 |
| Petőfi rajza Aranyról |
Petőfi első levele Arany Jánoshoz
Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldit, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Életképek-ben ki fog ugyan jőni, de én minél
hamarább akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon
elragadtatást, melyest műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi
költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a
költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század
föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni,
mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe
a népet, pokolba az arisztokráciát!
Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon
magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna,
magos-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel. Ab
invisis* őszinte szolgája
Petőfi Sándor
Arany Jánoshoz
TOLDI
irójához elküldöm lelkemet
Meleg
kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam,
költőtárs, olvastam művedet,
S
nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha
hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem
tehetek róla… te gyujtottad úgy fel!
Hol
is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre,
mely könyvedben csillog Pazar fénnyel?
 |
| Arany barátja: Petőfi Sándor |
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger
mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más
csak levelenként kapja a borostyánt,
S
neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki
volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy
lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az
iskolákban, nem tanulni, hiába,
Ilyet…
a természet tanított tégedet.
Dalod,
mint a puszták harangja, egyszerű,
De
oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek
csengése a rónákon keresztül
Vándorol,
s a világ zaja nem zavarja.
S
ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja
keblének mennyei mannáját,
A
szegény nép! olyan felhős láthatára,
S
felhők közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy
fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük
mi költők, daloljunk számára,
Legyen
minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy
édes álom a kemény nyoszolyára! –
Ezen
gondolatok elmém környékezték,
Midőn
a költői szent hegyre jövék fel;
Mit
én nem egészen dicstelenűl kezdék,
Folytasd
te, barátom, teljes dicsőséggel!
Petőfi Sándor (Pest, 1847. február eleje)
Válasz Petőfinek
Szalonta,
1847. február 11.
Zavarva
lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl
a szivem és mégis sajog belé,
Hányja-veti
a hab: miért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem
érdemelé.
Hiszen
pályadíjul ez nem volt kitűzve…
Szerencse,
isteni jó szerencse nékem!
Máskép
szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert
hogyan lett volna nyerni reménységem?
És
mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd
elhomályosít, midőn felém ragyog:
De
hát a ráadás! … Lelkem lelkéig ér,
Hogy
drága jobbkezed osztályosa vagyok.
S
mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki
törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa
az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon
leli magát ajakimon dala.
Akartam
köréből el-kivándorolni:
Jött
a sors kereke és útfélre vágott,
S
midőn visszafelé bujdokolnékl, holmi
Tüske
közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek
a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk,
összeszoktunk szépen;
Én
koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték
füzérem félelkészültében.
Végre
kincset leltem: házi boldogságot,
Mely
annál becsesb, mert nem szükség őrzeni;
És
az Iza partján ama hű barátot…
Nem
is mertem volna többet reményleni.
Most,
mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget
és világít lelkemben leveled:
Oh
mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily
igen szeretlek Téged s őt is veled.
Viszont üdvözlésemet Önnek!
Ha versem, levelem zavartnak tűnik fel Ön előtt:
ne csodálkozzék rajta. Parlagi múzsám, mint együgyű pórleány elpirul a
dicséreten s összefüggetlen szavakat rebeg. Február 10-e – ha szabad
törpeségeket óriási dolgokhoz hasonlítnom – úgy rohant meg a kitüntetéssel,
mint Macbethet* a diadalnap; vajha tévútra ne ragadtassam általa! Előbb a
túlságos dicséret a fővárosi újdonságokban, aztán a Szépirodalmi Szemle, aztán Vahot Imre levele s végre, mi a többiek
koronája: levél Petőfitől! … Hol
veszek erőt megérdemelni ezt!...
Önnek elveit a nép és költészete felől forró
kebellel osztom… hisz nekem önzésből
is azt kell tennem! Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb népi
költészet virágzott. Mit szólna Ön hozzá, ha valaki tisztán népi szellemben és
nyelven írt (komoly) eposzra vetné fejét? Chimaera* lenne ez…?
Magamról írjak: de mit? Hogyan érdekelhetnék Önt
az én hétköznapjaim? – Nem éppen homályosan futott iskolai pályám derekáról
ábrándim színész csoporthoz vezettek, melynek művészete, mint nyakon öntés
jeges vízzel, akárkit is kiábrándított volna. Két hónap telve odahagytam, s
szülőföldemre visszatérve, most jegyzői minőségben, hitvány évi bérért, naponkint
egyre-másra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm s
két kis gyermekem, részint Homérom és Shakespeare-em társaságában töltöm el; -
s talán sohasem érintik vala lábaim az írói pályát, ha a sors iskolatársamat,
Szilágyi Istvánt nálam két évig mindennapossá nem teszi.
De jól tettem, hogy kiléptem. Használtam általa
az irodalomnak, használtam magamnak. Az irodalomnak, mert Önt egy oly szép vers írására ösztönöztem; magamnak, mert
Ön, kit annyira tisztelek, baráti jobbját nyújtá felém. Isten áldja meg Önt
mindenikért…
„Áldja meg az Isten ezen a világon,
Még a másikon is, szívemből kívánom.”
tisztelve szerető barátja
Arany János s. k.
 |
| A Válasz Petőfinek című vers kézirata |
Petőfi és Arany
kapcsolata
Aranyt semmi sem tehette oly boldoggá, mint ez
az üdvözlés. Ha senki sem gondolt reá, ő érezhette, mit köszönhet Toldi a János vitéznek (…). Ismeri a
„haragos” népköltő hírét, bizonyára olvasta a verseket és nyilatkozatokat,
amelyekben az pályafutásában szinte léptenként cokit kiáltott a nyomába törtető
utánzóhadnak. Ő nem epigon,* az kétségtelen; de kéltségtelen a rokonság is. Egy
területen működnek – hogyan fogadja majd őt a fenegyerek pályatárs, akinek
kötekedő-marakodó természetéről annyit regélnek? Képzeljük el a magába vonuló,
mindenkiben ellenséget szimatoló lélek felszabadulását. A magyar irodalom
legszebb férfibarátsága kezdődik. Regény sem ábrázolt még úgy önfeláldozást,
önzetlenséget, mint amilyen e két ember egymásnak és egymásról rótt írásában
felénk árad. Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi
egymás iránt való vonzalmáról.
Illyés Gyula
 |
| Ezüst kávéskanál - Arany ajándéka Petőfinek |
Úti levél Kerényi
Frigyeshez
Szalonta,
június 7. 1847.
Szatmáron, Nagykárolyon, az Érmelléken és
Nagyváradon keresztül Szalontára értem e hónap elsején. (…)
Tudod-e, miért siettem ide s mért vagyok itt már
egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó
barátom, s e jó barátom Arany János, Toldi szerzője. Ha e művet még nem
olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd.
S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek
hossza öt, széle pedig két lépés; amit tulajdonklépp rendén van. A múzsák nem
konzervatív kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava:
„éljen a nép!”, a múzsák is leszálltak az arisztokratikus Helikonról,* s a
kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem!
Életem legszeb napjai közé sorozatom e hetet,
melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú
családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya, s előttük a két fecsegő,
virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú… ilyen koszorú övezi
szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell
hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának, Isten
veled, édes Frigyesem! a magáéhoz hasonló boldogságot kíván neked igaz barátod.
(…)
Petőfi Sándor
Arany Lacinak
Laci
te,
Hallod-e?
Jer
ide,
Jer,
ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj
meg itten az ölemben,
De
ne moccanj, mert különben
Meg
talállak csípni,
Igy
ni!
Ugye
fáj?
Hát
ne kiabálj.
Szájadat
betedd,
S
nyisd ki füledet,
Nyisd
ki ezt a kis kaput;
Majd
meglátod, hogy mi fut
Rajta
át fejedbe…
Egy
kis tarka lepke.
Tarka
lepke, kis mese,
Szállj
be Laci fejibe.
Volt
egy ember, nagybajúszos.
Mit
csinált? elment a kúthoz.
De
nem volt víz a vederbe’,
Kapta
magát, telemerte.
És
vajon minek
Meritette
meg
Azt
a vedret?
Tán
a kertet
Kéne
meglocsolnia?
Vagy
ihatnék?... nem biz a.
Telt
vederrel a kezében
A
mezőre ballag szépen,
Ott
megállt és körülnézett;
Ejnye
vajon mit szemlélhet?
Tán
a fényes délibábot?
Hisz
olyat már sokat látott…
Vagy
a szomszéd falu tornyát?
Hisz
azon meg nem sokat lát…
Vagy
tán azt az embert,
Ki
amott a kendert
Áztatóba
hordja?
Arra
sincsen gondja.
Mire
van hát?
Ebugattát!
Már
csak megmondom, mi végett
Nézi
át a mezőséget,
A
vizet mért hozta ki?
Ürgét
akar önteni.
Ninini:
Ott
az ürge,
Hű,
mi fürge,
Mint
szalad!
Pillanat,
S
odabenn van,
Benn
a lyukban.
A
mi emberünk se rest,
Odanyargal
egyenest
A
lyuk mellé,
S
beleönté
A
veder vizet;
Torkig
tele lett.
A
szegény kis ürge
Egy
darabig tűrte,
Hanem
aztán csak kimászott.
Még
az inge is átázott.
A
lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon
csipték, hazavitték,
S
mostan…
Itt
van…
Karjaimban,
Mert
e fürge
Pajkos
ürge
Te
vagy, Laci, te bizony!
(Szalonta, 1847. június 1-10.)
Petőfi Sándor
Örök kapocs
A szalontai látogatás az egész életre
összekapcsolja őket. Most már az embert is szeretik egymásban. Arany megvallja:
„… bár mint költőt is kimondhatatlanul szeretlek, mégis jobban érdekelsz mint
ember”; Petőfi pedig így szól róla Zoltán fiának életrajzában: „Keresztapja
Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere,
keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.”
Barátságukra soha nem vetett árnyékot semmi. Alig távozik el Petőfi
Szalontáról, barátja máris hívja vissza; az egész család emlegeti. „Nincs egy
kedves falatunk, melyet megennénk neved megemlítése nélkül.” A gyermekek is
visszavárják. Laci váltig hajtogatja, hogy „de bizony eljő Petőfi bácsi, mert
paripát igért nekem, s azt elhozza.” A hozzá írt verset Laci „könyv nélkül
tudja (könyvből nem is tudhatná)… Akárki jő a házhoz, ismerős vagy idegen, első
dolga keresni vagy kerestetni elő a lapot, s mutogatni a verset, hogy azt neki
Petőfi bácsi küldte. – Julcsa könyvből olvasta, Laci hallgatta, úgy tanulták
be.” A nagyobbacska Julcsa már Petőfi vőlegénységéről is hallott, s kérdezgeti
apját a menyasszony felől, s számon tartja, hogy „majd lesz öröm Petőfi
bácsinak”. Petőfi is sokszor száll vissza gondolatban. „… számtalanszor
gondolok reátok, szeretteim ,és azt gondolom: vajha oly boldog lenne az én
családi életem, mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet… Lacinak
pedig mondd meg, hogy ne sírjon, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ott
termek, s még nagyobbat vágok a fenekére, mint a minap; akkor aztán majd
sírhat.” – Ezentúl levelezésük is sűrűbbé válik. Petőfi csupa jókedv és tréfa,
ha barátjának ír, ki előtt kitárhatja a szívét; szinte látni, mennyire
mulattatja, ha meglepi egy-egy ötlettel, s komoly arcát felderítheti. Verses
levelet is ír, hexameterben, de tréfálkozás közben ellágyul, s kibukkan
becsülése, mikor a kis hajlékra gondol, hol „a gazdának lelke nagy és szép”. –
Arany kétszer is küld verses választ, s érzelme őt is komoly szépségekhez
emeli. Máskor egy kiadásra nem szánt verset csúsztat a levélbe. Még a házas
életre nézve is mert tanácsokat adni heves barátjának; inti, hogy szeszélyes ne
legyen, hogy takarékoskodjék. Neki ír ezentúl terveiről, készülő munkáiról, s
Petőfi biztatja és sürgeti folyvást.
Voinovich Géza
Tompa Mihály levele
Petőfiről és a Toldiról
Beje,
június 14. 1847.
Isten áldjon meg, édes barátom! Tökéletesen,
igaza volt Petőfinek, minden teketória és ceremónia nélkül kellett volna hozzám
berontanod, minden kopogtatás nélkül. Nem mondom, hogy éppen úgy, mint Petőfi,
ki engem sohasem látva, életében legelső megszólítása is így hangzott: „Te
kutya!”, vagy ha éppen így is, mert ez őnála ennyit tesz, „édes lelkem!”. No de
sebaj! én kezdem el, s mindegyre megy a dolog.
Pesten karöltve sétálgatván Sándorral: egyikünk
szólt: tudod-e, ki hiányzik közülünk? A másik felelt: Arany Jancsi! és igazunk
volt; hiányzottál közülünk éppen úgy, mint én közületek most, midőn együtt
valátok; és ha csak mindhárman együtt nem leszünk: hiányos lesz a társaság.
Szeressük egymást, édes barátim!
Én református pap vagyok; csendes és zajtalan
életem folyama; nincs semmi fény, máz és ragyogvány állásomon; s „én ezt nem
fájlalom” Kazinczyval. Bibliámnak és lantomnak élek, s valahányszor szép ének
üti meg füleimet, magamét elvetem s más hárfáját hallgatom; örömmel hallgattam
a Toldiról is a hírt, magát még ő Miklósságát nem láttam, mégis igen-igen
örülök neki. Barátom! én azt tartom: akárki írja, csak legyen; csak az irodalom
emelkedjék! S igazam van! Tudom, hogy Toldid felette jó, mert Arany Jánost nem
dicsőítették volna ezek a jó urak úgy, ha tökéletesen meg nem érdemlené. Írj,
írj, édes barátom! többet sokat ilyest, hogy áldjon meg a lant és a nemzet
istene!
Nagyon megörvendeztetett leveled, s lelkemre
mondom, ha még néhány napig nem írsz: enyémet fogod kapni.
Tehát Sándorunk szerencsével vagy legalább
reménnyel járt Szatmárban? ezen örülök! elmegyek, barátom! akkor el! Te és
Jókai vőfények* lesztek, én a pap; nem dicső dolog lenne-e ez?
Bizony, bizony, cudar dolog ez a negyven
mérföld! és kivált ha az ember nem „szabad”! mert hiszem, még ez a tér Szemere
Pállal* „csak egy arasz sem lenne lelkünknek”, de a szabadság! úgy látom,
barátom, mindketten ennek vagyunk nagy híjával; s én még a pénznek is! Ebadta!
engem nem áll a királykép, mint én sem állhatom azt, hanem ez csak gyerekség!
Azért látjuk, látnunk kell egymást!
Sándor még nincs ott. Legalább sorai azt
mutatják, hogy mikorra ez a levél néhány kehes postaló kegyes gráciájából
hozzád jut: ő már az Óperenciás-tengeren is túl lesz!
Most már többet nem írok, mert öreg este van,
csak azt mondom még, vigyék meg őszinte meleg kézszorításomat és barátságomat
neked e sorok, melyért te is küldd a tiedet cserébe; és szeressük egymást
igazán! Isten veled! isten veled! igaz barátod
Tompa Mihály
Levél Arany Jánoshoz
Szatmár,
auguszt. 6. 1847.
Meghaltál-e?
vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm,
vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy
mi az ördög lelt? … híred sem hallja az ember.
Hogyha
magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor
béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő
kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy
mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
Hogyha
pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj
Meggyógyulni,
fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
S
ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
Dejsz
úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül.
Te
mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
Mit
tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
Vágtál
életen át múlás nélküli betűket;
Hát
én? én nevemet karcoltam volna homokba,
Melyet,
névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?
Megköszönöm,
ha netán így van… no de elhiszem inkább,
Hogy
rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
Lomha
vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jómagam, írni.
Kérlek,
hagy nekem a restséget, légy te serényebb,
Lásd,
nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
Róla,
ha én kérlek? – Hah, máris látlak ugorni,
Mint
ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
A
tintába, mikélnt huzod a sok hosszu barázdát
A
papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…
Mert
ne is írj inklább, hogysem bölcs gondoaltokkal
Terheld
meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
Nincsen,
mint az okos levelek, s én iszonyuképen
Irtózom
tőlök; tán mert én nem tudok ollyat
Kompónálni,
azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
Esküszöm
erre neked turóstésztára, dohányra
És
mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –
Drága
komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
Üsse
agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
Még
ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
Irjon
mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről
Ir
röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal.
El
ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
Kedves
gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
Rózsáin
szemeim sokszor függének, amíg a
Messze
röpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?
És
a csonka torony, mely a harcoknak utána
Most
szomorún hallgat gyér fű koszorúzta fejével,
S
várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
Összeomol,
mint a koldús, ha kikapja kezéből
A
mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
Méla
merengéssel nézvén a messze vidékbe?
Mindenről
akarok, mi nekem kedves vala, tudni.
Jártam
azóta dicső szésp tájakon, ámde tiétek
Mindig
eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
A
veletek töltött kor tette szivemben örökké.
S
jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
Minden,
minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
Akkor
eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
Mind
kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –
Ejnye,
mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
Most
veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
Csúnya
hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
A
nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen
Bakternek
vagy kondásnak falujába, ha e szép
Hívatalok
valamellyike meg fog ürűlni idővel.
Hja,
nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
Házasodom,
tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
Dús
uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
Századik
édesapám eladá vagy meg se szerezte,
S
így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
Meghajtom
fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,
Nyájas
szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés
Lesz
kenyerem (s zsíros kenyerem) … hah, lesz a kutyának,
Nem
pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
Lángfelhőket
idéz véres szemeimnek elébe,
És
szívem tombol, mint a harmadfű* csikó, ha
A
pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
A
pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.
Nem
a tehertől fél, amellyet húznia kell majd,
Nem!
hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
És
amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
Sem
pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
S
a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
Bármi
sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
Verhetik
oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
Csak
szabadon járjon, csak kergethessse tüzében
A
sivatag viharát s a villám sárga kigyóit - -
Isten
hozzátok! lelkem múlatni szeretne
Még
veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél
Képzeletem
százrétü vitorlájába beléfújt,
Szétszakad
a horgony, fut gályám, elmarad a part,
S
ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
És
míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
Lant
idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
Harsány
himnuszodat, százszorszent égi szabadság!
Petőfi Sándor
Petőfi házasságkötés
előtt írt levele
Szatmár,
1847. szeptember 9.
Bájdús Jankóm! Igazság szerint még csak
augusztus 29-e volna, de miután rám parancsoltál, hogy szeptember 9-ről írjak,
tehát ezt a dátumot nyomintottam föl oda az eszterhéjra* … már megbocsáss, a
Jézus áldjon meg, hogy a rendelt időnél előbb találok írnya, mint Jókai mondja. De én neked meg nem bocsátok azért, hogy
nem te írtad leveled borítékára a címet. Asszonyírás… fekete pecsét… no d…
teremtette, ezt az embert az ördög elvitte! ez megszakadt a verscsinálásban,
meghalt! így gondolkodtam, s remegve bontottam föl leveledet. Máskor ilyen
bolondot ne tégy, mert én nemigen szoktam megijedni, de ha megijedek, szörnyűt
ijedek. Ha meghalsz, akkor üss fekete pecsétet, de legalább a címet még akkor
is te írd.
Tompát pedig héjjába
mentegeted, mert ha én magam ki nem tudtam őt menteni, bizony senki más nem
lesz rá képes. (…) Ha Vahothoz* hosszabb időre kötelezte magát, megmondhatta
volna ő ezt nekem, ahelyett, hogy odaígérkezett az Életképek*-hez nagy gyáván vagy nagy kétszínűen. Eh!
A szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányok
azok a versek, amelyeket írtál, hanem azért csak írd le őket, kedves öcsém, és
küldd el nekem, mert két orr többet lát. Nem cselekszel bölcsesség nélkül, ha
afféle balladákat írsz, mert azoknak nemcsak szűkében, hanem pláne teljes
hiányában vagyunk. Már én rég megpróbáltam volna, de tudj’isten, nemigen érzek
hozzá tehetséget magamban. Toldi estéjét, ha a lelked kinyögöd is
bele, elkészítsd október 10-ig, akkorára majd megírom, hova küldd. Én megírtam
Szécsi Máriát… el ne ájulj ijedtedben, nem pályázok vele; az Életképek-be vagy a Szépek könyvé-be adom.
Koltóra az utolsó posta Nagyánya. Legközelebbi
leveledet már oda zarándokoltasd. Szeptember 8-án este ott leszünk, s ha tőled
jön a levél, ne búsulj, házasságom első napján is elolvasom. Akár hiszed, akár
nem, ezt nem minden emberrel tenném.
Toldit most olvasom
hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy
silányságát minél jobban fölfogjam.
Tennap voltam ismét Juliskámnál. Hetenként
egyszer megyek ki hozzá, s kétszer kapok tőle levelet. Milyen levelek!... Az
utólsót ezzel végezte: „Rabszolgád vagyok, mert szeretlek; királynéd vagyok,
mert szeretsz. Úgy hódolok neked, így felölellek magamhoz. Mind a két helyzet
boldogítóbb, mint világok fölött uralkodhatni, mint istennek lehetni!”
Arra pedig veszett kutya módra számítok, hogy
Pesten minél előbb vendégem léssz. Szegény legány voltam eddig is, ezután
másodmagammal még szegényebb leszek, de valahogy csak elférünk majd, ha
szorulunk is, ha mindjárt hárman fekszünk is egy ágyba, s hárman eszünk is két
tányérból. És ha hármunknak kevés lesz az étel, én majd azt mondom, hogy nem
ehetném, vagy hogy beteges vagyok, s ti jól laktok. Denique* ne aggódjál egy
garas árát se.
Hanem inkább bíborba-bársonyba öltöztetlek,
hogysem még többet írjak. Elég tőlem ennyi, „elég,talán sok is”, mint Vahot
Sándor mondja egy költeményében igen költőileg. Tehát agyba-főbe ölelvén és
csókolván benneteket egy szálig, vagyok atque* maradok… barátod
Petőfi Sándor
Petőfi beszámolója a
forradalomról
Pest,
1848. március 21.
Öcsém Jankó! Megvallom, nagyon kár volt azzal
fárasztanod magad, hogy más ember levelét lemásold, s azt nekem elküldd. Ha azt
gondolod, hogy én a pletykákban gyönyörködöm, titánilag csalatkozol. Azért
semel pro semper*, hagyjuk el a pletykákat. Kivált ilyen időkben!
forradalomban! Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok
elememben!... Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni*, és miért?
mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja
meg. Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; márpedig mi
erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics* kibocsátását. Hogy
ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen
átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket. Hah, ha
láttad volna, midőn a comité du salut
publicből* a deputatio* megjelent ezrek és ezrek kíséretében
követeléseivel, milyen halovány volt s mint reszketett a nagyméltóságú
helytartó tanács!...
De én most nem érek rá hosszan írni, csak azt
adom tudtodra, hogy Coriolan-omat már
nyomják, s ott az első cím az: „Shakespeare összes színművei, fordítják Arany,
Petőfi és Vörösmarty”, hát ehhez tartsd magad. Készítsd el vagy János király-t, vagy a Windsori víg nők-et, hogy annak
idejében, ha szükség lesz rá, elküldhesd. A mutatványt mért nem küldted János király-ból? s átaljában mért nem
írsz, he? – A később fordítandó művekről majd később beszéljünk. Tisztelünk,
csókolunk benneteket. Isten ójon, kedves barátom, minden veszedelemtől ott a
kemence mögött. Írj minél elébb! Igaz barátod:
Petőfi Sándor
Arany levele Petőfihez a
forradalom hírére
Szalonta,
1848. március 26.
Kedves Sándorom!
Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső
küzdelmeidért! Nem következett ugyan még rám a levélírás: de meg nem állhatom,
hogy örömem s büszkeségem teljében
fel ne kiáltsak:
„O et delicium et dulce decus meum!”* Add át
kézszorításomat s ölelésemet a lelkes Jókai Mórnak is.
Tompa ápr. 10-én nálad lesz: add át neki e
levelet.
Amit idemellékeltem, nyomasd előszó gyanánt Murány ostroma elébe.
Toldi
estéje készen
hever: még nem indítottam útnak, mert a közelebbi nagy dolgok miatt iszonyúan
elment a másolnivaló kedvem. Pünkösd után sem lesz az késő.
Isten áldjon meg benneteket.
barátod
Arany János
Nemzetőr-dal
Süvegemen
nemzetiszín rózsa,
Ajakamon
édes babám csókja;
Ne
félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek
vagyok katonája.
Nem
kerestek engemet kötéllel;
Zászló
alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám,
te szép Magyarország,
Hogyne
lennék holtig igaz hozzád!
Nem
is adtam a lelkemet bérbe;
Négy
garajcár úgyse sokat érne;
Van
nekem még öt-hat garajcárom…
Azt
is, ha kell, hazámnak ajánlom.
Fölnyergelem
szürke paripámat;
Fegyveremre
senki se tart számot,
Senkié
sem, igaz keresményem:
Azt
vegye hát el valaki tőlem!
Olyan
marsra* lábam se billentem,
Hogy
azt bántsam, aki nem bánt engem:
De
a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon
állok mindhalálig víni.
(1848. április)
Mit csinálunk?
Földi!
mit csináltok?
Kaszát
kalapáltok?
Nem
azt kalapálunk,
Fegyvert
köszörűlünk.
A
rendet a réten
Már
levágtuk régen:
Megmártjuk
kaszánkat
Ellenség
vérében.
Szép
piros harmatban
Fürösztjük
kaszánkat:
Övig-övig
vérben
Védjük
jó hazánkat.
(1848)
Arany levele Vas
Gerebenhez a Néplapról
Szalonta,
1848. június 30.
Kedves Barátom,
Leveledet vettem s örömmel olvasom abból, hogy
lapunkból majd csak lesz valami. Alkalmat veszek ezúttal elmondani nézeteimet a
lap felől, melyeket azonban rád tukmálni távolról sem szándékom, csupán egyéni
véleménynek kérem tekinteni.
(…) Szerintem a jó néplap csak abban különbözzék
más jó politikai vagy szépirodalmi laptól, hogy benne az iránycikkek,
értekezések tárgya és nyelve a nép által érthető legyen, de azért azok folyvást
a korkérdéseket fejtegessék; a versek a népiességig egyszerűek legyenek, de nem
csupán népdalok, hanem kissé emelkedettebb költemények is, hogy általuk a nép
ízlése nemesedjék; végre a hírek szinte oly modorban közöltessenek, hogy
megértésökre ne kívántassék egyéb a józan természetes észnél s iskolán kívüli
tapasztalásnál; hogy a közlő ne tegye fel olvasóinál előleges ismeretét a
körülményeknek, honnan hírét meríti.
… a néplap szerkesztője ne úgy álljon a nép
előtt, mint valamely praceptor:* „tudjátok-e, atyámfiai?” vagy pláne „kendtek”,
hanem tettesse, mintha nem is tudná, hogy a nép számára ír; mintha ő az egész
világ számára írna, csakhogy nem tud
oly cifrán beszélni, hogy a nép meg ne érthesse. Kezdjen el beszélni a
kortárgyakról, mintha nem is a néphez sz6ólna, a nép sokkal örömestebb fogja
olvasni, mintha per extensum* neki rágják a szájába. Írjon népies verset,
mintha különbet nem is tudna, de bármi tárgyról ír, igyekezzék, hogy versében
inkább költői becs legyen, mint hosszúk kegyes oktatás. Végre az eseményeket
közölje híven, jó hírt, rossz hírt egyaránt, csak igaz legyen. Nem kell félni, hogy ez a népre káros lesz. A rossz
hírt úgyis meghallja, mégpedig nagyítva, jobb hát, ha újságból igazán tudja
meg: a jó hírt pedig nem hiszi, hacsak nyomtatásból nem olvassa.
(…)
igaz barátod: Arany János
Fellázadtunk-e mi
magyarok?
A népeknek természet szerint való jussa van a
szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez –
mert szabadság nélkül az ember nem is Isten képére teremtett állat, hanem
igavonó barom.
Ezért a népek, amint lassanként felvilágosodni
kezdtek, mindig jobban-jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek.
Minthogy pedig az uralkodók a népek szabadságát
sohasem akarták, a népek kényteleníttettek fegyvert ragadni és fegyveres kézzel
víni ki a szabadságot, melyet az Isten szívökbe oltott.
Ezt a harcot, melyet a népek az elnyomó
hatalmasság ellen vínak – nevezik forradalomnak.
A forradalom
legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel
háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát víja ki, a hatalmasság körme közül.
Ilyen forradalom által vítta ki Franciaország a
maga tökéletes szabadságát, ilyen forradalmakban küzdenek a bécsiek az
ausztriai nép szabadságáért, ilyen forradalom van mindenütt Európában.
Az egész világ kélt pártra szakadt. Egyik párt a
szabadságot akarja kivíni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni.
Ami bennünket magyarokat illet, nekünk nem volt
rá szükségünk, hogy szabadságunkért, melynek fundámentuma az idei új törvényben
van letéve, véres harcot víjunk.
A mi forradalmunk
Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ü nnep, a szabadság
ünnepe; ezrek meg ezrek csoportoztak össze Isten ege alá, ezrek meg ezrek
emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü
szavait:
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok
tovább
Nem leszünk!
Dicső ünnepe az ifjú szabadságnak! ki hitte
volna még akkor, hogy ily nehéz küzdelmek várnak ránk? Kinek jutott akkor
eszébe, hogy eljőnek a sötétség fiai és konkolyt hintenek a szabadság legszebb
tisztabúzája közé?!
Országgyűlésünk ekkor Pozsonyban volt. Az
országgyűlés fellelkesült a szabadságért, és meghozta az 1848-dik évi
törvényeket. A király szentesítette azokat.
Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep
Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy
mi magyarok fellázadtunk!
(…)
Igazságos Isten! ne késsél sokáig.
Hogy merik azt mondani, hogy mi fellázadtunk?
Hiszen mi a lázadás?
A lázadás nem forradalom. A lázadás olyan alacsony
célú zendülés, mikor a nép az igaz törvény ellen támad.
(…)
Lázadás az, mikor a szentesített törvények ellen
a király nevében bujtogatnak; lázadás az, mikor a király serege a törvény ellen harcol, lázadás az, mikor
a király nevében törvénybe ütköző parancsok jelennek meg.
Az a lázadás; - nem mikor a magyar a maga régi
törvényes szabadságát, nemzetiségét és függetlenségét védelmezi.
(…)
A nemzet fel nem lázadt soha, de szent jogait és
szabadságát, hazája függetlenségét, ha a törvények már semmit sem érnek,
fegyveres kézzel, forradalom útján is
ki fogja víni.
És a nemzet lázadó
még akkor sem lesz!
Részletek Aranynak a Nép Barátjába írt cikkéből
Petőfi egyik rövid,
tréfás levele
Szalonta,
1848. november 19.
Sok bajnak
utána az ősz dalia
Csendlakta
honába kerül…
(Vörösmarty
Mihály: A hős sírja)
Itthon vagyok, barátom, itthon. Hazaérkeztem
1848-dik esztendőben, november hónap 18-dik napján, szombaton este 10 órakor.
Azóta babérimon pihenek. Kimondhatatlanul jólesik visszaemlékeznem ama péntek
éjszakára, midőn esteli 10 órától reggeli 2 óráig, tehát négy teljes órán
keresztül, Arad város piarcán* mint kitűzött riatéren*, részint állva, részint
ülve, főleg pedig hasmálva obszerválgattuk* a borongó holdvilágon
fel-felvillanó álgyúvillámokat*, hallgattuk az egymásba szakadó dörrenéseket,
és kushadtunk a mellettünk szétpattogó bombák forgácsai elől.
Ez, leszámítva a félelmet, isteni mulatság volt.
Közelünkben a téren harminc szuszteránál* (amint a szalontai nemzetőrök
elnevezték) több pattant szét, nem számítva a levegőben elpuffogottakat. Berger
őr* többet lövetett e 4 óra alatt 500-nál, gránátgolyókkal is sokat, de mégsem
gyújtott semmit. Szombaton (tegnap egy hete) délelőtt ismét kutyálkodott, de
nem oly nagy mértékben, mint megelőző éjszakán, azért sehogy se bírta magát
érdekessé tenni. Azóta hallgatott egész tegnapig. Tegnap, az úton, megint
hallottunk lövéseket, de azért nem tértünk vissza. Pihenünk, barátom, mert jövő
héten alkalmasint Erdélybe indulunk. De azért te csak írj nekem folyvást
Szalontára, nőm keres alkalmat utánam küldeni leveleidet. Én a pokolból is írni
fogok neked, míg hollétedet tudom.
Kedvesen lepett meg harmadik leveled. Mégis jó
fiú vagy, bizony isten. Én is írtam egyet Aradról hozzád Debrecenbe, nem tudom,
kaptad-e. Mindegy, abban semmi olyas nem volt, csupán igazolásomul
szolgálandott, amiért Debrecenben meg nem látogathattalak.
Kedvesen értettem meg, hogy zászlóaljatokat az altáborba rendelték,
Bizonyosan ott fog az telelni, s te úrláb* leteltével utána rukkolván,
kényszerülve lész engem nolle-velle* meglátogatni. Biz’isten derék lenne! Ha
Szalontán utazol keresztül (aminthogy Szalontán fogsz), kérdezd meg a
másodjegyző lakását, megtalálod azt közel az országúthoz, a csizmadiaszínnel
csaknem vis-á-vis,* s se kérdve, se hallva kvártélyozd* be magadat. Ne félj, mi
nem vesszük meg rajtad a hús árát. (…)
Kibékültél már Jókaival? Az oly furcsa kis
processzus* volt, hogy, kivált a p osteriori*, az ördög is nevetne rajta.
Hanem, édes fiam, az Isten áldjon meg. Kifogytam
a matériálékból*, melyek egy levél unalmassá tételétre még ezentúl
megkívántatnának. Azért áldjon meg az Isten, nem mondok annál többet.
Csókolom a kis komám kezecskéit. Csókolja őt a
feleségem. Téged pedig, shwarzgelb offizier*, én ölellek agyon, mihent hozzád
férhetek. Várj csak. Barátod
A. J.
köz nemzetőr,
mint leendő százados-kapitány mpr.
Április 14-én
Egy
a pálya, egy a végcél:
Élet,
vagy dicső halál;
Fel,
fel a nagy küzdelemre!
A
sorompó nyitva áll.
Zászlónkon
a szent jelíge:
Csak
az boldog, aki küzd;
Ki
még most is tántorogna,
Annak
többé nincsen üdv.
Függetlenség!
Ez a jelszó,
És
szabadság a nagy cél:
Teljes
független szabadság; -
Nem
kell semmi, ami fél.
Zárt
üvegházban tengődve
A
szabadság nem tenyész:
Élet
vagy halál jöjjön ránk,
Csakhogy
légyen egy egész.
Bánjuk-e,
hogy szolgaságért
Alkudoznunk
nem lehet?
Hogy
nincs módunk meggyalázni
A
kivívott hős nevet?
Hogy,
miért a honfi vére
Folyt
s folyand piros mezőn,
Megnyirbálni
zöld asztalnál
a
borostyánt tiltva lőn?
Bánjuk-e,
hogy a dicsőség
Egészen
szárnyára vett?
Hogy
egészen és örökbe
Birjuk
a becsűletet?
Hogy
karunknak győzedelmét
Látja,
nézi a világ,
S
temetőnkhöz, mint diadal-
Ívünkhöz,
kész a cser-ág?
Sőt
örüljünk, sőt előre!
Habozásban
nincsen üdv.
Zászlónkon
a függetlenség:
Az
fog élni, aki küzd.
Fel,
fel a szent küzdelemre!
A
sorompó nyitva áll:
Egy
a pálya, egy a végcél:
Dicső
élet, vagy halál.
(1849)
Rásüt az esthajnal…
Rásüt
az esthajnal
Vásárhelyi
tóra,
Ott
legel a ménes:
Hol
a számadója?
Hol
a számadó, vagy
Legalább
bojtárja,
A
szegény honvédet
Hogy
meg sem kinálja?
Itt
van, itt tanyázgat
Számadó,
bojtár is, -
Megkerűl
estenden
Bújdosó
betyár is:
Gyere
bé, barátom,
Van
minálunk, gyere,
Szökött
katonának
Egy
karéj kenyere.
Az
vagyok, elszöktem,
Dicsekszem
is véle:
Nyolcszázharmincegyben
Fogtak
volt kötéllel, -
És
azóta mindig
A
császárt szolgáltam,
Fogadom,
egy sem volt
Jobb
kutyája nálam.
Meg
is szeretett, mert
Haza
sem eresztett,
Adott
a mellemre
Krajcáros
keresztet:
Mármost
azt akarná,
Hogy
e rézkeresztért
Ontsam
neki én az
Ártatlan
magyar vért.
Száradjon
el inkább
A
kélt kezem vállig,
Hisz
még énbelőlem
Derék
honvéd válik;
Megyek
Debrecenbe,
Jó
éjszakát, bátya, -
Leszek
míg a világ,
Kossuth
katonája,
Ország
katonája.
(1849)
Petőfi utolsó levele
Aranyhoz
Mezőberény,
1849. július 11.
Kedves barátom, aznapon, melyre hirdettünk a
népgyűlést, amelyre föllovalt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti
népet a főváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó
csatára, (…) ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek –
hegedűszóban persze -, hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, (…) Én
ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén
még előbbeni sebeimről is kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat, s másnap
családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha
soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s
most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van,
tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra,
valamint azokat is, amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban
történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégiscsak
közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. Írj mielőbb. Az
utolsó postánk ide Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket! barátod
Petőfi Sándor
A vezér Petőfi volt
Ha levelezésüket egyvégtében olvassuk,
lehetetlen fel nem ismernünk, hogy a vezérhang, a kezdeményezés abban a lírikus
Petőfié, s Arany, bár egyéniségét, gondolatait nem tagadja meg, modorban csak
visszhangja neki. Nyilvánvaló, hogy ehhez a barátsághoz teljes lélekkel,
feledni nem tudó háládatos szeretettel ragaszkodik, s hajlandó érte áldozatokra
is. Mintegy fenntartóját, költészete folytonos élesztőjét látja e barátságban.
Egyszer, azt hihetvén, hogy Petőfi nem akar neki válaszolni (arra, vajon
beleegyezik-e, hogy Toldi estéjét neki ajánlja), e jellemző vallomást teszi:
„Pedig talán magad nem is képzeled, milyen könnyen semmivé tudnád tenni az én
jövendőbeli íróságomat.”
Horváth
János
Arany és Petőfi
különbsége
(…) a szoros baráti viszony csak még erősebben
tünteti fel a kélt költő természetének különbségét. Petőfi exaltált*, gyakran
szónoki költő: minden költeménye úgyszólva lelkének egy-egy robbanása. Aranyban
ellenben nyugodtan, hosszasan nőnek a költői művek. Petőfi nem tanulhatta volna
el Arany higgadt műgondját, az pedig nem érhette el Petőfi közvetlenségét.
Aranyt belső nyugalma még érzelmei rohamában sem hagyja el, Petőfi nagyon is
könnyen nekihevül; képzelete tüstént csak úgy önti lávapatakjait, melynek
lángoló hullámai ragyogva, sisteregve, füstölögve borítják el a költői
láthatárt. Petőfi költeményeiből valami zajongás hallik ki, költészete
tartózkodás nélkül megszólít bennünket; Aranyt bizonyos szerény csendesség
veszi körül, nem nekünk, hanem önmagának költ. Arany kétségtelen nagyobb
stiliszta és jellemző: nyelve jóval gazdagabb, köre tágabb; szerkezete
művészibb, fantáziájában nagyobb a precízió,* hangjában több a változatosság;
Petőfi ellenben tüzével, lírai lendülete- és közvetlenségével, végre
természetérzékével vívja ki a pálmát. A természetről bizalmasabban beszél, mint
Arany. A természet átszellemítésében Petőfi páratlan. Többet is tud róla
másnál. Olyan szemmel nézi, mint kedvesét. Arany festi, Petőfi meg átérzi
minden levél hullását, minden fűszál ingását. A gólya barátja, a felhők
lelkének rokonai, csak halkan nyomja
ajkát kedvese ajkára, hogy fel ne keltse a szendergő természetet. „A természet
és én – írja Kerényinek -, mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk
olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő
sugdosását és a fergeteg üvöltését… megtanított rá a világ misztériumának*
grammatikája: a költészet.”
Riedl Frigyes
Emlények
1
Ki
nékem álmaimban
Gyakorta
megjelensz,
Korán
elhunyt barátom,
Van-é
jel síri fádon,
Mutatni,
hol pihensz?
Oh!
mert hiába költ már
A
hír nekem mesét,
Hogy
még tán eljövendesz:
Tudom
én, mit jelent ez
Ellenmondó
beszéd.
Igen,
a hír halálod
Kimondani
haboz,
S
hogy a nehéz követség
Nagyon
zokon ne essék,
Szavában
ingadoz.
Majd
elragadja tőlem
A
már adott reményt;
Majd,
amidőn elillant,
Távolról
visszacsillant
Még
egy csalóka fényt.
Hány
bús alakban látom
Éjente
képedet!
Sírból
megannyi árnyak…
S
kik onnan visszajárnak,
Nem
hoznak életet.
2
Behantozatlan
áll
Hamvai
fölött a hely.
Hol,
merre nyugszik ő,
Nem
mondja semmi kő,
Nem
mondja semmi jel
S
hazám leányi közt
Nincs
egy Antigoné,*
Ki
sírját fölkeresve,
Hantot
föléje nyesve,
Virággal
hintené!
(1851)
3
De
nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem
bántja többé az „Egy gondolat’.
Mely
annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát
semmi nem zavarja fel.
A
lázas álom, a szent hevülés,
Ama
fél jóslat.. vagy fél őrülés,
Mely
a jelenre hág, azon tipor
S
jövőbe néz – most egy maréknyi por.
De
jól van így. Ő nem közénk való –
S
ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
A
könny nem éget már, csupán ragyog:
Nem
törlöm még le, de higgadt vagyok.
Gyakran,
ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran
érzem lobogni szellemét.
Szobámba
leng az a nyílt ablakon,
Meg-megsimítja
forró homlokom.
Hallom
suhogni könnyü lépteit
És
önfeledve ajkam szól: te itt?...
S
döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy
vonást, mit szellemujja von.
„Övé!
kiáltom, itt, ez itt övé:
A
szín erős, nem illik együvé.”
És
áldom azt a láthatatlan kezet…
Múlass
velem soká, szelid emlékezet!
(1855)
Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó, Bp. 1984.
A
kötetet összeállította: Tóth Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése