2013. jan. 4.

Brassai Viktor (1913-1944): Egyszerűség (1936)



Szeretném: egyszerű legyek,
mint gyöngyöt verő, vad patak,
mely sziklahátú, vén hegyek
bordái közt, mint vér, fakad.
Egyszerű, mint a fellegek,
s mint a villám, a gyors harag,
mely megtépi a dúlt egek
arcán a gyászos fátylakat.

Érezzek csak az évszakok
ős változásai szerint:
ragyogva nézzem a napot
és sápadtan az őszi színt,
csüggedjek, hogyha tél vacog,
s bomoljak zöld reménybe, mint
a növény, mikor harmatot
a tavaszéji pára hint.

Ne vergődjem a szerelem
sok, húsomba vert szigonyán,
de hagyjam, hogy az ős-elem
deleje irányítsa szám,
merüljek bele bűntelen
bátorsággal egy tiszta lány
hullámos testébe, s fejem
ringassam forró homlokán.

Hisz minden olyan egyszerű!
Az égbolt és a föld, a fák
s az állatok. Egyöntetű
törvénnyel rezg a nagyvilág,
a dolgokat örök derű
és bizonyosság lengi át:
hát mért vagyok én keserű
s ily végzetesen komplikált?

Ember vagyok. Nem élhetem
a dolgok boldog életét,
mely káprázatos fényeken
is öntudatlan és sötét.
Más törvény parancsol nekem,
rám szabva szűkös köntösét,
melynek szövetjét senki sem
szakíthatja dacolva szét.

Ember vagyok, s nem mondhatom,
hogy nincsen másokhoz közöm,
mert minden kis mozdulatom
fokán beléjük ütközöm,
kik tiszta szemmel vagy vakon
itt élnek, mint én, küszködőn,
mind hozzám hasonló atom,
s tagolt szavam nekik köszön.

Itt élünk mind, s az életünk
medrébe ágyazta e kor,
melyben jövendő és letűnt
idők zajgó örvénye forr,
hordozzuk mind a jót s a bűnt,
mit hulláma belénk sodor,
és tőle zavaros szívünk,
mint erjedező, zagyva bor.

Zavaros, mert e korban itt
a Verejték s a Pénz konok,
vad ütközése kényszerít
sejtünkbe váltó-áramot,
de majd e harc addig hevít,
míg lelkeinkből fellobog
az Egyszerűség lángja, mit
eloltottak a századok.

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 49-51. old. - Kritérium Könyvkiadó Bukarest 1977.)