2014. okt. 4.

Csorba Győző: Évforduló



Tizenöt éve annak is már, -
az édes földbe elvegyültél,
csak villogó, szép csontjaidnál
gyengült a romlás. Furcsa tündér!
- tizenöt éve annak is már -
a sűrű földbe elmerültél.

Bátyám voltál a lebke létben, -
megálltál, és megvártál engem,
s lám, útjaidon végigértem,
s csalóan eléd-öregedtem,
- bátyám voltál a lebke létben,
és íme, már  bátyád lettem.

Mégis: csillagként állsz fölöttem
és égi boltként mindörökre, -
erőd, varázsod nem törötten
felköltözött fényes körökbe.
- Mégis: csillagként állsz fölöttem,
s vezetsz a hömpölygő ködökbe.

Lehet lengő, fehér szakállam, 
mindig csodálom barna állad, -
s ha majd a süllyesztő halálban
egy messzi tájon megtalállak,
- lehet lengő, fehér szakállam -
mint hű öcséd szívemre zárlak.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 235-236. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Benjámin László: Két évtized



Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap.
Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap.
Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel;
ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
Várnak, int máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár a teknő, a tűzhely, varrógép - s még mi minden!

Ügyetlen választottál, látod, amikor engem:
Lélek kalandosát, örökkön tépelődőt,
kapkodót, megviselt idegzetű elődök
nyugtalan ivadékát; költőt, kinek nem ízlett
a testi munka malma, se hivatal, sem üzlet;
ki volna bárhol is, soh'sincs egészen ottan;
búsong csak, a világ bajával megrakottan.
Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű, táncos
idődben mennyi szívet, szemet vonzott magához
szép lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
Kérleltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt
- mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
Talpon csak, egyre résen:bajban voltál a higgadt,
tudtál bármely keservben álarcot venni, vígat -
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

Ó, asszonyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz?
nemes bor lesz-e éltem vagy poshadó esővíz?
- mit gondoltál te azzal! lelkedben élt olyan hit -
De jó is volna hinni magamban tizedannyit...

Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya - mit bír el még szíved,
mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak?
Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp. egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.

Lázadtál volna fel! - ne mondd, hogy nincs okod rá:
hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
Te mégsem lázadoztál - voltál, hogy én lehessek;
adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm
s adtam nevet neki: Sors, Hivatás, Költészet!

Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
bújnék egy zugba véled, kenyéren élni, hagymán,
ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat,
hőség és fagy között még nyárvégi jó fuvalmat.
Futnék, vinnélek el.. s aztán, ha mégsem így lesz -
segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Valamit kezdtem ifjan; hát lássuk, mire végzem!
Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz?
Nekem e sors fonákja, a rossz is - mint a mágnes.

Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges vagy, rohantál; sóhajtva ülsz a padra;
hajad rendezgeted,lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirosát.
Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal - de ültödben elalszol.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 232-234. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete



Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet: hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zúzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok - csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése - minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmúláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom - s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort
s erőt annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemben haragban.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 230-231. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Benjámin László: Levél Tolnára



Hej, Tónikám, hol vagy kedves fiam,
mi van veled?
Tetteid hírét kóbor szél se hozza,
se leveled.
Amit nekem gyújtottál, kebeledben
kihunyt a láng?
Feledve a dicső napok,melyekben
társak valánk?

Mikor még hősök voltunk, jóbarátok,
még katonák,
fogadkoztál, hogy együtt  isszuk ősszel
Szekszárd borát,
de hűtlen lettél... Féltem is a szívem,
hogy megreped,
mint a te talpad, ha a csizma törte
meg a terep.

Egy rongy levél se jött! Már kétlem azt is,
hogy írni tudsz.
Vagy Cleopatra volna a dologban?
Antonius!
A toll helyett mihez nyúlkálsz, miféle
virág után,
hogy ahhoz képest a nemes barátság
kóró csupán?

De nem tovább - még azt hinnéd, barátod
nagyon vidám
s tréfán töri kobakját reggel, este...
Nem, Antikám!
Azóta, hogy nem láttad, még mogorvább
s majd megfeszül,
hogy szabaduljon végre a nyomasztó
négy fal közül.

Én nem vagyok,barátom, hivatalnok,
se szervező;
a tenger kell nekem s a messze nyúló 
szabad mező,
s a lélek is, az ember, mindenestül!
Hiszem, megértsz,
ki ismered a távlatok varázsát,
volt tengerész.

S a szavakból sem kell más, csupán az
őszinte szó:
incselkedő, haragvó, megbecsülő,
vitatkozó.
S a csöndes emberség, a részrehajló
őszinte hit,
amelynek nem kell cintányér, se nagydob -
szótlan segít.

Hozzátok vágyom vissza, egyre jobban,
selyemszövők,
nyomdászok, vasmunkások és - no persze -
bortermelők
és hozzád, kedves katonabarátom!
Közületek
még megkedvelném tán az irodalmi
közéletet.

Hogy mennék már, hogy sietnék közétek,
jó Antalom!
Már készítem, már formálom magamban
legszebb dalom,
hadd mondjátok, ha tán megemlegettek:
- Nem sok papírt,
nem sok tintát fogyasztott - egyenest a 
szívünkbe írt!

Ha a szekszárdi vörös tengerére
hajónk kifut...
De mit várjak csodára - hogy barátod
eszedbe jut...
- az én címemre írt? Katonapajtás?
Ki is lehet?
- tűnődsz egy percig, aztán összetéped
e levelet.

Kígyófajzat, sátánfi, áruló te,
Anton de Klemm!
Balvégzeted ne hívd ki önfejedre,
ne játssz velem!
Ha levelem hiába volt, ha erre
sem jön híred,
megfojtalak, meg én - de addig is még
ölel híved.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 226-229. old., Ifjúsági Könyvkiadó


Benjámin László: Hajnali karének



KATA

Katám a nagylány; ő már iskolás.
Ír, számol, olvas, mint a vízfolyás.
és kérdez, érdeklődik szüntelen,
már szűknek érzi a mesék világát,
foglalkoztatja minden tudományág:
természettan, földrajz, történelem.

A történelem jegyét őrzi teste:
45-ben gránátszilánk sebezte.
A ház kihalt körüle, apja távol,
de anyja elperelte a haláltól
s az éhséggel is perbeszállt: naponta
elszaladt egy tányér scsiért - a frontra.
Nagy mű születne, ha elmondanák
hős szíveteket, háborús anyák!

Katámba tán e hét-sovány hetek
oltották a gyűjtő természetet.
Gyümölcsöt, cukrot - kapjon bármit is,
mindenből tartalékol egy kicsit;
kinőtt ágyat, tört bábút félretétet:
Tegyük el, jó lesz az ő gyerekének.
Azt mondja, gyermekorvos lesz belőle.
Szőke, nyúlánk. Nyolcéves lesz jövőre.

JUTKA

Jutkám bizony nem volt a mai széplány, 
mikor megszületett,
de később is csont-bőr volt; marharépán
neveltük föl: inflációs gyerek.
Hát ne dicsérjem népem hősi harcát,
látva Judit szépségét, telt kis arcát?
Ifjú korát tekintve, fellépését,
a családban ő a második költő,
de tehetségét nézve, ő az első, -
az igazság ez, és nem álszerénység.
Újpesten őrzött bűvös dobozából
anyjának - majd ha kéri - pénzt varázsol;
ha úgy tetszik, várat épít apának
s a csillagokból fűz gyöngysort magának...
Élénk, hamis - és roppant szemtelen,
különösen velem;
idegenek közt, társalogni mafla.

Azt mondják róla: szakasztott az apja.

ANDRÁS

Lángész lesz ez! - jövendölte nagyapja
András fiamról, nagy kerék fejéről.
A nők kedvence lesz! - ezt a szülésznő
jósolta meg, testének más helyéről.
De apja és nagyapja s bába - egy se
tud annyi színt, hogy méltóképp lefesse
vörösbejátszó bozontos haját,
szeplős kis orrát, kópé-mosolyát,
gyöngédségét, ragaszkodása lángját
s önérzetét, haragját, hogyha bántják.
Melléknév is ragadt rá: Puciné.
Ennek oka egynémely kombiné.
Elmondhatom, hisz akik neki varrnak,
úgyis tudják: ruhája holmi kis
babos, virágos ingvállat takargat,
s ajaj! kényesebb női holmit is.
Ruházatára nem lehet hiú
nagylányok közt az egy-szem kisfiú.
De hát ki bánja, hogy milyen színű,
milyen szabású a fehérnemű?
Ahol a munka babérja terem,
ott légy hiú majd, én kis emberem!

ZSUZSI

A tőlem származó költői művek
között Zsuzsánna a legsikerültebb,
a legművészibb, bár - mi tagadás -
nem tudatos mű; - spontán alkotás.
A szépen ívelt száj, sötét szemek,
a gömbölyű arc, napsütötte homlok,
a csöppnyi láb, keménykötésű combok, -
minden kis része egy-egy műremek.
S a részletek tökéletes aránya!
Dicsekvés vagy sem, - ő is apja lánya!
Persze még
nem láthatom tisztám a jellemét.
Kicsinyke ő még, rövid költemény.
Egyéves lesz november elsején.

LECKE

Könyv, táska, irka, tinta, - Kata ír.
Előttem is egy ív üres papír,
talán, talán ma már halad a munka...
- Te is leckét írsz? - jön évődve Jutka.
- Te is leckét írsz? - jön csipogva András.
(A családban ugyanis ő a kontrás.)
S most mindazt, amit ők kapnak, ha rosszul
viselkedtek, megadják kamatostul:
- Ha nem írsz, kapsz majd! Mehetsz a sarokba!
- Jól elverünk - fenyegetnek vihogva.
De megunnak hamar s egymásután
elvágtatnak új mulatság után.
Ketten maradtunk Katámmal. neki
tán számtanpéldákat kell költeni,
vagy megírni, hogy mit látott vasárnap
az állatkertben. Néha belefárad,
bámészkodik, ráncolja homlokát,
kocogtatja a tollszárral fogát.
Egy óra sem kell - és már felderült
képpel rakosgat s játszani megyen.
Utána nézek büszkén s irigyen:
No lám, a kis Mukk! Neki sikerült.

A SZAKMA

A szomszéd szobából áthallani:
játszik Juditka és Füzi Lali,
papást-mamást, - felnőttet játszanak.
Papa még alszik. mama kelteget:
- Most menj a gyárba és írj verseket!
Így képzeli Judit a gyárakat:
Sok ember ül ott, görnyed a papír
fölött s reggeltől estig verset ír.
Megállok az ajtóban s hallgatom.
De jó is volna, hogyha egy napon
nekem szólnának: - Híres megrekedt!
- Most menj a gyárba és írj verseket!

HAJNALI KARÉNEK

Meg se várja a felkelő napot,
Zsuzsi kezdi az első szólamot.
Előbb álmosan, halkan, panaszosan,
aztán egész szívvel, cifrázva hosszan.
Fölkelek érte, viszem Emmi mellé,
elcsöndesedik szépen anyja mellén,
a tejet nyögve, szuszogva nyeli,
ízlik a reggeli.
Utána rögtön jön a másik:
Andriska is ágyunkba mászik;
és mint az orkán,
süvölt nyomán két borzas kis boszorkány.
A kétszemélyes fekhely,
a hitvesi ágy megtelik gyerekkel.
Keres magának mind egy csöppnyi fészket
és felcsendül a hajnali karének:
Kossuth-nóta,  úttörő induló.
A hangok, mint a hullámzó folyó,
rajta az ágy
vidám, zenés kirándulóhajó.
Ha ez nem ad boldogságot, mi ad?
Miféle képzelt veszélyek miatt
féltek hajóra szállni
hajadon lányok, nőtlen férfiak?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 220-226. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Benjámin László: Tűzzel, késsel



Somogyi vagy Simonyi? - már nem
emlékszem, hogy hívták derék
szaktársamat, a rókaprém és
nyúlbőr kiváló mesterét;
nem tudom: még ölelget asszonyt?
vagy őt öleli a halál?
Hogy is tudnám? - széjjelverődtünk
kerek tizenhat éve már.

Együtt dolgoztunk, egy üzemen,
szőrmék, halzsír és vegyszerek
között tanulva, hogy az élet
egyszerű, mint az egyszeregy:
lenn a tanítvány és a mester
és fenn, egekbe illanó
bűzök között a háziisten,
névszerint Weil Manó.

Áldoztunk, szolgáltunk az úrnak,
ő negyvenért, én tizenöt
pengőért: ekkora különbség
nem választ el, de összeköt.
És összekötött, hogy olyasmit
tudunk, mit az isten se, - hisz
mi macskából rókát csináltunk.
(megírtam ezt már máshol is.)

Ő volt a mester, nagy tudással
és türelemmel adta át
ötven esztendő bölcsességét,
bőséges tapasztalatát:
a szakmát, s azt a tudományt is,
melynek az volt a lényege,
hogy gazdánk nyúlbőrökkel együtt
a mi bőrünket nyúzza le.

Vidám volt mindig máskülönben,
játékra mindig kapható.
Mikor a munka megengedte,
viháncolt, mint egy kiscsikó,
és boldog volt, ha egy legénykét,
- mert rajtam kívül még hatot
vezetett be a tudományba -
a bőrök közé vághatott.

Delente, miután lenyelte
a kolbászt és zöldpaprikát,
megtömködte elégedetten
a kurtaszárú fapipát,
a dohányfüstre reggel óta
ételnél jobban éhezett,
mert ez tilos volt munka közben...
Egyízben tőlem kért tüzet.

Nincs! - mondtam. Nem is volt, valóban.
Nincs? - elhülten csodálkozott,
nézett rám, mint apa fiára,
akit éppen megátkozott.
S magához szólt csak, mivel én már
nem voltam erre érdemes:
- Nincs tüze! Hát miféle munkás,
milyen fiatalember ez?

Benjámin László: Szegedi-út



Itt vagyok hát, újra visszakerültem,
habár egy fokkal magasabban;
csempézett konyhám, parkettás szobám
és kétszáz kötet könyvem is van.
De vendégül most is bogárrajok
jönnek hozzám a szembeni mezőről
és régi ismerős füstök s zajok
üdvözölnek a Rákosrendezőről.
Föl-föl dobott kő - idézem Adyt;
hogy vágytam szabadulni - és azóta
megtérésem immár a negyedik.
Így lesz belőlem lokálpatrióta...

Az első este. Már hat éve lassan,
hogy kezében menyasszonyi csokorral
bandukolt mellettem csöndben, álmosan
feleségem, karján tömött szatyorral.
Vállamon öt szál gyalulatlan deszka,
a szatyorban nyöszörgő lábasok:
így indultunk az új, közös otthonba,
szabályos angyalföldi házasok.
És látom magam néhány hét után:
két savmarta, bepólyált kezemet
mutatom otthon szorongó-sután,
mint a bába a torzszülötteket.

Egy konyha sarkába húzódtam akkor,
egyetlen ágy volt otthonom-hazám,
de mellettem maradt a drága asszony;
ha elmegy: ki vigyázott volna rám?
Feleségem, kis munkás: száraz szemmel
tudta bizalmát el nem veszteni:
és nem keserű szóval: szerelemmel
biztatott, mindent újra kezdeni.
Szerelmes, dolgos társam; míg csikorgó
lélekkel gyürkőztem a kései
tanulásnak, neki hajnali ötkor
kopogtak távozó lépései.

És újra Angyalföld. Leültem reggel
pár percre még egy padra, a kopár
téren; a füstöt mély lélegzetekkel
nyeltem, aztán engem nyelt el a gyár,
hol az életet-munkát újra kezdő
férfitól a szakma titkait
testével védelmezte a hegesztő,
mint a kutya a kölykeit.
Nem oldhatom, örök bennem a szégyen,
hogy ellene is gyújtott a harag,
bár tudtam: kinek kell, hogy a szegények
mindig egymással marakodjanak!

Itt vagyok hát, fogadj be régi környék,
hadd lepjen újra otthonos porod,
s mozdonyaid fújják rám úgy a pernyét,
hogy le ne mossák semmi záporok.
Kapaszkodom beléd, most fogj erősen:
mert, mint kövér hold, fancsali ígéret
tolakszik egeimre - a kegyes sors
kimondta rám. felsőbb osztályba léphet.
Én nem vétettem senki ellen, éppen
én gyűlöltem a törtető ravaszt;
s most - akinek még nemrég a helyében
én szakadtam - a napszámos uraz.

Csak hánykolódom, csak forgok zavartan
és megrendülve, két világ között;
mi dolgom itt, társak nélkül, kiverten -
itt idegen, ott száműzött?
Ki akarta, hogy én így elmerüljek?
Te szülőm, népem, hazám: alsóbb osztály! -
miért hagytad, hogy tőled elkerüljek?
úgy őriztél, hogy közben elaludtál?

Mit titkolódzol, mért fordulsz el tőlem?
Hallottam, láttam minden szennyedet,
és kellett, hogy magamba is megéljem
csúfságaidat s szépségeidet.
Láttam, mikor gyermekedet, anyádat
kiverted, utcán hagytad tengeni;
és kocsmák előtt önnön hányadékod
mocskában láttalak fetrengeni.
És láttam, hogy feledve szebbik múltad,
sapkádat gyűrve álltál tétován
az irodában s társadat árultad;
és kínálkoztál, mint egy utcalány.

Hátat fordíthatsz minden idegennek
s tovább mehetsz - de én, alázatos
fiú, meghatva térdelek előtted,
mert dicső vagy, nemcsak gyalázatos.
Még könyörögni tud a büszke férfi,
de megnémul, ha végképp elhagyod.
Végy magadhoz! - és a világ ha kérdi:
ne csak én valljam, hogy fiad vagyok:
az idő int, hogy másról is beszéljek
- mögöttem is légy, ne csak itt belül,

hogy tudjak szólni és áldozni érted
panasz nélkül, bátran, könnytelenül.
Hogy életem egy tisztább nemzedék
lépcsőjeként sírás nélkül kibírjam:
te ölelj magadhoz, hogy maradék
könnyeimet válladon még kisírjam.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 211-214. old., Ifjúsági Könyvkiadó