2014. febr. 28.

Dante Alighieri (1265-1321): Isteni színjáték

A legrégebbi ismert Dante képmás


Korszakos jelentőségű olasz költő; toszkán-olasz és latin nyelven írott filozófiai, politikai és nyelvészeti tárgyú művek szerzője.

Firenzei nemesek és módos céhpolgárok nagy múltú családjából származik. Politikai érdeklődése, korai elkötelezettsége a mérsékelt pápapárt, a „fehér guelfek” mellett – a ghibellin császárpárt mellett -, vagyis részvétele a XIII. sz. végi, XIV. sz. eleji invesztitúraharcokban: családi tradíciókból is következik.

Dante első találkozása Beatricével a Ponte Santa Trinita hídnál. Henry Holiday 1883. olajfestménye (140 x 199 cm). A festmény a liverpooli Walker Art Galleryban van kiállítva
Forrás: wikipedia.org

Szülővárosának, Firenzének szerzetesiskoláiban kezdi tanulmányait; retorikában és filozófiában az enciklopédikus tudású Brunetti Latini volt a mestere. Talán Bolognában, a kor leghíresebb egyetemén is végzett stúdiumokat. Fogékony szellemű ifjú volt. Alig tizenkét évesen ismerte meg az előkelő F. Portinari gyermeklányát, Beatricét, aki iránt életre szóló plátói szerelem ébredt benne, életformálóan nagy szenvedély, mely a lány, majd a korán férjhez adott assz9ny 1290-ben bekövetkezett halála után már-már vallásos-misztikus tartalmú áhítattá légiesült. Korán jelentkezik Dante költői fogékonysága is. Kibontakozásában szerepet játszhatott baráti köre is: művészek, költők, muzsikusok inspiráló társasága. „Égivé” lényegített szerelmi élménye nem akadályozta meg „földi” kapcsolatok létesítésében és abban, hogy 1293-ban – talán családi ösztönzésre – feleségül vegye a gazdag Donati famíliából származó Gemmát, aki több gyermeket szült neki.

Dante száműzetésben (Ismeretlen festőművész műve )

Guelfpárti politikusként veti magát Firenze közéleti küzdelmeibe; ám vezető eszméje kezdettől fogva az az álom, hogy a Római Birodalom méltó örököseként létrejön majd az egységes Itália. Ezért nézi megvetéssel a pápai trón méltatlan birtokosait, az egyes pápák morális züllöttségét, kufárlelkületét, politikai intrikáit. 1300-ban Firenze guelfpárti priorja; ám közéleti szereplését m,ár 1301 végén kerékbe töri a „fekete” guelfek uralomra kerülése. Őt magát VIII. Bonifác pápa intrikáinak következtében fosztják meg méltóságától, kényszerítik száműzetésbe, ítélik – távollétében – halálra. Számára nincs többé visszaút Firenzébe; emigrációban kénytelen leélni hátralévő éveit. Elméleti munkásságát új eszme szolgálatába állítja: a világi császárpárti ghibellinek teoretikusa, a polgári érdekekkel összhangzó abszolutizmus hirdetője, VII. Henrik német-római császár párthíve lesz – egészen a császár korai haláláig (1313). A firenzei köztársaság ekkor már amnesztiát adott volna nagy hírű fiának, ám az nem élt vele, lealázónak tartotta a feltételeket. 1318-ban Ravennába költözik, az ottani irodalomtámogató fejedelmi udvarba. 1319 után Veronában keres és talál új pártfogót, Can Grande Della Scala személyében, aki az itáliai ghibellinek pártvezére; 1320 táján befejezett grandiózus fő művét, a Színjáték-ot neki ajánlotta; az „Agár”-nak, a Nagy Vadászebnek (Can Grande), aki reményei szerint elűzi majd az Itáliát fenyegető fenevadakat. 1321-ben  diplomáciai küldetésből vállalt velencei útjáról betegen tér haza Ravennába. Ott halt meg, ott nyert végső nyugalmat. A firenzei Santa Croce-beli síremléke jelképes; a szeretett város ezzel akarta kiengesztelni legnagyobb – lázadó – fia nyughatatlan szellemét.

Dante igazi hírnevét írói életműve teremtette meg. Első, valóban jelentékeny, világirodalmi rangú műve, Az új élet (La vita nuova, 1294) egyfajta lírai regény, verses-prózai önvallomás, középpontjában a Beatrice-élményt 31 válogatott szonettben, balladában és canzonéban költőileg olasz-toszkán nyelven megörökítő verskoszorúval, valamint a verseket kiegészítő, allegorizáló prózai magyarázatokkal. A dolce stil nuovo, az „édes új stílus” itt törte át a trubadúrköltészet konvencióit, és vált a lírai Én tág spektrumú megjelenítésévé. A befejezetlenül maradt Convivio (Vendégség, 1305 és 1308 között) a platóni dialógusformát tölti meg a reneszánsz ember új élettartalmaival, az  új emberi „virtus” meghatározása érdekében. Latin nyelven íródott a De vulgari eloquentia (A nép nyelvén való ékesszólásról, 1305-1306); a tanulmány a nemzeti nyelv kultúráját az egységes nemzet modelljeként jellemzi. A De monarchia (Az egyeduralom, 1314 és 1320 között) filozófiai-politikai traktátus emez egységesülés lényegéről és módozatairól.

Dante igazán korszakalkotó nagy műve mégis a Színjáték, a La Commedia, amelyet az első Dante-életrajz írója, Boccaccio illetett először a Divina, Isteni jelzővel. Három részre tagolódó száz éneke mintegy negyedszázad alatt jött létre, végleges alakjában bizonyíthatóan 1307 és 1320 között. A roppant világköltemény voltaképpen egyetlen vízió a magát és saját üdvösségét kereső újkori emberről és emberi nemről. Mind szellemi tartalmát, mind költői alakba öntését tekintve művelődéstörténeti határkő. „A modern (újkori) költészet szükségszerű törvénye… hogy az individuum valamilyen egésszé formálja a világ ama részét, amelyet lát, és a kor anyagából, történetéből és tudományából megalkossa a maga mitológiáját… Ahogyan a régi világ (az antikvitás) általában a nemek világa… ahol a különösség a kiindulópont, amelynek általánossággá kell válnia… Éppen költeményének teljesen individuális, semmi máshoz nem  hasonlítható volta miatt mondhatjuk el Dantéről, hogy ő teremtette meg a modern költészete.” (Schelling: Dantéról, filozófiai vonatkozásban, 1803) „Jelentésének” rétegeiről, értelmezésének összetettségéről maga Dante szól a Convivio allegóriaelméleti fejtegetéseiben: „… mindig a betű szerinti értelemnek kell elöl járnia… nélküle lehetetlen lenne a többit, különösen az allegorikust felfogni. Lehetetlen… eljutni a belsőhöz… az alakhoz az anyag előkészítése nélkül, amelynek az alakot fel kell vennie.” Az Isteni Színjáték ebben a tekintetben minden idők legmonumentálisabb költői allegóriarendszere. Megértéséhez a középkori teológia ember- és világképismerete éppoly kívánatos, mint a modern individualizmus új életfilozófiája, középpontjában az emberi önkibontakozás végtelen erőinek tudatosítása. Mindenesetre a pokoljáró költő, aki a poklon és a purgatóriumon mint megkerülhetetlen kerülő úton át jut el a paradicsombeli üdvözültséghez, költő a szó hangsúlyos értelmében. Az „édes j stílus” lírája, egészen a külső forma tercináiig (a nevezetes rímképlet: aba, bcb, cdc és így tovább), a legszervesebb egységet alkotja a műfajilag besorolhatatlan világköltemény emberi tartalmával, az új bensőséggel, amely az emberi sorsok, jellemek, helyzetek roppant példatárát egységes, homogén világgá teszi.


 Az Isteni színjáték 1472-es kiadása 

Az Isteni Színjáték mindmáig felül nem múlt színvonalú magyar fordítását, egész fordításirodalmunk e legnagyobbszabásúbb alkotását Babits Mihálynak köszönhetjük (Pokol, 1912; Purgatórium, 1920; Paradicsom, 1922). Utolsó kiadás: B. M. Művei, Budapest, 1986.)


ISTENI SZÍNJÁTÉK

Pokol

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Látomásos vallomással kezdődik a nagy Színjáték. Benne a Költő az Élet őserdejében eltévedt Ember – nemcsak önmaga – sorsát idézi meg.

Álmodozva járt-kelt, talán így téveszthetett utat. Kijutni a kusza vadonból mielőbb, kijutni a fénybe, a csillagokig: merre tartson a riadtan ébredő? Egy hegygerinc magaslik előtte. Kész lenne megmászni, ám félelmetes fenevadak állják útját. Előbb egy fürgén mozgó, foltos bőrű párduc; azután ijesztő bozontú oroszlán; végül egy horpadt hasú nőstényfarkas. Egyedül nem boldogul velük. Menekülnie kell a bestiák elől. Visszajut a napvilágtól érintetlen völgybe, a sötétlő homályba. Egyszerre nemes és hallgatag árnyalak bukkan fel előtte. Könyörülj, rajtam, bárki is vagy! Mily csodás: Vergilius, a hajdan élt költőtárs felel reményt keltő szavakkal, a példaképnek tekintett, csodált mestere zengzetes szónak és egykoron megesett rettenetes-fenséges dolgok költői elmondásának. Vigaszt önt most is az ifjabb társba. Majd jő, közli, egy Agár; az elűzi a fenevadakat. Addig is: javadra válik, ha követsz. A mennyek kapujáig vezethetlek, de oda csakis alvilági vidéken át visz az út. A Költő tudja jól, hogy tapasztalt kísérője akadt: olyan, aki mint költő adott hírt a Rómát megalapító mitikus hős, Aeneas alvilági útjáról és felemelkedéséről. De vajon lesz-e erő benne, a méltatlanban, a rettegőben, hogy kövesse a nagyszívű előd árnyalakját? Végig, a ki tudja, mily utakon?

Vergilius megnyugtatja a kereszteltek hitében élő, ám gyenge szívű utódot. Igaz, ő maga pogány lévén, nem juthatott az üdvözültek közé, bár makulátlan életet élt, de keresztség nélkül; most a lebegők között honos. De égi küldetést teljesít. Beatrice, az üdvözült hölgy kereste fel, kinek csillagszeme fénylett, kérve: segítsen a sorsüldözöttön, kihez szent szerelem fűzte hajdan a félig gyermek ifjút; Beatricét pedig maga az Istennek Anyja, Szűz Mária s a védőszent, Lucia késztette az elmélkedésen túli cselekvő segítségre. A Költőben feléled a fáradt virtus e szavak hallatán. Együtt vágnak ketten a rejtelmes útnak. Elöl halad az árnyalak, nyomában pártfogoltja.

Alig haladnak néhány lépést, s máris fölmagaslik előttük a poklok kapuja, rajta az elrettentő felirat:

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
………………………………………………..
Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel!”

Kézen fogva vezeti át a kapun a mester az ifjabbat. Még csak az első pokolkörbe lépnek, a pokol tornácára, s máris hallhatják a sírást, sóhajtást, a fogaknak csikorgását. Vergilius felvilágosítja az elérzékenyülésre hajlamos társat: megvetésre méltók szenvednek itt. Ők az életbeli közönyösök; nem jellemezte őket se hideg, se hév, se bűn, se erény – nem kellenek hát sem égnek, sem pokolnak. Ne többet róluk, nézd meg és menj tovább! Így is tesz a Költő, csak röpke pillantást vet egy ismerősre, aki merő gyávaságból lépett vissza a legutóbbi pápaválasztáskor gonosz lelkű riválisa javára. Részvétre méltatlanok köre ez.

Egy folyó partjára jutnak ezután. Acherón a folyó neve, Charón, a mogorva révész csak az égi parancs hallatán hajlandó átvinni a két pokoljárót. Nemesen szomorú lelkek hona ez, ahová először lépnek. Nem bűnös, éppenséggel tiszta lelkű nép lakja. Ők a keresztség nélkül éltek. Maga Vergilius is idevalósi. Egykoron a Megváltó ugyan kiszabadította innen az Ótestamentum nagy alakjait, Ádámon és Éván kezdve Izraelig és az ő gyermekeiig, hogy magával vigye őket a mennyekbe. De itt maradt mindörökre a hajdani tudomány és művészet sok-sok jelese, nemes lelkű pogányok, mint Homérosz, Horatius, Ovidius, Lucanus (ők már ismerősként üdvözlik Vergiliust és most hatodiknak az általa gyámolított új társat), ismert hősök árnyai, mint Akhilleusz, Aeneas vagy Szaladin, a szultán; a filozófusok tiszteletre méltó csapata, legelöl Arisztotelész, mellette Szókratész, Platón, Diogenész, továbbá a nagy Arisztotelész arab magyarázói: Avicenna, Averroes.

Most már a pokol belsejében vezet tovább az út, az újabb, második körben. Itt már igazi bűnösökkel találkozhatni, ha nem is elvetemült gonosztevőkkel. Elsőként föltűnnek a mértéktelen szerelmi szenvedély okán elkárhozottak. A pokollakók büntetése elvben nem egyéb, mint a földi bűnökhöz vezető lelkiállapotuk folytatódása – ad abszurdum, a legmagasabb hatványon és a végtelenségig. Mitől szenvednek a tiltott szerelem rabjai? Egykori szenvedélyük sötét árnyéka vetül túlvilági létükre: szűnni nem akaró szélvihar kergeti őket ide-oda. A bujálkodók, a nagy paráznák is így bűnhődnek: a szabados életű Semiramis, a kéjsóvár Kleopátra meg az olthatatlan szenvedély hőse: Trisztán. A Költő nem tudja leplezni mély megindultságát, amikor egy szerelmespárral találkoznak. Paolo és Francesca égi törvényt sértett, de embernek nehéz pálcát törni fölöttük. Ők a bűnhődésben is együtt maradhattak, amiként egyek voltak a földi szerelemben. Francesca meséli el házasságtörésük és haláluk szomorú történetét. Együtt olvasták Lancelot és Guinevra mondáját, egészen addig, míg Paolóban és fivére asszonyában fellángolt a testi kívánás, olthatatlanul. Csókjában forrtak össze, aznap nem olvastak többet. A megcsalt férj felfedezte szerelmüket, és bűnös dühvel végzett velük. Paolo zokog az elbeszélés alatt, hisz

… Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időkre
nyomorban (…)

A Költő is átéli ezt, eszméletét veszti a gyászos embersors hallatán.

Az újabb – harmadik – körben mocskos hó és eső záporozik a falánkság hőseire, kik ételben s italban voltak mértéktelenek. Testüket mitologikus szörnyeteg marcangolja. Egyikük megint egy ismerős: Firenze egykori polgára, egy újgazdag tivornyázó.

A negyedik pokolkör bejáratát Plútusz őrzi, a mértéket nem ismerő gazdagság mitikus uralkodója. Sátánnyelven üvöltve próbálja elriasztani a két vándort. Ám őt is elhallgattatja Vergilius dörgő szava. Furcsa látvány tárul most a Költő elé: a kárhozottak tébolyultan keringő két csapata. Az egyik félkörben a tékozlók, a másikban a fösvények menete kavarog; mindegyik mellén nehéz súly, tán pénzzel teli zsák, úgy vonulnak egymással szemben, és verődnek egymáshoz szüntelen. Arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult; soknak csak kopaszra nyírt feje búbja jelzi, hogy pap vagy kardinális volt földi életében.

Az indulataikat fékezni nem tudók, a vad haragban éltek csoportja vonja ezután magára a figyelmet. Ez már a pokol ötödik köre. Az újabb alvilági folyó, a Styx mocsarában fetrengenek e kárhozottak, nyakig a sáros lében is egymás ellen acsarogva. Az eltompult szellemű érzéketlenek viszont, akik az életben semmiféle érzelmet nem nyilvánítottak környezetükről, a mocsárlé alján zsúfolódnak egymásra; nekik csak sóhajukat sejthetni, amint buborék formájában jut a víz felszínére.

A vándorok megkerülik a fortyogó indulatoktól és bamba érzéketlenségtől habzó, bűzös mocsárt. Egy torony tövében várja őket a nagy hangú Flegias, a Styx révésze, aki átszállítja őket a túlpartra. Máris felködlik a láthatáron Dis városa, az igazi pokolmélyi kín-város. Vasból való falai örök tűztől vöröslenek. Démonok és fúriák állják útját a látogatóknak. Micsoda látomás!

Ó ti, kik éltek józan értelemben,
lessétek, mily tan látható keresztül,
elfátyolozva különös rimemben!

Bizony, Vergilius is befogja kezével védence szemét; élő ember nem tudná elviselni a titkot, amelyet a halottak városába való belépés rejt magában. A pokol hatodik körébe jut most a kélt vándor. Nyitott sírokban kínlódnak itt a kárhozottak, s a tüzet, amely őket emészti, nem külső forrás táplálja, hanem valami rejtelmes erő, a sírok mélyéből felcsapó lángözön. A főeretnekek bűnhődnek itt, akik gőgösen szembefordultak az isteni akarattal. Néhány ismerős alak itt is szembeötlik. Elsőként Farinata; őt a Költő a firenzei pártharcokból igencsak ismeri. Konok ellenállását még a pokol sem tudta megtörni. Egy másik sírlakó, Guido Cavalcanti meg maga ismeri fel az egykori barátot; ő, a hitetlen, sírva tudakolja szeretett fia hollétét. Válasz nélkül halad tovább a két pokoljáró az egyre mélyülő körben. Az utolsó sírban egy pápa ég a kárhozottak között: az eretnekségre tért II. Anasztáziusz.

Irtózatos bűzt áraszt a következő kör, a hetedik. A vad Minotaurusz által őrzött bejáratához meredek lejtő vezet. Az erőszakosok bűnhődnek itt, három egymástól elkülönített csoportban. Az elsőben vérpatak hömpölyög, benne azok a nyomorultak, akik életükben felebarátaik ellen követtek el erőszakot: gyilkosok, rablók, zsarnokok. Senki nem menekülhet a rémes fürdőből: a parton kentaurok csapata zúdít nyílzáport arra, aki menekülni akarna. Így fő a kínokban Attila, ki Isten ostorának szerepében tetszelgett, csakúgy, mint a hírhedt firenzei útonállók. Még rettentőbb a szomszédos, sötét fákkal teli liget. Itt senyvednek az önmaguk ellen erőszaktevők: az öngyilkosok. Szem nem látja őket, kínjukat csak fül érzékeli. A Költő ágat tör az egyik cserjéről; a fekete törzs egyszerre feljajdul: miért tördelsz?

Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,
másik vége forrva kezdene nyögni
s kitörő bugyboréktól sisteregne:
úgy szó és vér innét egyszerre jött ki.

A harmadik csoport bűnösei Isten ellen követtek el közvetett vagy közvetlen erőszakot. Rájuk tűzeső permetez szünetlen, lábuk alatt lángot vet a homok. Külön is magára vonja a tekintetet itt, az istenkáromlók között a tűzeső ellenére hanyatt fekvő vad alak, Capaneus, aki megvető hangon kiáltja ki a kárhozottak titkát: „Ki élve voltam, az vagyok ma halva!” Odébb újabb alvilági folyó tűnik elő, az égő vizű Phlegetón; ez is, m int a többi, a gyötrelmesen bűnhődők könnyéből fakad, és a Kocitus rettentő tavába torkollik. A gátoldalon a Költő megpillantja a természet ellen vétők csapatát: a szodomitákat, a fajtalankodókat s köztük egy közeli ismerőst, egykori tanítóját, Bruneetto Latinit. Az gyűlölettel átkozza egykor közös hazájuk, Firenze háládatlan népét, és dicső jövőt jósol az ő balsorsán szánakozó volt tanítványának. Nem ő volt az egyetlen ismerős e pokoli tájon; sokan bűnhődnek itt, akik nagy hírnévnek örvendtek a firenzei földön, köztük jó néhány hírhedt uzsorás; ők is a természet ellen vétettek, kamatokkal terhelve adósaikat.

A pokol pedig egyre mélyül és szűkül, akárcsak egy tölcsér. A borzalmakkal szegélyezett út most újabb szakadékhoz vezet, s ott feltárul a nyolcadik pokolkör. Újabb szörnyeteg bukkan elő, Gorgosz, a család pokoli világának őre és jelképes lénye: emberarcú, kígyótestű bestia. Vergilius parancsára ő viszi át a tűzfolyón a vándorokat, akik különös tájra érnek most. Rondabugyrod a neve, s lakója sokféle csaló: egy gyűrűkre tagolt sziklarét ennek talaja, amely koncentrikus körökben lejt a középpont, a mély kút felé. Az első bugyorban hírhedt kerítők hada; szarvas ördögök korbácsolják pőre testüket. Köztük láthatni Iasónt, az ókor híres nőcsábászát csakúgy, mint a bolognai Venedicót, aki saját nővérét szerezte meg kerítő praktikával a ferrarai grófnak. A másodikban a hízelgők hánykolódnak ronda ganajban. A harmadik pokolbugyorban a pénzsóvár simoniákusok kínlódnak fejjel lefelé, térdig kőlyukakban, talpukat izzó tűz süti irgalmatlanul; az egyházi méltóságokkal kufárkodók között bűnhődnek az aljas üzletekbe keveredett egyházfők is, így az Orsini családból való III. Miklós pápa. A negyedikben csalárd jósok és varázslók bűnhődnek, földi bűneikhez méltó módon: fejük hátrafelé fordul, vezeklő útjukon is hátrafelé menetelnek. Az ötödikben szurokban főnek azok, akik hivatalokkal, főúri kegyekkel üzleteltek-kereskedtek; vasvillás ördögök ügyelnek rá, hogy ki ne bújjanak a forró masszából. A hatodik bugyor ama csalók bűnhődésének helye, akik szenteskedtek, képmutatón jeleskedtek földi életükben; itt lenn súlyos, izzó ólomcsuhát kell viselniük, abban tipegnek mindörökre. Toszkán ismerős közöttük is szép számmal akad; de itt kínlódik Kaifás főpap is, aki „a nép javáért” javasolta „egy ember” – Krisztus – feláldozását. A heteikben mérges kígyók mardossák a kárhozatra vetett rablókat és tolvajokat, jelesül, a szent helyek megdézsmálóit; kígyómarás égeti, emészti itt a testet, ám főnixként a hamvakból új test támad, s azt újabb kígyómarások gyötrik. A nyolcadik bugyor a gonosz tanácsadók tűzköre; itt minden lángnyelv egy-egy bűnhődőt rejt magában; Odüsszeusz és Diomédész testét kettős lángnyelv övezi: együtt mentek a csatába hajdan, most együtt égnek a pokolban. A Költő nyomatékosan kéri vezetőjét: hadd válthasson szót az ókor Homérosz által megörökített hőseivel. Okkal teszi, mert Odüsszeusz, a legendás antik utas, bár a kárhozat tüze emészti, mégis kimondja lelke szenvedélyét: „… Látni világot, emberek hibáját, / s erényüket, okúlni, mennyiféle.” Ezért vállalkozott utolsó útjára is:

„Ó társak, bár veszélyek ezre víjja
sziveteket, mégis Nyugatra hágtok
……………………………………………..
Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!”

Erről az útról Odüsszeusz, a bátor kaland szerelmese már nem tért issza soha többé az övéihez.

A kilencedik bugyor következik: itt a viszályszítók, a botránykeltők vánszorognak körbe-körbe. Egy ördög metszi fel kardjával belsejüket, belük lábuk között lóg, májuk kilátszik, arcuk is kettészelve: aztán a seb beheged, hogy újra megszaggattassék – amint szakadást idéztek ők is, e kárhozottak, földi életükben. Mohamed így vezetek, miként Ali is, a veje és a Költő más ismerősei, kik a drága Firenze megosztásában jeleskedtek. Bertran de Born, a provence-i trubadúr fej nélkül menetel, fejét kezében hordja: apja ellen lázította a fiát fenn a földön. Az utolsó bugyor, a tízedik, undorító rühesekkel van teli. Hamisítók, hazugok és képmutatók kínlódnak itt; ronda sebeiket maguk tépik-szaggatják körmükkel, miközben olthatatlan szomjúság kínozza őket. Ide került Putifárné csakúgy, mint Szinón, aki Trójába csempészte álnokul az ajándék falova t, de Ádám mester is, a toszkán városokban elhírhedett forinthamisító, aki most kénytelen tűrni, hogy a trójai csaló dühében olyat vágjon fölpuffadt hasára, mint dobverő a dobra.

Rondabugyrod szélső peremén, egy szirtfalon átlépve jut a két pokoljáró az igazi aljanépség közé, a pokol legmélyére. Az árulók bűnhődnek itt négy beszédes nevű alosztályban: Kainában a testvérgyilkosok, Antenorában a hazaárulók, Toloméában a barátaikat, Judeccában a legnemesebb jótevőiket eláruló júdások. Ez a hely nem a tűz, hanem a jég birodalma; itt a legborzasztóbb bűn a legborzasztóbb testi-lelki kínokkal büntettetik. A Kocitus tava e bűnhődés helye, ennek jégpáncéljába belefagyva kínlódnak a legbűnösebb kárhozottak. Ők is földi életük aljasságát termelik újjá a poklok fenekén. Ugolino a pisai ghibellinek vádjai szerint várakat adott el, hazáját árulva így. Már földi életében elkezdődött bűnhődése. Börtönbe vetették, és kisgyermekeivel és unokáival együtt éhhalálra ítélték. A pokol mélyén maga számol be életéről és kínhaláláról;  fertelmes éhségtől mardosva saját véreit falta föl a tömlöcben. A pokolban ellenségének, Ruggieri érseknek a koponyáját harapdálja a gyermekgyilkos nyomorult. Idáig süllyedt hát az ember és az emberi nem!

Tovább, egészen az inferno legmélyére. Ott láthatni jégbe fagyva Dist magát, Lucifert, akit lázadása tett angyalból fősátánná. Három feje mintha megháromszorozná a fagyhalál rémségeit. Denevérszárnyai viharrá fokozzák a jeges leheletet. Méltó társa a leírhatatlan kínban a Mesterét eláruló Júdás, valamint az antik Róma Caesarjának gyilkosai: Brutus és Cassius.

Talpra! – kiált most Vergilius a döbbenettől félholt Költőnek. A pokol mélypontja egyszersmind a kiutat is megmutatja: a Golgotához vezető titkos utat. Nincs idő pihenésre. A földgömb másik oldala, az ellentétes pólus végre elérhető közelségbe került. Így jutottunk ki a csillagokhoz.

Purgatórium

A pokol tölcsérszerű mélyéből a planéta túloldalán juthatni újra napvilágra. Óceán terül el ott, közepén egy szigetszerű, csonkakúp alakú domb, oldalán körbefutó, teraszokká szélesülő utakkal, lépcsőkkel, amelyek az alacsonyabban fekvő körből a magasabban fekvőkbe vezetnek, legfelül pedig egy platón az Édenkert. A purgatórium egyes köreiben vezeklők ide tartanak, itt nyerik el bűneik végső bocsánatát, az üdvösséget. Ezen az emelkedőn vezeti a Költőt felfelé hű útitársa és mestere, Vergilius.

Ezen a merőben másféle tájon, a kiteljesedő Szabadság színekben gazdag országában is van egy jelképes őr: a sztoikus Cato, aki a pogány világban legközelebb jutott a keresztényi erkölcshöz. Vergiliusnak ő adja a jó tanácsot: mossa tisztára a Költő arcát, amely a pokolbeli úton beszennyeződött. Így történik. Hajnal hasad. Serényen útnak ered a két vándor. Angyalszárnyak mozgatta csónakokban sok-sok tisztulásra váró lélek; a boldogság előérzetével szent zsoltárt énekelnek: „Amint Izrael kiszabadult Egyiptomból…” Ismerős itt is akad, egy Casella nevezetű. A Költő muzsikus barátja volt a földi életben; összeölelkeznek, majd a kétszeresen is boldog árnyalak örömében rázendít egyik maga szerzette dalára: „A Szerelem mely szólogat szivemben…” A mennyei révész, az agg  Cato azonban feddő hangon szól az énekesre és hallgatóságára: nem helyénvaló itt a révült ácsorgás, majd, utatok végén, ha szemtől szembe megláttátok Istent, akkor lesz okotok-módotok így múlatni az időt. Indul újra a menet, indulnak a purgatórium hegyét megmászni kész látogatók is. Ragyog a reggeli nap; igaz, csak a Költő teste vet árnyékot a földre, kísérőjének, a szellemalaknak itt nincs árnyéka.

Az első kör felé megint egy ismerős irányítja lépteiket udvarias szókkal. Manfréd ő, Szicília egykori királya. Ő ad felvilágosítást az első körben vezeklőkről is: egyházi átok sújtotta őket életükben, ám bűnbánó imáik meghallgatásra leltek. Ezeket a hanganyagok menete követi, majd azoké, akik végső órájukig bűnben éltek, ám az utolsó pillanatban bűnbocsánatot nyertek. Sok itt is a földről ismerős szellem; alig győzi a Költő szóval tartani az egykori társakat. Van, aki hozzátartozóinak izen, s van aki ily kifakadásra készteti a Költőt, egykori eszme- és polgártársát:

Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,
kormánytalan hajó vad förgetegben,
világnak nem úrnője, csak rimája:
……………………………………………..
Aj, bitang nép, ma is hű lenne lelked,
és hagynád Caesart ülni az ülésben,
ha az Isten szavait nem felejted.

A Költő ódája ez az áldott és átkozott Itáliához, reménytelen honszerelme tárgyához. Végül mégis győz benne a reménykedés, hiszen purgatóriumi tájon jár: Firenze,

Örülj, mert van okod, mert Béke áldja
és Bőség áldja földed és Okosság;
valót mondok, s az eredmény beváltja.

Továbbvezet a jó Vergilius; most virágos völgybe érnek. Csudálatos hely ez:

Aranyt, ezüstöt, égő pomagránát
vérét, smaragdon frisstörésű színt,
kék indigót, s az ind csillámfa hámát
fű és virág éppúgy legyőzte mind
színnel a partöbölt tarkázva ottbent,
miként a nagy legyőzi a kicsinyt.

A tisztulásra váró szellemek a Salve Reginá-t éneklik a völgyben, miután itt mintegy lezárul az előpurgatórium. Csupa fejedelmi alak várja itt a feljebb jutást, köztük Habsburg Rudolf, Ottokár, a derék cseh, Merész Fülöp, a francia, a horgas orrú Anjou Károly: megannyi küldetéses vezér, akik hanyagságukért vezekelnek itt. Közben beáll az éjszaka. Két angyal száll alá az égből, izzó karddal kezükben, hogy elűzzék a leselkedő kígyókat. A Költő álomba szédül. Álmában egy sas jelenik meg előtte, hogy magasba ragadja. Felébredve látja, hogy valóban elragadtatott, de nem az álombeli sas vitte magasabb tájra, hanem saját védőszentje, Szent Lucia. Így folytatja útját a két vándor immár a purgatórium belső köreiben. A Költő hét P-vel megjelölve homlokán, lévén itt ő is „peccatum” – főbűn – hordozója, akinek hétszer kell megkerülnie a purgatórium hegyét.

Belépnek a nyitott kapun, felmásznak a sziklába vájt, meredek járaton, s hallják a Te Deum dallamát: íme, az első körben vannak. Súlyok terhe alatt görnyedve már jönnek is a kevélyek – ez az ő vezeklésük színtere. Megannyi márvány dombormű látható a szirtfalon, példázatok az alázat gyakorlására: az Angyal, aki üdvözli Máriát; Mária maga, Istennek szolgálóleánya; Dávid, a zsoltáréneklő. De hányféle esendő ember tolong itt! Mennyi gőgös nyomorult! Még művészember is akad itt szép számmal, például tehetségükre túlontúl is büszke sienai miniatúrapiktorok, párizsi fényfestők (illuminátorok) – ó, művészgőg hiúsága! S még a divat is nekik hízeleg:

„Lám, festészetben Cimabue tartott
minden teret, és ma Giottót kiáltják:
s amannak híre éjszakába hajlott.”

Bizony, kósza szél a hírnév; hol erre, hol arra fúj. Olyan a dicsőség, mint a fű színe: ma zöld, holnapra elsárgul.

Vergilius félbeszakítja a Költő elmélkedését, továbbhaladásra sürget. Közben egy angyalszárny egyetlen suhintással letörli az első P jelet; az első főbűntől, íme, a Költő megtisztult. Átkelnek a második körbe. Itt az irigyek várnak tisztulásra. Belőlük sincs hiány. Ez Niobe: valaha gyermekei szépségével kérkedett. Ott vannak a csodált Gigászok. Amarra újabb firenzei ismerősök, férfi és nő vegyest. Szempillája mindenkinek levarrva. Csak hallgatnak ők példabeszédet például az irigységből testvérgyilkossá lett Káinról; így tisztulnak meg a második főbűntől. Az angyal már a második P-t törli le a költői homlokról.

A harmadik körben a harag indulatában vétkesek vezekelnek. Ezeknek jobbulását a szelídség látomásai mozdítják elő, például vízió Szűz Mária szívjóságáról, amint szelíd szavakkal dorgálja a templom forgatagában elveszett Jézust, avagy Szent István vértanúról, aki végóráján az őt megkövező gyilkosaiért fordult imával az Úrhoz. A Költő azt tudakolja az egyik itteni szellemtől, bizonyos Marcótól, aki Lombardiában élte derék, de indulatos vitézi életét: miért oly romlott a világ, miért oly gyakori a bősz harag a földön, egyéneknél és népeknél egyként. A válasz megegyezik azzal, amit maga is tapasztalt odafent: rossz útra tért, romlottá lett a mai világ, mert rosszul kormányozzák fejedelmei. Róma romlását például jórészt az okozza, hogy ugyanaz a kéz tartja a pásztorbotot és a kardot, holott jó végre nem vezethet Egyház és Közhatalom egybemosódása. Újra angyalszárny lebben, s megint eggyel kevesebb a homlokon éktelenkedő P-k száma. Átléphet a két vándor a negyedik köre.

A jóra való restség: ez az újabb főbűn, amiért itt vezekelni kell. A javulás fő motívuma itt belülről jön; a lelkek valósággal rohannak, hogy jóvátegyék egykor volt tunyaságukat. Ugyanígy belső akarat mozdítja az ötödik körben veszteglőket, a fösvényeket. Ezek földön fekve éneklik a helyzetükhöz illő zsoltárt: „Földhözragadt az én lelkem.” Egy földre borultat megszólít a Költő: ki vagy? Latin nyelven jön a válasz: tudd meg, én Péter utóda voltam. V. Adorján pápa szólal meg; de nem ő az egyetlen egyházi méltóság, akinek fösvénységért kell a túlvilágon bűnhődni.

Aj, átkozott légy, ősi szukafarkas,
ki éhesebben vágysz, mint minden állat,
hogy mindeniknél több prédát csikarhass!

De itt vezekel a francia Anjou-királyok bűneiért ősük, Capet Hugo is; még a nagy Aquinói Tamás korai halála is az ő lelkükön szárad.

Ám egyszerre földrengés rázza meg a purgatórium roppant hegyét. Glóriát énekelnek most a vezeklők. A két vándor velük énekel, de remegve tudakolja, mi történt. A válasz megnyugtató: reng a sziklatömb, valahányszor egy-egy vezeklő lélek kijut a tisztulás köreiből, s felszáll a mennyekbe. Aki ezt közli velük, maga is költő volt a földi létben. Statius a neve, a római császárok korában élt, s ő is Vergiliusban tisztelte mesterét. A jó mester itt hallgatást parancsolva néz az élő költőre, aki viszont elmosolyodik. Statius most észbe kap. hát a szellemalak éppen Vergilius, a közös mester! Már-már lábához borul, elfelejtve, hogy csak árnyék áll előtte. Statius megrendülten nézi példaképét. Ő kíséri át a vándorlókat a következő körbe. Még megkérdik Statiustól, hogyan került a fösvények közé. Mosolygós a válasz: neki csak azért kell vezekelnie, mert nagyon is kerülte a fösvénységet. Az arany átkozott éhét emlegette ő is, Vergilius modorában; ő a túlság vétkéért vezekel.

Az angyal most is letöröl egy P-t a Költő homlokáról. Új körbe kalauzolja élő és holt társát a nyájas Statius. A hatodik főbűn, a torkosság rabjai keresik itt a megtisztulást. Illatos gyümölcseit kínáló almafát látnak, de a termés kézzel el nem érhető. Máris itt az alkalom az erény gyakorlására. Aztán jön egy menet: sovány testű, sápadt arcú mindenik; eredménnyel vezekelnek. S valaki örömtől repesve megint rászól a Költőre. Néhány éve meghalt sógora ő, Donato Forese, akivel együtt voltak Firenzében ilyen-olyan léhaságra hajlamos fiatalok. Neki is van miért vezekelni, nagyon is. Özvegye hő imájának köszönheti, hogy nem kapott súlyosabb penitenciát. De a purgatórium is elég, hogy elítélje az otthon honos erkölcsi feslettséget. Hisz hamarosan szószékről kell prédikálni a romlott firenzei nőknek: ne mutogassák bimbóstul keblüket! Mert ha nem: csont s bőrre fogynak majd, haláluk után hozzánk hasonlóan vezekelve! Lásd amott luccai barátnőd, Gentuccát, kinek canzonéddal viszonoztad szerelmét! Soványra aszott alakja bizonyíték. mit ért a ti édes új stílusotok. A költők folytatták útjukat; az angyal újabb P-t törlött le, jó okon.

A hetedik kör következett, az utolsó. Lakói a bujaság bűnét purgálják magukból. Itt viszont igazi tisztítótűz ég; óvatosan kell lépnie a látogatónak is, ha nem akar megpörkölődni. De ez mégsem pokoltűz többé. Az egykor bujálkodók itt himnuszokat zengenek a tűz kellős közepén, a Tisztaságért könyörögve, a szüzesség erényeit magasztalva. A provence-i líra művelői közül is ide került néhány. A Költő maga immár e főbűn P-jétől is tisztán léphet feljebb egy meredek lépcsőn. Eddig kísérhette őt jó szelleme, Vergilius; most viszont új vezetőt választhat magának: Beatricét, az Égi Hölgyest. Csillagos éjszaka lett. A Paradicsom küszöbén hajtja fejét álomra a sokat látott Költő.

Mit álmodik, akinek immár tiszta a homloka teljesen? Egy mennyei asszonyt lát a ligetes fennsíkon, az Egyház nagy védőasszonyát bizonyára, ki a Léthe folyó virágos partján sétál, a földi paradicsomban, Ádám és Éva egykori lakhelyén. Poéták hajdan Parnasszusnak hívták ezt az Édenkertet. Dalol az álombeli Matilda asszony, zsoltárt énekel. Boldogok, kiknek bűnei elfeledtetnek. Hét égő fa tűnik fel, igazában hét hatalmas gyertyatartó, égő gyertyákkal. Aztán csodás körmenet indul. Elöl a hét óriás gyertya, mögöttük hét roppant fénycsík, és fénypalástba burkoltan huszonnégy vén. Követi menetüket négy jelképes állat, köztük egy griff által húzott diadalszekér vonul. Színes ruhákban hölgyek kísérik a hintót, tánclépésben. Aztán megint vének, talán orvos és katonaember. Megint egy agg; az talán János, a Jelenések Könyvének írója. Megannyi allegorikus alak. Talán ugyanilyen a diadalmenet hősnője is, Beatrice, a vallásos szemlélet megtestesítője. Ám ő a Költő szemében most is őrzi lényének eredeti vonását. A gyermekkori szerelemben társ ő, szépségéből nem hiányzik a földi szem által észlelt s megőrzött sugárzó ragyogás. Nem csoda, hogy a Költő megindultan néz szemébe, remegve is; neki régóta az Új Életet jelentő csodás alak. Továbbra is minden álomkép. És álombeli az a menet is, amely ellenkező irányból közelít. A Nagy Parázna ül emitt az apokaliptikus sárkányon. Beatrice már levetette fátylát; az ő látványa szétfoszlatja a romlottság képeit. Jöjj, kövess gyorsabb ütemben! – így szól egykori szerelméhez. Emlékezteti a Léthe vizére, amelyből a Költő ivott, hogy minden múltat feledjen. Megjósolja: Isten elküldi majd azt, aki megöli a Szajhát és cimboráit. Elérnek az Eunoé partjára. Beatrice rendeletére a Költő megmerítkezik benne. A szent habokból kilépve új ember lett: tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.

Paradicsom

Beatrice, aki a Költő szemében az Égből jött, segítő-boldogító Sugár, fölfelé tekint, a nap, a fényesség felé, ahogyan rá, az ő szemébe néz a Költő. Egyszerre felszárnyalnak ketten, repíti őket az emberi lélekben szunnyadó vágy: kinőni a csak emberiből, hazatérni Istenhez. Szinte észrevehetetlen ez a szárnyalás. Az érzékek földi birodalmában felfoghatatlan, mint suhan fölfelé az égi szférákban két lélek. Nyolc csillagzaton, a Kristályégen mint Első Mozgatón vezet röppályájuk. Végcéljuk az Isten szemlélete, a mindent felölelő Empyrium. A Hold egén suhannak át először, mint fénylő ködgomolyon. Madonna, szól vezetőjéhez a kíváncsi ember, honnan a foltok a Holdban, honnan a Káin-arc, mit rajta a köznép látni vél? A tudásvágyat Beatrice szelíd hangú oktatása elégíti ki. Az érzékek csalnak, mint a kísérlet is bizonyítja, hangzik a felelet. Ősi erők munkálnak a csillagok mozgásában, miként a lélekben is. A fénysugárzás ereje különböző lehet a Hold tömegében; e különbözőség okozza a kisebb vagy nagyobb fokát a világosságnak. S hogy kiknek lelke lebeg eben a körben? Azoké, akik önhibájukon kívül lettek ebben vagy abban kevésbé tökéletesek. De boldog üdvözültek ők is. Egyiküket a Költő megszólítja; történetesen földi felesége, Gemma révén egyik sógornőjét. Piccarda – így hívják – szerzetesnő volt; ám durva fivére erőszakkal ragadta ki a klastromból, hogy nőül adja. Istenhez fordult ekkor hő imával a száz, s nemhiába: gyors betegség vetett véget földi megpróbáltatásainak. Így szól a rokon lélek, s Ave Mariát énekelve tovatűnik a fényözönben. Beatrice megnyugtatja hívét: az Égben minden hely üdvösség, az alacsonyabb szféra lakója sem csak rész szerint üdvözült. Ittléte csak szelíd intelem:

Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra!
Ne légy, mint toll a szélben! és ne véljed,
hogy szennyed bármely víznek mossa habja.

Eközben ők ketten már a Második Világban suhannak tovább, Merkur egében, oly szellemek között, akik serények voltak képességüket jóra használni. Justinianust szólítja meg itt a Költő, a hajdani cézárt, aki keresztény lett, s általa a Római Birodalomban keresztény erénnyé vált a régi virtus. Isteni kegyelem nélkül ez persze nem történt volna meg.

Korlátai közt az emberi élet
nem tud eleget tenni, sem elérni
alázatával oly mélységü mélyet,
amily magassat gőgje mert remélni.

Justinianus előadja az egész Római Birodalom történetét, kezdve Aeneas alapító tettével, minden viszontagságon át egészen a Császári Sas felszárnyalásáig; ez a történet egyszersmind a keresztény üdvtörténet alapzata.

Már a Venus egében röpülnek. Újra megszólal a hozsánna. Most a Költőt üdvözli egy, a földön igen szeretett barát, Anjou Károly fia, Martell Károly, akit – Itália egykori reményét – korán elragadott a halál. E szférában leltek otthonra Itália földjének szerelmesei, akik itt sem rejtik véka alá megvetésüket a hit meggyalázói iránt, üljenek bár a pápai trónuson. A túlvilág nem a mindent felejtő közöny helye, hanem az istenszeretettel egylényegű ítéletmondásé a földi világ dolgaiban, ennyiben: az emberszereteté. Lám, a Venus egében mint üdvösségre méltó kapott helyet egy olyan nő is, aki hírhedt volt erotikus vonzerejéről és a férfinép iránti szabados szerelmi életéről. De látta testvérén, Ezzelinón, a zsarnokon, mennyire torz lélek az, aki nemtelen indulat rabja. Ezért fordult el a bűnöktől, így lényegült át a testi kívánás igaz istenszeretetté. Most együtt táncolnak a boldog lelkek karában. És velük Falco, a hajdani trubadúrköltő Marseille-ből, aki sok szerelmi kaland után tért igaz hitre, s lett Toulouse-nak lánglelkű püspöke. Lám, a mai papok egy része, maga a pápa és sok kardinális mindennel gondol, csak nem Názárettel. De Róma megtisztul még, csak bízzad a jövőre!

A Költő eközben már a Napba szárnyal megdicsőült szerelmével, az egyre fénylőbb arcú Beatricével. Jóról a Jobbra jutnak így, az üdvözültek újabb csapatába; kardaluk igazi szférák harmóniája. Ők maguk eközben amaz összhangot szemlélik szent bölcsességgel, amely a Szentháromság titka. Körbeveszik e boldog-bölcs lelkek a közéjük látogatót. Előbb Aquinói Tamás szól, a skolasztika legnagyobbja, biztatóan: aki idáig szárnyalt az isteni kegy jóvoltából, már csak feljebb juthat. Legjobb példa erre ő maga, a kis lombard városka szülötte, kiből lett filozófusa Köln, Párizs, Róma univerzitásának, az egész keresztény világnak. Szent Domokos által vezérelt rend tagja volt, miként kölni mestere is, a nagy Albertus, aki most a jobbján foglal helyet. Mellettük igazi világbölcsek, Gratianus Bolognából, Petrus Lombardus, Salamon, a bibliai bölcs király, Dionüsziosz Areiopagitész, Boethius, a spanyol Izidor, az angliai Beda Venerabilis, a párizsi Ricardus de Sancto Victore meg a hitvitázó Siger de Brabant. A dominikánus Tamás nem feledkezik meg Assisi szentjéről sem, a szegénység égi követéről, Ferencről, aki még odalent elnyerte Krisztus öt sebének lenyomatát, a stigmákat. Domokos is e körben lebeg, csak egy újabb csapatban. Egyek ők mindannyian a hittitkok keresztény kutatásában, Isten lényegszemléletében.

A bölcsek körtáncából továbbsuhannak, ők ketten, a Mars egébe. A hősök szférája ez, azoké, akik az igaz hitért küzdöttek, haltak. Beatrice tiszta arca még fényesebb, szeme átlényegült szerelemtől még sugárzóbb.

És oly szerelmes kezdtem bele lenni,
hogy élve mindez ideig ily édes
kötelékekkel nem kötött le semmi.

Egyszerre a lángkereszt csillagköréből a Költő mellé cikázik egy keresztes vitéz fényalakja. Cacciaguida ő, a Költő dédapja, a család legendás őse. Mintha csak Anchises találkozna fiával, Aeneasszal a boldogok elíziumi mezején! Beszéde elején latin nyelven dicséri az isteni kegyelmet, amelyben leszármazottja részesült, feljutván e paradicsomi tájra. Aztán személyesebbre vált az ódon fordulatokban gazdag olasz nyelv. A Költő kesereg, látván, mivé vált a nagy örökség a méltatlan mai utódok kezén. Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség! Mondja hát nékem, drága ősapám, kik voltak ükei, és miként élt gyermekkorában? A válasz igen részletes, és hamarosan átvált a korrupt, stallumokra vadászó mai vezetők elítélésébe. Érezve Beatrice biztató tekintetét, erre a Költő önti ki szíve minden keserűségét. Az ükapa újabb válasza: jóslat. Száműzetés vár a Költőre, mert igazat mond. Ellene fordul a gonoszok és bolondok durvasága.

Barom-voltukról bizonyságot adnak
tetteik; és becsűletedre vál,
ha magadból csinálsz pártot magadnak.

Amiben még reménykedhetni: az a Can Grande della Scala egyedül; fiatal még, de dicső múlttal dúsítja majd a jövőt.

Kiáltásoddal mint szél sodra léssz te,
mely mindig a tetőket sújtja jobban:
s ez jó alap lesz hírnevedre nézve.

A Mars egében Beatrice csak jelzi a más hősök jelenlétét, Józsuától és Makkabeustól Nagy Károlyig és Rolandig. A Költő és szerelmese továbbsuhan Jupiter egébe; betűk közé, amelyek latinul ily tanítással szolgálnak: „Szeressétek az igazságot, ti, kik a Földön itélkeztek.” A csillagzat fehér fényében megjelenik egy sas; a birodalmi gondolat igazságát szemlélteti. A Költő tőle tudakolja: igazságos-e, ha pogányok is bejutnak a mennyekbe. Teológiai okfejtéssel válaszol az égi madár. De igencsak meggyőzőbb, hogy Dávid királyt láthatni éppen a sas képének közepén, s körötte több más pogány fejedelem; ők a vágy keresztségében részesülve jutottak e mennyei szférába.

Észrevétlen szárnyal a Költő és Égi Hölgye tovább. A Saturnus egében suhannak már, az elmélkedő remetelét szentjei között, a hetedik szférában. Roppant lépcső tűnik szembe, tetejéig el se lát a földi szem; ezen lépdelnek az itt honos lelek fel és alá, elmélkedve, hangtalanul. Még Beatrice is mosolytalanra fegyelmezi arcát. Damiáni Szent Péter társul most a Költőhöz, s felvilágosítja: honnan a nagy Világterv, amely eldönti, ki milyen tisztet töltsön be az üdvözült lelkek rangsorában. Aztán Montecassino hittérítője közeledik, Szent Benedek, kegyes klastromok alapítója. Arcát itt még föl nem fedheti a földi látogató szeme előtt, de háborgó lelkét kiönti.

Bűnbarlangok ma, titkosak, buják
ami klastromnak volt valaha szánva;
s rossz liszt zsákjává lettek a csuhák.

Péter, az első apostol, Ferenc, a szegény, bezzeg arany és ezüst nélkül kezdte; az Úr csak kesereghet, hogy nevében gyűjtik a vagyont.

Beatrice és szerelme immár túljutnak a mozgó szférák körén. Most állócsillagok milliárdjai közt repülnek tovább, istenlátásra szomjasan. A Hölgy biztatja Költőjét: vessen egy pillantást hátra is, hogy lássa, mily utat hagynak maguk mögött, s mily nevetségesen kis pont a Föld ott alant. Aztán újra előre néz a várakozással teli lélek. Vakító a fény, amely itt elömlik  mindenen. Ne rám szegezd szemed! – kéri Beatrice. Feltűnt a Rózsa: Istennek anyja ő, Mária. Körötte a liliomok: szent angyalok. Ó, mily kimondhatatlan öröm ily közel lenni a Legfőbbhöz, a szellemfények Napjához! Krisztus felé vonul az elragadtatott diadalmenet. Péter, az apostol bukkan fel ekkor. Ő, mint egy magasztos vizsgán, kivallatja a Földről jöttet: mi a hit? Jakab és János is társul a vallatóhoz: mi a remény, és mi a szeretet? Ádám, az első ember is megszólal a disputában: ő arról ad felvilágosítást, hogy honnan jön az ember, miért haragudott meg rá Alkotója, s mint jutott üdvre az, aki a pokol előterében várt Megváltójára. Péter itt sem hallgatja el, hogy van még ok a haragra. Hisz ha méltatlan bitorolja trónját, ha sírján kloáka bűzlik, az a Sátán működését jelzi. Nem azért ömlött vértanúk vére, hogy pénzszerzésre legyen alkalom ma. Más volt a cél. az Öröklét, a Megváltás beteljesülése még a jövőre marad.

S te, fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj,
kit földi súly még le fog vonni földre,
és mit én nem rejtek, tárd ki földi szóval!

A Költő teológiai vizsgája után szabad a belépés a Kristályégbe, az Első Mozgó világába, az angyalok kilenc karába. Beatrice alakja is teljesen átszellemül. Isten lényegének látása a fényfolyamban: ez a túlvilági út legmisztikusabb pillanata.

Olyan fény van ott hogy a földi szemnek
láthatóvá lesz Alkotója benne,
mely e Látáson kívül nem pihenhet.

Alakja olyan, mintha körbe menne,
mely akkorra gömbölyűl előtted,
hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.

Csupa sugár ő, és visszaverődnek
mind amaz Első Mozgó sima gömbjén,
amely innen kap életet s erőket.

S mind domb, ha lábát az árviz elöntvén,
tükrözik abban, zöldje üde lombját
s virágai dus visszfényét köszöntvén:

ugy láttam e fényár közt lengni dombját
ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
mely földtől elvált, és meglelte Honját.

És ha alját ily fények öntözék meg,
gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa,
s mily messzeségét boritja az égnek.

A fényrózsa szirma, íme, kitárul a földi ember előtt. A Földön utat tévesztett, de égi szerelme segítségével roppant vándorútja végpontján megláthatja a mindent felölelő, bevilágító, boldogító Szeretetet, a Teljességet.

ZOLTAI DÉNES


Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 213-235. old. – 
Móra Könyvkiadó 1995.

Csicsada: Elbúcsúztam tőled



Elbúcsúztam tőled, örök álmod alszod,
Simogattam hosszan megbékélt arcod.
Én beszéltem, te az öröklétben hallgattad,
Simogattam barna, de már őszülő hajadat.
Néha úgy láttam, emelkedik mellkasod,
De rájöttem, az élet téged már elhagyott.
Néha úgy éreztem, szólásra nyílna szád,
De rájöttem, legyűrt már a gyilkos halál.
Simogattam hosszasan hideg karod,
De már nem húztad el, hogy nem akarod.
Csókokkal borítottam mozdulatlan fejed,
De meg se rezdült már a kihűlt kezed.
Beszéltem és beszéltem, dúdoltam altatót,
De szád néma maradt, csak hallgatott.
Aludj békében Csabi, édes, drága nagyfiam,
Boldogság, örök mosoly kísérje álmaidat.

Anyókád

(2012.10.29.)

Csicsada: Úgy fáj, hogy elmentél…



Úgy fáj, hogy elmentél, örök űrt hagyva magad után,
Úgy fáj, hogy itt hagytál, már sosem bújsz hozzám!
Fiam, én nem tudtam, hogy ez így fog fájni,
Hogy minden percben így fogsz hiányozni!
Csabikám, legyen fájdalommentes és szép az álmod,
Találd meg fenn Nagymamát, legyen örök boldogságod,
De néha nézz le rám, érezd, mennyire szeretlek,
Néha gyere haza hozzám, s ha itt vagy, jelezzed!

Anyókád

(2012.10.28.)

Csicsada: Bánatommal magam vagyok



Bánatommal magam vagyok,
Nincs mellettem senki a padon,
jó lenne megpihenni egy szerető kézben,
de én már hiába vágyom erre e létben…

(Anyókád)

(2012.nov.28.)