy zsebóráját megnézze, pontosan jár-e, kigombolja kabátját; a szél átjárja. Másnap nátháról panaszkodik véletlenül meglátogató orvosának, de gyógyszertől húzódozik (…). 13-én láza van, s maga küld orvosért. Orvosa napról napra leírja a betegség tüneteit; a láz folyvást 38-39 0C között volt, a légzés nehéz, fulladozó; a beteg ereje szemlátomást hanyatlott. (…) 22-ére virradóra az éjszakát nyugtalanul tölti; fia virraszt mellette.

Az utolsó órákat így írja le orvosa: „Reggel még átment a másik szobába. Leült a díványra: előtte az asztalon ott voltak a reggeli újságok. Felolvastak belőlük, de nem figyelt rá. Megkérdezte: hány óra; „különben mindegy”. Háromnegyed tizenkét órakor fia segélyével, botra támaszkodva még önerejéből tért vissza kiszellőztetett szobájába. A szobába érve leült az ágy közelében levő székre; sötétségről panaszkodott…” (…) „3/4 12 után 5 perccel egy erős, mély sóhajtással, vagyis légvétellel végképp megszűntek nála az élet minden jelenségei.”

Vasárnapi nap volt; egy héttel azelőtt leplezték le Petőfi szobrát, neveik megint egymás nyomában jártak a megilletődött elmékben.


Voinovich Géza


Aranytól –Aranyról: „OH, HA MÉG EGY OLYAT ÉNEKELNI TUDNÉK!”



Részlet a Toldi szerelméből
Toldi szerelme

Első ének (Részlet)
„… hogy a dallásban lelkem átifjodnék”

1
Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngéz már valamit – mesének.
Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a múltakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.

2
Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,
Játszi elmém könnyű énekét elmondta;
Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,
De a szívből fakad melegen és tisztán.
Oh! ha – nem a hírért, nem a dicsőségért,
Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék –
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!


A Toldi „dereka”


(…) a mű középponti helyet foglal el Arany költészetében. Nemcsak terjedelemre legnagyobb műve: ezzel foglalkozott legtovább is, újra meg újra elővéve, nem is annyira csiszolgatva, mint inkább új meg új koncepciók keretébe illesztve az elkészült részleteket. Már 1848 áprilisában, májusában hozzákezdett a tervezgetéséhez. Mikor Petőfi megtudta, hogy készen van a Toldi estéjé-vel, így biztatta: „kapj bele ismét Toldiba; ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni.” 1848-49-ben meg is írt Arany négy éneket, ez a töredék azonban nem maradt ránk, csak azok a részei, amelyeket átvett a későbbi kidolgozásokba. 1850-53 között újra dolgozott rajta Ezúttal hat éneket írt meg, a hetedikbe is belefogott: ez a Daliás Idők címmel ismert töredék első változata. 1854-től 1857-ig ezt átformálta, ezúttal azonban csak a negyedik énekig jutva. 1857 májusában csüggedten abbahagyta, azt írta Toldy Ferencnek,* hogy ebből a töredékből sohasem lesz kész munka. 1863 elején mégis újra elővette, most már új koncepciót* alakítva ki, új címet is választva, a végleges, Toldi szerelme címet. 1868-ig eljutott a derekáig, a hatodik énekig. Testi és lelki bajok (betegség, leánya halála) újra megakasztották a munkát. Csak 1874-ben folytatta, 1879. május közepén fejezte be.

Orosz László


Aranytól – Aranyról: „A LANTOT, A LANTOT SZORÍTSD KEBELEDHEZ HA JŐ A HALÁL…”

A Kapcsos könyv

Arany a Margitszigeten


A szeptember végi nap cirógató ragyogásában öreg ember kocog a félreeső sétaúton. Vigyázva botorkál a fövenyt nézve, vékony botjával is tapogatja maga előtt a kavicsos utat. Hóna alatt kis rézkapcsos könyvet szorongat.

Ahogy a felső-szigeti nagy szálloda környékét elhagyta, a budai oldal felé fordul, arra, ahol a tölgyek nehéz zöld koronája ragyog a szeptemberi fényben. A platánokat már megérintette az ősz: amíg megy, libegve száll el fölötte egy-egy aranysárga levél, az útra ereszkedve, mint valami nagy pillangó.

Itt a kanyarodóban a földet is szinte elborítják. Ha mozdul a szél, fölrebbennek, s arrébb futnak, mint riadt fürjcsapat.

Ahogy a tölgyes szélső fáihoz ér, leül egy fehér kerti padra. Ide csak gyéren, lombok közt szűrve hull be a fény, nem bántja beteg szemét. A fák közt, túlnan, Buda tornyai csipkézik az eget. Elöl a sárguló gyepen át-átfut a felhők árnyéka. Távolabb, a rózsáknál az öreg kertész bíbelődik a virágaival.

lehunyja a szemét, élvezi az őszi nap cirógatását. Nemigen engedi meg magának ezt a gondtalan semmittevést, csak mióta a szeme annyit romlott, hogy már az olvasás is nehezére esik. Igaz, hogy ilyenkor sem pihen: ilyenkor meg az agyar jár szüntelen... Ide jut az ember hatvanegy éves korára - örül már annak is, ha kiballaghat a fák alá, ha nem köti örökké ágyhoz, karszékhez megszámlálhatatlan nyavalyája: fejzúgás, fülzúgás, hurut, csúz, idegláz...

Szilágyi Ferenc



Fénykép a Margitsziget tölgyfáiról


Az Őszikék

Utolsó virágkorának lírai költészetét máig sem ítélik meg egyértelműen. Vannak, akik az öreg Goethe* lírájának méltó párjaként emelik világirodalmi polcra. Mások a költő erejének hanyatlását látják bennük, valamiféle "érdektelen privát-lírát",* túlfinomult virágok melegházi tenyészetét. Valójában a Nyugat-nemzeték* modern szellemei kezdtek felfigyelni rájuk. Azóta egyre erősebb az a meggyőződés, hogy rövid utolsó virágkora erőben, szépségben, teltségben és korszerűségben egyaránt méltó párja az előző kettőnek. Helyes megítéléséhez azonban hozzátartozik, hogy ne feledjük el létrejöttének körülményeit: a Kapcsos könyvet, az elszigeteltség befelé zengő visszhangosságát, az önkéntes hazai emigráció* roncsolásait.

E költészetben addig elért eredményeinek minden lényeges eleme új színezettel van együtt. A magát képekben, történetekben kifejező személyesség; a tárgyilagos ábrázoláson átizzó érzés. A közösség és az egyén öröknek érzett eszményein vívódó megindultság; az ész fegyelmével biztosított művészi nyugalom. A nemzet életének mozgásához tapadó közéleti érdeklődés, a humánus értékrendet őrző-megbecsülő komolyság. A szemérem lepleit leégető, meztelen életfájdalom; a megszépült múlton s a családiassá szelídült közeli valóságokon megpihenő kedély mosolya meg a hitványság, a züllött társadalom ellen forduló harag bánata. A klasszikus versek szoborszerű zártságát rebbenő, omlatag képiesség váltotta fel; a ritmus tömörsége zsongó, lebegő zeneiséggé oldódott.

Keresztury Dezső