2014. nov. 1.

Molnár Ferenc: A férjek


azaz audiatur et altera pars


(Itt két férj szerepel. Diskrécióm tiltja a neveiket leírni. Indiskrécióm azonban megengedi a következő támasztópontok nyújtását. Az egyik külföldi volt, a másik magyar. A külföldi 1325-ben nősült, a magyar 1798-bam. A külföldi egy Audibert de Noves kisasszonyt vett nőül, a magyar egy Vajda lányt. A többi kitűnik az alábbiakból, melyek a mennyországban történnek.)

Az egyik:
Hát gratulálok, édesem, amennyiben nem vagyok tapintatlan. Avagy talán...

A másik:
Köszönöm, nőm nevében is. kedves neje hogy' van?

Az egyik:
Mindig lassan. Lassan-lassan. Önöket most ünneplik Magyarországon, ugyebár?

A másik:
Úgy van. Ámbátor én szerényen félreállok, és átengedem a dicsőséget Lillának. Ő ugyan nem érdemli meg az utókortól e kompromittáló hálát, hiszen uraságod valószínűleg tudja, hogy Lilla kegyestlen volt, és Vitéz jogtalanul nevezte őt "szép kintsetskéjének". (Dölyfösen sétál.)

Az egyik:
Mi sem voltunk kegyesek Petrarcához. A fiú dallott, dallott, amíg meg nem pukkadt belé. De meg kell adni neki, hogy tapintatos ember volt. A hang, uram, a hang! Az a fő! pedig bajban volt a fiú. Laura nagyon kínozta őt. Hogy is mondta költőm egy helyütt?

Trem' al piú caldo, ard' al piú freddo cielo
Sempre pien di desire e di sospetto..


Avagy! didergett a melegben, és égett a hidegben.l hitemre, nem irigyeltem úgy a fiút, mint ahogy ő irigyelt engem. (Büszkén jár fel-alá.)

A másik:
Bocsánat, tónus nálunk is volt. Vitéz még az éj királynéját is csöndre intette, mikor az éj folyamán többet nyögött nőm után, mondván:

... Ints hallgatást nárcisz-pálcáddal
S halkan nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.


Az egyik:
Egy magyartól elég szép.

A másik:
Pedig nem voltak jó éjjelei költőmnek. Ő maga is azt mondja: "aggó éjjelim" valának. Tudja ön, mi az. egy aggó éjjel?

Az egyik:
Nem én.

A másik:
Én sem. De valami borzasztó lehet, mikor az ember úgy egész éjjel a más felesége után agg. Vagy aggik, Tudja isten. Mi nem aggottunk, ugye,kolléga?

Az egyik:
Nem bizony. Hehehe.

A másik:
Hehehe.

Az egyik:
Tudja, kérem, én fütyülök az utókorra.Nekem nem kell szobor és kultusz.Többet ér ma egy veréb,minta százéves évfordulón egy kultusz-túzok. Csak az a miénk, amit megiszunk, és én önnek ezt nem ok nélkül mondom, mert nekem tizenegy gyermekem volt, és lévén mater semper certa, ha én mondom önnek, hogy Laura volt az anyjuk, hát elhiheti.Különben is minden irodalomtörténetben benne van.

A másik:
Úgy van, uram. És ez a mi elégtételünk. A költőnek: nesze semmi, fogd meg jól. Az igaz, hogy a fiú aztán jól megfogja, sőt, el sem is ereszti azt a semmit, mint például b. költőjük, Petrarca úr, és reklámot csinál a nőnek.

Az egyik:
Uram, én megvallom önnek: keblemet még most is dagasztja az a tudat, hogy én egy-egy jó ebéd után különféle hangnemekben kérődztem ama nő jelenlétében, akiről b. költőm, Petrarca Ferenc úr, ezt írta:

Non sa com' Amor sana; e come ancide,
Chi non sa come dolce ella sospira,
E come dolce parla e dolce ride.


A másik:
Ön könyv nélkül tudja az egész Petrarcát?

Az egyik:
Hogyne. Ön talán nem tudja Csokonait?

A másik:
Minden szavát tudom. Együtt olvastuk nőmmel vacsora után, és nagyokat mulattunk rajta. Tudja, uram - hiszen diskrét úrral van dolgom -, Lilla keblén volt egy nagy szeplő. Ez volt az egyetlen dolog, ami nekem benne nem tetszett. Megvallom őszintén, idioszinkráziámvan az anyajegyek iránt. És azt is megvallom, hogy evvel a szeplővel Csokonai békített ki. A haszontalan ezt "kies szigetkének" nevezte. Azt írta róla, hogy ez a szeplő:

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott,
Mint a delin fejérlő
Rózsába bújt bogárka;
Mint a corynthi szőllő
A cúkoros kalácson.
Ugy bársonyollik, oly szép,
Oly édes, egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.


Az egyik:
Ez szép volt tőle.

A másik:
És hasznos. hát mire való a költő, ha arra nem, hogy az embernek gusztust csináljon a feleségéhez? Szavamra, uram, tetszeni kezdett nekem az a szeplő. Mondok magamba: ha a költőnek tetszik, akkor talán valóban szép. És rajongtam érte.

Az egyik:
Petrarca úr nem volt ily merész. ő folyton nőm erényét dicsőítette. Így egyszerűen megszabadított a féltékenység gondjaitól. Mire való a költő, ha arra nem, hogy ellenőrizze az ember feleségét. Legalább nyugodtan éltem.

A másik:
És tudja isten, mégis szemtelenség.

Az egyik:
Úgy van, uram. Ez az én érzésem is. És nőm is rossz néven vette tőle. Mikor az első gyermekünk született, gondoltam: Petrarca észre tér. De nem tért észre. Tovább reklamírozta az asszonyt. "Ejnye" - mondom, és megszületett a második. És a negyedik és a nyolcadik. Petrarca úr egyre dallott. "Ejnye" - mondom. És lett kilenc, majd tíz. Az istennek se hagyta abba a lírát a fiú. Az asszony is mondta: "Hogyan? Ennek tíz gyerek se elég?" lett tizenegy. Nem, ne adj isten, hogy beszüntette volna a dallást. Erre aztán dühbe jöttünk Laurával, és gondoltuk: "úgy látszik, nincs annyi gyerek a világon, hogy Ferenc befogja a száját." Nem is fogta be. Dallott, amíg bírta.

A másik:
Úgy kellett neki. Vitéz is súlyos csapásokat kapott. De az ilyenen ez nem segít.

Az egyik:
És aztán a szemtelenség, uram... Hát akartam én bejutni az irodalomtörténetbe? Akart a fene.

A másik:
Gyűlöletes figurák maradunk a világ végéig. Én azonban filozófiával nézem a dolgokat. A fiúk nyivákoltak a holdfénynél, mi meg jó cuppanósakat csókoltunk a nőkön. Ez a mi elégtételünk. Mi ezzel vagyunk kifizetve.

Az egyik:
Van benne valami. Petrarca úr felajzott idegekkel bódorgott a világban, én meg kedélyesen paskoltam Laura hátát. Ezt tudták a fiúk, azért ette őket a méreg. Inkább vagyok egy élő kutya, int egy döglött oroszlán. Fütyülök az irodalomtörténetre. Kértem én belőle? Nem. Én jókedvemben hátba vágtam Laurát, és ez nekem elég volt.

A másik:
Nagyon jól beszél. És nejeink se kértek az irodalomtörténetből. Nejeink belőlünk kértek, és velünk jól érezték magukat. Nőm még mint öregasszony is emlegette, hogy Csokonai milyen csúnya fiú volt. Erre még most is emlékszik Beöthy Zsolt. Ő ott volt azon a szüreten, ahol az anyjuk ezt mondta.

Az egyik:
És Laura se kért Ferencből. Uram, nem lantpengetés kell a nőnek, én mondom magának. Elég bolond az utókor, hogy nejeinket ünnepli. Nekünk kéne nejeinket ünnepelnünk! Éljenek a jó, hű, kövér asszonyok! Ordíthat az utókor, amit akar. A tények, uram, a tények mellettünk szólnak.

A másik:
Úgy van, uram. és most hogy' is mondja b. költőm?

Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak..
.

Az egyik:
Úgy van. Gyerünk, és igyunk egyet a jó asszonyok egészségére.

(Kényelmes léptekkel, büszkén, boldogan, megelégedetten és jóllakottan távoznak.)

VESSZŐ
(Molnár Ferenc)

Forrás: A Hét, 1905., XVI. évf.

Bíró Lajos: Ibolya és Ágnes

Bíró Lajos - Kép forrása: wikipedia.org


A télikert tele volt. Cigányzene szólt, és a lányok suhogva jártak fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. ibolyát fiatalemberek fogták körül, és a lány a muzsika ütemére valami négertáncot utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.

- Az isten szerelmére - kiáltott valaki a társaságból -, adjanak neki inni, mert mindjárt meghal.

- Sherryt - súgta Ibolya elhaló hangon.

A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután a harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült, és a lába egyre táncra állt.

Egy pincér jött, és a fülébe súgta:

- Egy úr kéreti.

Ibolya átment a télikerten, és odaült az idegen ember asztalához.

- Szervusz - mondta neki barátságosan.

- Szervusz - válaszolt a másik, és tölteni akart neki.

- Hozass előbb egy kis rákot - mondta Ibolya.

Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a beszélgetés során, és egy negyedóra múlva az idegen ezt kérdezte tőle:

Tóth Árpád: Este



Öreg este ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nedves vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papíron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rám lehel,
Ős mámorok édes maradéka
Rámborul mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng.
mellettem egy ősi billikom.
Duruzsoló zsarát meleg pirja
Két merengő régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc ur gyöyörködve néz szét:
"Megáldottad uram a magyart!"
Öreg kezeszára meg se rezzen,
Emelintvén súlyos serlegét
És szól: "Áldomásra hadd eresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét."

"Áldd meg Uram - ezt sóhajtja hosszan -
Barna vesszők ék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt..."

Vitéz Mihály koccint rá s kupámat
Ráköszöntném én is ővele,
De valami irigy lárma támad
S foszlik álmom színes szövete.

Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől...

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Krúdy Gyula: Aludj!




Az éj, e barátságos öregember, ágyam szélére ült, és így kezdett beszélni hozzám:

- Aludj!

Csak az álom az igaz, az álom az egyetlen jó; mert az álom a másvilágot hozza eléd. Az álom a sír előhírnöke, és a sírban lenni a legjobb. Az álom a boldogságot jelképezi, amelyet elérni csak akkor fogunk, ha örökre elaludtunk.

Aludj!

Az élet tele van hazugságokkal, csalfaságokkal,míg az álmok sohasem hazudnak. Az álmok megmondják az embereknek, hogy van egy másik élet, az igazi élet, ahol minden megfordítva vagyon, mint a földön. A koldusgyerek is mosolyog álmában, és a bukott nő hajadonnak érzi magát. Álmában jó,nemes és boldog az ember; ha fáj is valami, csak úgy fáj, mintha nem is a mi fájdalmunk volna; ha sajog is a szív, az a sajgás olyan, minta a sír mélyén kezdene újra fájni a szívünk. Az álom a bölcsesség, az álom a könnyelműség: álmában mindenki olyanná leszen, mint amilyennek született. Álmában nem hazudik senki, az igaz szívét mutatja.

Aludj!

Az álom mondja a legszebb meséket, álmában mindenki költő. És azok a mesék nem fárasztják ki az agyvelőket, mert az Éj suttogja őket anélkül, hogy az agyvelő elfáradna benne.

A kőtörő ugyanazt álmodja, amit a fejedelem; öregasszony ifjú szűzzé álmodja magát, és a szüzek asszonyokká.

Aludj!

De mielőtt elaludnál, halljad, hogy álom csodákat is tud művelni. Betegeket meggyógyít, szerencsétleneket szerencsésekké, szegényeket gazdaggá tesz az álom; és mindig egészségesek, szerencsések, gazdagok maradnak, ha már az álom el is múlott felőlük, és felébredtek. Ez a jó, csodatévő álom minden embernek az életében jelentkezik egyszer. Csakhogy ne mindenki tudja megérteni, meghallgatni az álmok tanácsát. Sokan nem hisznek az álomnak, pedig az álom igazat mond. Halld, egyszer mit álmodott egy ember.
Ady Endre: Az én rosszaságom

Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, (nem tudom, kihez)
Akihez a legrosszabb voltam.

Egy bús harcos védjen meg engem,
Kinek kegyetlen sorsa a harc
S ki sírva jár a fergetegben.

Én jajgatva, én sírva szánom,
De halottan sem enyhíthetem
Az én szomorú rosszaságom.

Nézzétek majd szívem, a hültet:
Milyen szép volt s milyen nyomorék.
Engem ős átkok harcba küldtek.

Ha veszettül vívtam, csatáztam,
Sírva dalolt szívemben az üdv
Mint egy elhagyott szentegyházban.

Akit vágott búsan, veszetten
Átkozott, harcos, bolond karom,
Talán-talán épp azt szerettem.

Küldjétek a szívemet holtan
Valakihez, (nem tudom, kihez)
Akihez a legrosszabb voltam.

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Nádai Pál: Juhász Gyula versei

Kép forrása: http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/kiallitas/jgy_szerelmei/alomvilag.html


Mindössze öt-hat esztendeje lehet, hogy Juhász Gyulát a névtelenség tengeréből partra szállította fénylő édesanyánk: az alma mater. Feszes márciusi atillák sujtásos poézise és a vidéki kislányok muskátli-ablakainak szóló spinéthangok között: egy igénytelen, szürke nevű és szürke horizontú fiatalember szállt ki a partra. Szó, ami szó. nem lőtt ércbuzogányokkal a Parnasszusra. S nemigen lehetett az akkori erjedésből megállapítani, micsoda formában fog kikristályosodni a poézise. Hogy ebből a százféle formát öltő anyagból tejopál lesz-e, vagy, ami gyakoribb eset - kandlicukor?

Most, hogy az első kötete az utolsó két évéről beszámol, már körülbelül tisztában vagyunk vele. Az akkori szürkeségből lassan-lassan finom, összemosódó, irizáló féltónusok váltak ki. A fiatalságból - igaz poézis serkedt. Meglehetősen szokatlan valami ma: egy fiatalember, aki csak fiatal, és aki ezt a fiatalságot csak a poézis aprópénzére váltja. Elvégre a fiatalság jogán beülhetett volna a parlamentbe is - mint ama párduckacagányos márciusi dalnokok -, vagy mehetett volna haza, a közigazgatásba, főispánnak vagy tanfelügyelőnek, mint azok, akik retorikai estéken egy-egy tiszaháti kis libáról szoktak édesdeden dalolni.

Juhász Gyula azonban hiába kacérkodik a halállal, az elmúlással, hiába húzza valami névtelen nosztalgia haza az öreg édesanyjához, vagy ösztökéli, hogy odakuporodjon az őszi napsugárba, a klastromok falán felfutó repkény tövébe - nem hiszünk neki. Juhász Gyula még fiatal ember, erős ember. De mivel komoly, állhatatos és intelligens, mivel az ő fiatalsága inkább egy magabíró öntudat, mint dac és temperamentum, hát nem csinál belőle nagy kázust. Nem gurgat mázsás köveket a hegytetőre, nem akar selmeci pipából lávát fújni, nem küldi harcba a derék jambusokat az általános választói jog érdekében. De nem ír legyezőverseket és Hölgyfutár-poézist sem, és nem ír törékeny románcokat - kiadói megrendelésre.

Juhász Gyula nem genialitáson kezdi karrierjét, hanem ír a biztos ítélet, a formákon való uralkodás és a poétai belső szükség ereje szerint. Ír, mert ő zene suhogását érzi meg egy elejtett szóban is, mert az emlékek is, a vágyak is, mint egy nagy, szomorú lepel, úgy borulnak rá néha a lelkére. Ír, mert - írnia kell, tekintet nélkül arra, hogy kinek és minek, mert költő, és ennélfogva a vers neki enyhülés, vigasztalódás, visszatérő önbizalom, mint a grafikusnak a vonal, a spiszbürgernek az ölelés vagy a sírás, vagy a káromkodás.

Poétai talentumunk a fiatalok közt is bizonyára van nagyobb nálánál, de intelligensebb nála egy sincs. Minden soránál a disztingvált ízlés áll őrt, és minden dalán ott van a hangfogó. Sehol egy kiálló él, sehol egy sarok, melyen fennakadhatna az ember, csak igaz poéta tud ennyi lágy formát a mi kemény, szarmata, töredező nyelvünkbe belelehelni.

Hetvenhét oldalon sehol egy epedő szerelmes vers, sehol egy hódító nő - csak egyszer, Szent Iván bűvös-bájos éjjelén kísérti meg egy régi árnyék. Van ebben valami modern miszticizmus, és nem tehetek róla, de én ebben a csöndes, tompa rezignációban nagy küzdések elsimulását látom. A görcsös vágy mögött, mely az édesanya, a Tisza füzesei, a lankás, elhagyatott szegedi tanyák világába űzi e nagy, szomorú városból, megérzem a hónapos szoba romantikáját. A hideg télben a nyári, forró éjszakákat, melyeken az ember felszakítja az ablakot, és úgy hallgat egy valahonnét eltévedt valcert.

Ám nem lehetünk örökké tizennyolc évesek, és amint az már az ókorban is szokásban volt: egyszer csak mégis megjön az ember jobbik esze. S az a pár év, mely erre szükséges, Juhász Gyulának elég volt rá, hogy a mostani - kissé eklektikus - filozófia magasságából nézze a világot. Hogy himnuszt írjon Meunierhez, míg mások még jórészt a Heine és Verlaine utait járják, hogy Nietzsche új testamentumában találjon megnyugvást, hogy Hamletről írjon valamely ködös ossziáni estén, és ha az ember ennyi gondolatóriás árnyékában kóborol, csoda-e, ha a derűje is csak mitológiai képekben tud kibontakozni, és a jókedvet is csak a Dionysos epikur pogányságán át, töredezetten tudja élvezni?

Hát persze, egy-egy népszerű poétánk egyénisége őt is megbűvölte. A Tüzek lángjánál ő is melegedett, s ő is visszanéz "turáni arccal" a múltjába e napimádó "rajnak" - mivel ezt most divatba hozta egy népszerű poétánk. No, mindegy, a fő, hogy hiszünk neki, hogy csakugyan valami igric volt az őse. "A nagy keleti pusztaságon, Valami kóbor szabad igric, ki élt nótázva, napimádón." Csak szavakkal való játék volna ez a vallomás - másnál. De Juhász Gyulának el lehet hinni, mert komoly és súlyos bizonyítékai vannak erre a szomorú ősiségre.

BABURIN
(Nádai Pál)

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Fülep Lajos: Cézanne és Gauguin


Paul Gauguin - Kalapos önarckép (1893)
Paul Cézanne fényképe (1861 körül)


Arisztokraták voltak mind a ketten. Tömegkerülők, tömegmegvetők. Két bizakodó, nagy gyermek, egyik bölcs és meggondolt, másik türelmetlen és lázongó vérű. Cézanne szerény a gőgösségig. Gauguin csak gőg. A művészettel szemben azonban tisztelettel teljesek, előzékenyek, odaadók. Nagy emberek elismerői, nagy tradíciók hűséges folytatói. Mikor forradalmat csinálnak, tudják: kikre hivatkozzanak. Sokat tudnak, s a végletekig csiszolt ízlésük van - másokkal szemben. Keményen dolgoznak, törik magukat, szörnyen szorgalmasak, tanulnak a művészettől és a természettől, fölszívnak magukba mindent, amit csak meg tudnak emészteni, s a nevük: forradalmár. Ezt a nevet kapták. Tanítványok és mesterek egyszerre.

Minden munkájuk mellett ráérnek drámát játszani. Cézanne, a meggondolt filozófus, az öreg mester, persze, nem, hanem annál inkább Gauguin és Van Gogh. Veszedelmes szokássá kezd válni, hogy a fajtájukból való zseniális emberek megőrülnek - ez még hagyján -, és drámákat játszanak. Nem shakespeare-ieket; nagyon, nagyon moderneket. A megírójuk el se érkezett még. Aznap, mikor művészkedésre adják a fejüket, melléjük szegődik az őrület, és el sem válik tőlük többé. Természetes, hogy a művészetük rettenetesen egészséges, egészségfölötti egészségű. És olyan megrendítő, mint a drámáik, amelyek őrült drámák. Mindennél jellemzőbbek az egész időre, az egész XIX. századra, melyben lejátszódnak. Valahol Balzacnál - amilyennek Rodin látta őt - kezdődik a drámajátszás, vagy még előbb, s Stendhal már meg tudja formulázni az egész századra érvényes ítéletét. A lírikusok csavarognak, és egymásra lövöldöznek, a Van Goghok pedig beretvával levágják a saját fülüket, végül agyonlövik magukat.