2014. márc. 23.

Váradi Antal: Első látogatásom Jókainál


- Emlékeimből –


Alighogy feljöttem Pestre, első és legmelegebb kívánságom volt látni Jókait. Az ő költői vénájának emlőin nőttünk fel mi fiatalok, a Fehér Rózsa, a Magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Török világ Magyarországon voltak vezetőink a költészet országában. Azok termékenyítették meg fantáziánkat, s aki valami szépet gondolt és írt, mind abban a szent hitben írta és gondolta, hogy ő most a Jókai szent nyomdokain halad. Látnom kellett azt az embert, a költészet forrását, a Petőfi barátját, azt a nagy poétát, aki már akkor az ország jótevője volt. Ő vigasztalta az ötvenes évek búsuló magyarságát, ő élesztette reményünket, ő öntött új hitet belénk. Látnom kellett a prófétát.

Első kísérletem e nemben balul ütött ki. Elgyalogoltam a Stáció utca végére, ahol az ő kúriája állott. Hosszú földszintes sárga ház, a Kálvária tér szomszédsásában. Milyen más volt akkor Pest, mint ma?!

Se villanyos, se lóvasút… Mindössze a Ludovieumtól az osztrák államvasútig – (ma nyugati pályaudvar) – zökögött egy csilingelő lovakkal vontatott szekér. Később aztán elterjedt a Városligetig. Eladdig a Harmincad utcától vagy a Két pisztolytól zörögtek kifelé a Király utcán a tízüléses omnibuszok. Keserves alkalmatosságok valának. Igaz, hogy jobb híjában erre voltunk szorulva – sőt Deák Ferenc nem egyszer ült bennük, levegőre vágyakozván -, szemben ültem vele akárhányszor -, de azért csak silány alkalmatosság volt biz’ az omnibusz, melynek a kocsis-ülése mögé rozsdás pléh-lapra keresztben álló két pisztoly volt festve. Így a Jókai házához gyalog kellett kimennem. De hová ki nem gyalogoltam volna én, csakhogy Jókait lássam?

De nem láthattam. Bekukucskáltam a kapun – félig nyitva volt -, de azt mondták, hogy a tekintetes úr nincs otthon. Csak dél felé jön haza, ha jön, mert alkalmasint a városban van. Ott pedig neki sok volt a dolga, mert ha hetenkint egyszer nekidurálta magát a városnak, akkor nagy sort járt végig, az Athenaeumtól a Ráth Mór boltjáig, vagy valamelyik barátjához. Ilyen kirándulás nap volt a mai is, amelyen én Jókait kerestem. Visszaballagtam tehát hosszú orral. Elmentem azonban máskor is. Akkor szerencsésebb voltam. Tudniillik odaplántálván magamat a kapu mellé, lestem annak nyílását. Nyílott is, tágra, kétszárnyra és kigördült rajta a Jókai kocsija. Ment a Svábhegyre.

Szilárd János: Szüreten (Requiem)



Öreg bortól és fiatal vérétől nekihevült, hetyke legény volt Balázs a sallai lankások kései szüretén. Ott ült a hajlok ambitusán az öregek között, hallgatta a kortól megszürkült, pásztás szavakat, a gondot, mely felburjánzik az éveken, mint omló falakon a líceum üstöke s a tapasztalást, mely hullott az élet után szomjas lelkére, mint kiszikkadt földre a tavaszi zápor. Pohárban csillogott előtte a hegy opálosra őszült, agg bora, sűrűn emelgették a billikomot, erein végignyargalt a tűz és zabolátlan vérével a táncba ugrott mámor szilajon vágtatott, mint feltárult jövőjének titáni hódításai.

Az ambitus roskadozó árkádjain lilába öltözött szőlőlevelek melegedtek a betévedt napon, a diófa lombja hintázott az örök feledésbe, a mezőség felől ökörnyál úszott a Garam sóhaján és ők nekipirultan, csendes szavú tivornyában ülték a természet halotti torát. Édesapja, az öreg Dömötör bátya, akinek ötszáz kisholdján kívül egyetlen öröme volt az iskolázott, derék, nagy fia, pipaszár mellől szidta a kormányt, a szomszéd Galambos ráhümmögött. Nagyodi sógor felkönyökölve búsult s a hetven éves Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, azt mondta néha:

- Nono!... Lassan a testtel…

Balázs pedig a szavak, a környezet, a röppenő idő jelentőségén túl a húszas évek lendületének mámorba bukott világába tévedt. Vállain érezte a világegyetem összefutó gerendázatának mindeneket alátámasztó oszlopát, karjaiban a földkerekség keserű problémái között igazság szerint szétütő erőt, szívében a szerelmet, mely minden üdvöt a keblére ölel, megdőlt korlátokat, diadalba rivalgó ostromot, lemosolyogta a kicsinyességek kásáján rágódó öregek baját s mélyen a pohár fenekére nézve, erősen, öntelten a nótázó szüretelők lármája felé indult.

Szegedi István: Alkony, szerelem



Ne mondjátok, hogy máskor is volt alkonyat
és hogy a szerelem oly régi, mint a Föld,
de most lilás párával füröszti mégis arcomat,
az örök szerelem ma mégis új ruhákat ölt.

És úgy jön elibém, mint akit sose láttam
és ily csudálatosnak nem látta senki más;
szerelem! égi fénylés, örök szépség, hibátlan,
egy Napon túli nap szálltán langy alkonyi varázs!

Ne mondjátok, hogy máskor is volt alkonyat,
higyjétek el, hogy mégis csak új világot adtam,
ha, míg lilás párával füröszti most az arcomat,
felsír szerelmes szívem a zengő alkonyatban.


Forrás: Vasárnapi Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)

Sárközi György: Bordal



Nem csurran lelkem gyakorta gyatra borral;
Sötét szőlője lassan ér s édesedik,
De leve nemesebb mámorokra forral.

Borzong, ki issza, mint istenek serlegéből
Nektárt ha kóstol álmában a halandó
S Héphaistosként hull le képzelt egéből.

Szent részegségre bujtalak én, hogy égjél
Tiszta tüzekben s örökké vágyakozzál
Lakni e hamvadhatatlan fényességnél.

Ki ifjú vagy még s istent kívánó kedvben
Illeszted ajkaid újízű poharakhoz,
Tudd, hogy isteni vért iszol e nedvben.

Ürítsd a kancsót s szent kábulatba omló
Lelkeddel öleld forrón át az enyémet:
Kívánom, légy te is hozzám hasonló.


Forrás: Vasárnapi Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)

Rabindranath Tagore: A „Kertész”-ciklusból


I.
Sárga madarak énekelnek a fákon

Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget,
S dalát hallván, táncra perdül a szívem e zene mellett.
Abban a galuban élek, melyen neki van lakása,
És ez a mi örömünknek éppen egyik kútforrása.
Van két kedvenc báránykája, üde s bohó, mint két gyermek,
Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek.
Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba,
Odafutok és felkapom mindakettőt a karomba!

A falu neve Khanjana,
A folyónak neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.

Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja,
Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.
Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,
Kertjükbe már méheinknek raja, hogyha mézre éhes
És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott,
Hzunk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot,
S a szárított kusm-virág, mit kosárszámra szoktunk venni,
Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi.

A falu neve Khanjana,
A folyónk neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.

Az az út, mely a házunktól kiindul és elvész távol,
Tavaszonként illatos a mangovirág illatától;
Mikor a mi kék lenföldünk merő virágtenger végig,
Sarló alá ugyanakkor az ő kenderük is érik;

Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este,
Fényével a házunk táját eddig mindig felkereste,
S az erőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed,
A mi kadamligetünk is felüdül és újraéled.

A falu neve Khanjana,
A folyónk neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.

II.
Álom ködösvényén…

Álom ködösvényén járva, újból vele álltam szemben,
Aki egykor kedvesem volt egy korábbi életemben.

Elhagyatott útnak szélén esthomályban állt a háza,
A galambdúc népe csendben, s rúdján aludt már a páva.

Égő lámpa volt kezében, azt a küszöbre letette,
S bánatos szemének égő tekintetét rámvetette.

Száll felém a néma kérdés – nem hallhatom, csupán látom -:
„Amióta elszakadtunk, mi a sorsod, mondd, barátom?”

Megkísérlem választ adni – mindhiába! melyen ketten
Egykor megértettük egymást, azt a nyelvet elfeledtem!

És hiába álltam némán, egyre-másra csak töprengve,
Sem a neve, sem a nevem nem jutott már az eszembe.

Jobb kezét nyújtotta némán, könny ragyogott két szemében,
Szótlanul és önfeledten álltunk ketten kéz a kézben –

Lámpánk lángja végsőt lobbant s elaludt az esti szélben…

(A költő angol prózafordításaiból a bengál versalak visszaállításával fordította:  Zoltán Vilmos)

Forrás: Vasárnapi Újság 68. évf. 1. sz. (19221. jan. 9.)


Mihályfi Ernő: Balta János (elbeszélés)


Balta János hazatért a mezőből. A lovakat beállította az istállóba, szénát vetett oda nekik és benyitott a házba. A rácsos pitvarajtót lassan támasztotta be maga után. Szürkület volt. Belülről mint ablakcsapódást hallott volna. Tempósan lekanyarította a tarisznyját, felakasztotta a szögre. Az ajtóhoz lépett, széles kezét rányomta a kilincsre.

Barna, tagbaszakadt ember volt Balta János. Egytestvére a nehéz barna földnek.Arcán a barázdák testvérei azoknak, amiket ő tépett. Rá volt íra arra az arcra minden bibliás beszéde a földnek. Mert vele beszlégetett elégedett föléhajolással kora virradattól minden napon. Nyugalmas szemeivel magábanézte a földnek minden végtelen bölcsességét. Tág kék szemei voltak. Szelidek. Olyan volt a nézésük, mint egy kiterített kék lepedő. Álmában mindig mosolygott Balta János.

Benyitott. Jóestét köszönt. Kis kényelmes kövér lány gurult elébe. Piros kerek arcában az apja szemei.

- Édesapám!

Váci Mihály: Kitárt szegénység



Nálunk, hazulról ha elmentek,
küszöbre tették csak a kulcsot;
lábtörlőt dobtak rá legfeljebb:
- az óvatosság nem volt túlzott.

A kiskapun farigli óvott,
halk, tompa hangú és szelíd,
ártatlanul mely megbocsátja
félénk tolvajok csínyjeit.

A disznóólon szeg zsineggel,
padlásajtón tengeri csutka
dacolt, - az is csak a szelekkel, -
az óvatos reteszbe dugva.

A lakatok aludtak mélyen,
a zárak is elszenderedtek;
a kilincs volt csak néha ébren,
s köszönt a ritka vendégeknek.

Volt egy kutyánk, az is csak holdas
éjjel volt ébren s vonított:
csak kéményseprőre volt ordas,
- egyébként sose ugatott.

Mit is ért volna a vigyázás?!
Felénk úgy is mindenki tudta
szegények házába a járást:
- nem volt ott semmi sem becsukva.

A rossz emberek, a zsiványok,
azok mitőlünk úgyse loptak,
nem voltak annyira hitványok,
ennyire sohse aljasodtak.

S ha volt, ki lopott – még tőlünk is!
Ó, mire jutott! – csak mi tudtuk.
S ha látván láttuk: - miénk mit visz,
félrefordultunk szánva, - s hagytuk.


(Forrás: Váci Mihály: Értelmes terhek alatt – Válogatott versek – A verseket válogatta és gondozta VÁCI MIHÁLYNÉ JUHÁSZ MÁRIA - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1984.)

Váci Mihály: Származás



Nem az jelöli a származást, rangot,
hogy kikre büszke valaki,
de az, hogy ővele kik büszkélkednek,
s kik szokták nevét féltve mondani.

Én nem mások érdemével dicsekszem:
nem azzal kezdem, - honnan származom.
Tenni szeretnék valamit először,
hogy kitűnjön: ki fogadhat fiának,
kinek rokonságára van jogom.

Szeretnék olyat tenni, - ó csak egyszer!
miről meglelt fiára ismer
sok egyszerű, távoli rokonom!
S míg tettemet emlegetik,
s komoly szavakkal nevezgetnek engem,
ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem:
- „Közülünk származik!”


(Forrás: Váci Mihály: Értelmes terhek alatt – Válogatott versek – A verseket válogatta és gondozta VÁCI MIHÁLYNÉ JUHÁSZ MÁRIA - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1984.)

Bánat, bánat, csukros bánat



Bánat, bánat, csukros bánat,
Miért raktál szívemre várat?
Bánat, bánat, csukros bánat,
Miért raktál szívemre várat?

Várat raktál, megnyúgattál,
S hóttig a nagy búba hattál.
Várat raktál, megnyúgattál,
S hóttig a nagy búba hattál.

Bánat, bánat, be nehez vagy,
Be rég, hogy a szűvembe vagy!
Bánat, bánat, be nehez vagy,
Be rég, hogy a szűvembe vagy!

(Gyimesközéplok)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 69. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Árva vagyok, nincs gyámolom



Árva vagyok, nincs gyámolom,
Még a vizet is gyászolom.
Árva vagyok, mint a madár,
Ki a felhőn odafenn jár.

Árva vagyok s az es leszek,
Amíg e világon élek.
Árva vagyok s az es leszek,
Amíg e világon élek.

Búsulhatok, amíg élek,
Mert én arra reáérek.
Búsulhatok, amíg élek,
Mert én arra reaérek.

(Gyergyóremete)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 70. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Hozd fel, Isten, azt a napot



Hozd fel, Isten, azt a napot,
Hogy süjtse fel a harmatot.
A harmatot a mezőkről,
A bánatot a szívemről.

Rásütött a nap sugára
Minden ember ablakára.
Én nem tudom, mi az oka:
Az enyémre nem süt soha.

Aki nem tud jól búsulni,
Jöjjön héjzám tanács kérni,
Mert én jól tudok búsulni,
Őt es meg fogom tanyítni.

Este nem fekszem kedvemre,
Nem virjadok örömömre.
Mosdóvízre nincsen gondom,
Mert a könyvembe megmosdom.

(Gyimesközéplok)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 68. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Istenem, mi lelt engemet



Istenem, mi lelt engemet,
Járok, s nem lelem helyemet,
Erdőt, mezőt összejártam,
Egy igazra nem találtam.

Egy hamissal találkoztam,
Azzal összebarátkoztam,
Addig, addig barátkoztam,
Míg fejemre bút hajtottam.

Komor fölöttem az ég is,
Elhagyott a reménység is.
A nap is gyászt vont magára,
Nem süt rám piros sugára.

Bús életem, bánat napom,
Fekete gyász alatt lakom.
Fekete gyász, fehér üröm,
Nekem a bánat nem öröm.

Olyan bú van a szívemen,
Kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyrét hajlott volna,
Szívem kettéhasadt volna.

Feljő a nap, el is halad,
Búban talált, s abban is hagy.
Bús anyámnak bús gyermeke,
Én voltam annak egyike.

Úgy elmegyek arra helyre,
Honnat madár se jön erre,
Fészket rakok a sűrűbe,
Bánatfának tetejibe.

(Székelyföld)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 67. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Szállj le, holló, szállj le



Szállj le, holló, szállj le,
Szállj alább egy ágra,
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyára.

Hadd írjak levelet
Apámnak, anyámnak,
Apámnak, anyámnak,
Jegybéli mátkámnak.

Ha kérdik, hol vagyok,
Mondd meg, hogy rab vagyok,
Kolozsvár piacán
Térgyig vasba vagyok.

Az én derékaljom
A tömlöc feneke,
Az én égő gyertyám
Kégyók, békák szöme.

Egy asztalka vagoyn,
Gyásszal bé van festve,
Azon van egy pohár,
Bánattal van tele.

Akárkié lögyön
Ez a tele pohár,
Csak az enyim lögyön
A megváltó halál.

(Udvarhelyszék)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 64. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Ahol én elmegyek



Ahol én elmegyek,
Még a fák is sírnak,
Gyenge ágaikról
Levelek lehullnak.

Sír az út előttem,
Bánkódik az ösveny.
Még az is azt mondja:
Áldjon meg az Isten.

Áldjon meg az Isten
Minden javaival,
Mint kerti violát
Drága illatival.

(Ajnád)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 63. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Zöld erdőben, sík mezőben



Zöld erdőben, sík mezőben
Sétál egy madár,
Sárga lába, kék a szárnya,
Ó, be gyöngyön jár.

Hívu ingem útitársnak,
El is menyek már,
Nincs Erdélyben olyan leány,
Ki megtartson már.

Átalúsztam én a Marost
S meg nem merültem,
Vickándoztam benn a vízben,
S partra kiültem.

De nem én vagyok az első,
Kit vízre vittél,
Se nem én vagyok utolsó,
Kivel így tettél.

Hanem én vagyok az, aki
Hótig minden jót
Kívánok neked a rosszért,
Bár szűved rossz vót.

(Sóvidék)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 62. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

A fekete holló gyászt visel magáért



A fekete holló gyászt visel magáért,
Én is gyászt viselek jegybeli mátkámért.
Jegybeli mátkámért mit nem cselekedném,
Tenger sűrű habját kalánnal kimerném,
Tenger fenekében gyöngyszemeket szednék,
Jegybeli mátkámnak gyöngybokrétát kötnék.
Küküllő kövecse kalamáris volna,
Tenger sűrű habja mind tintalé volna,
Mezőn mennyi fűszál mind pennaszál volna,
Fán amennyi levél mind papíros volna,
Bánatom leírni annak is sok volna.

(Székelyföld)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 61. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Könnyebb kősziklának



Könnyebb kősziklának
Lágy viasszá válni,
Mint nekem, te rózsám,
Tetőled megválni.

Könnyebb a Marosnak
Visszafelé folyni,
Mint nekem, te rózsám,
Tőled elszakadni.

(Magyarbükkös)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 60. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Titkon tarték egy ösvenkét



Titkon tarték egy ösvenkét,
Kien babám hozzád járék,
Ihaja, de csuhaja.
Irigyeim eszrevették,
Ösvenkémet elkertelték,
Ihaja, de csuhaja.

Titkon sírok, ne lássa más,
Könyveim verik le egymást,
Ihaja, de csuhaja.
Árkot ásnak két orcámba,
Mint a patak a martjába,
Ihaja, de csuhaja.

Szerettelek én sokáig,
Keddtől fogva szeredáig,
Ihaja, de csuhaja.
Ugye babám, sok szép üdő?
Száradjon beléd a tüdő,
Ihaja, de csuhaja.

(Csík megye)


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 59. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Kapum előtt



Kapum előtt nincsen sár,
S az ajtómon nincsen zár.
Ami van is, leverem
S a rózsám béeresztem.

A rózsámat béeresztem,
Ágyat vetek s lefektetem,
Hajnal felé felébresztem,
Csókot adok s eleresztem.

(Lőrincréve)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 58. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Korond között nevekedtem



Korond között nevekedtem,
Netene!
Jaj, de fene legény lettem,
Netene!
A parajdi bányász lányok,
Netene!
Jaj, de cifra a szoknyájuk,
Netenete, netene!

Visznek engem katonának,
Netene!
A németek kutyájának,
Netene!
Borjú nyomja a vállamat,
Netene!
Más öleli a babámat,
Netenete, netene!


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 57. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.