2013. febr. 5.

KEMÉNY ZSIGMOND (1814-1875): Özvegy és leánya (regényismertetés)






Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beíratkozhatik a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai életlátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

Vezércikkeiben fejti ki reformprogramjának lényegét. Eszerint szakítani kell a sérelmi politikával, a vármegyei érdekek előtérbe helyezésével. A polgárosodás központi irányítást kíván. Nézetei miatt szembekerül a sérelempártot vezető Kemény Dénessel, a cenzúra és a kormányszék is zaklatja: 1843 nyarán lemond a szerkesztésről. Kedvetlenségét az is fokozta, hogy az év tavaszán szatmári, bihari korteskedések tanúja volt, s nagyon megrendült hite a nemesi parlamentarizmusban. Ezekből a tapasztalataiból s a már korábban felgyülemlettekből írta kitűnő politikai röpiratát, a Korteskedés és ellenszerei-t. Írása hatalmas visszhangot kelt, az Akadémia levelező tagjai sorába választja.

Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847 elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai Pál-t. E történelmi regény a Báthoryak korában játszódik, s benne a két pogány közt szabadságát védő Erdély jelenik meg, közelebbről azonban Kemény korának történelmi valósága: a hazája érdekeit szélsőségek között képviselni vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s a pesti Naplóban megjelenő cikkei, esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal szembeni fenntartásai azonosak a regény kérdéseivel. Innen adódnak anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.

Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis odaadó módon vállal reformszerepet 1848. márciusától: országgyűlési képviselő lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja, Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának 2kedvező” alakulása azonban nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). A forradalmi eseményeket az elhibázottság okát, s egyértelműen a Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások mellett voksol.

Érvei közt döntő helyen a magyar karakter elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője. Azon kívül, hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti karakterológiával, sajnos további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a két háború közötti nemzeti jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták kereszttüzébe került röpirataival mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as alapokon álló, de kiegyezést kereső törekvések megfogalmazódjanak benne, cikkeiben, s majd ezek váljanak a Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az is, hogy a Pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.

Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni, csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben – A szív örvényei, Férj és nő – kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeibe nagy hatással bizonyítja igazát: az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő (1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit beszéli el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is vétekké válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad prédája.

1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került (magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.

A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény Józsefnek az Arpadia című évkönyvben szereplő leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar króniká-jában is, amelyet 1853-ban maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi, hogy I. Rákóczi György uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János Zabolára szöktette Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a hajadon a hírén esett szeplő ellenére sem kívánkozott véle oltár elé.

Az író képzelete és életfilozófiája hatására a történet különös históriává bokrosodott.

1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium, Kemény indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője kerül be, a Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja valóra, ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezés miatt – megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind töb anekdota kering; fokonként megválik tisztségétől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873. januárjában öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra viszi, ahol elborult elmével, hosszú haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936): Aranysárkány – Édes Anna (regényismertetés)





Szabadkán született. Nemesi származású édesapja tanár volt, majd a helyi gimnázium igazgatója, édesanyja egy gyógyszerész lánya. Ezen az ágon unokatestvére Brenner József, aki Csáth Géza néven vált híres íróvá. A budapesti egyetemen Babitscsal, Juhász Gyulával tanult együtt. Már ekkor jó nevű újságíró, a magyar-német szakos tanári diplomát ezért már nem is szerzi meg. 1907-ben jelent meg első verseskönyve, a Négy fal között. Az induló Nyugat munkatársa lett. Első igazi sikerét A szegény kisgyermek panaszai-val aratta 1910-ben, majd a Modern költők c. műfordítás gyűjteményével 1913-ban. Mindegyiknek több kiadása jelent meg.

1913-ban kötött házasságot Harmos Ilona színésznővel, 1915-ben született Ádám fia. Két év múlva a Vár alatt, a Tábor utcában vett családi házat, ahol haláláig élt. A ház Budapest ostromakor megsemmisült.

A forradalmakkal rokonszenvezett, 1919 őszén mégis a szélsőjobboldali Új Nemzedék munkatársa lett, majd csalódottan végleg visszahúzódott a politikai szerepléstől. 1921-től a Pesti Hírlap munkatársa. Ő volt a magyar PEN első elnöke (1930-32)- 1933-tól egyre súlyosabb beteg, a műtét sem segít, a rák elnémítja, majd megöli.

A magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alkotója. A drámai műnemet kivéve mindenben jelentőset hozott létre. Nagyra értékelte a szakmai tudást, s a tökéletesen végzett munka eszméje vezérelte. Kedvelte a játékosságot is. A világos stílust, a gondolati tisztaságot tartotta a legtöbbre, s a politikából és a világmegváltás eszmékből kiábrándulva a homo aestheticus magatartását hirdette. A húszas években kristályosodott ki az a nézetrendszere, amelynek középpontjában egy erőteljes létezésélmény állt, az a felismerés, hogy „milyen különös dolog élni, mászkálni a földgolyó kérgén, s a világegyetem csillagközi polgárának lenni”. Rádöbbent a kétségbeesett és büszke emberi létezésre, s a haláltudat szorításában a személyiség lényege szerint való létezés örömére ismert rá. Etikai szemléletét a részvét gondolata hatotta át minden szegény és szenvedő, minden ember iránt.

Lírája a századelőn Adyé és Babitsé mellett halványabbnak mutatkozik, kevésbé újító és a közönséghez közelibb hangon szól. A világháború több szempontból válságos évei után új hangot és kifejezésmódot próbálgat, az impresszionizmus után az expresszionizmust, a szabad verset (A bús férfi panaszai, Meztelenül), majd a Számadás-sal (1935, összegyűjtött verseinek kötetében) a legnagyobb magaslatokra jut el. Lírai létszemlélete többször érintkezik József Attiláéval, akivel baráti kapcsolatba került.

Műfordításaiban sok a költői szabadság, ám rendkívül széles horizontot fog át, s az érdeklődőket több évtized világlírájával ismertette meg. Drámafordításai közül kiemelkedik három Shakespeare-mű (Rómeó és Júlia, Lear király, Téli rege).

Újságíróként a magyar publicisztika egyik legnagyobb művésze. Nem napi mulandóságú cikkeket írt; a cseppben a tengert, az eleven emberi életet mutatta fel, főként a karcolat műfajában. Esszéi, íróportréi, kritikái is megkerülhetetlenek. S íróként anyagának, az anyanyelvnek a védelmét is szívügyének tekintette.

Nemcsak lírikusként – epikusként is a legnagyobbak közé emelkedett. 1809-tól több elbeszéléskötete jelent meg, s ezekben eleinte sok a dekadens elem. Megmutatkozik Freud hatása is, mely később még jelentősebbé válik. Elbeszélései közül az Esti Kornél-ciklus (1933) és a Tengerszem (1936) c. kötet jelenti a csúcsot.

Mind a négy regényét a húszas években írta. A Nero, a véres költő (1922) a császár és a dilettáns költő kettősségét tárja fel, s az ösztönök gátlástalansága ellen emel szót. A regény történelmileg hiteles, ugyanakkor sokban a megírás korát is megragadja. A Pacsirta (1924) a poros alföldi kisváros és az ottani lét rajza egy megrendítő történéssorba ágyazva. A megvénülő, csúnya lánynak és szüleinek sorsa a reménytelenségnek és a részvétnek sokszor feloldhatatlan kettősségét sugározza.

Ugyanez a poros kisváros, Sárszeg a helyszíne az Aranysárkány (1925) cselekményének is. Egy érettségiző osztálynak és osztályfőnöküknek története ez, mindkét szinten a célvesztést hangsúlyozva. Novák Antal, a mintatanár kudarcot vall odahaza is, mert lánya idegen marad számára, s az iskolában is megbukik – legalábbis önmaga szemében -, amikor diákja éjjel megveri. A barbárság elsöpri az értéket, nincs igazi út lélektől lélekig, a kapcsolatok nem őszinték és nem mentesek a számítástól Az epilógus azt bizonyítja, hogy a felnőtté vált diákok is ebbe a reménytelenséget árasztó rendbe illeszkednek: szürke, idegenszerű életbe, ahol a szerelem sem igazán szerelem, az otthon sem igazán otthon.

Az Édes Anna (1926) a szerző utolsó regénye. A baloldal neheztelését korábbi politikai szereplése miatt ezzel tudta végleg feloldani. Úr és cseléd viszonya áll a mű középpontjában, ezért is telitalálat a cselekmény indításának időpontja, az 1919-es történelmi fordulat visszafelé. Az író nézeteit Moviszter doktor képviseli a legközvetlenebbül: ő az egyetlen, aki Annában nem tökéletesen dolgozó gépet lát, hanem embert, s ezért tudja hitelesen megmagyarázni azt, amit még Anna sem ért: miért is gyilkolt. Ez a regény is az emberi kapcsolatok sivárságát, a társadalmi élet felszínességét és taszító undokságát tárja elénk, mégis azt mondja, hogy élni érdemes, ha olyanok vagyunk, mint a szépen dolgozó Édes Anna, az irgalmat és részvétet hirdető Moviszter.

Csicsada: Egy ölelés, egy pillantás...