Kemény Gábor: Dosztojevszkij Anna Grigorovna írásában

 

Dosztojevszkij életének külső eseményei eddig sem voltak ismeretlenek. És a külső keretből sejteni lehetett azokat a belső harcokat, melyek az író lelkében végbementek. A fiatal Dosztojevszkij hírül veszi, hogy atyját, kit iszákossága miatt nyugdíjaztak, jobbágyai megölik. Epileptikus rohamok vesznek erőt a fiatal emberen és e pillanattól kezdve már nyilvánvaló lesz az eddig lappangó terheltség. A Petrasevszkij-féle összeesküvés, melyért halálra ítélik, a kényszermunka, mellyel a halálos ítéletet enyhítik, az omszki fegyház, melyben az orosz népet közelebbről megismeri, szerencsétlen házassága, a Vremja c. szlavofil lapvállalat alapítása és tönkremenése, bátyja halála s a testvéri adósságok magára vállalása, a hitelezőktől, az adósok börtönétől való folytonos remegés – ezek a keretek már külső formáikban is érezhetővé teszik, hogy Dosztojevszkijnek magával és a külső világgal nagy harcokat kellett megharcolnia.

Műveinek, leginkább a Bűn és Bűnhődésnek számos lapjáról nagy, lírai zuhogással ömlik elénk a sorok közt lappangó író kettős arca, a bűnös és a tisztulást kereső, a szenvedélyektől felkorbácsolt és az alázatosságban megnyugvó. És egyszer-egyszer nem érezzük tisztán: önmagáért kereste-e hőse a bűnt vagy csak átkos predesztináció folytán, bűnös úton a megtisztulást? Igen, a Dosztojevszkij-hősök küzdelmében gyakran ott érezzük az író forró leheletét, kétségbeesett fellángolását vagy bágyadt elernyedését és nem mindig tudjuk eldönteni, meddig adja az író önmagát és hol kezdődik az idegen hős kivetítése? Az a kérdés, hogy az emlékiratok, különösen a közelállók írásai, eligazítanak-e az ilyen kétségekben? Nem íródtak-e valami burkolt célzattal, amely elhomályosíthatja a keresett igazságot és így nem sodornak-e újabb kérdések hínárjába?... Jól ismerjük a Rousseau-féle s ezt követő „természetes” vallomásokat, melyeknek a természetessége annyira tudatos, annyira előre elgondolt és művészi, hogy sokszor csak divatos formának érezzük, amellyel szemben nagyon óvakodónak, sőt gyanakodónak kell lennünk...

Dosztojevszkij özvegyének írásával szemben (Die Lebenserinnerungen der Gattin Dostojewskis) nincs ilyen aggodalmunk... Első megszólalásai elárulják, hogy átlátszó lelkű, jóérzésű, igazságot kereső asszony csupán, aki távol van mindenféle irodalmi allure-öktől és alighanem akkor érezné magát legjobban, ha észrevétlenül elbújhatna az események mögött... Sznitkina Anna Grigorovna nem rendelkezett több mint átlagos intelligenciával, de, ami ezzel biztosan fölért, csodálatos ösztönnel tudott részesévé lenni a zaklatott író életének... Az apai házban ismeri meg Dosztojevszkij nevét, egyik-másik írását is olvassa, hősei iránt részvétet érez, de arról még nem is álmodik, hogy a valóságban meglássa őt valaha... Praktikus gondolkodású leány, aki gyorsíró iskolába jár, hogy önálló legyen s maga keresse meg kenyerét. Mint gyorsírástanulót ajánlja professzora a nagy orosz írónak, akinek, hogy az adósok börtönét elkerülje, 4—5 hét alatt kell befejeznie egyik regényét. A komoly, tartózkodó leány megtetszik az írónak, aki gyermeki őszinteséggel feltárja előtte halálra ítéltetését, rabságát, szerencsétlen házasságát, a hitelezőkkel való ádáz harcát. A részvét, melyet a leány eddig Dosztojevszkij-regényhősök iránt érzett, most az íróra sugárzik, anélkül azonban, hogy az eddig nagyon is tartózkodó leány tisztában lenne a maga érzelmeivel...

 

A diktálások olykor-olykor megszakadnak és a leány, akármennyire elhatározta, hogy csak a munkakörébe vágó témákról beszél az íróval, mégis enged a kísértésnek, belemelegszik a beszélgetésbe s az író kérdésére: milyen asszonyt vegyen feleségül, ha még egyszer megházasodik, a leány tartózkodás nélkül azt feleli: okos asszonyt... A mű elkészül, a hitelezők fojtó kezeiből ez egyszer megszabadul és új művön gondolkodik az író... Egy öregedő művész megszeret egy fiatal leányt... A bonyodalom már forr az író lelkében, de nem talál megoldást... Annát, a gyorsíró kisasszonyt kérdi meg, szerethet-e egy fiatal leány egy öregedő művészt?... A leány elérti a célzást és igent mond. Így lesz a 26 éves Anna a 46 éves Dosztojevszkij felesége. Különös asszonyi ösztönnel megérezte Anna, hogy ő nemcsak a férfi felesége lesz, de első sorban a nagy embernek a gondviselő asszonya, a nagy embernek, aki gyermeki tehetetlenséggel botorkál a gyakorlati élet útvesztői között. Érzi, hogy áldozatos sorsot vállalt magára, de felemeli az a tudat, hogy egy Dosztojevszkijért érdemes ezt az áldozatot meghozni. És így az áldozat elhivatássá magasztosul ideális lelkében. Mert a kevés intelligencia dacára vagy tán épen ezért ideális lelkű asszony Dosztojevszkij felesége. És ideálizmusa erős hitté lesz, mely képessé teszi arra, hogy a szó igaz értelmében megossza ura fáradságát...

Jó pillanatban került Dosztojevszkijjel ismeretségbe: buzgó, lelkiismeretes munkájával katasztrófától mentette meg az írót. És tovább is megmentőnek, segítőnek marad mellette. Kendezi az ura írásait, olvas, művelődik a kedvéért, megtanul franciául, hogy együtt olvashassák Balzacot, Victor Hugot, elviseli az író mostoha fiának és sógornőjének bántó viselkedését és még jó gazdasszony is lesz érte, amire pedig nem volt veleszületett hajlandósága. Egyszer – csodálatos asszonyi alkalmazkodás – még a roulettezésbe is beleviszi urát, hogy rossz anyagi helyzetüket javítsa, s mikor ez a reparálás nem sikerül, gyorsírással akar kenyeret keresni, hogy könnyítsen a mindig zavaros finánciákon. Nem hallgatja el ura szeszélyeit, még a féltékenységi rohamokat sem, melyeket mindig az örök asszony türelmével és szelídségével tudott leszerelni... És még hetven éves korában is boldogan emlékezett zaklatott életére és úgy érezte: érdemes, érdemes volt így élni! Anna Grigorovna nagyon értékelte Dosztojevszkijben az embert és így tudott segítségére lenni az írónak...

Dosztojevszkij jó ember volt. Szerette, rajongással szerette fiatal feleségét, aki menedéke volt neki első házassága rossz emlékeivel, életének fenyegető szakadékaival szemben. Szerette benne gyermekeinek anyját: első gyermekük születésekor órákon át térden állva imádkozott s az újszülöttet gyöngéden pólyálta, fürdette, babusgatta. Halálos ágyán egy megkönnyebbülése volt: bevallotta asszonyának, hogy tizennégy éves házasságuk alatt még gondolatban sem csalta meg és egy súlyos aggodalma, hogy anyagi bizonytalanságban hagyja családját... A nagy, emberi jóság kapcsolta össze ezt a két, egyébként divergens lelkű teremtést és tette lehetővé, hogy az író felfogása ne okozzon zavart a felépült harmóniában. Az egyszerűbb műveltségű Anna észrevette, hogy Dosztojevszkij szigorú kritikusa önmagának, de észrevette azt is, hogy rajong a témáiért, sokáig hordozza azokat lelkében s hogy szívesen megosztja azokat vele. A zseniális író egyszerű asszonyával beszélte meg legtöbb témáját, mielőtt feldolgozásra került volna a sor.

Dosztojevszkij lelkesedett az igazi nagy művészekért, költőkért – Puskin, Turgenyev, Tolsztoj legőszintébb lelkesedésének tárgyai voltak –és legnagyobb értéknek tartotta az emberi jóságot és ezért szerette feleségét ... Ezt tanuljuk meg ebből a könyvből, melyben nincs semmi mesterkedés, semmi művészkedés, semmi elhitetni akarás; csak az igazság megérzése van benne és az igazság elmesélése keresetlen, néha naivul együgyű szavakkal, de amelyek mögül mégis kiviláglik egy nagy igazság: nem a pszichologice elkönyvelhető rokonvonások, hanem az emberi részvét szolgálnak forrásul a legnagyobb megértésnek s ha ez az emberi részvét megvan, akkor a legszimplább és legdifferenciáltabb egyéniségek is áldásosan, termékenyen egészíthetik ki egymás értékét.

(Budapest)

Forrás: Korunk 1927. szeptember