2014. nov. 27.

Bródy Miksa: Fekete tündér



Úgy ahogy illett, ahogy kellett,
Tündér állott a bölcsőm mellett,
Csapzott hajú, vasorrú, bánatos
Fekete arcú, érdes és fagyos,
Fogatlan
Csupán a szíve égett, mint a katlan.

Hívatlan szem hogy meg ne lássa,
Fekete volt a suttogása,
Fekete volt a simogató kéz,
Tán száz esztendős gond! olyan nehéz
Az árnya,
És maró vértől piszkos volt a szárnya.

Vigyázott rám, úgy ahogy kellett,
A bölcsőm, majd az ágyam mellett,
Hogy ne jöjjenek semmikor elém,
Az arany hajú, hűvös fogú lény:
Az élet
És csábitgató, csaló szenvedélyek.

Fekete tündér bölcsőm mellett
Fekete vajúdásban ellett
Megannyi gondot, - sohasem gyönyört,
S így szólt, - a hangja bántott, meggyötört: -
Te árva!
Készülj a csendes, korai halálra!

Csapzott hajú, vasorrú tündér
A vágyakkal te is eltüntél,
Most körülöttem fáklyatűzben ég
Az élet; vak szemem felnyitva rég.
Most látok;
De hol a vágyak? hol az édes átok?


Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Fröhlichné Kaffka Margit: Egy nap



Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott és a szűkvizű, pompás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez - a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében -, munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledtszagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.

Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel - és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba - idegen és ódon, mély, sötétzöld homályú, és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken és nagy csönd - valami kimondhatatlanul jó, és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez: "...mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel." Oh, igen - még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből - és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék a nagy barna, úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott - széles, idegenmívű aranyveretben a mély tüzű követ - egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom - ez mostanában volt valahol -, tegnap.

- Még alszol, Éva? - kérdezte egy álmos férfihang a másik ágyról.

Lengyel Géza: Bermudezné arcképe

Goya: Bermudázné arcképe


Vasárnap délelőtt a Szépművészeti Múzeumban. Bámulatosan népes termek - holott szép nyári nap süt odakünn és a múzeumi helyiségek nálunk hagyományos, téli melegedő helyei a fűtőanyaggal meg nem áldott emberiségnek.

- Ez az - állapítják meg örömmel.

- Százezer forintért vették.

- Meg is éri. Gyönyörű.

- No, mégse adnék ennyit egy képért.

És valóságos tömeg tolong az elegáns asszony-arckép előtt, Bermudezné előtt, aki ma Budapest legnépszerűbb hölgyei közé tartozik, vetekedik a víg özveggyel, cikkeket írnak róla, botrányokat szagolnak körülötte.

Francisco Goya lehetne még sokkal híresebb régi mester, Céan Bermudez spanyol író feleségének az arcképe még sokkal elegánsabb, finomabb, sugárzóbb lehetne, bizony alig vennék észre a létezését, ha financiális viták hullámai nem csapkodnának körülötte.

Hála istennek, hogy csapkodnak. Ez a kis fiók-botrány, amely szegény nem tudott megnőni, némi kapcsolatot teremt a múzeum és az élet között. A mi életünk pénzügyekkel kezdődik és pénzzel végződik. A napunk szövetkezettel kél és váltóóvással nyugszik, parlamenttől kezdve a színházig, az újságoktól a szobor-pályázatokig nincs intézmény, amelyről ne tudnánk, vagy ne akarnánk tudni, miféle bajok vannak a mérlege mögött.

A múzeum hidegen, jegesen, idegenül, titokzatosan meredt ebbe az ügyes-bajos világba. Tudtuk, hogy valaki alapította és hogy van, hogy ajándékba kapta az Esterházy-képtárat és különös, régi képekkel akasztják tele a falát.

Igaz, volt valamikor egy Pulszky Károly-botrány, de már elfelejtettük és amint Goya fellépésétől számítják a festőművészet új irányát, mi neki köszönhetjük, hogy figyelmeztet a múzeumra, mint eleven valóságra, amely nem csupán létezik, hanem él, mozog, vásárol, körültekint, pénzt költ. Komoly, közéleti tényező.

A pénz szaga nyomán szép nyári időben is elmegy a múzeumba az indolens és felületes budapesti nép, felkutatja az új Goya-képet, összehúzott szemmel nézi, értékeli, bírálja - egészen mindegy, hogy milyen szempontok szerint - megállapítja a szomszéd képekről, hogy azoknak is Goya a mestere. Tanul. Tudomásul vesz egyet-mást a képtár lelkéről, belső tulajdonságairól, jelleméről.

Köszönet érte a pénznek, a mindenható hatalomnak.

Gellért Oszkár: Megfeszítés





Megyek. S fölálltam. Te visszatoltál.
Megyek, ha az egy szót ki nem mondod.
Nem leszek többé már a bolondod.
Te visszatoltál s elémguggoltál.

Selyemfonállal összekötötted
Egymásra raktad két buta lábam.
Lopva leszállt az est a szobában.
Titkolt mosolylyal ültem fölötted.

S megöltél. Soha ily víg halottat!
Vártam, mint illik, szép haloványon.
S te két széttárt karom a diványon
Fogtad: a támlához szorítottad.

S megfeszítettél. Buksi fejeddel
Mellemnek estél. Sziven csókoltál.
S félig nyílt szemmel, pihegve szóltál:
Az egy szót kérted, nem bánom, vedd el.

*

És aztán szóltál: Jó uram, véged.
- Úgy néztél rám fürkészve, merően. -
Nem futhatsz most már sohase tőlem,
Szabadság vágya bárhogy is éget.

Meg ingerkedtél: Jönnek új álmok.
S jó lenne majd feledni a régit.
Kitárt karokkal, így kell ám végig,
Örökké járnod s nem lehet válnod.

S búgtál: Barátom, biz csunya kép ez.
Aludni is fogsz asszonykád mellett.
S úgy néhanapján fejem a melled
Bárhogy is nyomja: tűrnöd kell, édes...


Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Gellért Oszkár: Homo sapiens



Ha orrom volna tán, mint a kutyának:
Így meg nem ösmerem saját hazámat.

Ha fülem volna, finom, mint a nyúlnak,
titkos szidások mikor rám zudúlnak.

S ha volna, mint a sasnak, sasszemem.
Mit látok így s mennyit kell sejtenem!


*

S mit ér, ha rózsáid szagolhatod,
S nem érzesz annál szűzebb illatot.

S mit ér, ha szellő körülcirogat,
S nem hallasz annál halkabb hangokat.

S magasból, messziről is élesen,
Ha nem látom, mit ér az életem.


*

Semmi. Így átéltem tenger keservet,
S csak hű tudok lenni, mint a kivert eb.

Semmi. Így vágytam olthatatlanul,
S csak gyáva voltam, gyáva, mint a nyúl.

Napról álmodtam: bús vakságra keltem.
S csak saskarmokkal mardosom a lelkem.



Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Ady Endre: A legjobb ember



Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.

Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha örülök,
Örülök mindhalálig.

Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.

Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.

Tudok hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni.


Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Elek Artúr: A toronyszoba



I.

Nyolc éve volt, hogy hírét se hallottam, amikor az őszi napon levelét vettem gyermekkori barátomnak, Orzó Bálintnak. Mindössze néhány sor volt az írása:

- Csodálkozol rajta, ugye, hogy jelentkezem. De megkívántalak, látni akarnálak, beszélgetni szeretnék veled. Régen szorítottam meg a kezedet, pedig te vagy a legrégibb barátom. Az jutott eszembe, hogy meghívlak ide hozzám egy hétre, kettőre, amíg jól esik. Ideje is már, hogy meglátogasd gyermekkori emlékeidet, a sírjaidat, az öregtornyot. Emlékszel-e még az öregtoronyra? Hát a vérszerződésünkre? Tudod-e, hogy láttam a toronyszobát, megfordultam benne, ismerem a titkát? Nevethetsz rajta, de a mendemonda igazat beszélt: mikor bementem, barna volt a hajam, amire kijöttem belőle, fehér egészen. Nevetni való dolog, mi? Azóta én vagyok a falu legöregebb örege. Még Hólyag apó is - sohase hal meg az öreg, ma is friss erővel rángatja a harangkötelet - bátyámuramnak szólít. Már csak ezért is gyere el okvetlen. Kocsira, fórspontra gondom lesz. Áldjon meg az Isten!

Gondolkodóba ejtett a levél: valami nem tetszett a hangjában. De nem sokat tanakodtam, hanem vasútra ültem, mert a levél mint: egy jól ismert kéz, amely benyúl az ablakon és félrehúzza a függönyt, egy rántással föltakarta az elfeledett éveket, a gyermekségemet, az ifjúkoromat. Amiközben a vasút szaladt velem hegyes-völgyes hazám felé, rendre fölébredezett bennem a sok szendergő emlék. Vitt-vitt a vasút a hegyek közé, amiken túl szétterült és kisimult a világ s a szepesi fennsík nyújtózkodott, annak szögletében a szűk kis völgy, benne az én rejtőzködő kicsi falum. Őrt áll-e még a völgyecske szája előtt az Orzók vén kastélya s az öregtorony? A kicsi völgy egyik faházában nevelkedtem én, a mohos tetejű vén kastélyban lett ember Orzó Bálintból. A falusi oskolában együtt tanultuk meg a betűvetést, ott lettünk jó barátokká. Aztán megnyílt előttem a kastély is, a csodák birodalma s a messze elnyúló park, amelyben olyan furcsa szép virágok nyíltak. Nehéz régi épület volt a kastély, az esztendők nagyon rákönyököltek, megroskadt kissé alattuk, búbos teteje belapult, homlokának cifra kis kőormocskái letöredeztek. Az Orzó-nemzetség hajdanában földesura volt az egész vidéknek, tizennyolc falu népe törte neki robotba a földet s mind övé volt a rozs, a zab, a hajdina, ami messze határban termett. A nagy hatalom azóta megfogyatkozott, meg a vagyon is, de maradt azért ebből is, abból is néhány nemzedéknek való. Bálint apját jó gazdának becsülték a környéken. Ahogy rágondoltam, egyszeriben megjelent emlékemben az alakja. Szikár, magas férfi volt, csupa csont és ideg. Korán megőszült fejét mintha gerebennek tépázta volna meg valami vad vihar: csomónyi hiányosságok voltak benne, irtások a bozontos rengetegben. Soha én oly aránylag fiatal ember arcán annyi barázdát, annyi egymásba futó gyűrődést nem láttam. De a viharvájta arcot megfiatalította a fekete karikába foglalt kékesszürke szem, amely hidegen, elszántan nézett bele az emberekbe. A felesége fiatalon halt el mellőle - Bálint még gyermek volt akkor - s a fájdalom, úgy beszélték, nagyon megváltoztatta Bálint apját. Kerülte az embereket, vendéget attól fogva ritkán látott, igaz, hogy olyankor egy hétig is cigánytól, énekszótól volt hangos a kastély. Egyetlen szenvedélye a lovaglás lett; fekete paripáján beszáguldozta a síkot, patak, hegy meg nem állította; roppant merész lovas volt. Félelmetes híre kelt lassanként a nép között, akár a mesebeli fekete lovagnak, aki nem leli nyugtát a földön. Magam is láttam nem egyszer messziről, amint tajtékos paripáján belerohant a szélbe, porba, versenyt vágtatott velük, azután széjjel oszlott, beléjük mosódott alakja. Néha napok múltán került haza még megtépázottabban, még sápadtabban. Szilaj kalandozásaira a fiát is szerette elvinni. Bálint azután sokat mesélt apjának istenkísértő vakmerőségéről.

Elek Artúr: Henry Bataille

  

Henry Bataille a fiatal francia drámaírók között körülbelül a legérdekesebb egyéniség. A legértékesebb is a maga nemzedékében, sőt, ha Maurice Donnay-t, Georges Porte-Riche-t és François de Curel-t kivesszük, talán az egész modern francia drámaíró-társaságban. Alapjában véve lírikus s írói pályáját lírai verseskötettel kezdte meg, a Chambre blanche-sal, amelyet 1895-ben adott ki. Bataille huszonhárom éves volt akkor s még nem tudta, hogy festőművész lesz-e vagy író. Mert festőnek indult, az École des Beaux-Arts-nak, majd a Jullian-iskolában Jules Lefebvre-nek és Doucet-nek volt tanítványa. Rajzoló tehetségének emlékét a Tętes et Pensées című album őrzi, amelyben huszonkét litográfián író kortársainak torzképét örökítette meg.

A Chambre blanche-ot a szülői ház, a kisvárosi élet, a gyermekkori emlékek melankóliájával töltötte meg Bataille. Sajátságos tikkadt, lankadt levegőjű költemények, amiket sötét borongás ül meg, mintha nem is Provance-ban, hanem Északon született költőben fogamzottak volna meg. Az ősz méla hangulatát fejezi ki megkapóan a "Par les Vitres grises" című költemény. A költő a szürke üvegablakon kitekint és meglátja az őszt. Egy vándor gyalogol az esővízzel megtelt árkok mentén. Ezt az elkésett utast nógatja sietésre, mert:

- Les foyers sont éteints oů tu vas,
Closes les portes au pays que tu regagnes...
La grande route est vide et le bruit des luzernes
Vient de si loin qu'il ferait peur... Dépęche-toi:
Les vieilles carrioles ont soufflé leurs lanternes...
C'est l'automne: ellen s'est assise et dort de froid
Sur la chaise de paille au fond de la cuisine...

Lágyság érzik Bataille költeményeiben, valami szétfolyó érzelmesség, ami egészen meglepő sajátosság francia költő verseiben. A témái mind visszasóhajtások a múlt felé, az emlékei után; nyitva hagyott üres szobákhoz hasonlítja őket, amikbe az ember nem mer belépni, mert vén rokonok haltak meg bennük hajdan. Milyen szépek ezek a sorok:

Les souvenirs, ce sont des chambres sans serrures,
Des chambres vides oů l'on n'ose plus entrer,
Parce que de vieux parents jadis y moururent.

És az ember eléldegél abban a házban, melynek az emlékei a szobái; az újabb emlékeit is elhelyezi bennük s megígéri nekik, hogy ellátogat hozzájuk, és megfeledkezik ígéretéről. Így gyűlnek, gyűlnek az emlékek az ócska lakásban, beletörődnek abba, hogy az emberek elfeledik őket s mi nem nyugtalankodunk miattuk, mert tudjuk, hogy alusznak ők, az utcáról látjuk ablakaikat, és így vagyunk velük mindaddig, amíg meghalunk. De néha mégis valami hideg rémület fogja meg az embert, valami borzadás és nem tudjuk, miből támad ez a fájdalom és megyünk tovább...

Or, chaque fois, c'est un deuil qui se fait.
Un trouble est en secret venu nous avertir
Qu'un souvenir est mort ou qu'il s'en est allé...
On ne distigue pas trčs bien quel souvenir,
Parce qu'on est si vieux, on ne se souvient gučre...
Pourtant, je sens en moi se fermer des paupičres

A Chambre blanche elé a művészlelkű Marcel Schwob írt előszót s a lélektelen dolgok, a néma állatok költőjének mondja benne Bataille-t; "počte des choses inanimées et des bętes muettes," aki Francis Jammes-ra emlékeztetné, ha könyve meg nem előzte volna időrendben ennek a boldogságos idillium-költőnek első igazán jellemző kötetét, az Un jour-t.

Tíz évvel utóbb jelent meg Bataille-nak második s eddig utolsó verseskönyve, a Beau Voyage. Ezek a versek szilárdabb tapintatúak, nem oly morbidusan érzelmesek, mint az ifjúkoriak. De a hangnem még a régi: a fáradt melankólia, a reményefogyottság, a megereszkedett akarat hangja. Finomságokban bővében vannak s olyan költemény, amely művészi ne volna színben, formában, alig akad közöttük. Bataille kedves versidoma a vers libre, a francia szimbolisták műformája, a szabálytalan hosszúságú, a költői gondolatnak, az érzelem lélegzetének tartamához alkalmazkodó sorok, amelyekben nem zakatol a metrum és rím is csak hébe-hóba ha csendül a végükön.

A verseivel készült Bataille a drámára s máig azok közé a kevesek közé tartozik, akik drámaíró létükre is költők. Líraiságát drámáiba is belevitte, de megkeményítette és reálisabbá tette. Maga írja egyik előszavában, hogy "a lélek nyelvét, az akaratnak, a szenvedésnek, a kitöréseknek, a vágyaknak elnyomott, ki nem fejezett lírizmusát" akarja megérzékíteni drámáiban. A lírai igazságra törekszik bennük, de őrizkedik attól, amit a romanticizmus fogyatkozásának vall: az egzaltációtól. Kész program ez s egészben véve helyes jellemzése Bataille drámai oeuvre-jének. Drámáit mintha lírai helyzetek kedvéért írná meg, ezekben fejti ki erejét, de magukat a helyzeteket a realizmus eszközeivel alkotja meg. Így azután darabjai tartalmuknál fogva sok tekintetben romantikusak, de ami külsőleges rajtuk, az mind realisztikus. Poliche című színművének főgondolata például tisztára romantikus. Annyira az, hogy a drámát a victorhugoi Le Roi s'amuse modern változatának mondaná az ember. Ennek hőse Ferenc király udvari bolondja Triboulet (népszerűen: Rigoletto), aki vérző szívvel vágja a fintort; amazé Poliche, aki bohóc szerepet vállal, bár nincsen nála szomorúbb ember a földön. Victor Hugo szerette nagyon az ilyenféle ellentéteket. A Cromwell híres előszavában kifejti, hogy a romantikus dráma egyik legfontosabb ható eleme a torz, a fenségessel elvegyült groteszk. Élt is vele majd minden drámájában: Hernani a haramia és egyben nagylelkű hős, Ruy Blas, lakáj és ugyanakkor szerelmes lovag, Thisbe szenvedélyes hetéra, de aki szerelmének feláldozza életét, Borgia Lucrezia, kegyetlen bosszúálló zsarnoki nő s egyben a gyermekéért mindenre kész anya. A romantikus dráma kátéjának rikító példái. De elhalványultan azóta is előkerülnek ezek a motívumok minden romantikus író műveiben. Bataille drámáiban nem könnyű dolog rájuk ismerni a realisztikus köntösük alatt. Már csak azért se, mivel Bataille szemlátomást küzdelembe bocsátkozik romantikus természetével s legalább a külsőségekben, le is gyűri. Óvatosan kerüli például a kivételes eseteket, a regényes helyzeteket. Annyira óvakodik tőlük, hogy inkább az élet legközönségesebb eseteit szemeli ki drámái tárgyául. Sőt rég elnyűtt cselekményeket sem átall újra színpadra vinni. Amiből az következik, hogy meseépítő képzelete nem igen van. A cselekményei egyáltalán nem eredetiek s mint puszta cselekmények nem is érdekelhetnék a mai embert.

Két darabját magyarra is lefordították: a Marche nuptiale-t s a Maman Colibri-t. Az előbbi hatása meglehetősen tartósnak bizonyult: a Nemzeti Színház műsorán szerepel állandóan. Pedig milyen igénytelen történet a cselekménye. Grâce de Plessans szakított a családjával, hogy Claude Morillot-é lehessen, a félszeg zongoratanítóé, akiben ő a férfiideálját látja. Megszöknek hazulról és fölkerülnek Párizsba. És Párizsban, a nyomorúságban kiábrándul Claude-ból. És ekkor megöli magát. Egyszerű eset ez, bonyodalom nélkül való trame s magát az esetet már sokan megírták Bataille előtt is. Jelentőséget az adhatna neki, ha rendkívüli emberek volnának a szereplői. De Grâce és Claude s a többi alak a mindennapi élet szereplői, egyszerű emberi lények, akiknek élete-halála megindítja a nézőt, de meg nem rázza és sorsuk nem alakul emlékében egyetemes nagy gondolatok szimbólumává.

A Masque című dráma időrendben megelőzte a kettőt. A meséje megmosolyognivalóan ócska. André Demieulle, aki drámaíró, mint afféle homme "ŕ femme, lépten-nyomon megcsalja a feleségét. Ez mindent megtud, de mindent megbocsát, mert nagyon szereti az urát. Amikor azonban Demieulle egészen szemérmetlen lesz, szakít vele. Azt mondja neki, amit Francillon. Demieulle ezután ráun a szeretőire és visszatér feleségéhez. Bataille legújabb drámáinak cselekménye nem sokkal eredetibb. A Poliche-é csak ennyi: egy férfi reménytelenül szeret egy nőt. Amíg a maga igazi mivoltában akarja megközelíteni, addig szóba sem áll vele a kacér; de egészen jól megtűri, mikor a férfi felcsap polichinelle-nek. Végre mégis megtudja, hogy a vaskos tréfájú és állatian jókedvű Poliche alapjában érzelmes szívű ember. S ekkor meglágyul és meghallgatja a szerencsétlent. Azután ráun és vidámabb barátot keres. Ennyi. Mese igazán nincsen több ebben a darabban. A Femme nue-ben, a Bataille legújabb és legnagyobb sikerű színművében még ennyi sincsen. Bernier festő megkapja a grand prix-t s boldog örömében megesküszik szeretőjével, aki modellül állt volt neki pályadíjas képéhez. A dicsőséggel megjönnek a drága megrendelések s az előkelő ismeretségek. És Bernier elidegenedik kicsi feleségétől, akit mód nélkül szeretett addig. Egy nagyvilági dáma kedvéért szakít is vele. A téma szinte gyermekes és közönséges; mint puszta téma érdektelen.

De közönséges történeteinek hétköznapi embereit csodálatosan ki tudja dolgozni Bataille. Olyan finomságokat kalapál ki belőlük, aminőket senki se sejtett volna bennük. Kitűnő jellemrajzoló. A Femme nue Lolette-je és hercegnéje, aki eltántorítja a festőt hitvesétől, alapjában eléggé értéktelen emberi lények; Poliche is az, barátnője, Rosine, nemkülönben; Bataille minden drámájának szereplője az. Nem olyan kaliberű emberek, akik valami nagyra képesek volnának, vagy olyanra bár csak gondolnának is. De amit Bataille meglátott s megmutat bennük, az olyan gazdagság, hogy láttára az, aki különbséget szokott tenni értékes és értéktelen emberek között, elgondolkozva hallgat el.

És az eszköze a legbecsületesebb és a legművészibb. A dialógussal fejti ki mindazt a sok finomságot, ami jellemeiben lakozik. Elmésebben, ötletesebben, kedvesebben Dumas fils sem tudta szereplőit beszéltetni. S Bataille darabjaiban a párbeszéd igazán nem egyéb a jellemzés eszközénél. Szereplői a maguk nevében beszélnek, nem a szerző nevében. Viszont a szerző azzal kárpótolja magát, hogy olyan lelki helyzetekbe viszi bele hőseit, amelyek neki magának különösen kedvesek. A lemondó, a mélabúvá fogyó szerelem, a lappangó s ki sohase törő szenvedély rajzára szorítkozik a drámaíró Bataille-ban, az ami lírai benne. Ezeken a helyeken a költeményei jutnak az ember eszébe:

Des larmes sont en nous et c'est un grand mystčre.
Coeur d'enfant, coeur d'enfant, que tu me fais de peine
"ŕ les voir prodiguer ainsi et t'en défaire
"ŕ tout venant, sans peur de tarir le derničre

A verseit juttatja eszünkbe az a mód is, ahogyan darabjait befejezi. A verseit, meg egy kissé Porto-Riche-t, aki elsőnek mert olyan lelki helyzeteket színpadra vinni, amelyek megoldhatatlanok. Az én érzésem szerint bántó az, és műfajához nem méltó, hogy utolsó jelenetével a drámának vége ne legyen, hogy be ne záródjék ott a mese és az emberek sorsa. De Bataille megoldás helyett inkább elhalatja cselekményeit. A Poliche is, amely legkiválóbb alkotása, így végződik. Rosine szereti Polichet és Poliche szereti Rosinet. Ez mégis elhagyja barátját, mert ez idő szerint vidámabb szeretőt keres. Ez idő szerint. Akkor azután megint Polichera kerül majd talán a sor. Perspektíva, de nem drámai megoldás.

Az erő az, ami Bataille egyéniségéből hiányzik. Nincsen szíve hozzá, hogy egymásnak ugrassa az embereit, hogy belemarkoljon a sorsukba és véget vessen nekik egy szorítással. Ezért éri be a félmegoldásokkal. A goethei Egmont befejezésében ezt értette Schiller az "opernmässig"-en. A hangulatba fojtását annak, amit határozott szóval meg kellene mondani.


Forrás: Nyugat 1908. 11. sz.

Ady Endre: A nagy bujósdi



Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, hunyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucsgálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szívemre szállnak,
Csókolj Lédám, semmivé csókolj.
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.


Forrás: Nyugat 1908. 11. sz.

Szini Gyula: A római Corso*




Egy hosszú és szűk utca, hová a város minden vérkeringése betorkollik és ahová annyi ember, kocsi és automobil tud beleszorulni, hogy sokszor életveszedelemmel lehet csak rajta járni: ez a római Corso.

Első pillantásra leginkább ez ötlik az ember szemébe és önkénytelenül kérdi, hogy a városok úgynevezett ütőerei miért emlékeztetnek többnyire olyan szűk és duzzadt véredényre, amely orvosi beavatkozásért, érvágásért kiált. Szűk a mi Váci utcánk és a Kossuth Lajos utcát csak újabb időben szélesítették ki. A Kärtnerstrasse Wien-ben és a Friedrichstrasse Berlinben feltűnően keskenyek. A párizsi boulevard elég széles, de viszont annyi ember és kocsi özönlik át rajta, hogy maholnap lehetetlenné teszi a közlekedést és a hatóságok mesterségesen szeretnék a forgalmat mintegy lecsapolni.

Róma, a történelmi tanulságok örök városa egyébként arra is ad példát, hogy milyen volt az utca, milyen volt egy corso jó néhány ezer esztendővel ezelőtt. Az a híres Via Sacra, amelyet a kiásott Forum Romanum-on egész pontosan lehet megállapítani és követni, amely a régi fórumon nyüzsgő tömegek közlekedő ere volt és amely az antik történelem legforróbb napjait látta, hihetetlenül keskeny utca, amelyet szédületesen nagy, monumentális templomok, épületek és szobrok szegélyeztek. A későbbi Via Nova sem nagyobb. Egyáltalán a Forum egész medencéje nem nagy és az ember alig tudja megérteni, hogy ilyen aránylag kis helyen fért el a világ legmozgalmasabb közepe.

Azt kell hinnem, hogy igazán széles, impozáns és forgalomra alkalmas avenue-k csak amerikai városokban vagy az európai városok újonnan épült negyedeiben vannak. A történelmi múltú és évszázadokon át fejlődött utcák mind keskenyek. Nem mondva csinált és előre kitervezett útvonalak, hanem lassan és a szükséghez képest alakultak ki. Évszázadok megszokása fűződik hozzájuk, amihez az emberek még akkor is ragaszkodnak, ha csak könyökkel tudnak bennük utat vágni. A szép kirakatok, szép kocsik, szép toalettek szeretnek mind egyhelyüvé furakodni, hogy mennél közelebb legyenek egymáshoz, mennél több bámulójuk legyen, még ha meg is pukkasztja őket a csődület, a vetélkedés, az irigység.

Ady Endre: Szini Gyula



"Lelki kalandok", "elbeszélések", ára 4 korona", és a többi, a címlapon, - ez mind nem igaz, nem így igaz, ez mind közönséges és gyáva, bántó, szomorú. Igaz csak az, hogy Grill Károly könyvkiadó vállalatában Szini Gyulának megjelent egy harmadfél száznál több oldalas, gyönyörű, nagy poémás könyve. És szubjektíve, ez írás alkalmából, igaz még az is, hogy ez a könyv nagyon jó, vagy nagyon rossz kezekbe került, olyan ember kezeibe, aki Szini Gyulát már régen lesi.

"A francia leány kalászt kezdett tépni - Szini Gyula egyik legbabonásabb költeményében olvasható ez - a szerelmi babona régi szavával:

Il aime
un peu
beaucoup
á la folie
pas du tout."

És én öt esztendő óta voltam és vagyok talán ugyanígy, sőt még gazdagabb és fájóbb dilemmában Szini Gyulával és Szini Gyulához:

Je I'aime
un peu
beaucoup
á la folie
pas du tout.

És kalász-tépéssel és önmagam tépésével és sok minden után, ma ez órában elérkeztem az utolsó kalász-bajusz-szál letépéséhez: beaucoup. Bátran téptem le ezt a finom, utolsó, elhatározó kalásztüskét, tisztában vagyok magammal, hogy szeretem Szini Gyulát, hogy már öt év előtt is szerettem.

Ignotus: Várnod egy jelre…



Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned értem,
Meg se téve már tetten érten
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágyol, azt nem találnod:
Igy lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad -
Rossz óra volt, amelybe' lettél,
Amikor énnekem születtél.


Forrás: Nyugat 1909. 1. sz.

Babits Mihály: Tél



1.

Utazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfelen alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak: sötétbarna, érdesbolyhos kosztüm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, simán és kopaszon, mint egy fényes futball-labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben, hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengeri-csöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngyzuhanyt.

Szánom csilingelve suhant végig az utcán. A Szentháromság előtt piros arcú gyerekek hóval dobálóztak. A libaúsztatón csuszka volt. A kis hidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benn, az emberek diskuráltak. Az udvaron több helyen hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejtettek. S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna.

2.

A parókián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dicsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl és le nőttek összevissza és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos tetőkkel és karcsú tornyokkal.

- Az ilyen képek - mondta a káplán - értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képes lapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbe vágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkünkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az újkeresztény művészet egyre halad és erősödik. Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az, lélek híján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus.

Karinthy Frigyes: Ady Endréről

 

Sokáig, fellépésétől kezdve szinte egészen a legutóbbi hónapokig volt egy motívum az Ady Endre költészete körül támadott kultuszban, amellyel kibékülni nem tudtam és amely megzavarta a vele való foglalkozás gyönyörűségét. Most, úgy tetszik, egyszerre rájöttem valamire, új, igazabb szempontot találtam és ez megnyugtató érzéssel tölt el. Egészen egyszerűen és őszintén szeretném ezt elbeszélni: - nem tudom, nem vagyok képes megérteni, miért lehetne Ady Endréről csak a zavaros, misztikus rapszódia réveteg mű-dadogásával tárgyalni?

Apró gyerek korom óta hóbortos, beteg bolondja vagyok a verseknek. Zokogó dalok mérge át- meg átitatta a lelkemet és igen-igen nagyon értek ehhez a lelki toxiológiához. Világosan emlékszem arra az intenzív, mély hatásra, amit az Ady Endre muzsikájának első akkordjai keltettek a szívemben. Igaz, bátor és fájó hangok voltak és új hangok is, igen - (de hát miért, miért volna az a legfontosabb, hogy újak?) Hanem aztán úgy jött, hogy nem ismertem ki magam többé. Az ouverture egyszerre összekuszálódott: nem akart kibontakozni: mellékhangok származtak - egyre ismétlődött valami, újra és újra a nyitány motívuma harsogva vadul, fenyegetőleg, végre már keserű makacssággal, a zenekarból. Csodálkozva kaptam föl a fejem; aztán körülnéztem. Honnan e zavar ?

Művészi, költői érzések zenekara helyett harcos trombiták állottak csatasorban. Civakodó, fenekedő csatakiáltások gomolyogtak egybe: és én elhűlve, bámulva láttam alakulni ezt a csoportot, elől az új költővel, aki keserű daccal vitte előre a zászlót. Mi ez? Verekedni akarnak ezek? Kivel, mivel? Hogyan ? Elől az új költő ment: a verseiért verekedett.

Hát ez volt, amit sokáig, igen sokáig képtelen voltam megérteni akkor. Most már tudom: a nézőpontom volt hamis. Forradalomról beszéltek. Hogyan? Forradalom: de miért? Egypár új vers miatt. De hisz ez képtelen, ostoba és gyerekes dolog: jelszavakat kiabálni, felfordulásról beszélni, azért, mert valaki, egy mély és érdekes ember újféle szavakban és újféle érzésekkel valamit dudorászott maga elé. Ez lehetetlen, értelmetlen és zagyva félreértése a dolgok jelentőségének, vagy a legjobb esetben sivár közgazdasági jelenség, a fiatalok küszködése az öregek ellen, a megélhetésért. Hogyan lehetne másképp verseken hajba kapni? Aztán itt van maga az ember: néhány gyönyörű akkordja után teljesen abbahagyja az alkotást, kilép önmagából, hogy azok közé álljon, akik síkraszálltak érte; - egész tehetségét az önmaga kultuszának szenteli; nem közvetve, művekkel bizonyítva zsenijét, hanem közvetlenül azzal, hogy folyton az önmaga csodálatának mámorát írja; különös, újszerű allegóriákban egyre csak arról szólván, hogy micsoda jelensége ő a Kornak, ő, a sok ezeréves áloe-nemzedék első és utolsó virága, aki hadakozni és rombolni jött ide. Hadakozni: de mivel?

Első csodálkozásom után az a világos érzésem volt, hogy itt valami nincs rendben, vagy én rosszul fogok fel valamit. Mert hát mi köze van a költés művészetének verekedéshez, pártokhoz, hosszú cikkekhez, a művész önmaga iránt táplált - bár teljesen jogos és érthető - csodálatához? A költés művészetének versekhez, szép versekhez van köze és semmi, semmi egyébhez. Hogyan van hát akkor, hogy Ady Endre mégis újszerű, mély hatással van reám is, jóllehet tulajdonképpen nem is versek azok, amiket ő ír, hanem (szigorúan véve) arról szóló rapszódiák, hogy ő milyen nagyszerű és új verseket írhatna, azzal a zsenivel, melyet magában érez.

És ekkor rájöttem arra, hogy nekem a nézőpontom volt hamis: a koordináta-rendszer középpontját át kell helyeznem magamból ő belé: - és egyszerre érthetővé lesz a csatazaj is, a kultusz is, az öncsodálat is.

Mert a legfontosabb Ady Endre költészetében nem is annyira az ő versei, - melyeknek egy része, az igazak, őszinték, azok, melyek nem a nietzschei hatás kultúrtermékei, irodalmunk kincsei közé került: - hanem ő maga, az egzotikus és fantasztikus áloe-virág, mely az önmaga képét bámulja a Lét vizeinek titokzatosan sötétlő tükrén. Világosabban és ridegebben szólván: az a lenyűgöző és szuggeráló hatás, amit mireánk, költészet-bolondjaira Ady Endre egyénisége gyakorolt, ebben az egy szóban fejezhető ki: karrier. Ady Endre igazi, megkapó költő-karriert csinált, iskolát alapított; megbolondított, összezavart, szuggesztív erővel magába szédített egy csomó versfaragót, éreztette az erejét: - és ez mámorral töltötte el őt és ezt a mámort mi is érezzük. Nem a versek tehát, - mert soha versek, ilyenféle versek, forradalmat nem idézhetnek elő - hanem az önelragadtatásnak az a mámoros, zarathustrai érzése bűvölt el minket, csüggedteket és kételkedőket, mely Ady Endre egzotikus lényéből áradott ki versein keresztül. Az bűvölt el minket, az a mámor, amelyet a költő érezhet, mikor magasan a bámuló és tompa emberek fölött látja szárnyaló zsenijét.

És mindez igen egyszerű és természetes igazság: ha nem is így, de alapjában és öntudatlanul mindnyájunkat ez az érzés köt a karriert-csináló költőhöz. És ez jól és becsületesen van így: lírai költőnél nem a mű, hanem az ember fontos, aki szuggesztív erővel hat reánk. Mert nyilvánvaló - és ezt akartam végeredményben levezetni - hogy nem miértünk van az effajta költő, hanem mi vagyunk őérette: hogy keretet alkossunk határtalan szubjektivitásának: zajjal, pártokkal, jelszavakkal, hogy csodálatos és önmagának oly titokzatos lelkét bevilágítsuk a dicsőség részegítő aranyával: hogy elébe tartsuk az ő hatásának ragyogó tükrét, amelyben riadtan és mámoros szívvel látja meg önönmagát.

Ady Endre azt írta egyszer: "A verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, s ha értik, annál rosszabb."


Ez igaz. Ady Endrét nem érteni, hanem csodálni és szeretni kell.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Babits Mihály: Ady (Analizis)


Babits Mihály - Ady Endre (Székely Aladár fényképe)


Sajátságos dolog, hogy az utánzókat éppen az utánozhatatlan egyéniségek vonzzák legjobban. Ilyen utánozhatatlan egyéniség Ady Minden ami jó benne, megtanulhatatlan. Sokkal kevésbé komplex lélek, mint képzelnők és tehetségének elemzése talán nem is kívánna sok papirost. De ez olyan elemzés lesz, mint a szerves kémia elemzése: valami mindig érthetetlen és rekonstruálhatatlan marad.

(ANALIZIS)
1.

Magyar tehetség: ez az első szál. Magyar környezet, magyar minták érlelték. Ez kipusztíthatatlan. Senki sem akarta annyira kipusztítani, mint Ady. E sajátságos léleknek egyik fővonása valami dac. Magyar vonás. S ennek a magyar dacnak ebben a mai világban így kellett fejlődnie. Elszakadni, mindenáron, Nyugatra! Meg kellett jönnie ennek az érzésnek. A dac mindent kicsinek érez maga körül: magyar ugar, lelkek temetője. A dac testvére és anyja a büszkeség és a nagyravágy. S minden művészlélek főmélye a másravágy: újra! Íme:

Sok keresnivalóm itt úgy sincs
Az ő Lomnicukon már ültem,
Tátrát és Karsztot átröpültem.
Kicsi virág, szegény virág,
Te tudod, hogy nem lelkesültem.

2.

Olyan magából táplálkozó lélek, mint Ady, sohasem tud elszakadni önmagától, sem semmitől, ami önmagának egy része. A dac új dacot szül magzatul és ellenségül; s ez fájdalmas tragikum. Nincs ma fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő, mint Ady. A magyarság kérdése lelkének örök, égető problémája. A kétféle dac kétféle büszkeséget teremt - s mind a kettő fájdalmas büszkeség: a fájdalom büszkesége. Íme az egyik:

Más a lovam, a vérem, álmom:
Tőle jövök és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom!
Ilyen bánat nincsen felvarrva
E kerek földön senkire
Csak fajából kinőtt magyarra.

S íme a második fájdalmas büszkeség:

Góg és Magóg fia vagyok én
Fülembe még ősmagyar dal rivall
- - - - - - - - - - - - -
S hiába döngetek kaput, falat!

Így, aki büszke arra, hogy nem akar magyar lenni, nem tud nem lenni büszke arra, hogy magyar, s fáj neki, hogy nem fogadják el jó magyarnak. De új dac győzi le ez új fájdalmat, új büszkeség:

Míg nem jöttem, kodusok voltak,
Még sírni sem sirhattak szépen
Én siratom magam s a népem!

- Azért is magyar vagyok - szól az új dac

Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.
- - - - - - - - - - - - -
Ős napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borusnak, büszke szertelennek
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nyugtalan vitéznek,
Nap fiának, magyarnak.