2014. aug. 6.

Gulyás Pál: Nyilas Misi visszajött Debrecenbe…


(Emlékezés Móricz Zsigmond utolsó debreceni napjairól)

1.

„Felső-Tisza-vidéki édes hangsúlyozása” – ahogy Kodolányi jellemzi egy „esti beszélgetés”-ében (Magyar Élet, 1942. október) – tüstént elárulta, hogy nem debreceni. S mi mégis úgy könyveltük el, hogy innen szakadt ki a nagyvilágba. Itt volt plánta a debreceni földben, talán éppen a Péterfia utcán született, a Simonyi út óakácai szomszédságában. Azok az akácok már régen a mennyei Hortobágyon illatoznak, Csokonai Vitéz Mihály uram és Főhadnagy Fazekas Mihály poéta úr palotája udvarán. Lilla hintázik alattuk, az éltető eszmévé finomult mennyei Lilla. Ott szavalja már óriás verseit Oláh Gábor is, a debreceni Peer Gynt. Valódi szivárványokat köt a dallamos sorok végére rím gyanánt; a mennyben minden lehetséges. S ennek az égi Debrecennek azóta tisztes polgára Móricz Zsigmond úr is, aki született vala Csécsén, 1879-ben. Szatmár megyében született, de újjászületett Hajdúban, annak is Debrecen nevezetű szigetében.

„Tanult Sárospatakon, Kisújszálláson, próbálkozott teológiával, jogászsággal, filozófiával, volt minisztériumi hivatalnok, de vágya és ösztöne ellenállhatatlanul…” – így számol be további földi útjáról a lexikon.

Egészítsük ki Schöpflin Aladár lexikon-mondatát:

„… ellenállhatatlanul Debrecen felé sodorták.”

Pedig faképnél hagyta Debrecent is, Debrecen is csupán egy adat a többi Móricz-adat közt. Harmadik gimnazista korában ácsorgott Petőfi ércszobra alatt a Kollégium hideg homályában. „Légy jó mindhalálig” c. diákregénye tüzetesen beszámol debreceni életéről. A Kollégium tanárai közül sokan fel is háborodtak ez ellen a regény ellen, különösen annak színpadi változata okozott meghökkenést. A színdarabot magam is láttam: valóban elég bohózat volt a tekintetes tanári kar a nemzeti Színház deszkaoltárán. Most már csak a nagy maszkokra és a parókákra emlékszem vissza. Mindennek megvan tudniillik a maszkja. Debrecenről pedig már évtizedek, sőt több mint egy évszázad óta súlyos maszkok vannak forgalomban. Maga Móricz Zsigmond is beállott a maszk-készítők közé: Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Arany, Jókai társaságában. De olvassuk csak a törzsökös debrecenit, aki tényleg Árkádiában született: Oláh Gábort. Olvassuk csak a Keletiek Nyugaton c. útirajzát. Micsoda Debrecen-maszkot dob országgá-világgá!

Mit mutat a debreceni maszk? Egy vastag, nehézkes alakot, aki lomhán mászik Basahalma por-Hádeszében. Tele van szalonnával és paszullyal a belső alkotmánya, szalonna belül és szalonna kívül. Elbizakodott, mint egy orángután. Szinte trombitál torkából-tokájából a „táj” önérzete: ez a táj csupa háj. Még a Csokonai szobrát is hájjal keni be, hájasan büszke rá…


2014. aug. 2.

Gulyás Pál: Három nyári emlék



APÁM

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomáson egy akácos erdőn
keresztül kellett haza tartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.

Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák előtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
„Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
Érzem erős szívének dobbanását.

(Bocskaykert, 1927. nyarán)

ÖRÖK ÁLOM

I.
Mindenkit az álom kerül,
az álom mindenkire rászáll.
örök álomról álmodik
az illatos esti virágszál,
álmodik a fű és a kő,
a holdban álom leskelődik…
És mégis az egész világ
az álom ellen készülődik:
nézd, a sivító csecsemő
az álom ellen született meg,
az álom ellen dübörög
ágyúja a bús hadseregnek,
az álom ellen szalutál
a tábornok s vitézlő káplár…

Mindenkit az álom kerül
s az álom mindenkire rászáll.

II.
Apámmal mostanában én
mindennap elbeszélgetek.
öreg ember az én apám,
de néha mint a fergeteg
kitör, úgy mint gyermekkoromban,
aztán, alig ügyelve szómra,
behunyja fáradtan szemét,
az örök lomba fogózva.
Valamikor rengett a föld,
ha ment előre biztos útján,
úgy dobta fel életemet,
mint a piros lávát a vulkán.

Most már ezüstlevelű nyár lett,
ezüstösen csillog feje,
ezüst fény csengeti körül:
az örök álom kürtjele.

(Bocskaykert, 1937. júl. 20.)



VÉGSŐ FÉNY

Valamikor karján emelt fel
és úgy hintázott velem.
Most a Föld emeli karjára,
mert ő a nagy fejedelem.

Egyedül hallgat a szobában.
A Föld határán lebegő
Nap fénye hajlik homlokára,
a végső fény, a lemenő.

(Debrecen, 1941. aug. 13.)

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLII. évf. 1942. 42. szám

Zivuska Andor: Kis pacsirta



Kis pacsirta száll az égre,
Ezüst csengő szava zeng…
Mi is vagy te, kis pacsirta!...
Zengő szavad mit jelent!

… Vagy a lélek tiszta vágya:
Mely lobogva égre száll;
Küzdő ember lelke mélyén
égre ívelt ideál!

Vagy a frissen tört barázdán
Szent jövőbe szállt remény!...
Vagy az égi hárfa húrján
Csendülő dal, - költemény!

Vagy a hajnal bíborában
Gyúlt királyi gondolat,
Mely az élő hitbe fonva
Égre szállni, - szárnyra kap!

… Vagy az Isten mosolyából
egy sugár, mely dalba cseng…
Vagy a földre vissza-omló
Égi béke – idelent!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLII. évf. 1942. 42. szám

Zivuska Andor: Sebzett szívekhez!



Ne mondjátok boldognak azt,
Aki könnyet soh’se ejtett;
Ki nem ismert forró vágyat:
Halálosan mély szerelmet!

… Aki mindig meggondoltan,
Csak a szürke porba lépett…
Kit a hideg ész bilincsén:
Rabszolgaként vitt az – élet!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLII. évf. 1942. 42. szám

Sz. K.: Édes anyám…



Kép forrása: www.tankonyvtar.hu

(Az eredeti helyesírás meghagyásával!)


Édes anyám bölcsődala,
Ujra véllek hallani.
Viszszatérnek gyermekkorom
Rég elveszett álmai…

Vagy csalódom, s más ez ének:
Tán a szellők sohaja,
Tán a reszkető lomb alatt
Zengő patak moraja.

Tán a megtérő tavaszban
Egy madár első dala
Melyre hő szivemmel együtt
Reszket a lomb fátyola.

Tán pusztában bujdosónak
Viszszazengő méla dal,
Mely az elhagyott oázok
Csendes szellőjébe hal.

Tán egy emlék, mit a boldog
Szerelem hagyott nekem:
Az első csók, vagy az első
Dobbanás a sziveken.

Tán a legfényesebb álom
Mit a költészet teremt;
Fényes mint a napsugára
S mint holdsugár, tiszta, szent…

Oh nem, oh nem! A természet,
Költészet vagy szerelem
Istenálmot nem adtak még
S nem is adhatnak nekem.

Oh a sziv csak egyszer boldog
Míg nem ért és nem szeret.
- E kor viszszaálmodása
A legszebb emlékezet!

Édes anyám bölcső-dala…
- Oh mi is lehetne más:
Fájdalomban, szenvedésben
Örökös vigasztalás!

Forrás: Csokonai Lapok 13. szám, 1850. aug. 14., Debrecen