2014. szept. 20.

Ignotus: A siker



Papp Dánielnek, a mi drága, jó emberünknek tragikumát a mai magyar irodalomban ő maga tudná tán legjobban megírni. Az ő finom, mély, játékosan tudományos módján valóságos közgazdasági essayt írna róla, mint lehetséges, hogy ami fejlett újságírásunknak - egybeken kívül - legképesebb és leghasználhatóbb újságírója mint nem tudott, vagy másfél esztendő óta, az újságoknál - hogy is mondják: alkalmazást kapni - s a litteratúra egyik - egyebeken kívül - legszorgalmasabb s leglelkiismeretesebb munkása mint volt kénytelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen, félig-meddig címzetes, és ezért átkozott rosszul javadalmazott hivatalocskát vállalni. Mindezek kifejtésében az ő különben impresszibilis lelkét nem zavarná az a keserves jajgatás sem, mellyel az ilyenkor sirató asszonnyá váló sajtó az ő korán kihunyt, fényes tehetségét elparentálja. Sőt, éppen ennél a beteges magnéziumfénynél tudná legrikítóbban kimutatni a mi sajtónk, az ő egészségtelen túlfejlettségében, üzleti vállalkozásul mégis mint nem tud addig az igazi fejlettségig eljutni, melynek törvényei közt, többek közt, ott van a kenyéradó noblesse oblige-zsa is. 

Az újságírók s az újságíró klubok: csupa hűség, csupa barátság, csupa segítség, s az újságírók testületeinek van segítő, van kölcsönadó, van nyugdíjintézete is. De mindezt, elvégre, megtalálni a hordároknál is. Ám hordárt, szükség esetén, találni annyit, amennyi egészséges férfi van a világon - ellenben az író s az újságíró tehetség kohinoor, mely a gazdájához kiszámíthatatlan véletlenségből kerül. Ez az erő tehát, fejtegetné Papp Dániel, nem egészen a birtokosáé; ez, bizonyítaná Papp Dániel, némiképpen nemzeti közkincs - s az ember azt hinné, hogy azoknak az üzleti vállalatoknak, melyeknek számára a nemzeti érzés, a közélet s a közérdek hajt kamatokat, némiképpen külön kötelességeik volnának a nemzeti közkincsek iránt. Aki búzával kereskedik: senki rossz néven nem veszi tőle, ha a búza usance-ait követi - de azt az Igét, melyen, az Írás szava szerint, a kenyéren túl él az ember, nem lehet úgy kezelni, mint a korpás kenyeret. Röviden, kulminálna Papp Dániel: ne beszéljen nekünk senki a magyar sajtó virágzásáról, mikor azt látjuk, hogy testületi érzés dolgában szigorúan distingválnunk kell újságírók és újságok között, s megtörténhetik, hogy, mint Papp Dániel, a sajtó egyik leghivatottabb munkása - az abszolút megíró - a nagy újságoknál ne találjon alkalmaztatást, még olyat sem, melyben, mint egy kitűnő társunk mondja, Brutus hülyeséget tettet a Tarwuinius udvarán, hogy Tarwuiniustól kenyeret kapjon... Mindezeket bőven kifejtené Papp Dániel, hogy végül, az egyes esetén át, eljusson az általánosságig s az alap-ok okig. S ezeket ott találná meg, körülbelül tíz év előtt, ahol tizenöt éves pangás után a politikai spekuláció rávetette magát a közvéleményre, hogy egy embernek az állam hatalmával való zsarnoki politikáját egyes embereknek a sokaságra támaszkodó rebellis politikájával buktassa meg. Tisza bukásakor, Wekerle kormánya alatt, a véderővitától a Bánffy kineveztetéséig, divatja volt a közvéleménynek, s nem volt annyi újság, s nem annyi újságíró, amennyire szükség ne lett volna. Ahol, az ország legelrejtettebb zugában, valami tehetség megmozdult, a piaci nagy kereslet kíméletlen erővel szítta magához. Ezt tapasztalatból írná meg Papp Dániel, s az eufémiának külön kis természetrajzát szúrná közbe arról, mint nevezték e műveletet, terminus technicusszal, a tehetségek fölfedezésének. Így térne rá aztán, mint lőn, hogy a közvéleményből elég lett, s a népakarat seprőjét megint visszadobták a sutba, a kemence mögé. A hausse-ra elkövetkezett a baisse, s ezzel a krach is. S itt okvetetlen eszébe jutna a Jókai meséje a szörnyetegről, mely akkora, mint egy egész kontinens, s ahogy fölbukkan egy időre a tenger színére, termőföld lepi be a hátát, s az emberek fölszántják, s belevetik a kenyerüket s a reménységüket. Egyszer aztán a szörnyeteg meggondolja magát, s visszabukik a víz alá, s vele bukik a kenyér, s a reménység is...

Erdélyi József: Őszi rapszódia



Hajnali szél beszél a szilvafákkal;
szól a kakas; gyérebben hegedül
már a tücsök; majd elhallgat egészen,
ha a fűszálra sűrű harmat ül;
csend lesz; csak a szél súg-búg odakünn,
meg én írok; papírom-ceruzám
nesze hallik. Ez a hajnali csend
az én szent sátram, házam és hazám.

Szekér döcög lenn az utcán; meszet visz,
égetett meszet a Pilis alól.
Nehéz a mész; hágón-ereszkedőn
inát, istrángját szaggatja a ló;
de széna bőven termett az idén
s nem sajnálják tőle a meszesek. -
Ha újra lenni kell, nem leszek ember;
nem költő, hanem meszesló leszek...

Felhasadt a felhő, vörös esthajnal
vörösre festi a félholdat is;
nyugoti szél fú; seregel a fecske,
felrepülnek a házi ludak is.
Érzi az őszt minden s költözni vágyik,
szökni szeretne déli ég iránt;
fel-felrepülnek bennem is a vágyak,
mint gyepszélen a gágogó libák.

Kabos Ede: A főispán inasa



Közvetlenül a királyi látogatás után, mikor híre járt, hogy a Felség több kitüntetéssel akarja emlékezetessé tenni a megye székhelyén töltött napokat: a főispánnak megint eszébe jutott, hogy még mindig agglegény. Nagyobb időközökben, különösen amikor szerencséje megint följebb lökte pályáján, a főispánt mindig elővette ez a baj, s olyankor néhány hétig, utóbb már hónapokig is elkeserítette az a gondolat, hogy örömét senkivel se közölheti. Máskülönben elég jól megfért önmagával, s a lakását se találta üresebbnek, mint az életét. Sőt, voltak határozottan napjai, amikor érthetetlennek találta, hogy az emberek olyan vad gyönyörűséggel házasodnak, holott kellemesebb is, egészségesebb is, ha az ember egyedül alszik a hálószobájában. A levegő és a boldogság föltétlenül tisztább, ha kevesebben szürcsölik. Hiszen olyan kevés van belőle.

De minden öt vagy tíz esztendőben valami beteges rázkódást érzett ebben az ő egészséges gondolkozásában. Meglehetősen vidám fiatalsága után először akkor érezte a bajt, mikor képviselővé választották. De akkor csak percekig tartott a betegség. Mint aki nagyon hideg levegőről jön a meleg szobába, s harmat borítja el a szemüvegét: az új képviselő is úgy találta akkor, hogy nem lát. Nagyon jól érzi magát, de nem lát. Ez a kis kellemetlenség azonban elmúlt, mint a harmat a szemüvegről. Jóformán csak a szemét törölte meg, és már semmi baja sem volt. Az új élet melegsége is jólesett neki, s az egyedüllét sem bántotta. Később, amikor politikai sikerek mécseiből valami kis glória világított rá, megint érezte néhányszor a bajt. Asszonyt szeretett volna maga mellett látni. Nem tudta, miért, de kívánta az asszonyt. A maga asszonyát, aki semmit se vesz el az ő boldogságából, sőt, hozzáteszi a csodálatát, a rajongását. Valahogy úgy képzelte az egyedülálló politikus, hogy az ő glóriája visszasugároznék az asszonyi szemben, mint velencei tükörben. Nem is egy glória volna az, hanem kettő. De ez a beteges hevülés se tartott sokáig, s azontúl nem is lepte meg újra, csak most vagy öt esztendeje, mikor főispánná nevezték ki.

Erdélyi József: Tanács



Ha kitavaszodik
és felszárad az út;
menjen, amerre lát,
mindenki, aki tud.

Menjen, amerre lát,
üres kézzel, gyalog,
amerre süt a nap,
merre a hold ragyog.

Induljon, aki tud,
menjen, amerre lát,
egy kéklő hegy vagy egy
fényes csillag iránt.

Járt utakról is ő
legjobb lesz, ha letér;
jöjjön vissza, ha majd
lehull a falevél;

ha majd esik a dér,
ha majd esik a hó, -
megtudja: mi a rossz;
megtudja: mi a jó...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 55. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Erdélyi József: Lovaspóló a vérmezőn



Robog az ócska villamos velem.
Az őszi Vérmező mellett robog.
A Vérmezőn ma lovaspóló készül,
nemes játék, nagyúri, szép dolog.
Előkelő közönségére vár
a rögtönzött emelvény nyáriszéke. -
Volt már itt más emelvény: vérpad is!...
De "jobb kor" ez és béke van ma, béke...

Robog az ócska villamos tovább.
Ott várnak a bokavédős lovak
s ott álldogálnak, ütővel kezükben,
pólódreszben a játékos urak.
Sárga csizmában és fehér nadrágban,
cigarettázva állnak és beszélnek. -
Szép időnk lesz a mérkőzésre mégis,
s más ily lovagi eszméket cserélnek.

Hát szép a nap, szép tér a Vérmező,
történelmi tér s a budai vár:
történelmi háttér. Játékhoz illőbb
teret az úrlovasság nem talál.
A lóimádó történelmi osztály
s a lézengő világfi ritterek.
Igazi történelmi levegő!
Lovagi tornák arany fénye leng!

Lovagi tornák, hősi rohamok,
Buda vívása... Látom Petneházyt,
látom Nagy Sándor huszárait, látom
török és német császár katonáit...
Csak ez a jármű ne zörögne úgy,
a mába vissza ne zökkentene,
világháború, forradalom, inség
új rémlátása ne kisértene!...

Huszár, kozák lekényszerült a porba,
de titeket kivetni nem lehet
a nyeregből. Urak maradtatok,
lóháton ültök az Idő felett.
Ti győztetek Berlintől Bagdadig,
Csikágótól Pekingig győztetek.
Ha mást nem is, de legyőztetek egyet:
a parasztot, a magyar nemzetet.

Istenért és hazáért, ugye, mindent,
csak zabot nem: az kell a paripáknak!
A magyarságból nektek az öröm kell,
kötelessége másoknak a bánat.
Ha nagyon bánatos a jó proli,
ugye, menjen ki a Városligetbe,
ott a ringlispil, üljön a falóra
s vágtasson vissza tündér Napkeletre!

Nyargaljon vissza boldog Ázsiába,
álmodja lovasnemzetnek magát,
büszke magyarnak, úrnak és szabadnak,
csak ne érezze, ne tudja jogát,
jussát az élet minden öröméhez,
lovasjátékhoz és versenyző géphez.
Ne számítsa a nemzethez magát,
tartozzon csak az istenadta néphez!

Csak a ti lovatok kapjon zabot,
forduljon fel éhen a más lova,
áll a világok legjobbja szilárdan,
nincs egyéb kérdés, nem is volt soha.
Száguldjon csak a ti gépkocsitok,
úrvezetők!... Ha zökken, bizonyára
gázol valakit a silány tömegből,
szóra sem méltó, pénzbírság az ára...

Robog az ócska jármű Pest felé.
Nem izgat a meccs kimenetele,
látom: verik a labdát az urak,
s a labda egy bolond fráter feje:
Martinovics mészbehullt feje ugrál,
pattog a Vérmező tiprott füvén,
míg, - hogy is végződik e régi játék? -
jeltelen sírba nem gurul szegény...

Csak játsszatok, sárgacsizmás, fehér-
nadrágos jó urak, csak játsszatok!
Ne halljátok a villamos dübörgést,
ne lássátok a sápadt lázadót,
kinek a szíve gyermekek szívével
fáj, hogy a fűre lépni nem szabad,
s a korláttól is rendőr hajtja el:
ne nézze, hogy az urak játszanak.

Csak játsszatok, ti gyarmatos urak,
pólódresszes balkáni angolok,
ne izgasson benneteket, hogy én,
együgyü költő, mit is gondolok.
Hisz messze vagyok, messzebb tőletek,
én, én, a puszták felszakadt fia,
mint lovatok csutakolója és mint
a maharadzsától a pária.

Éljetek a szép napokkal, urak,
játsszatok míg be nem borúl az ég,
sáros nem lesz a Vérmező és csúszós
törvényhozó kezetekben a fék.
Míg meg nem ered az őszi eső,
a Vérmezőre le nem hull a hó,
míg el nem fogy a zab, a türelem,
s ki nem döglik alólatok a ló!...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 51-54. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Erdélyi József: Fekete Körös



1.
A Körös volt a mi folyóvizünk,
odajártunk fürödni nyáron át.
Mint végtelen, magas kerítés,
úgy zárta el szemünk elől a gát,
mint egy magas fal az ugró oroszlánt,
vár az életfogytiglani rabot,
kitől elvenni mégsem lehetett
a kék eget, a ragyogó napot,
a holdat, a csillagok ezerét,
emlékeit s álmát a gáttalan
szabadságról, félelmes erejét,
tervét, hogy egyszer kitör és rohan,
meghagyták mégis hosszú életét,
természetes halálát nem merik
elvenni, - folyhat, Fekete Körös,
a féktelen Fekete Tengerig...

2.
Alig vártuk, hogy fenn legyünk a gáton.
Versenyt futottunk. Büszke volt a bér:
az látja meg először a Köröst,
aki a gátra elsőnek felér...
Ruhánkat már előre levetettük,
s a forró porban vágtattunk vadul
a víz felé, mint a szilaj csikó, 
ha az ólból mezőre szabadul...
Mintha várat foglaltunk volna el,
lihegve álltunk a gát tetején...
Lenn csillogott a Fekete Körös,
fürdött benne a tikkadt nyári fény.
Lenn kullogott, medrében a ravasz,
mintegy szégyellve széles árterét, -
mintha sose verdesné zavaros,
tajtékzó árral a gát tetejét...

3.
Legények jöttek, izmos aratók,
bozontos mellű-ágyékú bikák,
meredek partról ugráltak a vízbe,
lemosni a hétköznapi igát.
Nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,
meglesték őket a pajkos fiúk.
Mint felvetődő ezüsthasú hal,
úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk.
Ingben fürödtek, szemérmetesen,
de a vizes ing testükhöz tapadt.
Fürdés után facsargatták sokáig,
feltartott karral, csapzott hajukat...
De asszonyok érkeztek a tanyából,
barna, egykedvű cselédnémberek,
az egyik karján ült, a másik mellett
szedte kis lábát az anyás gyerek.

4.
A folyóba léptek és lassudan
gázolták a sekélyedett vizet,
hasonlóan a méla tehenekhez.
De egyre mélyebb víz következett.
Szoknyájukat a folyó közepén,
felemelték ők egészen hasig,
kötésig, azzal sem törődve, hogy
szemérmüket látják avagy lesik...
Combjuk tövét a Fekete Körös
locsolta hűsen... Gyűrűzött a víz,
folyt, mint az idő, mely világra hoz
minden szépet és a halálba visz...
Szomorú arcukat a vízanya
elszórta-törte, nem mutatta meg,
tán irgalomból... Mentek át a gázlón,
mint rossz legelőn tengő tehenek.

5.
Mert jobbra-balra túl a gátakon,
miknek ormóján most végtelenül
őrt állanak a telefonkarók,
a föld, a hajdan mocsaras, terül,
hová a hegyek lefutó vizét
öntötte ki a Fekete Körös
évezrek óta s öntené ma is,
de a gát magas, a töltés erős...
Erős az ember, elvette a földet,
a folyónak szoros útat szabott,
s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,
vetemények hullámzanak ma ott.
Uradalmak terülnek jobbra-balra, -
mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr,
szorongó falvak népfeleslege
cselédkenyérre, pusztára szorul.

6.
A folyóhoz még annyi köze van:
retteghet tőle és ha fenyeget,
állhat a gátra, fürödhet vizében,
ha ráér, ha fojtják a melegek.
Szennyes ingét, gatyáját, pendelyét
sulykolhatja, disznót, marhát, lovat
úsztathat benne, de ne merjen fogni
se hálóval, se horoggal halat. -
Vad a határban, vad madár az égen,
minden a másé, csupa tilalom,
csillog a nap, lenn a Körös vizén
és fenn a gáton, csendőrszuronyon...
Pedig a nép, a nép hordta a földet,
s a csendőrt is a nép szülte, a nép. -
Boldogtalan Nimród, aki tulajdon
vermébe és saját tőrébe lép...

7.
Kiszabadíthatná a rab folyót,
hogy öntözzön meg minden szomjazó
cserepes földet, mossa ki a sziket,
ahol ujjnyira virágzik a só,
elátkozott mező, ahova már
harmat se hull epedő hajnalon,
s nyár derekán, a kopár legelőn
rakásra hull az éhező barom.
Telehintené dús halastavakkal,
fürdőkkel a porfellegek alatt
fuldokló síkot, ahol a tüdővész 
sípol és sárgult arcokat arat,
ahol elhallgattak a furulyák,
és elnémult a mese és a dal,
s olyan a föld a csillagok alatt,
mint egy virágtalan nagy ravatal...

8.
A Duna partján telik most nyaram,
Pesten-Budán búsan barangolok.
Mért vagyok itten? Kérdezem magamtól,
s folyton szülőföldemre gondolok, -
a Dunánál, mely a Fekete Erdőn
forr s a Fekete Tengerbe szakad,
a Fekete Körösre gondolok,
mely mint örök búm, dagad és apad,
gátak közé szorítva, mint eremben 
az élet vágya, s csontjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott szegény embereket,
összegyűjteni egy szent hadseregbe
minden népet, és szárazon-vizen
harcolni, míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 45-50. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Erdélyi József: Farkasverem



Farkasordító éjszakán,
farkasverembe hullt cigány, -
hegedülj! hegedülj!
Nagy úr a vad, nincs fegyvered,
csak egy törékeny hangszered, -
hegedülj! hegedülj!

Mély a verem, magas az ég,
hiába minden jajveszék, -
hegedülj! hegedülj!
Húzd, vond, cigány, mert ha megállsz,
rádront a dög, s pokolra szállsz, -
hegedülj, hegedülj!

Eleven sírod a verem,
halálfia, nincs kegyelem, -
hegedülj! hegedülj!
Farkasszem a te csillagod,
sorsod éjén más nem ragyog, -
hegedülj! hegedülj!

Éhes az ordas, nincs tovább.
Add meg magad, vagy tégy csodát, -
hegedülj! hegedülj!
És szüljön izzó homlokod
bűbájos zengő csillagot, -
hegedülj! hegedülj!

Zenét a féregnek, zenét,
ne hallja korgó böndejét, -
hegedülj! hegedülj!
Ha késik is, tán jő a reg,
s talán még vannak emberek, -
talán még vannak emberek,
s hegedűdért megmentenek. -
Hegedülj! hegedülj!...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 43-44. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Erdélyi József: Ibolyalevél



Kitelt a tél, árad az ér,
bomló rügyet ringáz a szél.
Sejhaj, ibolyalevél, -
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

Bokrosodik az ibolya,
fesleni kezd a bimbója.
Sejhaj, ibolyalevél, -
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

Csordul már a fából a lé,
hogyha szívet vágnak belé.
Sejhaj, ibolyalevél, -
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

Ki vágott kést a szívembe,
hogy könny gyűl a két szemembe?
Sejhaj, ibolyalevél, -
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

Tavaszi szél útat száraszt,
minden állat társat választ.
Sejhaj, ibolyalevél, -
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

Mit is ér, hogy ember vagyok,
ha csóktalan elhervadok?
Sejhaj, ibolyalevél, -
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 42-43. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Lányi Sarolta: Dunanéző



Magasból nézek rád, a hídperemről,
Terád, örök víz, nagyságos Dunám.
Mily rég szeretlek! S mi minden vagy nekem!
A Hont jelented, megtalált hazámat.
Voltál nekem a boldogság s a bánat...
Az első honvágy egykor, idegenben,
Gyerekkoromban... Tetőled üzentem
Akkor haza, apró papírhajóval,
Hogy: "Kis lak áll..." - így szállt a gyermekóhaj...

A szívöröm: szerelmem is veled jött
Hullámod hátán, ringó csolnakon,
S én ugy borzongtam, olyan boldogan,
Hüvös habodban úszván Ővele!
Szilaj két karja, tudtam, oltalom...

Egy messzi drága ország délszakán
Sötéten kéklő tenger sós vize
A cseppjeidtől lett édes nekem.
A tenger édes... Te: gyászfekete,
Hisz itthon annyi vér s könny hullt beléd.
Tengersirodban is szerettelek,
Mert hittel tudtam: feltámadsz te még.

Oly szép vagy most! Reménnyel oly tele!
Ahol kicsit tűz rád a napmeleg,
Zord jégruhád is már-már olvadó.
Te jég alatt merészen lázadó,
Te fájdalmat feloldó hű folyam,
Ha nézlek, érzem, nem vagyok magam.

Tavasz lesz, már soká nem tart az árnyék.
Ne halni hívj most. Küldj dolgozni engem:
S mint órjás vízerődből áram, úgy szülessen
Öröm, bár cseppnyi csak - csekély erőmből, -
Ha gépet nem, - kevéske szépet hajt talán még.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 40-41. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Várnai Zseni: Szomjuzó föld...



Egy dalt sodor az esti szél
a széles rónaságon
és száll a dal a táj fölött
lankákon és lapályon,
honnan e hang, ki énekel?
Ki zeng ily érces hangon?
Talán az élet dallamát,
a föld zenéjét hallom.

Különös dallam, mintha egy
nagy kórus énekelne,
mintha e dal a földanya
hívó szózata lenne,
hívja fiait, lányait,
a megújhodó élet,
ifjú szívekhez száll a dal,
a nagy tavaszi ének.

E dal szárnyán lebeg felénk
a föld s a nép nagy álma:
csatornák hűs, ezüst vize
ömlik a pusztaságra,
új, friss erők sereglenek,
a földet áterezni,
termő ölét fölszántani
s aranymaggal bevetni.

A víz a földnek inni ád
s új élet serken benne,
erdőt, gyümölcsöst lombosít
duzzadó teli keble,
új falvak és új városok
születnek, nőnek rajta
s dús legelőkön göndörül
a juhok drága gyapja.

Csodálkozik a pusztaság:
ilyet még sosem látott,
kimozdítja ez ifjú nép
sarkából a világot,
ásnak, fúrnak, faragnak és
medret vájnak a gépek
az évezredes tetszhalált
fölváltja most az élet.

Nem puszta már a pusztaság,
mint óriási gémek,
ott állnak hosszú lábakon
a hórihorgas gépek,
messziről vélnénk, nem is gép,
valami ősi állat,
vas talpaival lépeget,
nem ismer semmi gátat.

Villany, rádió, telefon,
acéldongók a légben!
Új káprázatok fényei
ragyognak meseszépen,
ámul a csillagszemű ég,
lent szebb csillagok égnek,
és új csodák új himnuszát
zengi az esti ének.

Mert éj és nappal egybefoly,
ki vágyik most pihenni,
mikor egy cél izzik csupán,
menni, előre menni,
mikor természet s emberész
erejét összeméri,
mikor az új nép erejét
mélység-magasság érzi.

Viszi a szél az ütemet,
röpíti száz határon,
nem mese már a népmese,
nem álom már az álom,
az ifjú hősnek győzni kell,
bevenni minden várat,
gyermekkorunk Árgyélusa
villámszárnyakon vágtat.

Milliók zengik már a dalt,
nincs vége, nincs határa,
talán e dal az alkotás
örökúj muzsikája...
Ó, százszor boldog ifjúság,
te új csodáknak hőse,
repülj e ritmus szárnyain
új kor felé előre!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 36-39. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Lovik Károly: Tor



Estére befútta az utat a hó, és a principálisom meg én az első falunál megakadtunk. Úgy kellett volna történnie, hogy még vacsoraidőre elérjük azt a kisközséget, ahová a másnapra kitűzött hagyatéki tárgyalásra indultunk, de miután principálisom késő délutánig az irodában volt elfoglalva, a szánkó csak lámpagyújtás után indulhatott el, s mindjárt az első lankánál szerencsésen be is rekedt. Ez a falu - Bernát-domb - olyan volt, mint a rendes felvidéki fészkek: sűrűn hintett, vályogos vackokkal, fűzfasövényekkel és apró ablakokkal, amelyekből gyönge fény szivárgott széjjel. A falu közepén, sírkert oldalán állott az ódon templom, mellette egy fekete, ormótlan, földszintes kúria, amelynek udvarából kutyák csaholása hallatszott ki. A hold, amely soká bujkált a felhők között, egyszerre fénnyel öntötte el a vidéket, és a homályból varázslatként bújtak elő a gazdasági épületek, az iskola, a parókia eddig rejtett, fehér falai, s a pár lépésnyire fekvő folyó, amelynek hullámait papírvékony, zöldes jégbúra takarta el.

A kocsmánál kötöttünk ki. A pipafüsttel teli, gyöngén világított ivószobán keresztül a kocsmáros szobájába jutottunk, ahol éjjelre szállást kaptunk volna. Egy csomó gyerek játszott az asztal lámpása körül.

- Menjetek az ivóba - szólt a kocsmáros, egy hosszú szakállú, fekete zsidó. - Tessék itt lerakodni - fordult aztán hozzánk.

- Csak ez az egy szoba van? - kérdezte principálisom, körülnézve az alacsony homlokú, piszkos szobában, amelynek repedett falai nyugtalan éjszakát jósoltak.

- Van még egy - felelt a kocsmáros. - De az el van foglalva.

- Úgy? talán valami korhelycsapat? Csak vallja be, spektábilisz.

- Nem, kérem: ott tor lesz. Tor, igenis, kérem. Tetszik tudni, ott a feleségem, én, meg a gyermekeim szoktak aludni.

- Eszerint ma nem alszanak?

- Dehogynem. Ilyenkor a konyhában meg az ivószobában húzódunk meg, természetesen. Alázatos jó éjt kívánok.

Várnai Zseni: Katonafiamnak!



Én magzatom, szép katonafiam,
szive vérével ír neked anyád.
Mióta a császár kenyerét eszed,
vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
ha ráuszítnak önnön véreidre:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
már lesi az ásós, kapás hadar,
hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
várja az erőt, mely életet ad,
most megmérjük irdatlan, nagy erőnket
s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
a termő föld lesz a mi lázadásunk:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
én sírok, ki méhemben hordtalak,
ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
hogy etesselek, hogy dajkáljanak:
hús a húsomból, vér a véremből,
hogy emelhetnél te akkor kezet,
ha én zokogom, sikoltom feléd:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
a reménységünk, mindenünk: az Élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
a te felzúdult bús rabszolgavéred;
borítson el a forradalmi mámor,
ha hömpölyög a lázadó sereg,
mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,
s a kevély hajót már tépi, dobálja,
mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
ha urrá lesz a tenger akarása!
Mi lesz, ha minden katonafiú
szülőanyjától kap egy levelet,
mely lázít, gyújt, vérbeborít:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!

Forrás:  A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 334-35. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Füst Milán: Öregség



Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak
véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly
hegyes lett, mint a szamáré valamely
édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől
felserkent nemcsak a szamóca, de az
annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába
keresek eszelős utaimon, görbe bottal
a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút
s utána ledőlni, susogni, nem is neki,
de a holdnak...

Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet
egészen s amelyeknek zaklatott bol-
dogság mindenkor a neve...
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök
sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei!
hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög
egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát
visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy
így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba
merűlve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség
magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom,
megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. - - Ámde
az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének
a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak
felelne a tenger...
Ol naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség
ősi nyomora
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még
mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát,
mielőtt elomolna...

S aztán hát elment persze, - csend lett végül
is e vidéken.
De a szívében is csupa csend volt már akkor, el
ne feledjük s egy másik,  m  é g
n a g y o b b  figyelem...

S a feje körül tompa derengés.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 31-33. old. - Ifjúsági Könyvkiadó