Mit vallhatok neked ma, gyenge lélek
a fürdőről, melyet nevezni félek?
Viola még a bánat fátyla rajtam,
s lüktet az ajkam.
A parton, hol pirult a szirt az
esttel,
egy pásztor állt, mezítlen, ifjú
testtel,
mely oly keményen domborult az égen,
mint az aranyérem.
Hátán s csípője két konok karéján
megtört a nap, mint lágy datolya
héjján,
s boldognak tűnt, a szikla karcsú
mellén,
mint üde hellén.
Kontúrja szép, oly szörnyű, szörnyű
szép volt,
hogy glóriának
rásimult az égbolt,
és oldalán, mint kígyó siklott válla
bronz vonalára.
Dacos farán is feltűnt néha-néha
a gőg s a gúny egy illanó árnyéka,
minőt madár, ha messze-messze röppen,
rajzol a ködben.
Így állt, lábát merev vonalba törve,
hogy nem mozdult, csupán gyöngyfényű
körme,
mint felbukó s hullámban elhanyatló
tengeri kagyló.
Mindnyájunkat kivert a vak verejték,
s úgy néztük őt, mint szentet
elveszett nép,
s karunk, amely a látomás után nyúlt,
elhalaványult.
Mert megsejtettük most a holtak
titkát,
mit régről tudtak e mezők s e
sziklálk,
s mely itt kísért azóta örökösen
és görögösen.
És mint kit bűne zord erői vonnak
bolyongni hév partján az Acheronnak,
hol bujtó láz terhétől gyötörten
jár tunya körben:
így tévelyegtünk tikkatag mögötte,
ki bús szemünket, mint a lánc
kötötte,
s egymás elől, míg megrogyott a
térdünk,
lopva kitértünk.
De ő csak állt, bennünket meg se látva,
s az öblöt lesve, hol egy ősi bárka
az est skárlát borával megrakottan
szállt a habokban.
S a tenger is, mint sárga üvegrózsa,
kinyílt és megfestette búcsúzóra
mézszín haján a fürtök göndör élét
s vállai szélét.
S így hullt az éj reá, ki sok-sok
ősnek
nyomán maradt fiús mosolyú hősnek:
jelkép, melytől az ezredek remegnek,
gőgös eretnek.
(Taormina, 1937. július)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése