2013. ápr. 12.

Heinrich Heine (1797-1856): ATTA TROLL





„Sohasem vetettem nagy súlyt a költői dicsőségre, s akár dicsérik, akár gáncsolják dalaimat, nem sokat törődöm vele. De tegyetek kardot a koporsómra, mert az emberiség felszabadító háborújának becsületes katonája voltam.” Jellegzetes ez a költői attitűd, s nekünk, magyaroknak ismerős a hangütés: Petőfi idézi emlékeinkbe. Pedig ezek a sorok németül íródtak 1828-ban, egy 31 éves költő hitvallásaként.

Heinrich Heine beszél így művészi küldetéséről, az a német költő, aki a porosz junker szellem hatalma elől nemsokára az ősellenségnek kikiáltott franciák fővárosába menekül; aki zsidónak született, katolikusként nevelkedett s protestánssá keresztelkedett; aki Hegel tanítványa s a fiatal Marx barátja volt, a klérussal pörölt, de Istenhez menekült; akinek műveit átlengi valamilyen csábító, misztikus homály, s amelyekből mégis a ráció fénye világol; aki egyszerre volt zsidó és hellén; aki, miközben lehetőségei végső határához juttatta el a romantikát, szkepszisével és iróniájával meg is tagadta azt. Korának végletes ellentmondásai az ő életművében nyertek maradandó művészi formát. „Ördögi géniusz volt – mondja róla Szerb Antal -, akinek az adatott meg, hogy halhatatlan kifejezést adjon az ellenszenvnek, az utálatnak, a hideg dühnek a silánysággal szemben.”

Düsseldorfban született. Szülei jómódú kereskedők, s fiukat is erre a pályára szánták. A gazdag hamburgi nagybácsi, Solomon Heine segítségével üzletet is nyitott, ám hamar belebukott. 1819-től Bonnban, majd Göttingenben jogot tanult. Bonnban egyik tanára A. W. Schlegel, a korai romantika egyik vezéralakja. Ő vezette be Heinét a német verselés tudományába. Göttingenből Berlinbe kerül. Itt a Hegellel kötött ismeretség hoz meghatározó intellektuális élményt a fiatalember életébe, s Berlinben kap ösztönzést arra is, hogy elmélyedjen Goethe életművében. Lessing, Herder, Schiller és Byron mellé itt kerül Heine költő kalauzai közé a német szellemóriás. 1825-ben szerez jogi diplomát Göttingenben, de az ügyvédi pálya éppoly kevéssé vonzza, mint a kereskedői. Solomon nagybátyja támogatásával a független értelmiség életét éli, számos utazást tesz, s ezekben az években érik költővé.

1821-ben ugyan már publikált egy verseskönyvet, ez azonban még nem kelt jelentősebb visszhangot. Az 1827-ben megjelent Dalok könyve (Buch der Lieder) azonban egy csapásra meghozza számára a világhírt. Ennek egyik ciklusa, az Északi-tenger (Nordsee) című állítja elénk a későbbi igazi Heinét. A költő itt vonultatja fel legteljesebben a romanticizmus eszköztárát. „Első ízben ő ábrázolta a tengert örök mozgásában és változásában, szélcsendjeivel és viharaival (…) az emberi élet hétköznapi és ünnepi, történeti és múló pillanatainak művészi, lírai tükreként” – írja Turóczi-Trostler József. Legerősebb fegyvere a rím, amit a középkor költő, Gottfried von Strassburg óta senki nem alkalmaz nála mesteribben. De ugyancsak mesteri, ahogy a poént kezeli, ahogy a legteljesebb romantikus hangulatot iróniával megsemmisíti. A maga teremtette sejtelmes és elvarázsolt világ mélybe húzó erőinek már-már engedelmeskedő költőt (és olvasót) a zuhanás pillanatában rendre visszatartja – ha másként nem, hát a bokájánál fogva (l.: Tengeri kísértet) -  a józan realitás. Így van ez a nálunk talán legismertebb lírai darabjában, A Loreleyben is. Aprólékos gonddal, virtuóz technikával felépíti az elvágyódásra hívó romantikus varázst, aztán kijózanítóan megszólal, mondván: azt hiszem, ebből egy teljesen fölösleges baleset lesz. Ez az a jellegzetes heinei modor, amely széles léket vág a romantika hajóján. Joggal állapítja meg Turóczi-Trostler, hogy „Heine után anakronizmus vagy hiábavalóság minden romantika”.

Csokonai Vitéz Mihály (1883-1805): DOROTTYA





A magyar rokokó legjelesebb költője, a plebejus népiesség első kiválósága, a racionalizmus legnagyobb magyarhoni poétája: klisék, amelyeket tankönyvek és gimnazisták koptatnak évről évre Csokonairól szólván; mondatok, amelyeket akár egymást kizáró tartalmaknak is vélhetnénk, ha nem hitelesítené őket egy ellentmondásaiban is egységes, nagyszabású életmű. A versailles-i pásztorjátékok hamis idilljének a finomkodó nyelvzenére, az artisztikusan kimunkált miniatűr képekre, a kacér erotikára építkező stílusa éppoly távolinak tűnhet a XVIII. század végi magyar valóság rusztikusságától, mint az aufkléristák klasszicizáló, elvont emelkedettsége. Ámde Csokonainál, aki a Hortobágy sárba süllyedt széléről tekint s vágyakozik Európa haladottabb tájai felé, a finomkodás kifinomultsággá nemesedik, s a gondolat elvontságának az átélt valóság ad hitelt. A szeretett nőt, aki a költő számára immár nem bálvány, hanem társ a szerelemben, még rokokó metszet után rajzolja elénk, ám „szenderegni” nem nyírott, cifra kertbe, hanem „plebejus fűzfák” árnyékába helyezi. Ritka, furcsa, de árulkodó jelzős szerkezet ez. Árulkodik a költő öntudatáról, vágyáról és akaratáról, amely a plebejusból polgárt nevel. A vidám anekdoták hősévé lett költőt, aki azonban húszéves korára már tudta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, kora és tragikus sorsa késztette arra, hogy a kultúra világosságának s a polgár világának eljövetelét számára elérhetetlen távlatra, a XX. századra jövendölje.

Csokonai a „kálvinista Róma”, Debrecen szülötte, s korai árvasága okán apró gyermekségétől fiatal férfi koráig a híres Nagy Kollégium neveltje. Itt érett költővé, itt jutott a csúcsra poétai pályája, a dunántúli vándorévek után ide tért meg, s a nélkülöző, beteg költőt itt érte a halál. Debrecennek – a prédikátor írók után és a későbbi nagyok, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Móricz és Ady előtt – éppen Csokonai jelölt ki végleges helyet a magyar irodalomtörténetben.

Arany János (1817-1882): BUDA HALÁLA








Arany János 1860 őszén költözött Nagykőrösről Pestre, s az itteni pezsgőbb élet munkakedvét is növelte. 1862-63-ban keletkezett a Buda halála, ugyancsak töredékes előzmények (1853-56) után. Ez a mű a tervek szerint a Csaba-trilógia első része. (A második rész az Ildikó, a harmadik a Csaba királyfi lett volna. Mindössze a második részből készült el két ének 1881-ben.) A hun mondakörhöz kapcsolódik az önálló műként ismert Keveháza (1853) is, a költő egyik legjelentősebb elbeszélő műve.

Arany János a Buda halálában a néphagyományban élő hun-magyar mondakörhöz nyúl forrásért és eszméért: a nemzeti katasztrófa emlékét és veszélyét dolgozza fel. „A nemzeti történelemre nehezedő végzetről szól – de ezt a végzetet nem mondja szükségszerűnek, elkerülhetetlennek.” (Sőtér István)

**
BUDA HALÁLA
Hun-rege

Arany László (1844-1898): A DÉLIBÁBOK HŐSE





1872-ben egy mű a szerző nevének feltüntetése nélkül érkezett a Kisfaludy Társaság pályázatára. Műfaja – akárcsak Byron Childe Haroldjának vagy Puskin Anyeginjének – a verses regény volt. Nemes csengésű stanzákban íródott, mint egykor Tasso Megszabadított Jeruzsáleme. Címe azonban szatirikus, ironikus műre utalt: A délibábok hőse. Az ismeretlen szerző alkotása pályadíjat nyert, meg is jelent, ám csak jóval a könyv sikere után került ki, írója a nagy költő, Arany János fia, akit egykor Petőfi bűvölt el ürgeöntő meséjével – Arany László.

Különös korszak terméke A délibábok hőse, különös az írói életérzés is, amely benne kifejeződik. Nyugat-Európában 1848 már csak emlék. A nemzeti liberális eszme, amelynek jegyében fölzúgtak, majd elcsitultak forradalmai, kiapadóban. Párizs a kommünnel csak éppen egy éve is valami ettől egészen eltérő gondolat jegyében üzent a világnak, míg más oldalról a modern pesszimizmus, majd irracionalizmus megjelenése jelzi, hogy Európa a szélsőségek irányában keres majd kiutat modernizációs válságából. Már érlelődik a folyamat, amely a század fordulóján – Ady szavaival – a „minden egész eltörött” alapélményét teszi majd meghatározóvá.

Magyarország mindennek még csak a legelején tart. Ám a nagy illúzióvesztés – ezt jelzi Arany László műve is – már megkezdődött. A kiegyezés műve, a „deáki tett” bevégeztetett. Az önkényuralmi nyomás alól, a passzív ellenállás bénultságából szabadulva egy pillanatra még úgy vélhette az ország, mint még pár éve, hogy újra „benn vagyunk a fősodorban… / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” S ez a hit, amely a forradalom helyett a kitartó munkára, a fokozatos, szerves fejlődésre, benne a nemesség polgárosulására  épített, épp abban a korábban  meghatározó értelmiségi körben volt a legerősebb, ahonnan Arany László  érkezett. Ám ez a nemes liberalizmus, amely Eötvöst, Deákot, de Aranyék közvetlen környezetét is jellemezte, rövidesen teret vesztett az egyre inkább meghatározó szerepű dzsentri álliberalizmusával szemben. A kötődés, vagy inkább csak hivatkozás a reformkor és 48 nagy nekifeszüléseire egyre üresebb, egyre szólamszerűbb, s egyre inkább a szűk és távlattalan dzsentriérdekek elleplezője. A kiábrándultság mély, keserves és általános.

Arany János (1817-1882): TOLDI-TRILÓGIA





Arany János életrajzának főbb adatait minden iskolát járt magyar ember ismeri. Elegendő tehát csupán azokra utalni, amelyek legfontosabb elbeszélő költeményeivel kapcsolatosak.

A nagyszalontai születésű költő egész alkotói pályáját végigkíséri a Toldi-trilógia. 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot írt ki verses költői műre, amelynek hőse egy, „a nép ajkain élő történeti személy”. A példák közt megemlítik Toldi Miklós nevét is. Arany ekkor már jó ideje szülővárosában másodjegyző, s a Toldiak Szalonta földesurai voltak századokon át. Toldi Miklós alakja elevenen élt a környéken. A mondák mellett forrása volt a költőnek az a mű is, amelyet Ilosvai Selymes Péter, a XVI. század második felében élt vándorköltő alkotott: Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história (1574), s amely igen népszerű, sok kiadásban megjelent olvasmány volt.

A Toldi első részét 1846. október 23-án fejezte be a költő, s vele nemcsak az első díjat nyerte el, hanem Petőfi Sándor barátságát is. Irodalmi körökben olyan nagy híre támadt Arany művének, hogy Petőfi még kéziratban elolvasta, s levelet és verset írt Aranynak. A Toldi 1847 júniusában jelent meg először.

Ez a mű a magyar népiesség egyik csúcsteljesítménye. Arany János a népköltészetből kiinduló, a nemzet egészéhez szóló művet kívánt alkotni. Toldi Miklós a paraszti sorból felemelkedve a nemzetté váló népet képviseli, nem paraszti típus tehát, hanem nemzeti jelkép. A költő társadalmi ábrándja egy olyan világ, amelyben az erény, a munka, a teljesítmény érvényesül, s így megszületik az új Magyarország.

Másodikként a Toldi estéje készült el. Megírásának ideje 1847-48. Március 20-án fejezte be a szerző, s évekkel később még átdolgozza, s csak ekkor adja ki, 1854-ben.