2014. jan. 27.

A HOMÉROSZI EPOSZOK – Iliász, Odüsszeia



Égre törő szándékkal robbannak be a művelődéstörténet világába a nemzeti kultúrákat megnyitó, ifjú erőtől duzzadó nagyeposzok, mint a Mahábhárata, Királyok könyve, Iliász – írja Lakatos István. – A világirodalom nagy eposzait vizsgálva, a közös szándékoknak, tárgyaknak, motívumoknak lépten-nyomon oly tömegére bukkanunk, amilyent hiába keresnénk a lírai vagy a drámai költészetben, hiába a prózai epikában, tehát a novellában vagy a regényben.” Ezek az eposzok összegzik nemzetük történetét, teljes mitológiájuk kelléktárát is felhasználva. Enciklopédikus igénnyel lépnek fel: megismertetik népük egész kultúráját – tudományát, vallását (hitvilágát), erkölcsét, mindennapi életét, szokásait, társadalmi berendezkedését.
Ám ahány eposz, annyiféle. Olyan meghatározást tehát, amely minden kontinens minden eposzára érvényes lenne, nem lehet adni. Volt tudós (Marót Károly), aki szerint a világirodalomban csak egy igazi nagyeposz van, s ez az Iliász. Érvényes nagyjából mindre, hogy egységes kompozíciójú, hosszabb terjedelmű, verses epikai mű. Tárgya egy egész nemzetre kiható esemény, mitológiai, mondai háttérrel. Főhőse nem egyszerű ember, hanem isteni eredetű, óriás erejű nemzeti hős, akinek valamiféle isteni küldetése van: a végzet szemelte ki feladata elvégzésére. Az eposz végkicsengése nem lehet hát tragikus, optimistának kell lennie. Hangvétele tárgyilagos, előadásmódja a sok-sok epizód miatt részletező. Az eposzok formai szabályait az Iliászból – mint az eposzból vonták le. Ezek: az invokáció (égi lény segítségül hívása), az expozíció (a tárgy megjelölése a költemény elején), az enumeráció (seregszemle), a mitológiai apparátus (csodás elem, isteni beavatkozás), az eposzi bőbeszédűség, a nagy hasonlatok, állandó díszítőjelzők, ismétlődő kifejezések.

Eredetüket tekintve vannak naiv vagy népeposzok (pl. a Kalevipoeg), illetve műeposzok. A műeposz lehet nemzeti (pl. Zrínyi: Szigeti veszedelem), romantikus (pl. Byron: Don Juan), vallásos (pl. Klopstock: Messiás) és komikus eposz (Petőfi: A helység kalapácsa).

Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek” – írja egy helyütt Szerb Antal. Kiváló ízléssel megkomponált remekművek – szemben a meglehetősen laza szerkesztésű, inkább részleteiben élvezhető eposzokkal (Rámájana, Kalevala vagy Tasso: Megszabadított Jeruzsálem).

A homéroszi eposzok nemcsak az archaikus görög, de az európai irodalomnak is első írott versemlékei. Szinte érthetetlen, hogy előzmények nélkül két ilyen művet alkothatott egy nép. A két eposz „kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából” – mondja szellemesen Babits Mihály.

Ha elődei nem is, előzményei bizonyára voltak, csak az írásbeliség kezdeti fokán ezek nem maradtak fenn. Talán mert csak a tökéletest tartották méltónak a lejegyzésre, az utókorra való átörökítésre. Az írást ugyanis már ismerték, nemhogy Homérosz korában, de azelőtt hat évszázaddal is. Az írás tudománya azonban csak kevesek kiváltsága volt, a költők műveiket szóban adták elő. Ahhoz, hogy meggyőzően recitálják, meg kellett tanulniuk – s a legjobbakat tanulták meg, így csak ezeket jegyezték le később. Ilyenek voltak a trójai mondakört idéző dalciklusok. Ezek későbbi megfogalmazása az Iliász és az Odüsszeia, melyeket a hagyomány szerint Homérosz öntött formába.

E tudatos költői alkotások remek képet adnak a korabeli görögség mindennapi életéről, a mesterségekről, vallásról, a kultúra fejlettségéről. Jó példa erre az Iliászban Akhilleusz pajzsának leírása. Ezt a csodálatos remekművet Héphaisztosz kovácsisten készítette:

Ányos Pál (1756-1784): A csalfa szívnek megvetése

Forrás: www.sulinet.hu

1.
Hasztalan mászkálsz lábomnál,
Esmérem már szivedet:
Nincs helyed buzgóságomnál,
Mert megszegted hitedet.
Menj annak nyögni ölében,
Kinek leltél szerelmében
Édesb kellemetességet,
Mint nálam gyönyörűséget.

2.
Nem bízom színre magamat
Ezután ha szeretek;
Láng gerjessze fel lángomat,
Különben nem éghetek.
Még kék szemeknek sem hiszek,
Sem szóknak, melyek, mint vizek,
Kedvesek, míg csergedeznek,
S a lehellettel enyésznek.

3.
Legalább e hasznát vettem
Megcsalt szeretetemnek;
Noha többet érdemlettem, -
De ez elég szivemnek.
Te pedig, ha jut eszedben,
Mely nemtelen vagy szivedben,
Pirulj, s felejts el engemet.-
Háláld evvel hívségemet.


Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.