2013. jan. 22.

Illés Endre: Dunántúli legendáskönyv - Dallos Sándor könyve - Fáy Dezső fametszeteivel - Nyugat



Legelső gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay Gyula, a “Nyíri és Rétközi parasztmesék" előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi, amelynek fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét parasztszobákban felrebbenő történeteket. 

Dallos Sándor, akinek most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. “Nem ültem vonatra, nem vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen szál helyszíni jegyzetem sem – írja könyve bevezetésében. – Legendáim egytől egyig itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés fényei és ízei közt hordozta eddig őket magában, – “mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje – a szándékban – talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve jelentek meg “Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már: “...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia gyűjteményére".

Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott. 

Igaz, hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a “Vadrózsák" folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe; sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák, szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból, mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság mély vallásos megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait, mesevilága bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát. 

Dallos Sándor: Apám



Anyám mindig a lágy líra volt, röpítő érzés, lázas heroizmus a családért és ragyogó romantika, ő adta nekem a fantázia csapongását, de mint élet teljes egészében apámból vétettem, a férfivalóm édesapámé volt. Kettétört élet volt ő, polgári életbe szorult vándor, ő már tudta, hogy a kóborlás, az ösztönök után való menés nem ad boldogságot s egésszé és töretlenné akart nevelni maga helyett. Szinte soha le nem vette rólam aggódó tekintetét s gondolatainak mindig visszatérő, örök refrénje ez folt: - A gyerek! A gyerek!
Ez én voltam.
Hárman éltünk körülötte: anyám, öcsém meg én, de tudom, ezer jellel kimutatta, hogy én vagyok neki a legfontosabb. Engem akart maga helyett nagyszerűvé, megingathatatlanná építeni, akinek ne kelljen megalázkodnia senki előtt. A jeles bizonyítványokat úgy fogadta, mint diadalának fényes előjeleit s ezek voltak talán legnagyobb s egyben utolsó igaz boldogságai életének. Úgy tudta, pap leszek s most látta maga előtt a papi élet biztonságát, nyugodtságát és rangosságát, megnyugodott. Ki tudja, talán egy jövendő főapátot álmodott meg bennem. S mikor aztán ez a szándék elhervadt s más komolyat nem tudtam mondani neki, fölrémült előtte életem kettétörésének lehetősége, a rangos álom szertefoszlott, ő megijedt s egyre romló bizonyítványaim nem voltak alkalmasak rá, hogy álmokat lehessen rájuk építeni. Mintha valami miazma, valami rettentő bacilus lappangana bennem, úgy kérdezett meg:
- Mi van veled? Mi történt veled? Mondd el!
Hogyan mertem volna elmondani? Anyámnak, de még a legjobb diáktársaimnak se árultam el magamból semmit, azok előtt is inkább alakoskodtam, hogy mertem volna hát apámnak elmondani, mi van velem? És ha erőt is vett volna rajtam az őszinteség, azt hiszem hiába mondtam volna el mindent, mert a rémületnél és a borzadásnál nem jutottunk volna tovább. Ez talán még iszonyúbb lett volna neki, mert annál, amit ő képzelt, az ébredő szexualitásnál sokkal súlyosabb és komorabb dolgok álltak mögöttem. Hát azt feleltem:
- Nem tudom.
- Mi akarsz hát lenni?
Mi lehetett a válasz?
- Nem tudom.
Nézett rám égő tekintettel: én voltam legnagyobb csalódása életének.
Soha semmit nem vallottam be életemből neki, először félelemből, azután szánalomból. S ő figyelt, kutatott, lesett, de én szisztematikusan védekeztem.
- Mi van veled?
Mindig az volt a válasz:
- Nem tudom. Valahogy nem fog a fejem.
De nem hitte, nem. Egész idegen dologról beszélgetést kezdett velem s látta, hogy villan az agyam s ezen a téren nincsen hiba. Éjszakákat tanácskozott rólam édesanyámmal, pár ilyen tanácskozást, alvást mímelve, végig is hallgattam, de mind megfejthetetlen talányba veszett el, s mindnek ez lett a vége:
- Szörnyű! Szörnyű ez!
A faluban persze hogy szétfutott nimbuszom összeomlásának híre, s ő nem tudott többé büszke lenni rám. Ha kérdezősködtek rólam, csak legyintett.
- Eh!
Sohase láttam könnyet a szemében, csak akkor, mikor rólam volt szó. Azt hitte, nem szeretem, pedig nagyon szerettem. Mennél jobban szenvedett miattam, annál jobban szerettem, de köztünk állt az őszinteség-hiány s ez a szeretet mind mélyebbre húzódott bennem, mindinkább betokolódott. A végén már szinte úgy kellett ráébrednem eleven apámra, annyira csak fogalommá vált bennem a személye.

Dallos Sándor: Jégvágók




Január. A fákon gyémánt, a földön befagyott csizmanyomok. Mert köd volt és fagy van. Olyan a föld, mint valami dombormű-térkép egy holdbeli hegyvidékről. És szürke és kemény és peng. Ha a járdán megy el valaki, á-hangot ad, ha nem magasabbat. Ha lent az úton, cé-t. Ott már mélyebb a hang, mert szélesebb az utca. Kémények eregetnek híradást valami messzi barátnak; morzéjelez a sok kémény a hegyek felé s az iskolában hangosan mondják a gyerekek az egyszeregyet.

Falu ez, paraszti közösség, csönd. Az utcai közös kút kámváján egy varjú vizet inna. Vén dolmányos, kétszázesztendős is lehet. Mi is van még? A boltos ablakában csüngenek és inganak a zsinegre fűzött palatáblák, irkák, tolltartók és radirgummik. A verebek egymást melengetik, vagy bebújnak a háztető zsupjába, mint a furú. Ennyi az egész. A többi húnyt szemű ház, bent szegénység vagy gőzös meleg, kenyeret sütnek, vagy a kemencétől átmelegedett reggelben a lány - Isten éltesse, mert de szép! - a szeretőjére gondol, akivel éjfél után kettőig ült a sötét konyhában a csontig való hidegben. Lehet, hogy el is fagyott a lábujja.

Ennyi.

No meg a piactér, amelyen kis könyvvel a kezében jön át az egyik csendőr jó báránybőrrel bélelt kincstári kabátban; a füszereshez megy fizetni, mert hét vége van. Jön, s ő az egyetlen mozgás a piactéren, a néma és vak ablakokkal határolt fagyos öblösségben. Szinte vigasztaló; ni egy ember. A lépte kopog, s a falak visszaverik a hangot. Ez a tél.

A térbe betorkoló utcán is hangok ugrálnak lefelé; egy ember jön. Még nem látni, csak egy perc múlva bukkan elő a saroknál: egy sovány, magos, erősen fekete hajú s vöröses barnára kopott gúnyájú paraszt. Lehet negyvenkétéves. Inas, horpadt arcú, csontos. Csupa csont; hús, amit az urak annak neveznek s ami méltó arra a meleg, puha és szerelmes névre, az nincsen rajta talán ötven deka se. Fekete ember, de a szeme zöld. Ez furcsa rajta és ez olyanná teszi az arcát, mintha folyton figyelne. Előbb csak a pára látszik a saroknál, amelyet fúj, azután mutatkozik csak meg az ember. Félnek tőle és tisztelik, pedig csöndes ember, de a csontjaiban iszonyú erő. Szemöldöke egyetlen vonal. A csendőrrel éppen az iskola sarkán találkoznak.

- Jónapot őrmester úr - mondja a paraszt.

Valamikor fekete volt a gúnyája, de vörösesbarnára fakult. Előbb zöld lett, mint a grünspan a rézen, aztán ilyen vörösesbarna. Mind ilyenre kopnak-fakulnak a paraszti fekete ruhák.

A csendőr ránéz és felel:

- Jónapot!

S végigszalad át meg átreglamált agyában, hogy ez az ember Balog András zsellér, komoly és szegény, sohase volt vele semmi baj se, még a választás alatt se. Van benne valami különös, de ez csak a furcsa zöld szeme. Nem tud róla semmit, csak azt, hogy nagy erejű, tavaly előtt decemberben egy este puszta kézzel fojtotta meg az állatorvos kutyáját, amelyik megtámadta, pedig akkora volt, mint egy borjú. Rettentő ereje van. Most jégvágni megy a kocsmárosnak. Ez így átfut rajta, mert megszokta az agya, hogy mindenkit megnevezzen és mindenkiről véleményt mondjon.

- Hová? - kérdi, bár tudja.

- Jégvágni a Szabó Ferenccel - mondja -, jégvágni megyünk a Bakosnak.

Dallos Sándor: Szokolik megszépül



Szokolik uzsorás volt és ott lakott a Ferencváros egy zugutcájában, valahol a Tűzoltó-utca legvége felé. Régi földszintes ház volt a Szokolik háza, korhadt zsindelytetején nagy csomókban zöldellt a moha, a falon harminc éve megindult már a vakolat s azóta is hullt, hullt, senki se állta az útját. A kapu kopott alján bemászkáltak a kutyák s éjszakánként az udvaron vonítottak förtelmesen, de oly förtelmesen, hogy fölriadtak a környék lakói s ijedten vetettek magukra keresztet.

- Vonítanak a Szokolik kutyái - mondták babonásan az asszonyok s aggódva figyelték alvó gyermekeik lélegzetvételét, hogy nem haltak-e meg, míg ők aludtak vagy nem kerülgeti-e őket valami ismeretlen veszedelem.

Mert furcsa és kísérteties mendemonda járt Szokolikról. Azt beszélték, hogy éjjel visongás van a falakon belül, csoszogva járkál valaki és sokan meg is esküdtek rá, hogy rőt fény szokott ilyenkor kiszivárogni az ablakok résein s a kéményből zöld füst gomolyog.

Némi alapja volt is ennek a sok beszédnek, mert a ház gazdáját harminc év óta teremtett lélek nem látta az utcán, csak egy rút cseléd, az Anna, járt ki minden szombaton egy szálkásszőrű fekete kutyával élelemért. Így hát hogy milyen Szokolik, azt is csak azoktól tudták, akik délelőttönként kölcsönért mentek hozzá. S ezek - ez volt a csodálatos s ebben is mindenki titkot látott - egytől egyig erős, egészséges, szép fiatal legények voltak. Rút vagy öreg ember hiába ment hozzá. Azt vagy kizavarta, vagy ráuszította a szék alatt alvó fekete kutyáját.

De azokat sem engedte túl az első szobán, akikkel tárgyalásba bocsátkozott. Ott fogadta őket rozsdás mosolygással, ott vette tőlük az írást s ott számolta kezükbe a pénzt, melyet roppant kamataival együtt mindenki pontosan fizetett, ha a föld alól vette is, mert egyszer egy késedelmes adósa elmenvén a háza előtt, elcsúszott egy köpésen s menten a nyakát szegte.

Ezt is Szokoliknak tulajdonították.

Pedig nem volt ördöggel cimboráló Szokolik: úgy született ő is, mint már rendes ember. Mindössze abban különbözött tőlük, hogy kétségbeejtően rút volt. De olyan rút, hogy a környéken nem lehetett találni hozzá foghatót. A hátán hegyes púp, a haja gyér és kemény, a szemei szúrósak és sárgák, az orra horpadt és széles, melle beesett, a szája vékony és vértelen, az álla hegyesen kiugró, a kezei meg hosszúak, soványak és aszottak, mint a halotté.

Dallos Sándor: A holdhomlokú legény



Élt egyszer egy legény, termete sudár, haja barna, szeme kék. Szép magas homloka tejfehér volt, nem tudta azt lesütni sohase a nap, még a legforróbb nyáron se, fénylett és világított az olyan szép szomorú fénnyel, mintha a holdat viselné a homlokán. Épp olyan színnel és épp olyan fénnyel világított a homloka, ezért is volt ő a holdhomlokú legény. Ó milyen gyönyörű legény volt! Aki csak látta asszonyféle, megremegett a szíve tőle, legszívesebben mindig a tenyerében tartotta volna ezt a fejet és nézte, nézte volna folyton és mindent odaadott volna, csakhogy boldoggá tegye és csakhogy igazán szeretni és mosolyogni lássa. Mert igazán szeretni és igazán mosolyogni bizony nem látta senki ezt a legényt, pedig annyi szeretője volt, mint más öt legénynek se és csak szólnia kellett, minden leány ment oda, ahová hívta. Szörnyű nagy ereje volt a leányi szívek felett, de hát mit ért vele? Boldog volt ő valaha csak egy napot is? Bizony sohasem. Azt mondhatni, ő volt a legszomorúbb legény a világon, nem tudott sokáig senkit se szeretni, s ami másnak öröm volt, az volt az ő boldogtalansága. Szerencsétlen ember volt szegény, nagyon szerencsétlen, olyan volt, mintha nem is erről a földről való lenne, vagy mintha ellopta volna a szívét valaki. Olyan volt ő, mint egy égi magasságból leereszkedett felhő, nem volt párja idelent. Jobb lett volna neki, ha nem született volna.

Szegény holdhomlokú legény!

Óvakodjatok tőle, leányok, ha találkoztok vele, dugjátok be a fületeket, ha az énekét halljátok, mert gyönyörű éneke van és egy pillanat alatt megveszi a szíveteket, magatokhoz ne eresszétek, mert amit kaptok tőle, csak egy éjszaka, uratok nem lesz sohasem, másnap biztosan továbbmegy, mert nem titeket keres, de mikor elhagyja már a házatokat és messze énekel, forduljatok feléje, vessetek keresztet utána és imádkozzatok érte, mert szerencsétlen ember ő és senkinek nincs nálánál nagyobb szüksége az imádságra.

Óvakodjatok a holdhomlokú legénytől!

Dallos Károly: Kenyérharc


November elsején költözködtek – két szegényember – takarításért a cselédszobába. Bútoruk csak az ágynemű volt, amit hoztak tarka takaróban, mint a batyut. Az ember cipelte s úgy vitte, mint a szerelmük, az összetartozásuk és a szegénységük zálogát. Az ember harminckét éves volt, az asszony huszonhat. Az ember ács s az asszony a felesége. Hol találkoztak? Az Isten tudná megmondani, de ugyanaz az indulat hajtotta össze őket, mint azokat, akik a cselédszobán belül laktak a háromszobás lakásban. A szándékuk és az arcuk éppen olyan szent volt, csak emberek voltak, mint a három szoba lakói s a szemükben éppen úgy bujkált a lélek, de szegények voltak és nem igen tudtak egymásnak szépeket mondani. Két össze-vissza hajszolt ember a kenyér után, mely nekik épp úgy kellett, mint másnak, az eszközük azonban hozzá csak a két kezük volt és az inuk ereje. Cselédek.

Beköltöztek.

Az ágyneműt lerakták az ágyra, amely várta őket egyezség szerint s még néhány ruha került a batyuból az embernek és az asszonynak, jó pár hónapi keresetük feküdt benne.

– Hát itt vagyunk – mondta az asszony, aki alacsony termetű volt, eldolgozott kezű és széles arcú. A kezével legalább tízezerszer mosogatott s az arcába beidegződött az alázatosság, mert cselédsorból lett az ács felesége.

– Hát itt vagyunk.

– Itt – mondta az ember. – Ez a mi lakásunk most már. Akasszuk el a ruhákat.

A falba szögeket vertek, azon lógtak a ruhák s az egészet letakarták valami takaróval, hogy szebb legyen és ne lepje a por. Volt valami kis pénzük, hoztak hát fát, begyújtottak a kályhába s ettől barátságos lett a délután s nagyon közel kerültek egymáshoz.

– Giza! – mondta az ember, aki csúnya volt, de egyszerű és jó lélek s ennek az igénytelen cselédnek éppen jó.

Az asszony ránézett. Kis szorongás volt a szemében, melyet az idegen hely okozott, az ismeretlenség s azok a dolgok, amelyek rá vártak.

– No?

– Semmi – mondta az ember. – Semmi. Jó lakás lesz ez; nézd, ki lehet látni a városra.

– Az – mondta az asszony. – Szépen látszik Pest.

Néztek kifelé. Aztán az ember elvette a tekintetét az ablaktól s a szobában barangolt a pillantásával, de úgy, mint aki csak eltévedt.

– Négy méter széles és kettő hosszú – mondta a szobára. Értett hozzá, tudta, jó szemmértéke volt.

– Nem nagyon nagy, de elég. Szebb, mint a másik, szép világos, el is csukódhatunk magunknak és rendesen főzhetsz. A gáz benne van az egyezségben.

Most nem nézett az asszonyra, mert a szívében volt.

Dallos Sándor: Mint a kivert kutya

Fényes Adolf: Ebéd 1902.

Szemben ülünk Gyopárral a pincében, ahol lakunk s kenyeret eszünk. A kenyér száraz s olyan íze van, mint a sokáig állott szénpornak. Ez a helyiség szenespince volt valamikor, a falak pórusai elteltek szénporral s minden valószínűség szerint onnét szívja magába a kenyér ezt a fakó ízet. Reggel van, a barátok templomában misére harangoznak s a fény benéz az ablakon. Magasan van az ablak, egész a mennyezetnél, ezért a világosság haránt esik a padlóra s innét verődik szét a falra, mint a geizir. Szinte fröccsen, mintha valami okkersárga folyadékba követ vágnának bele s a piszkos fal a sárgás reggeli fényben még piszkosabbnak látszik.

Kis suszterasztalunk van, a peremén még ott merednek az ampaszok, snittvasak és egyéb cipészeszközök felfüggesztésére szolgáló vékony drótszegek; nem húztuk ki őket. Egy suszter barátunktól kaptuk jószívvel kölcsön az asztalt, gondoltuk, ha majd visszaadjuk, úgy kapja vissza, ahogy adta volt: mindjárt használatba is vehesse. Ezért nem is vesződtünk a szegekkel.

Gyopár velem szemben ül az asztal túlsó felén s szájában harsog a száraz kenyér. Keservesen eszi, mert rosszak a fogai s így jóformán csak elől tud rágni, mint az ürge, vagy az egér. Úgy is jár a szája. Közepes alak Gyopár, éles arcú s a rágását leszámítva, olyan a feje, mint a menyété. A szemei viszont aprók és csillogók, mint a patkány szemei. Igen, valóságos patkányszemei vannak s ha dús fekete szemöldöke nem enyhítené ezt a folyton izgő-mozgó, patkányszerű nézést, kellemetlen is lenne. Így azonban sok emberi vonás van benne, valami kis állandó riadtság, fanyarú árvaság és fásult kényszerű magányosság bujkál az arckifejezésében. Baloldalon erős lapockapúpja van Gyopárnak, de dacára mindennek, egyáltalában nem teszi meghunyászkodó és könnyen legyőzhető ember benyomását. Egyáltalában nem. Inkább gunyoros, követelő, fölényes és elszánt. Sőt néha szemtelen s visszaharap, mint a patkány. Drága cimbora s tipikus proletáralak, aki szívós, mint a macska s ha földre nyomják, kikeresi a porból az eldobott kenyeret s míg felülről alaposan püföli az élet, megeszi, hogy éhen ne haljon. Nem, semmi körülmények között sem hagyja magát s hirdeti, hogyha már vagyunk, a legfőbb törvény: élni. Minden más csak ezután következik. Többet ér az élő eb a holt oroszlánnál, tartja Bölcs Salamonnal s ha utánagondolok, belátom, hogy tökéletesen igaza van. Élni kell elsősorban, hogy, teszem azt, tisztelhessük a törvényt, a törvénybiztosította rendet és más minden egyéb hasznosat csinálhassunk, hogy egyáltalában lehessünk s a törvénynek, bármily magas piedesztálon áll is és bármily sérthetetlen is, be kell látnia, hogy mindenképpen élő emberekre van szüksége, ha egyáltalán létezni akar. Egy király, bármily fényes és hódító is kívül-belül, halott birodalomban maga is döglött oroszlán s az Isten is – minden atheizmus nélkül – csak azáltal van, mert mi is vagyunk. Nos hát természetes, hogy élni a legfontosabb s mi ezt itt nyomorult életünkben, melyben gyakorta megettük volna a gépszíjat is, alaposan megtanultuk.

Hogy kik vagyunk? Persze: két kujtorgó ember, csavargók bizony, de alapjában igen tisztességes emberek, jószívűek és becsületesek. Én írónak készülök. Gyopár meg valóságos bádogos, de minden munkát vállalunk, mert élni a legfőbb törvény. Csak most éppen nincs munkánk és szénpor ízű szárazkenyeret ropogtatunk. Megesik és nem is nagyon vagyunk elkeseredve miatta, kemények vagyunk, mint a kovakő, szívósak és edzettek, mint a száraz akácfa, amelyből a karókat csinálják. Ha valaki hozzánk nyúl, érezheti, hogy nem tréfálunk s rossz vitorlavászon blúzunk és bő nadrágunk alatt, melyeket nálunk szegényebb emberektől vettünk becsületes és méltó pénzen, jó hosszanti, fakemény izmok és inak vannak, rugalmasak, mint a fejszenyél s odavágunk bizony, ha arra kerül a sor, alaposan, nem hagyjuk egymást és nem érzékenyülünk el, csak nagyon tiszta dolgokon. Csavargók vagyunk, «munkanélküliek», hogy modern szóval éljek, de megsegít bennünket az Isten s a szívünk – és az a legfontosabb – olyan tiszta, mint a gyermeké. Ebben vagyunk mi kiválóak és különbek a többieknél.

Nos, ülünk szemben és eszünk. Ropog a fogunk alatt a kenyér s a nyirkos pincelevegőben meghúzódik combunkon a keményre szőtt celtnadrág.

– Hallod, – mondja Gyopár, – ma újból meg kellene próbálni a péket!

Dallos Sándor: A nyúl



Nagy és áldott ember volt az apám. Magas, vállas és nagyszerű fejű; jobb kezén ferde volt a mutatóujj, a haját rövidre nyírva hordta, botjával mindig lengetett, ha ment, édesanyámat könnyedén csak Jolánkámnak hívta s szerette a bort. Halála előtt is elemlékezett tele poharakról, melyeknek legényesen megfelelt és soha nem panaszkodott. Még akkor sem, mikor sarkában érezte a Nagyurat már s tudom, szégyellné, ha tudná, hogy keserves kiabálások közt milyen szörnyű félelemmel az arcán halt meg egy csodaszép áprilisi éjszakán.

Most is látom s nem értem sehogy, miért mért rá ilyen nehéz haláltusát az Isten. Nyilván nem tetszett egynémely dolga neki. Pedig hát én tudom, hogy igazabb ember nála kevés taposta a földet s ha botlott is, mert ő is ember volt, sőt nagyon is az, ezer más tettével bőven rászolgált a bűnbocsánatra.


*


Akkoriban, mikor ez történt, harmadik éve volt a háborúnak, már nem volt kenyér sem a háznál. Krumpli, bab, meg ilyesmi még csak került nagykeservesen innét-onnét, de kenyeret nem láttunk, két hete is megvolt akkor már s így minden evés kenyér nélkül esett meg azokban a hetekben. Én hatodik gimnáziumba jártam akkor - magánúton persze, mert másként nem telt rá - , az öcsém harmadik elemibe s azon a délutánon úgy ráéheztünk a kenyérfélére, hogy az öcsém két zseb búzát lopott, a kis darálón, amelyen azelőtt a kacsaeleséget daráltuk, megőröltük valahogy lisztté, aztán valami laskafélét csináltunk belőle s a katlanban tüzet rakván, nyilt lángon lábasban megsütöttük.

No füstös volt kegyetlenül, de azért mégis jó, úgyannyira, hogy az öcsém be is kínálkozott vele édesanyám elé.

– Édes, nie - mutatta - tessék. Jó!

– S nyújtogatta a bizonytalan színű, ropogós tésztadarabot.

Édesanyám egy feslett férfiinget foltozott s édesapám hallgatagon cigarettázott az asztalnál.

- Mi az, fiam? - kérdezte csodálkozva édes s nyúlt a tészta után.

Az öcsém gömbölyűre dudorodott s úgy vágta ki vidáman:

- Kenyér.

Erre nagy csönd lett. Anyám kezében megállt a tű s az öcsémre bámult. Nagy, világló szemeivel csak nézte, egyre nézte a gyereket, ahogy kínálja a fekete étket s oly mélységes és nagy lett az a két szem, mint az egész világ s oly szomorú, mint a keresztúti Mária két szeme.

- Hol vetted? - kérdezte.

- A Sanyival sütöttük - nevetett az öcsém. - Loptam két zseb búzát a magtárban, megdaráltuk a récedarálón s abból sütöttük a katlanban. Jó. Csak kóstolja, édes. Mint a kenyér.

S tukmálta a laskát, felkapaszkodott a székre s erőltette győzködve; mindenáron be akarta préselni anyánk szájába.

De az a száj feszes volt akkor már és éktelen fájdalmas. Nem lehetett kinyitni erővel sem. A két szélén kegyetlen két árok. Megcirógatta csak anyánk öcsémet, hogy szinte suhant a keze végtelen jóságában, mint a lágytestű, édes angyaloké, akik, mondják, őrködnek felettünk és szívünk óhajait viszik az Isten elé, s eltolta a laskát.

- Edd csak meg magad, kisfiam - mondta. - Jó az neked. Édesanya nem éhes. 


Dallos Sándor: Április

 
A Múzeum-körúton akkor bomlott a tavasz. Estefelé volt, az az idő, mikor a halkuló dolgok mélyéből leginkább árad a magukba szítt lélek, mintha párolognának, bolond kis szelek rikkantgattak az utcán csibészesen és bujtogatón, a fákon már erősen tolakodtak elő a lombok s a Múzeumkert lágy volt, zöld és feldúlt a tavasztól, akár egy menyegzői ágy. Nyers nedvek szaga érzett, mint a frissen oltott mészé, melyet nem tudott elnyomni sem a füst, sem a benzingőz. A férfiak mélyebben nyúltak a női karok alá s az ujjak a női mellek tövében remegtek. Alapjában véve olyan tavasz volt, mint máskor, csak az emberek a hosszú tél alatt már megfeledkeztek az ízéről s a világverkli oly ravaszul játszotta a tavalyi melódiát, hogy senki se ismert rá s mindenki megbolondult tőle. Hojjé, pedig milyen régi volt! Solon, Lykurgos és az összes régi bölcsek és törvényhozók tanúskodhattak volna róla, hogy ők is ugyanettől bomlottak ifjúkorukban, de hát jó volt ez így és Solon a kutyának se jutott eszébe. Tavasz volt s az emberekben finomabb reszketések bujkáltak, mint a körtevirágban.

Az egyetemről először a leány lépett ki. Magas nyakú blúzában, sima, hátrafésült hajával kicsit oroszosnak tetszett; lehet, hogy akarattal. Madárarca volt, éles csontokkal, kissé nagy orral, ritka fogakkal és hűvös, vékony szájjal. A keze csontos és bütykös. A szemeiben volt valami kesernyésség, defenzív keménység. Nem volt szép és nem is kívánatos. Sovány. Ha az ember ránézett, azonnal s minden különösebb ok nélkül azt érezte; ennek a lánynak senki nem nyúlt még a térdéig sem, még a melle is érintetlen és sohase megy férjhez. Ez, ha elvégezte az egyetemet, francia-német tanárnő lesz valahol, pár évig még bírja a szeme, aztán cvikkert kell vennie, a válla egészen kiszögletesedik, a kezén eluralkodnak a csontok, haja megfakul, szája teljesen fanyar lesz; hisz vénkisasszony: madmoiselle Irén.

A fiú, aki mellett jött, szőke, nyúlánk, nála legalább három-négy évvel fiatalabb, sovány, lágy és energiátlan vonású, sápadt, rosszul öltözött, bizonyára szegény. Lábán stoppolt volt a cipő, meg durva téli ruha rajta s térdes nadrág. Bizonyára faluról került Pestre. Cigarettázott. Aktatáskát vitt a hóna alatt. Véletlenül jöttek együtt a német szemináriumból.

– Csodálatos tavasz van! – mondta s levette a kalapját. – Olyan a levegő mint a szeszpára!

– Április! – mondta a lány kis szájmozdulattal… – Ilyenkor így van. Még bent a termekben is van valami különös, kövér fűszag.

– Van – felelt a fiú. – S maga ezt érzi?

A lány ránézett s összehúzta a szemét.

– Mért ne? Végre is a foghagymának is van szaga és a friss fűnek is. Nem? Egyszerű és nincs benne semmi különös. Sőt mondok magának valamit: a gellérthegyi kioszkban már biztosan felrakták a színes lampionokat. Nos? A kocsmárosok keresni akarnak.

– Hm, – mondta a fiú – lehet. A lampionok mindenesetre kint vannak már. És a nők kezdenek lenge ruhákban járni. Kigombolják a kabátokat. Nézze!…

Mosolygott, odaköszönt s kezében finoman remegett a cigaretta.

– Mintha kinyitnák magukat!…

A lány ránézett.

– Pubi! – mondta kicsit gúnyosan, de nem egészen sikerült neki.

– Még utóbb sírunk! Estére randevú lesz? Persze nem lehet ezt kiállani! Nem lehet! Jujj!

Összehúzta a szemét; csúfolódott.

Dallos Sándor idézet

Dallos Sándor: Aranyszőrű kanca

dallos sandor 1901-1964

 
Egy időben rávette magát a falura a táltosló. Vannak jó táltosok is, ámbár a táltos mind veszedelmes, mert valamikor embernek szánta őket a teremtő hatalom s csak mivel pörbe kezdtek, hogy hát a madárnak szárnya van, az embernek meg nincs, parancsolta az Isten, de még az ősi, lóba a lelkeiket, miért is éppen úgy beszélnek, mint az ember, magyarul s szeretnének emberek lenni, azért böstörködnek. Mert leginkább tusakodó lelkek. No, azért vannak jó táltosok is, akik fejet hajtva viselik a sorsukat és jószívvel szolgálnak az embernek, hogy a lótesttől megszabaduljanak, mert ha ezer évig panasz nélkül szolgálnak, végén felvehetik az embertestet, hanem a jó táltos elég ritkaság. Tusakodó szellem a kártékony az csaknem valamennyi, ellensége az embernek a megátkozottsága miatt, pedig a saját fejét kellene a falba verni, mert ő volt engedetlen. S ez a táltos is ilyen lélek volt, amelyik nekivette magát a falunak.

No megjött minden éjszaka, akár esővert, akár holdvilág volt, akár csillagos ég, akár éji felhővándorlás, pontosan éjfélben mindig berúgtatva, akkora patája volt, mint a Szügyi gyerek kalapja, pedig az ugyancsak nagy, mert vízfejű szegény gyerek, csattogtatta a körmit az utcákon s hányta a szikrát a kemény köröm kegyetlenül, mert keményebb a táltos körme a legkeményebb acélnál, rázta a farát, hogy a vacsorája csak úgy kortyogott, mintha a kút nyelne vizet, mert mén ám minden táltos – s nyerített förtelmesen, hogy azt lehetett gondolni, ezer csikó röhög valahol a falu közepén. Gyönyörű széntestű táltos lehetett, de ezt csak úgy gondolta mindenki a nagy fényről, aki a lába nyomát követte, mert kinézni rá a lakásból nem mert senki se s jó lett volna befogni ménnek, mint a jó táltosokat szokták hajdanában, mert csoda csikók vannak tőlük, hanem nem merte volna senkise fejébe akasztani a kötőféket, mert rossz táltos volt és háborgó szellem, mint a rosszlélek.

Rázta hát magát a táltos – a Majlánék felől jött, mert azok a falu szélén laktak s minden este megjött a nagy gyönyörű ménló – s nagy toporzékolás közben egyre ezt kiabálta:

- Ki ne merjen ember jönni elém, mert aki embert látok, azt az ördögnek viszem. Én vagyok az ördög ordonanca.

Azzal szétrúgta a kerítéseket a két hátsó lábával, de egyetlen rúgással, mint a semmit, beszaladt az udvarra, kitaposta a kertben a veteményeket, kirúgta az istálló ajtaját, mint a papírt s a kancák akkor már mind nyihogtak, mert csodaszép gyönyörű mén volt; megbolondultak utána kancák egy szemvillanás alatt s nyerítve várták. Akkor a táltos berontott az istállóba, kiválasztotta a legjobb kancalovat, elharapta a kötőfékjét egyetlen harapással, mint a zabszárat s megindult elől vágtatva és nyerítve és a körmeit szikráztatva s úgy ringott a háta, mint a bársony.

A kanca meg utána, reszketve minden tagjában, de vissza nem fordulva, mert mennie kellett. Reggel aztán úgy találtak rá a falu határában az utolsó fa alatt, csupa tátongó sebbé repesztve a farától a hasáig s a szügyén a táltos patkójának a nyoma belerúgva, mert szügyön rúgta a táltos s a kanca megveszekedett.

No így ment ez tizenkét napnak tizenkét éjszakáján. A táltos minden nap eljött s minden nap elvitte a maradék legszebb kancalovat, de csak nem szánt meg az odajárással. Már csaknem minden szép kancaló odavolt a faluból, valamit tenni kellett hát, mert ha így megyen, egyetlen kancalova sem marad a falunak s a jövő esztendőre nem leszen egyetlen csikó sem.

Vígné, az öregasszony, aki kenni tudott s aki a bíró pajtája mellett való fészerben lakott, azt tanácsolta, hogy egy férfiember, gyónjék és áldozzék meg másnapon nyomban a reggeli harangszó után, szerelje fel magát a szent kereszttel, aki a sekrestyében van s a pap szokta vinni temetésekre s a balkeze ujjára kössön gyűrűt a szentségtartó kendőjének a rojtjából, de ki ne mozduljon a templomból mind éjfélig s bűntelen maradjon, míg csak meg nem hallja a táltosló patáinak a csattogását. De akkor aztán ugorjon ki a táltos elébe, tartsa föl magasra a keresztet, hogy lássa a táltos és a kereszt is szembe nézhessen vele s kérdezze akkor meg tőle, mit kíván. De óvakodjék, mert nincsen több ideje őt miatyánknál, addig tart csak a kereszt ereje a táltossal szemben és míg beszél vele, meg ne szűnjék figyelni közben bal keze gyűrűsujján a szentségtartó kendőjének rojtjaiból font fehér gyűrűt s ahogy az elkezdene feketedni, szaladjon ám csak, ahogy bír, a templomba vissza, mert szűnőben a szent kereszt ereje a táltoson.

No úgy is lett.