Egy dallamot, míg élek, el nem
feledek többé,
fülemben őröl zsongva s növeszti
szárnyamat
égi körökbe szállani, magam is égi
körré
változni s szétoldódni!
Erővé, rejtelemmé, sugárrá
szétoldódni!
Örök s csodálatos alakzatok között a
közös ezüst derengés rezgéseibe
folyni,
magam is lágy alakzat!
Hűvös homályt, halált, titkot,
közelről látni!
Párákat! édes áramok hálózatait!
Csöndes
virágok lelkét könnyű ujjakkal szétzilálni
s hullani, omladozni!
Suhogó és zuhogó vízesések közt
andalg
s bánatos őrületben ragyog a magányos
szív,
Miket más nem hall, rejtett kürtök
szavára hallgat
s pompázva lehanyatlik.
Az éj bomlott hajában sustorgó
villamosság
heves szökései vérembe rajzanak…
… S zsibbadt tagjaimat már langyos
habjai mossák
a hajnali szellőnek…
… s megértenek a fák és megértem én a
fákat.
Rigófüttyök és méla kelepelés és
minden
rikoltás, ami körben a szürkületben
támad,
arannyá válik bennem…
Forrás: Korunk 15. évf. 2. sz. (1940. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése