2013. okt. 16.

Gabriel García Márquez (1928- ): Száz év magány





García Márquez művészete egy hosszú folyamat betetőzése a latin-amerikai irodalomban. Már századunk harmincas éveiben voltak olyan írói kísérletek, amelyek szerették volna megmutatni a földrész „csodás valóságát”, azaz valamiképpen egybeötvözni az emberek tudatában élő fantasztikus mítoszok és mesék világát a mindennapok sivár és sokszor kegyetlen valóságával, hogy ezáltal híven mutassák meg a különböző kultúrák, civilizációk és korok egymás mellett élését. A kubai Alejo Carpentier és a guatemalai Miguel Ángel Asturias a Párizsban föllelt indián szent könyvek hatására már a harmincas évek derekától fogva munkálkodott a latin-amerikai kontinens csodás valóját megmutató mágikus realizmus megteremtésén; az ő munkásságukhoz csatlakozott később sajátos onírikus világával a mexikói Juan Rulfo és az őserdő mélyén megbúvó Macondo megteremtésével Gabriel García Márquez, kiteljesítve és egyetemes érvényűvé emelve a különböző nemzetiségű írók műveiből összeálló irányzatot.

A valóság és a fantasztikum egybeolvadásának látomásos közegében nőtt föl García Márquez is. Egy interjújában elmondta, hogy kilencéves kora óta nem történt vele semmi említésre méltó. Mozgalmas életének ismeretében ez valamiféle írói túlzásnak is vélhető, ámde művészetének mélyrétegeiben annyira ott kísért a nagyszülők házának levegője, hogy a nagyanya babonáiból, szorongást ébresztő meséiből, a nagyapa hóbortjaiból és Kolumbia történelméről, az országot a pusztulás szélére sodró polgárháborúról szóló elbeszéléseiből ötvöződő érzelmi tapasztalást mégis meghatározónak kell tekintetnünk a művészetében.

García Márquez tizenhét esztendős kora óta írónak készült, de neve csak az 1954-ben, egy irodalmi pályázaton elnyert díj nyomán válik szélesebb körben ismertté. Ebben az esztendőben küldi őt Európába az El Excelsior c. lap, amelynek tudósítójaként Rómában, majd Párizsban él. Az európai filmművészet iránti rajongását tükröző tudósításai mellett egymás után írja kisregényeit: Söpredék (La hojarasca, 1955; magyarul: Scholz László fordításában, 1975), Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (El colonel no tiene quien le escriba, 1959; magyarul: Hargitai György fordításában, 1975), Baljós óra (La mala hora, 1962; magyarul: Benczik Vilmos fordításában, 1975), amelyekben az önkényuralom viszonyai között magányra kárhoztatott egyén és a diktatórikus hatalom szembenállását mutatja meg egy egyre jobban körvonalazódó elképzelt település, Macondo sajátos világában. A Baljós óra után öt esztendeig tartó terméketlen időszak következik, majd az író szavai szerint a Mejico-városból Acapulcóba tartó országúton váratlanul fölsejlik előtte a Száz év magány (Cien anos de soledad, 1967; magyarul: Székács Vera fordításában, 1983) regényfolyama, olyan világosan, hogy szinte csak le kellett írni.

Szabó Aurél: A tizedik pezsgő


- Eredeti novellette –

I.

      Drághy Zoárd nem akart megházasodni. Fogalma sem volt róla senkinek, hogy miért: talán maga sem volt vele tisztában. Az bizonyos, hogy azok az emberek követik el a legtöbb könnyelmüséget, akik olyan pazarul bánnak a „nem”-mel. Mikor barátai unszolták, hogy nősüljön, száraz, sőt ingerült hangon vágott vissza:

      - Nem!

      Bor- és pezsgőközi hangulatban pedig a czigány rendesen elmuzsikálta neki azt a nótát, hogy:

      „Nem házasodom meg soha...”

      A sok unszolás közül csak annyiban engedett, hogy verses könyvet adott ki, melyből huszonhét példány szerencsésen el is fogyott.

      Egy ironikus barátja egy alkalommal azt találta a garçon-életbe szerelmes urnak mondani:

      - Igen, Zoárd csak nem házasodhatik meg! Talán barátainak nősüljön?

      Ezt azonban föltétlenül meg kell czáfolnom, mert Zoárd csakugyan tehetséges, derék fiu.

      Egy igen köznapi, de találó példabeszéd azt tartja, hogy „nemakarásnak nyögés a vége” és ez lagalább Zoárdra nézve beteljesedett: mert megházasodott és asszonyi zsarnok kormány alatt nyög a szegény és csak meg se kisérelheti az igát lerázni, mert se pénz se kapukulcs, ami valóban vigasztalan, szomorú állapot lehet...