2014. szept. 22.

Illyés Gyula: Magyarok



Négy cölöpön nyaláb szalma,
ez a fészer, az a pajta,
közöttük az aklok, ólak
egymás nyakába omolnak.
Egy jó szél, ha kedvet kap rá,
az egészet elfúhatná.

Mintha csupán tegnap este
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hogy már holnap
újra tovább vándorolnak:
amit raknak, csak úgy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.

Sátor-forma most is a ház,
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sóhajt is hozzá eleget.

Vágyna nyögve már aludni
és ha alszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, úgy néz körül,
mint aki a vízbe merül;
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.

A gémeskút az udvaron
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol az űrbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült ínnal vissza,
honába az ősi síkra.

Oly szomorú, oly nyomorú,
olyan ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elvesztett háború.
Sűrű, tömött, mégis olyan
mint ki a földön maga van.

Hűsöl a kutya a porban,
elnézi magát a holdban.
Mit őrizzen, amit őriz,
lopkodja azt még az ég is.
Úgy dől a panasz belőle,
mintha maga a föld bőgne.

Ezer éve vár így itten,
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve útrakészen
ez a falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.

Az utca a kapu előtt,
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva,
mintha görcsben fuldokolna.
jobbról-balról az árkon át,
ráejti a palánk magát.

Túl a falun köröskörül
rejtelmes új világ terül,
idegen, mint valaha rég
Don partján a nyugati ég,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.

Kik ott élnek, nem is élnek,
jók volnának kísértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna így ökre után
más szavára, más földjére,
a sír felé, az övébe.

Haj, szegény nép, haj magyar nép,
napod hátra mennyi van még,
talán halott is vagy már rég,
nem vagy több, mint hiú emlék,
már hantot rád én is vetnék,
ha nem a te fiad volnék.

Emlék, hogy még jobban fájjon,
olyan vagy te már e tájon
vígságoddal, keserveddel
egész lenge életeddel,
mint rég hangzott jajszó, melyet
a hegyek még visszavernek.

Hol örököd, hol a földed,
futó barmaid körötted?
Mit az ősök neked hagytak:
szép réteid merre vannak
s a kerítés, a friss fegyver,
ha a jussot vitatnod kell?

Hol a hazád, mondd meg nékem?
eltanyázni békességben?
Hol a hazám, haj, feleljél,
ha nemzettél, ha megszültél.
Az az otthon, mit ígértél,
mikor emberré neveltél?

Ne a voltra, ne szavakra,
mutass egyszer tenmagadra.
Mit sirassak, mit sajnáljak,
hogyha egyszer itthagynálak?
Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne.

Haj szegény nép, haj magyar nép,
megfakult, füstös tükörkép,
nézek beléd, félve nézem
milyen arcot mutatsz nékem?
Mosolygót-e? Kesergőt-e?
Gyilkolásra őrjöngőt-e?

Haj szegény nép, földre rántva
arccal a fekete sárba,
árvábban a fuldoklónál
mintha szívemben forognál,
hogy felnyögjek én is, állván
apám pusztuló portáján.

Felhők közt a véres hold fenn
nyílik-zárul, mint hunyó szem.
Mint borús hír, gyászüzenet,
lengenek el a fellegek.
Úsznak úsznak kelet felé,
a szívünk megreped belé.

Az országút két fasorral
integet, mint felnyúló kar.
Ha kedves a sorsod, költő,
fuss tova te is e földről.
Amit láttál, amit szántál,
hallgasd el, mit megsiratnál.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 87-91. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Illyés Gyula: Testvérek



Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,

s készül, fényküllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán biztatták már egymást nyílani -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

Az enyhe hőben, amely szelíden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg, 
hogy' oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese -

És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vigasztaló szavad.

Fi a lánytestvért, - úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el,- leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatűnt.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 85-86. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Illyés Gyula: A ház végén ülök...



A ház végén ülök, a padlás-grádicson
s ilyeneket hallok: na te paradicsom
most keresztbe váglak.. s mégegyszer keresztbe,
így ni... most azután, huppsz, be a levesbe.
A kis öreganya, ő beszél egyre itt
magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
amihez hozzányúl, azzal eltársalog.
Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass,
mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
Hozok egy kis rúzsét, az alsó udvarból.
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol.
Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból...
Feleselve így jő a barackfák alatt,
a csillogó gallyak
lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
örömkönnyek folynak a kis leveleken.
Fent felhők emelik, mint papok az ostyát,
az alkonyi napot s tömjénfüstbe tartják.
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
bujkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
ki a költőkénél jobban kinyitottad
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
dülöngtem utánad e pörgő világon,
tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

Íme már az alkony, mint hatalmas állat
rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt
hét tányér levesből száll fehér áldozat
feléd... Mosolyodnak s rejlő szavaidnak
őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
Mint rég  ama zsidók végső vacsoráját,
áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
Ki búzákba, fákba árasztottad véred
és mondtad, egyétek,
hadd bekanalaznom e békés igéket
s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

Íme a folyókban már az éj közeleg.
Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
Tanuljam el amit mondani sem tudnak.
S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk,
nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
könnyeznek a néma csillagok fényei
rajtunk... A virágok helyett vigasztalni
éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
a harmatraj is a káposzták levelén.
Íme, útra készen, ma este úgy érzem,
állok egy igéző tekintet fényében.
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. -

Én, aki egy földrelapult ház végéről
állok fel, a világ forró mélységéből,
félve nézek közül, remegbe szívemben
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.
A holdfényben kétsort hajladozó ágak
az útra fekete csokrokat dobálnak.
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 82-85. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Szabó Lőrinc: Tücsökzene - Föld



Távol körökben és szüntelenül
úgy kanyarogtak életem körül
a barázdái, mint egy rokoni
és óriás agy tekervényei,
nem emberiek, - barnák-feketék:
azokkal gondolkozott. Benne még
a tett volt az ige, a tárgy a kép
és az anyag a szellem. Nagy, nehéz
szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy
cserbenhagytam. Eső és napsütés
etette, s vér és trágya. Dolgozott
s tűnődött, mint én. Szép kisasszonyok,
nyírfák hajlongtak, édes álmai,
a tavaszában, s szálló képei,
rét, domb, vetés, tó, felhők és akác,
ezrével díszítették dús nyarát...
Most a Napból nézem... Föld? Sár csupán?
Én úgy látom, hogy csillag. A hazám!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 81. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
 

Szabó Lőrinc: Tücsökzene - Játszani



Mi volt? Öreg, a legjobb? - Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! - Játszani.
Vágyni a nagy világba? - Játszani.
Készülni szent csatákra? - Játszani.
Mások könnyét törülni? - Játszani.
Gyermekednek örülni? - Játszani.
Hinni saját magadban? - Játszani.
Ha nem, a pillanatban? - Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? - Játszani.
Istenekkel dacolni? - Játszani.
Költőkkel égbe szállni? - Játszani.
S ha jött csoda, akármi? - Játszani.
Tudtál te lelkesedni? - Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? - Játszani.
elég. Én mást szeretnék - ... játszani!
S hiszem, többnek fogok még - ... látszani!
Vigyázz, kardom öl! - Bolond vagy, Öreg!
- Távozz, ne zavard a köreimet!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 80-81. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Szabó Lőrinc: Tücsökzene - Idő



Év évre telt, évekre évtized,
s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,
vitt a vén Föld, fényévek tengerén,
föl és le a Tejút fénykerekén,
a robbanás örvényében, amely
mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer
s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem
nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem
telültek pest utcái, s én velük,
s lett élet, halál, lett történetük,
s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, mámora, undora
kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,
s második gyerek, s millió buta
tragédia mindig, s komédia:
időtlen fények közt repültem a
fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 79-80. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Szabó Lőrinc: Valami fájt



Hogy nemrég partra dobta
a vihar,
mennyit kínlódott ez a
pici hal!

Puha ringásból édes
szögletek
közé zuhant, sors és vad
rémület

fogta fogóba, zord kő,
az alá
beszorult, - ott ficánkolt
még soká,

s ott fúlt meg az esőben
szomjasan;
halott kis szája most is
tárva van.

A száj most már örökre
így marad,
kapuján ki-be hangyák
rajzanak,

boldogan, izgatottan 
cipelik
haza a drága préda
részeit,

az istenküldte, édes
új vagyont -
holnap már csak pikkely lesz
itt, s a csont,

s az üres száj, mely sohse
mondja ki,
hogy hogy fájt neki nemrég
valami.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 78-79. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Szabó Lőrinc: Lepkék tánca



Fáradtan, ahogy ahhoz illik,
ki nehéz sárból vétetett,
nézem a tündöklő eget,
melyben itt is, ott is kinyílik
egy-egy repülő kis virág:
nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék
a levegőn, a réten át.

Mint lelkek jönnek, imbolyogva,
az illatpárás domb felett:
mind egy-egy láng, átgyúlt üveg,
repülő, élő kis vitorla,
szárnyas tűz: kék, fehér s arany:
mozgó ragyogás a táj, mint az álom,
és mint az álom, hangtalan.

S ha csupa fény és csupa illat
nekem is ez a délután,
őnekik egész óceán:
benne dőzsölnek, rajta ringnak,
méztől s fűszertől részegen:
repülő lelkek táncos gyönyörétől
repül s táncol a végtelen.

Jönnek a lepkék... Lent a fűben
rab hernyó mászik s fal bután:
de féreg-élete után
- már látom - felszáll üdvözülten,
indul a tündér égbe, fel, -
s eszembe jut a nagy hernyó, az ember,
s a vég, melyre jutnia kell.

És látom: én vagyok a féreg,
aki örökké lent marad,
csak a látás s a gondolat
lidérce tör bennem az élet
mocskain s az anyagon át, -
s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy,
testi megváltás, túlvilág?!

Hol vagy könnyűség?! Csoda kéne
és csoda nincs... Libeg-lobog
a rét, s én, a kitagadott,
csak nézem a néma zenére
táncoló, boldog lelkeket,
reménytelenül, ahogy ahhoz illik,
ki nehéz sárból vétetett.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 76-77. old. - Ifjúsági Könyvkiadó