2014. okt. 22.

Radnóti Miklós: Tétova óda



Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam, milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Miért tétova? Radnóti Miklós 1943 májusában, amikor ezt a versét írta, már rég nem „tétova” költő, csak néhány héttel azelőtt fejezte be az alkotóerejének teljes gazdagságát megmutató Negyedik eclogá-t, s ezt a gazdagságot (a következő szavakat itt valóban legszorosabb értelmükben használhatjuk) utolsó leheletéig megőrizte.

De vajon lehet-e arról a bonyolult érzelmi-intellektuális-akarati szövevényről, amit szerelemnek neveznek, másképpen szólni, mint tétován, hacsak épp szövevényességét nem akarjuk feláldozni a szavak racionális világosságának, Igaza van tehát a költőnek, amikor szerelme „rejtett csillagrendszeréről” szól, hiszen minden mély szerelemben külön világok, konstellációk sokasága szövődik egységgé.

József Attila: A Dunánál



1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak s zépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat,
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlélkezem.

3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila folyóirata, a Szép Szó, 1936 könyvnapjára történelmi tanulmánysorozatot adott ki Mai magyarok – régi magyarokról címmel. A sorozat élén – előszó helyett – a költő egyik legnagyobb, legegyetemesebb igényű költeménye állt, A Dunánál. Alkalmi versnek készült, mint hajdan a Nemzeti dal, s mint abból, ebből is egy nép történelmi sorsának foglalata lett. Az eredeti ihlető alkalomra csak az utolsó előtti versszak utolsó sora utal, a tanulmánysorozat címének időszerűbb felét idéző felszólítás: „… mai magyarok!”

A Duna nemegyszer lett a költők lantján a magyar nép sorsának szimbólumává. Eötvös József például 1836-ban Búcsú című elégiájában így írt:

Buda, - Mohács, - Nándornál elfutó,
Tán honnon könnye vagy te, nagy folyó?

Vagy gondoljunk Ady híres költeményére, A Duna vallomásá-ra, amikor a „vén Iszter” csacska-részegen „táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt” a költőnek, s mintha maga is megsokallta volna tehetetlenségét, „boldogtalan, kis országok között” reménytelenül hömpölygött tova. 1907-ben keletkezett ez a vers, s egy évvel utóbb, 1908-ban a Magyar jakobinus dalá-ban a belenyugvás keserűsége helyett már türelmetlen, perzselő kérdések csapnak ki a szavak kohójából, a közös sors kínjában égve, a nemzeti függetlenséget s a társadalmi átalakulást egyszerre követelve:

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

A nagy Duna-versek sorát folytatja József Attila költeménye is. A történelmi helyzet még bonyolultabb, mint az Ady-versek foganása idején volt, hiszen az ellenforradalmi rendszer kommunista üldöző, haladásellenes, nacionalista-soviniszta politikája éppen a szomszéd népek közötti faji gyűlölködés gonosz indulatára építette hatalmát, s 1936-ban ez a hatalom már a fasiszta diktatúra formáit öltötte magára. S a proletárköltő népe jövőjének gondján küszködve, ebben a történelmi helyzetben keres választ az egyre égetőbb kérdésre: mi a magyar?

Pósa Lajosné: Óh ne sajnáld édes!



Óh ne sajnáld, édes, hogy szivedbe zártad
Szenvedő lelkemet!
Beborúlt egemről leszaggattál akkor
Sok sötét felleget.
Hisz oly régen láttam csillagos égboltot,
Rám mosolygó napot,
Ne idézd hát vissza azt a vak éjszakát,
Azt a sok bánatot!

Óh ne sajnáld, édes, hogy rózsakoszorút
Fontál homlokomra!
Hisz vérző tövisét hosszu éveken át
Úgyis mindig hordta.
Balzsamot lehellő forró csókjaidra
Gyógyúlt csak be sebe –
Ne akard, hogy utad az elsirt könnyekkel
Hullatgassam tele!


Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon – Költemények 10. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné: Áldás



De nehezen fogadott be
A szivébe!
De sokáig kellett várnom melegére!
Hogy az a jó, az az áldott
Öreg asszony
Imádságos két kezével
Megáldhasson.

Csak az anya tud úgy nézni,
Mint ő nézett,
Kinek szive a fiáért
Egyre vérzett;
Ki mindétig csak csalódott,
Rosszat látott:
Még bennem is kutatgatta
A jóságot.

Ott ült arcán örök titkos
Töprengése:
Hogy fiának leszek-e jó
Felesége?
Tudok-e majd anyja helyett
Anyja lenni?
Tudom-e majd balsorsban is
Úgy szeretni?

Egyszerre csak fenn az égen
Gyűlt a felhő,
Gyönge testét megfúta az
Őszi szellő.
Úgy ápoltam… sohse volt hőbb
Imádságom,
Mint mikor ott vergődött a
Betegágyon.

Egy bús éjjel el is jött a
Végórája,
Ez volt hozzám az utolsó
Sóhajtása:
„Hű is voltál, jó is voltál,
Édes lányom!
Szeressétek mindig egymást!
Isten áldjon!”


Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon – Költemények 7-9. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné: Az én bölcsőm



Hol is fakadt, hol is termett
Az én bölcsőm fája?
Tán a bánat szigetje volt
Szomorú tanyája.
Talán sohse ölelte át
A tavasz tündére…
Mindig csak a sárga ősznek
Nézett a szemébe.

Hol is fakadt, hol is termett
Az én bölcsőm fája?
Dalolgatni talán még a
Madár se szállt rája.
Nem pihent az árnyékában
Az elfáradt vándor…
Vagy ha pihent: fáradtabb lett,
Szomorúbb lett százszor.

Hol is fakadt, hol is termett
Az én bölcsőm fája?
Tán maga a jó Isten is
Koporsónak szánta.
Bölcső helyett a koporsóban
Ringatott a dajkám,
Altatóm is siratóként
Csendült föl az ajkán.

Hej, ha éltem tüskés útját
Lassan végigjárom:
Szívem gyöngyét, hulló könnyét
De meg is számlálom!
Hány kis patak lett belőle!
Merre csörög? Hol sír?
Tán már ott fut, a hol én rám
Várakozik egy sír!


Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon – Költemények 5-6. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Heltai Jenő: Kató



Mikor utolszór láttuk egymást,
Te édesajkú, csalfa lány,
Te mosolyogav lépgetettél
Egy finom úrfi oldalán.
Hogy hűtelen vagy, nem panaszlom,
Hisz erre soh’se volt jogom,
De megbocsáss, ha elborúlva,
Elszomorodva suttogom:
„Hogy elfeledtél kis Kató,
Ez egyszerűen megható!”

Az illető, ki most karon fog,
Nálam bizonnyal gazdagabb,
Lehet, hogy mézesebb a szó is,
Amely az ú ajkán fakad.
Nem lehetetlen, hogy a lelke
Lelkeddel csudamód rokon,
De megbocsáss, ha elborúlva
Elszomorodva suttogom:
„Hogy elfeledtél kis Kató,
Ez egyszerűen megható!”

Lehet, hogy ő is tenyerén hord,
Mint én csináltam eddig ezt,
Lehet, hogy gyémánt lesz nyak-éked
S nem egyszerű aranykereszt,
Lehet Trouvilleben fogsz nyaralni
És többé nem Siófokon,
De megbocsáss, ha elborúlva
Elszomorodva suttogom:
„Hogy elfeledtél kis Kató,
Ez egyszerűen megható!”

Valószínű, hogy fogatot kapsz
És a fogathoz lovakat,
Aki a lovaid kifogja,
Lehet, hogy olyan is akad.
Lehet, hogy ott fogsz szerepelni
A turfon, jégen, bálokon,
De megbocsáss, ha elborúlva,
Elszomorodva suttogom:
„Hogy elfeledtél kis Kató,
Ez egyszerűen megható!”

Lehet, hogy azt is ott hagyod majd,
Ki most büszkélkedik veled,
És uj gavallért fogsz keresni
Az elcsapott ficsúr helyett,
De már ez aztán megvigasztal
S én kacagom a bút, a bajt,
Helyettem ez fog epekedni
S borúsan ez fog epekedni
S borúsan ez sóhajtja majd:
„Hogy elfeledtél kis Kató,
Ez egyszerűen megható!”


Forrás: A HÉT IV. évfolyam 1893. – Szerkeszti és kiadja Kiss József