2014. szept. 9.

Erdélyi Klára: Baja Mihály verseinek olvasása közben



Versek és versek zengő nótafán,
Rügyek pattannak, nyílnak a virágok,
Madárdal csendül, rigó, csalogány,
Tündérvilág a te csodás világod!
Olyan jó kissé elmerengni benne,
Álmodni verses könyveddel kezembe,
Mámoros szívvel fölébe hajolni,
Áldott az, aki így tud ma dalolni!

Áldott, kit Isten annyira szeret,
Hogy angyalok nyelvét ruházza rája
S akár zokog, akár szívből nevet:
Virágokat terem a nótafája.
Ki sírva vigad és dalolva szenved,
Kit már fiává fogadott a nemzet,
Ki ezrek baját fel tudja karolni:
Áldott az, aki így tud ma dalolni!

Te vagy az erdő poétája, te,
Hogy kizöldüljön alig-alig várod,
Mikor kibomlik lombja, levele,
Ösvényeit szerelmes szívvel járod,
S ősszel, ha már elhull a lombozatja,
S itt-ott a szél kikezdi, bontogatja:
Vigasztalón fölébe tudsz hajolni,
Áldott az, aki így tud ma dalolni!

S ha zsoltárszóra ihletett a szád,
Kitárul halkan minden szív és lélek,
S kit a templom belseje sose lát,
Követője lesz az is az Igének.
És tud remélni, bízni újra hinni,
Terhes keresztjét Isten elé vinni,
Imádkozni, egeket ostromolni:
Áldott az, aki így tud ma dalolni!

Áldott vagy, áldott, Isten lantosa!
Költőnk, papunk és ember-ideálunk!
Ne némuljon el a dalod soha,
Megtisztult hittel új zsoltárra várunk!
Zengjen dalod, pengjen a szíved húrja,
S ha akarod, tavasz lesz mindig újra
S az ősz itt nem fog semmit letarolni:
Áldott az, aki így tud ma dalolni!


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Hegyaljai Kiss Géza: Rózsacsoda



Megálltam egy szép rózsaszál előtt,
Míg néztem: a Május arcát láttam,
Hogy éled most, mi bimbó volt előbb
Szépségének csodájává váltam.
Szín, illat és bársonypuha szirom
Hogy’ bontja ki rejtett lénye titkát,
Bíbortüzét míg magamba szívom,
Szívem érzi, mit a szemem itt lát.
Hogy’ olvad fel bennem e szál rózsa!
Színe: vérem, bársonya: a lelkem,
Hogy, derül az arcom mosolygóra,
Míg a lelkét lelkembe öleltem.
Egy rózsaszál így lesz ezer szépség,
Egész tavasz ömlik szívembe szét,
Egek, mint fenn a sugárzó kékség
S megcsókolom érte Isten kezét.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Hegyaljai Kiss Géza: Rózsacsoda



Megálltam egy szép rózsaszál előtt,
Míg néztem: a Május arcát láttam,
Hogy éled most, mi bimbó volt előbb
Szépségének csodájává váltam.
Szín, illat és bársonypuha szirom
Hogy’ bontja ki rejtett lénye titkát,
Bíbortüzét míg magamba szívom,
Szívem érzi, mit a szemem itt lát.
Hogy’ olvad fel bennem e szál rózsa!
Színe: vérem, bársonya: a lelkem,
Hogy, derül az arcom mosolygóra,
Míg a lelkét lelkembe öleltem.
Egy rózsaszál így lesz ezer szépség,
Egész tavasz ömlik szívembe szét,
Egek, mint fenn a sugárzó kékség
S megcsókolom érte Isten kezét.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Hegyaljai Kiss Géza: Rózsacsoda



Megálltam egy szép rózsaszál előtt,
Míg néztem: a Május arcát láttam,
Hogy éled most, mi bimbó volt előbb
Szépségének csodájává váltam.
Szín, illat és bársonypuha szirom
Hogy’ bontja ki rejtett lénye titkát,
Bíbortüzét míg magamba szívom,
Szívem érzi, mit a szemem itt lát.
Hogy’ olvad fel bennem e szál rózsa!
Színe: vérem, bársonya: a lelkem,
Hogy, derül az arcom mosolygóra,
Míg a lelkét lelkembe öleltem.
Egy rózsaszál így lesz ezer szépség,
Egész tavasz ömlik szívembe szét,
Egek, mint fenn a sugárzó kékség
S megcsókolom érte Isten kezét.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Hegyaljai Kiss Géza: Gyöngyvirág



Kezedben remeg száz szál gyöngyvirág
Lázas illatát ontva hinti rád.
Úgy ömlik eléd hódoló lelke,
Mint egy forró szív fehér szerelme.
Csillog két szemed, simítja kezed,
Csokrod szépségét némán élvezed.
Kebledre hajlik száz szál gyöngyvirág:
Május a legszebb gyöngyét önti rád.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Gulyás Pál: Üzenet Gulyás Gábornak Marosvásárhelyre*



Azt hiszed, hogy én Debrecenben
röpködök, mint a vak legyek?
Hogy járhatott ilyen eszedben?
Ott élek én, hol a hegyek.

„Ez az ország tenger volt egykor,
vad hánykolódó Óceán,
ráismerhettek alkonyatkor
a pusztaságok sóhaján…”

Ezt a sóhajt hallom örökké,
a régi sóhaj tartogat
e puszta földön. Csak a tenger
vigasztalja balsorsomat.

S csak a hegyek emelik hangom,
kiáltó szómat, hogy a Hold
kiáltsa fent az égi gangon,
ha majd elbukom valahol.

Nem hallod? Mennydörög a végzet!
Rám dől a bús égboltozat,
a bolygó Föld tüze eléget
s a csend szétszórja csontomat.

Ezért nem mozdulok e helyről,
rohan a perc, robog a föld,
s egy új Hegyi Beszéd mennydörgő
moraja már mindent betölt.

Azt hiszed, én egy röpke város
kalitkájában röpködök?
Kapum a Hádesszel határos,
hozom a hádeszi ködöt.

Minden kéményből én szállok fel,
minden kürtőn éj jajgatok,
de hogyha a Holdnak zálog kell,
a hantokon én hallgatok.

Vigyázz, ha erre hozna utad,
szobám küszöbén át ne lépj,
nevemet hasztalan tanultad:
anyám a Hold, apám az Éj.

Az Éj gulyáját karikásom
pattogva űzi Óceán
partjai felé, paripámon
füstöl fölöttem a magány.

Szívem az Óceán dalára
dobban már, csak őt keresem,
s egy láthatatlan lény szavára
ránt láthatatlan szerelem.

Isten veled! Nevem többé nincs,
a földbe ástam el nevem.
Legyen tiéd minden zengő kincs,
a múlt, jövő és a jelen!

Legyenek tiéd a nagy erdők,
a tornyok és a vonatok,
és feleségeid a felhők,
s a villámló változatok.

Legyen koronád az ég boltja,
a pacsirta-szótól dalos,
szomjúságod viharát oltsa
a Tisza, Duna és Maros.

Légy pásztora északnak, délnek,
légy Debrecen felett gulyás!
Én indulok immár: az Éjnek
pásztora értem furulyáz.

*) „Az Alföld csendjében” címmel jelenik meg e Kalendáriommal egyidőben a debreceni költő legújabb verskötete (Magyar Élet kiadás). Belőle való ez az „üzenet”.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Gulyás Pál: Üzenet Székelyudvarhelyre egy ott élő barátomnak



Mi van beled barátom? Tán a hó
dőlt rád a nagy székely hegyek alatt?
Nem tudsz kiáltani a köd alól?
Törd fel a magasság felé magad!
Az égbe visz fel minden út: mezítláb
szaladj ki az útra, a fák nyomán
emelkedj fel, a levegőt hasítsd át,
a Hargita hófúvó távolán!

Arra menj csöndesen, amerre fájva
Vérét csorgatja az alkonyi Nap,
az Apostolok vére hull a tájra,
Krisztus vére pereg szét hallgatag…
Mikor keresztre rántották a démon
latrok, akkor csorgott szent vére le
az országútra szerteszét… A vérnyom
legyen vándorutad halk fényjele!
(1941. nov. 8.)


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Gulyás Pál: Mi hír Erdélyben?


(Egy őszi vers az Alföld csendjében)

Mondjátok: mi hír Erdélyben?
Erdélyben már hull a hó,
alatta fekszik Petőfi
s a szakállas Bem apó.

A zászló a hó alatt van,
régi zászló, régi dél…
Mondjátok: mi hír Erdélyben?
Erdélyben pereg a dér.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Gulyás Pál: Főhadnagy Fazekas Mihály Úr így szólt OLÁH GÁBORHOZ 1942. június 23-án hajnalban a föld alól:



Gyere ide, Oláh Gábor,
hideg a levegő, fázol,
hasztalan mennél már haza,
a nyárnak nincsen parazsa:
megátkozták a papok,
jégbe hűtik a Napot…

A régi otthon itt vár rád,
itt leled paplanod, párnád,
erre visz a költők útja,
itt van a csendes Kar-utca,
karodon villám cicázik,
csontodon tűz karikázik!


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Szabó Magda: Hallali



Ostor cserdül, zúg a kürt,
riadt erdő zeng bele.
Kopó teste megfeszül,
orra lesz a két szeme.
Csermely vize félve csobban,
túl a parton pata dobban,
átível rajta a ló.
Ostor csípi vén fa ágát,
patkó zúzza rét virágát,
árok félénken lapul:
Itt az Ember, itt az Úr!

„Meg sem állva
csak nyomába!
Rőt ruhája itt virít!
Lomb takarja,
bokrok alja,
rejti csermely és csalit.
Ne pihenj meg,
nyoma tűnik!

Gyors kutyáink
tovaűzik.
Erre, erre, csak tovább,
el ne rejtse lombos ág!”

Gyökössy Endre: Templom a hegytetőn

A maros-sz.-királyi román izlésű régi egyház látképe. (R. Greguss J.)
Forrás: mek.oszk


Fagyos hó ropog lépésem alatt,
Fejem fölött meg hogy tüzel a nap!

Hűtsd csak hűvös hó forró homlokom,
Sokszor goromba gőggel hordozom.

Friss nap cirógasd hideg szívemet,
Hogy a Jóistent közelítse meg.

Mellemre csuklik boldogan fejem,
Mert a Teremtő beszélget velem:

- A hó víze, a nap tüze örök,
Sugárral, hóval jóllakik a rög.

A termő földben szívük összeér,
És ízesebb lesz tőlük a kenyér.

Templomban állok hó és nap között,
Feledem most a bút, az örömöt.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Baja Mihály: Olajfák hegyén



Utolszor áll az Olajfák hegyén,
Könny csillog a tanítványok szemén.

Oly szép, szelíd, oly nyugtató a táj,
Csak titkon érzik, hogy belül mi fáj.

Ajkán még illatoznak a szavak,
Mintha réten virágok nyílanak.

Harmatként hull szívökre még a csend
S a biztatás, hogy Lelke eljövend.

Fiára halkan ráhajlik az Ég,
Reá borítja fénylő köntösét.

És míg feléjök áldón vet kezet:
Megnyílt a menny s Ő hazaérkezett.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Baja Mihály: Alvó galamb



Alvó galamb a szív, míg jól nem ébred,
Álomvilága hajnalsugaras,
Nem száll magasra, kis fészekre vágyik,
De ha fölébred, szárnyal, mint a sas.

És fölrepül a bércek homlokára,
És fölrepül a lángoló napig.
Ahol a vágy, a szívek nagy királya
Tér és időhatáron túl lakik.

Te csak maradj a völgy ölén, amelynek
Szelíd harangja szól: giling-galang,
Míg karjaink féltőn ölelni tudnak
Téged, te kedves kis fehér galamb.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Baja Mihály: Dal és virág



De szép nyaram volt, udvarom
Dallal, virággal volt tele.
Későre nyílt rózsáimat
Az őszi szél ma tépte le.

Elszáll a kis madárcsalád,
Mely itt fészkelt, az ágakon,
A szállást megszolgálta mind:
Dallal fizettek gazdagon.

S most itt kesergek egymagam,
Üres a fészek, tar az ág,
Hiába sírom vissza már:
Nincsen se dal, se több virág.

Mikor lesz majd e kis tanya
Megint vidám, mint azelőtt?
Csak mi maradtunk itt magunk,
A szótlanul temetkezők.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Baja Mihály: Dicséret



Én istenem, ki tündöklő világok
Ezer szemével nézek szerteszét,
A tengerek zúgását fönt vigyázod
S a zümmögő bogárka halk neszét,
Míg lábaimnál rózsák illatoznak,
Selymes füvekkel erdők harmatoznak:
A szívem is, míg fölkel új napod,
Virrasztó gonddal betakargatod.

S ha jön a reggel, angyalok karával
Zengi az ég neved dicséretét,
Míg lent a földön csattogó madárdal
Röpíti áldó himnuszát feléd.
Derengő hajnal bíborát kiönti,
A mindenség királyát így köszönti:
Én bizodalmam csak benned velem,
Nincs ennél zengőbb hálaénekem.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám

Harsányi Lajos: Pantheon



Most épül a kilencedik világcsoda: a Pantheon.

Először eltemetik majd belé a víg királyokat.
Nem bánja senki.
Aztán a koldusokat és a hírhedt mákvirágokat.
Nem bánja senki.
A méltóságos rendeket a griffes címerekkel.
Nem bánja senki.
A gótikát, mely tornyaival felhőkig meredt fel.
Nem bánja senki.
Az aranyat, e vérszívó, fekete lelkű sárkányt.
Nem bánja senki.
A kispolgárt, e szűkfejű, zsíros bundájú bárányt.
Nem bánja senki.
A nagy tolvajt, ki országok szemét kilopta.
Nem bánja senki.
a katonát, legyen huszár, tüzér avagy pilóta.
Nem bánja senki.
A kisdedet, kit egykor véres Tajgetoszra dobtak.
Nem bánja senki.
A zseniket, akik púposak és sterilek voltak.
Nem bánja senki.
A pisla mécset, mely az éjbe hívogatva intett.
Nem bánja senki.
A paripát, mely boldog, csengős szánokat repített.
Nem bánja senki.
A romantikus parkokat, szelíd, csendes nyugalmat.
Nem bánja senki.
A falut, hol dönögtek gőzös parasztlakodalmak.
Nem bánja senki.
A csökkenő tüzű Napot. Az ostyaszínű Holdat.
Nem bánja senki.
A költőket, kik szivárvány után loholtak.
Nem bánja senki.

Vassá mered és apró, szürke szegfej lesz az ember.
Eltűnnek a hegyek. Kiszárad és sportpálya lesz a tenger.
S a világ-gép duhog. Az ember-ész hatalmát zengi.

Csak Istent nem tudják soha a Pantheonba tenni.


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 149-150. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Utolsó trombiták



Hívságos trombitákat én
Soha nem fuvatok már.
Mert jól tudom, minden ledől:
A tűzhely és az oltár.

Hogy minden király elbukik.
A zsarnok is s a népek atyja.
Bukásukat gúny, döbbenet
És hatvan trombita siratja.

Porrá omol az antik érc,
A gúla, szfinx, a bronzbika.
A tér fölött sikoltva sír
Kilencben öblös trombita.

És nem kell Dante, Goethe sem,
A költők legnagyobbika.
Tört oszlopok fölött jajong
Kilencszáz tompa trombita.

S nem kell család és kis gyerek.
Se Jancsika, se Márika.
A lelencház fölött sikolt
Ezer sikoltó trombita.

És nem kell ház és templomok.
És nem kell az Isten fia.
Feldördül az ég sarkain
Tízezer szörnyű trombita.

Ember bukik. Fölkél a holt,
Ki sírba vetett ágyat.
És angyalok fújják meg az
Utolsó trombitákat.


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 148-149. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Ó líra, líra!



Ó, líra, líra! Édes szűz akácméz!

Jó volna még tizenhat éves lenni!
Kemény hajú, fekete, nagy diák!
Kit borzongatnak kék litániák.
Minisztrálni az osztályfőnök úrnak,
És míg a többiek algebrapéldát gyúrnak,
Az első ifjú vers tüzében égni
És este a Szedres-kert régi, régi
Akácai alatt a Holdra várni.
Egy kis leánynak bokrétát csinálni.
Névnapra hívni Acsay Ferencet.
S mikor a május száz virága reszket,
Labdázni Kiskuton egész napestig.
S ha már kisangyalok pirosra festik
A meggyet: várni, hogy az Értesítő
Megint vastagbetűvel ékesít föl,
Hogy büszke legyen apánk a nyáron,
Ha majd puskásan bolygunk a határon.

Ó, líra, líra! Sárga búzatenger!

Jó volna lenni dolgos, érett férfi,
Ki munkadandárát vígan vezérli!
Az asszony főztjét jóízűen enni,
Vasárnaponkint a templomba menni.
Öt-hat matrózruhás fiat nevelni,
A kis leánnyal halkan énekelni.
Elhallgatni, hogyan zsibongnak este,
Ha már a harmat a kertet megeste.
Eljárni néha fejkötős anyánkhoz,
Ki most is Klapka emlékének áldoz
S Komáromot világvárosnak érzi.
Fekete, fényes gyöngysort vinni néki
És édességet, hogy nagyon örüljön,
Párnák között csipkés karszékben üljön.
Menyével meghitten sokat beszélne
És minket kényeztetve arra kérne,
Hogy pár pohár szentpáli édes borra
Menjünk fel egy kicsit a Kaszinóba.

Ó, líra, líra! Édes őszi must!

Jó volna ülni fiunk lakodalmát.
A nászasszonyt megforgatni vidáman.
És összeülni őszi kertben hárman,
Nyugdíjasok és eltűnődni mélán.
A fiak mind állásban vannak rég már.
A kis lányunknak nagy fia születne.
Korán beállna a kék őszi este.
A verandáról nézni a hegyoldalt,
Hol venyigetűz ég és szól a bordal.
Az őszi must hamar a fejbe szökne.
Felakasztani a puskát a szögre
S magányosan hallgatni régi házban,
Mint búcsúznak a darvak a határban.

Ó, líra, líra! Áldott altató dasl!

Jó volna ülni langyos kályha mellett!
A miénk lenne az a kicsi szeglet.
Olvasgatni a Bibliát és Dantét.
És meggyónni, mikor közelg a nagyhét.
Korán feküdni langyos édes tejjel.
És nem kelni fel egyszer, téli reggel.
Az orvost nézni, ki vizsgálja arcunk,
Mit elhervasztott hosszú földi harcunk.
Utolsót inteni a régi ágyból
És elbúcsúzni e csodás világtól,
Melyből nem érdekel már senki, semmi.
Érett gyümölcsként a fáról leesni,
Hogy felvegyenek mennyei hatalmak.

Befordulni szép csöndesen a falnak…

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 146-148. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)