Méliusz József: Márai

Nem lehet vegyes érzelmekkel olvasni. Vagy szeretjük, vagy nem. De akkor is szerethetjük, ha vitára kényszerít, ha haragszunk rá. Ám akik divatból olvassák – mert van egy Márai divat is -, nem mindig tudják, mi is pontosan a szeretni való hangulatain, finom mondatain, érzelmek rejtelmei közt imbolygó, néha hihetetlen, rembrandtian éles fényben felvillanó alakjain, egy-egy szaván, mi lebegő mondatai sűrűjében úgy csillan, mint valami varázslatban. Közönsége – és ez főleg a zsidó-magyar polgárság – talán azt szereti írásában, ami „idegen” benne, ami más, ami elüt többé-kevésbé nehéz, oroszos magyar regényirodalmunktól.

A legjobb magyar epika Eötvös Józseftől Németh Lászlóig a társadalmi realizmusban kereste a regény szilárd pontját. Márai nagy prózaíróink galériájában az első alkotó, aki nemcsak merészen, de sikeresen is eregeti a lélek sztratoszférájába intuíciója, intelligenciája és míveltsége kísérleti gömbjeit.

Az első magyar író, aki a végső következtetések határáig polgár és polgári. Talán utolsó példánya vagy inkább jelképe annak a magyarnak, akivé szerencsétlen társadalmi képletünk a városi magyar lenni sohasem engedte. A magyar polgár cívisnél egyéb sohasem lett. Nem csuda hát, ha polgárosodásunk olyan oroszláni alakjai is és abban az időben, midőn ennek a rétegnek a csillagzata még magasan ragyogott, az olyan író, mint Bródy Sándor alapjában mélyebben volt rokona a millenniumi kábulat ellen csapkodó, menekülő, rázkódó parasztnak, cselédnek, félparaszti proletárnak, mint a cívisnek. Vagy nem természetes tán, hogy Justh Zsigmond a Boulevard Saint Germain irodalmi szalonvilágából itthon a Gányó Julcsák, a zsellérei világába költözik át, mert hát hol találta volna meg tájainkon, ami után Hatvany Lajos egyszer igen későn egész előkelő, finom, nyugati polgárízlésével így kiáltott segítségkérőn: Szalont a magyarnak! Ezt a tátongó társadalomfejlődési hiányt, a magyar polgár szellemének hiányát, ezt az űrt literatúránkban egyedül Márai ugrotta át. És ez benne az új, az „idegen”, a majdnem exotikus. Ez az, amivel egyszerűen ellenállhatatlan és elragadó, vagy – és ez nem ritka eset – elidegenítő.

Az is miránk jellemző, hogy amíg a franciákat meglepi egy Gioco, egy Ramuz „hátrafelé való ugrása” a paraszti, a rurális ősköltészetbe, nálunk Tamási gionoi vagy ramuzi arcéle a természetesebb, a tulajdonképpen kevésbé izgató, mint Máraié. Érthető ez, hiszen a Tamási fajta író is csak egy oldalága annak a szellemi, irodalmi képzetnek, mely társadalmi képleteinkhez szabva nőtt és él. Ám a cívis sötétség fölött nem is ragyogó, csak itt-ott feltündöklő polgári mívelődésünkben a klasszikus latin és német polgári kultúra kertjén túl nem jutottunk, tájainkon tehát még nem szokhattak hozzá a szemek az alámerülő Európa olyan káprázataihoz, mik sokkal valóságosabban tükrözik ezt az alámerülést, a szilárdnak hitt építmények szétomlását, mint ahogy azt a cívis-szellem egyáltalán csak elképzelni is képes. Ó, ne az annyit csepült világnézeti irodalom  inkább sikertelen, mint általában sikeres példáira gondoljunk, hanem inkább egy bizonytalan világérzés, a társadalmi kiábrándulás olyan nyugati álmodóira, az irodalmi és a lelki tájak olyan felbontóira, mint Proust, Gide, Joyce, Virginia Woolf, Dos Passos vagy Faulkner. A dadaisták, az expresszionisták, a szürrealisták kalapáccsal akartak szétverni egy mívelődést, mely alaptörvényeiben is erősebb anarchikus szándékuknál. Az epika és a lélekábrázolás eme nagy forradalmárai azonban másképp vették fel az őket ki nem elégítő világ ellen a küzdelmet, nem megjelenésére emeltek kalapácsot, hanem a hamis vagy legalábbis megmásult törvénytáblák, a polgári társadalom és egyén lélektani állapota, lényege ellen keltek fel. Azt csinálták a regénnyel, amit Einstein a fizikával: belülről bontották meg, hogy megtalálják a forma mögött a lényegest. Felrobbantották, amire az epika az Odisszeától a Madame Bovaryig épült, a tér, az idő és a cselekmény egységét, mert börtönnek érezték maguk körül a szabályt, a kifáradt törvényt, de, mint Joyce esetében tudjuk, még a nyelvet is. Ki tagadhatná, hogy a társadalmi fejlődés polgári időszakának utolsó és legnagyobb alkotásaiban Proust művében, a Gide-féle „Hamispénzverőkben”, vagy az „Ulyssesben” nem egy végső szakasz találja meg zseniális, de tüneti önkifejezését. És ki vehetné el Máraitól költészetének azt a fanyarságát, érzelmességének és okosságának azt az egészen sajátos légkörét, mely nemcsak érzületben, de még formáiban is és írói problémáiban – az idő, az érzelmi rétegződések, a lélekmély kérdései – ehhez a nagy nyugati irodalomhoz köti, mintegy rejtélyes hírnökeként egy látens rengésnek -, amely Joyce Dublinjétől, Gide és Proust Párisától, Faulkner Amerika tájaitól egészen a „Féltékenyek” álnév mögé rejtett, de igen könnyen felismerhető magyar városáig vagy éppen Budapestig ért, nemcsak a világot, de mindenekelőtt egy bizonyos fajta emberi típust kínoz és marcangol, kétségtelenül nemcsak Márai és nevezett írók hőseit, hanem magukat az írókat is.

Ha Márai francia volna, felfedező kedvű fiatal író pionírjaink úgy tapogatnák, kutatnák, vizsgálnák, mint ahogy Greent, Gionot vagy Montherlant tanulmányozzák, de így általában csak élvezzük irányát, okosságát és míveltségét. Bár hatása itt-ott feltünedezik, alapjában mégis egyedül van, nincs tábora és nincsenek követői, mert egyszerűen nincs őt hová követni. De hová lett Márai nagy mestereit, Proustot, Gidet, Joyecot, Woolfot, Faulknert követni? A világhoz való viszonylatuk nem nevezhető útnak, hiszen a törvények és a lélek végét keresik, nem beteljesülését, hanem állhatatlanságának képét, letűnő mulandóságát. Ám módszereiket és felfedezéseiket, ahogyan az irodalomnak egy új arculatát megteremtették, nem lehet kikerülni, előlük az ember és az irodalom fejlődése ki nem térhet. Az új elemek, amiket saját világuk felbontásából érleltek, nélkülözhetetlenek az emberi lélek, s talán egy szabadabb emberi világ újraépítésében.

Márai egyedül van. A megújhodásban forrongó fiatal magyar szellemi magyarság többségében a másik, a népi oldalon helyezkedik, ahonnan nemcsak a magyar élet, de Európa megújhodásának is el kell indulnia. Mégis mulasztást követnek el mindazok, akik a városi, a polgár antipólus Máraiban nem magyar törvényt látnak, hibáznak, ha egy sosem létezett igaz polgármagyarság ellenére nem a nagymúltú eddigi Európát érzik benne. És ha így „fedezzük fel” Márait persze már nem a „divatos” Márai ő, nem a diszkréten kikapcsolódó, a finom angolos eleganciájú ultraeurópai, hanem az a magyar szellem, aki irodalmunk kettős arcának a tizennyolcadik század óta mindig egyik fele volt, a gazdagító, a termékenyítő, a formáinkat megújító, de az osztálya késettségében fáradt, nyugati.

Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február)