2014. ápr. 25.

CID-ÉNEK



A Cid-ének (szid) (Poema de mio Cid vagy Cantar de mio Cid) Kasztília nemzeti eposza s a középkori Európa költészetének egyik kiemelkedő alkotása. Az első összefüggő spanyol nyelvű irodalmi szöveg, amely csaknem teljes egészében egyetlen kézirat formájában maradt fenn.

A költemény a történelmi valóság és a költői képzelet ötvözete, amely Rodrigo Díaz de Vivar – más néven Cid el Campeador, vagyis „A hős Cid” – életének mintegy két évtizedét öleli fel. Cid, a történelmi személy 1040 és 1099 között élhetett, köznemes volt, akit ez a hősköltemény tett nemzeti hőssé. Ferdinánd király szolgálatában kitűnt a mórok elleni harcok során. Nagy tekintélyre tett szert nemcsak a keresztények, de a mórok között is, akik Cidnek, azaz úrnak nevezték el.

Életének fontosabb eseményeit megőrizték a latin, spanyol és arab krónikák. Az idő távlatában természetesen igen nehéz különbséget tenni a költői képzelet szülte, illetve a valós elemek között, hiszen ezekben az írásos dokumentumokban maradtak fenn az utókor számára a Cidről kialakult legendák, hősköltemények is. A keresztény krónikások a hős alakját a legkedvezőbb fényben tüntették föl, míg az arab dokumentumokból inkább hiányzik a legenda jelleg, s jobban kirajzolódik előttünk a valóságos történelmi figura.

A legismertebb arab krónika, az Historia de Valencia szerzője, Ben Alcama maga is a városban élt, amikor a hős Cid elfoglalta Valenciát. Feljegyzéseit 1110 körül készítette.

Az első keresztény dokumentum, amely említést tesz a hős Cidről, a Carmen Campidoctoris 1090 táján latinul íródott. Ebből szerezhetünk tudomást Cid első háborús hőstetteiről.

Az Historia Roderici (1144-1147) többek között közli Cid családfáját, s őriz néhány apró részletet élete történetéről.

Az 1160 körül született, szintén latin nyelvű Crónica Najerense lapjain gyakran fölbukkan Cid alakja. Hőstettei azonban erősen kiszínezett, legendás formát öltöttek.

A spanyol nyelvű krónikák sorából kiemelkedik a XIII-XIV. században keletkezett Crónica de Veinte Reyes, valamint a Primera Crónica General (1289), amelyekben bőségesen találunk utalásokat a hős Cid életére. A legutolsó kutatások azonban megállapították, hogy mindkét dokumentum – csakúgy, mint a későbbiek – az Historia Roderici és Ben Alcama krónikáján alapszik, vagyis nem tartalmaz sok új adatot Cid hiteles történetéről.

Az eposz a hős száműzetésével kezdődik. A főurak megrágalmazták, hogy hűtlenül kezelte a móroktól beszedett adót. Ettől kezdve a cselekmény mozgatórugója: a becsület visszaszerzése. Hőstetteivel végül visszanyeri uralkodója kegyét, s elégtételt kap a családja becsületén esett foltért.

A 3730 sorból álló eposz az énekmondók szabálytalan verselését követi, s a középkori spanyol költészetben elterjedt asszonáncban íródott. A leggyakoribbak a tizennégy szótagos sorok.

A realista ábrázolási mód, történelmi korhűség, a személyek és a helyszínek részletes és pontos leírása alapján akár rímbe szedett krónikának is nevezhetnénk. Stílusából teljességgel hiányzik a hősi eposzokra jellemző fennköltség. Az egyszerű, tárgyilagos elbeszélő modor megkülönbözteti a Cid-et a műfajteremtő nagy francia eposztól, a Roland-ének-től  (Chanson de Roland), amelynek szerzője egy legendát dolgozott fel, s a költeményben nagy szerepe van a mesés, csodás elemeknek. A Cid-ének hőse hiteles figura, akinek cselekedeteit a korára s általa képviselt társadalmi rétegre oly jellemző morális tartás, életfilozófia vezérli: a becsület megvédése mindenekfölött áll.

Rodrigo Díaz igazi eszménykép: bátor harcos, agyafúrt stratéga, jószívű, kegyes nemesúr, gyengéd férj és gondos apa. De megismerhetjük emberi arcának kevésbé tetszetős vonásait is: olykor túlságosan is elbizakodott, gőgös.

Vele szemben áll a két infánsnak, Carrión grófjainak a figurája. Minden erényük kiváltságos rangjukban rejlik. Mindenben Cid ellentettjei ők: éretlenek, gyávák, állhatatlanok, az egyetlen értéket számukra a pénz, a gazdagság jelenti.

Az utókor számára homály fedi az eposz keletkezésének pontos történetét. Nem kizárt, hogy még Cid életében születhettek hőstetteit megörökítő énekek. Meglehet, hogy volt egy latin nyelvű hősköltemény, amely a mórok felett aratott legendás győzelmének állított emléket. Az újabb irodalomtörténeti kutatások szerint az első Cid-ének a hős halála után mintegy húsz évvel íródott Kasztíliában, ezt követte 1140 táján egy második változat, majd egy végső forma 10ö7-ből, amelynek eredetije elveszett, s amely Per Abbat 1307-ben keletkezett másolatában maradt fenn ránk. Költője ismeretlen, akiről csak feltételezik, hogy Burgosban, Ó-Kasztília központjában élt.

Az ősi Cid-ének-et követte az 1300 táján egy másik ismeretlen költő tollából született hősköltemény, a Mocedades de Rodrigo (Rodrigo ifjúkora), amely Cid fiatal éveit énekli meg.

A XIV. század végén az  epikus költészet hanyatlásnak indult, témái azonban tovább élnek a XV. század románcaiban. Az eredeti Cid-ének helyett elsősorban a hős fiatalkorát idéző eposz öltött románc formát. A Cid-témát a XVII. században Tuillén de Castro színdarabban is megírta (1612-1615), s ez a drámai feldolgozás ihlette később Corneille-t a Le Cid megírására (1636). A Cid-motívumra Victor Hugo és José María Heredia is írt egy-egy verset, Guillén de  Castro drámáját pedig J. G. Herder fordításában (1802) ismerhette meg a közönség a német nyelvű színpadokon. A legutolsó feldolgozás 1961-ben filmvászonra készült. Anthony Mann amerikai filmjében Charlton Heston játszotta Cid szerepét, Sophia Loren pedig Jimena figuráját elevenítette meg. A szuperprodukció zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

Magyarul csak néhány részlet jelent meg a Cid-ének-ből Gáspár Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kőrösi András és Tótfalusi István fordításában.


CID-ÉNEK

I. ÉNEK A SZÁMŰZETÉSRŐL

VI. Alfonz, Kasztília királya elküldte Rodrigo Díaz de Vivart, hogy szedje be az adót Sevilla királyától, Motámidtól. A vidéken azonban háború dúlt, mert Motámid ellensége, Modáfar, Granada mór uralkodója pár tucat kereszténnyel az oldalán betört Sevillába. Az uralkodójához hű Don Rodrigo nem tehetett mást, mint hogy maga is fegyvert fogott, s alattvalói – mórok és keresztények – kíséretében a sevillai mór király megsegítésére sietett, hiszen csak így teljesíthette királya parancsát. Az összecsapásból Don Rodrigo – vagy ahogy alattvalói nevezték: a hős Cid – került ki győztesen, Modáfar és emberei csúfos vereséget szenvedtek. Cid a hadizsákmánnyal Sevillába sietett, ahol Motámidnak átadta a részét az ellenségtől elkobzott javakból.

John Milton (1608-1674): Elveszett paradicsom



John Milton 1608. december 9-én született Londonban. Anglikán vallású apja mint jegyző és magánbankár szerzett vagyont. Milton gyermekkorától kezdve írónak készült, apjától örökölte a zene és az irodalom szeretetét. Tanulmányait Londonban és Cambridge-ben végezte. Az egyetem befejezése után további hat éve szán arra, hogy az ókori irodalom tanulmányozásával felkészüljön a költői pályára. Ovidius mellett Dante és Petrarca hatása érezhető leginkább a költészetén. Teljesen elfordul a hétköznapi dolgoktól, és vallási-politikai eszményekért él. Korai költészetét egy kitűnő elégiával zárja, melynek címe: Lycidas (aki az antik bukolikus költészet pásztora volt). Egyes kritikusok szerint ez a műve a legnagyobb lírai vers az angol nyelvű irodalomban.

1638-39-ben hosszabb időt tölt Olaszországban: olasz humanistákkal és költőkkel köt barátságot, s még a beteg, vak Galileit is meglátogatja. 1639 augusztusában visszatér Angliába, hogy tanúja lehessen a skót felkelésnek, az angol polgári forradalom nyitányának. Búcsút mond a költészetnek, s két évtizeden át a forradalmat szolgálja. Ekkor írt pamfletjeiben a vallási, polgári és politikai szabadság hármasságát hangsúlyozza, ezek megvalósulásában látja a társadalom boldogulásának lehetőségét. Támadja az anglikán egyház püspökeit mint a hűbéri államrend kiszolgálóit. Ezért foglalkozik a reformáció történetével, hazáját mint a megújulás színhelyét dicsőíti, önmagát az új korszak megéneklőjének tekinti.

1644-ben megírja Aeropagitica című művét, amelyben a szólás- és sajtószabadságot védelmezi, s így sok gondolatával előfutára lesz a francia forradalomnak is. A forradalom katonai és politikai megerősödésének hatására (1645-48) elkezdi egy új angol történelem megírását, de az események másfelé terelik érdeklődését. 1649-ben, miután kivégzik I. Károly királyt, egy politikai értekezésben igyekszik bebizonyítani a zsarnok uralkodó kivégzésének jogosságát. Titkárként az államtanácsban tevékenykedik, s ekkor megjelent írásaiban a forradalom ügyét védelmezi. Politikai tevékenységét 43 éves korában kell abbahagynia, amikor teljesen megvakul. Folytatja az angol történelem megírását, s az 50-es évek végén kezd foglalkozni az Elveszett Paradicsom c. művével is. Még van annyi ereje, hogy egy röpiratában (1659) védelmezze a végét jelentik. Oliver Cromwell meghal, s 1660-ban a parlament visszahívja a kivégzett uralkodó fiát, II. Károlyt.

Utolsó nagy prózai művében Milton még egyszer szót emel a királyság visszaállítása ellen, de már tudja, hogy a forradalom ügye elveszett. A megtorlás előtt Milton is menekülni kényszerül, két vitairatát hóhér égeti el, le is tartóztatják, és csak amnesztia révén szabadulhat meg a további üldöztetéstől. A magányos, vak költő ekkor érheti el költészetének csúcspontjait. Az Elveszett Paradicsom először 1667-ben jelent meg. Ezt követte 1671-ben egy kötetben megjelent két műve, a Visszanyert Paradicsom és a Samson Agonistes c. dráma. Milton a nagy pestisjárvány elől családjával vidékre menekül, s 66 évesen köszvényrohamban halt meg.

Milton a XVII. századi angol irodalom legnagyobb költője, az egyetemes protestantizmus nagy lírai képviselője, a maga módján barokk és klasszikus. Hatással volt a holland és német barokkra, Klopstockra és Byronra is. Antik hangulatú soraiból barokk vallásosság és barokk heroizmus csendül ki.

Milton sohasem járt templomba, mert nem találta meg azt a szektát, amelynek papja lehetett volna. A hétköznapokból a költészetbe menekül, aztán vallási-politikai eszményekért él. Végül ezekből gyúrja össze legjelentősebb költői alkotásait köztük az Elveszett Paradicsom-ot (Paradise Lost). Igaz, fiatalkorában Artus királyról akart eposzt írni, de az angol történelem eseményei és saját életének tragédiái a bibliai témához vezették el. Az Elveszett Paradicsom 10.626 sorból áll, mértéke a rím nélküli angol hősi vers. Homérosztól és Dantétől eltérően Milton az ember bűnbeesésének bemutatásával saját korának történéseit, önmaga életvergődését igyekszik bemutatni. Milton, századának embere angol figurákkal működteti a bibliai cselekményt, minden úgy történik, mintha Angliában lennénk: Éva vegetáriánus ebédet készít, Rafael jóízűen falatozik, Rafael és Ádám tudományos párbeszédet folytat, s a miltoni mennyországot nem a szeretet, hanem az engedelmesség tartja össze. A mű főszereplője a Sátán, aki évszázadokra helyet biztosított magának a költők képzeletében. A vallásos Milton a Sátán alakjában fejezte ki önmagát: a Sátán a rendíthetetlen protestáns, a puritán lázadó, a másvilági Cromwell, akinek legfőbb kincse önmaga, amelyet nem veszíthet el. Mint ahogy Milton is igyekezett diadalra vinni saját individualizmusát.

Milton klasszikus stílusú, antik hangulatú sorainak, teológiai fejtegetéseinek magyarul történő visszaadása nem egy fordítónknak gondot okozott. Már a múlt század második felében lefordította Jánosi Gusztáv. Majd Szabó Lőrinc és Kálnoky László magyarította Milton eposzát. Jánosy István fordítása 1969-ben jelent meg, az idézeteket tőle vettük. Ő írja az Elveszett Paradicsom-ról, hogy máig „Milton paradicsomi világa egyenesen a Nagy Nosztalgia fókuszába került. Milton föléledt tetszhalálából. Ma ő a jövő költője!”  E megállapítás kissé talán túlzott, de azért hozzátehetjük: a miltoni „bűnbeesés” története, a diadalmas individualizmus angol megfogalmazása talán több figyelmet kívánna korunk emberétől, noha Milton nem törekedett olvasmányosságra, hideg racionalitása figyelmet kér, követel attól, aki út meg akarja hallgatni. Utolsó két művében (Visszanyert Paradicsom, Samson Agonistes) Milton már nem éri el első eposzának magaslatait, de ezekben is a már ismert miltoni tematika jelenik meg: saját sorsa, az angol politikai élet, a legyőzött lázadó törhetetlen daca.


ELVESZETT PARADICSOM

I. KÖNYV

Néhány légnyi angyallal Sátán fellázad Isten ellen, akivel „egyenlő” akart lenni. De a Mindenható „leszórta őt fejest a légi égből”. Sátánt azonban nem töri meg a kudarc:

Nincs veszve minden! Él a győzhetetlen
szándék, bosszú-hév, örök gyűlölet
és mersz: sosem hódolni, meghajolni –
törhetetlen erény mi másbul áll?

Bukott angyalaival Sátán a Kháoszba kerül. Itt gyűjti össze ismét seregeit. Sátán vigasztalja őket, hogy még visszanyerhetik az eget. Szól nekik egy „ősi Jóslatról”, amely szerint egy új világ keletkezik majd egy új teremtménnyel. Összehívja a Nagytanácsot, hogy megvitassák, vajon igaz-e ez a Jövendölés. „A Mélységből hirtelen előtámad a Pandemonium”, Sátán palotája. A Pokol fejedelmei ott tartják gyűlésüket.