Petrarca (1304-1374)
I. a) Történelmi háttér
b) Petrarca élete
II. a) Munkássága
b) Versei
- Ti szerencsés füvek
- Magamban, lassan, gondolkodva járom…
III. A
költők fejedelme
A
14. század elején IV. Fülöp a francia központi hatalom megerősítése végett a
francia egyházat függetleníteni akarta Róma gyámsága alól, s ez súlyos
összeütközésekhez vezetett közte és a római pápa között. A pápaság vereségét
fejezte ki, hogy végül a francia származású pápák kénytelenek voltak
székhelyüket áthelyezni a dél-franciaországi Avignonba. Az „avignoni fogság”
mintegy 70 évig tartott.
Ebben
a történelmi közegben élte életét az első humanista költő, Francesco Petrarca (1304-1374). Petrarca élete örökös
nyugtalanságban telt el. Származásánál fogva, később pedig diplomáciai
megbízásából fakadóan állandó utazásra kényszerült Franciaország és Itália
között. Az olasz városállamok polgársága – virágzó iparának és kereskedelmének
köszönhetően – ebben az időben kezdte kialakítani új életformáját, mely az új
eszméknek is bölcsője lett. Újra felfedezik a szerelem, az emberi test és a
természet szépségét. Fontos lesz a barátság, a család, a haza fogalma. Megnő a
szellem és a művészet tisztelete. Felértékelődik az egyéniség, a tehetség
elismerést kap.
A
korai itáliai reneszánsz első nagy képviselője Petrarca. Eleinte latinul írt,
az ő nevéhez fűződik Homérosz Iliászának első latin nyelvű fordítása.
Világhírnevét mégis olasz nyelven írt költeményeinek, főleg szerelmes verseinek
köszönheti.
Két
korszak határán élt ő is, mint Dante, mint Boccaccio.
Életművét
három tényező határozta meg: az áhítatos vallásosság (az avignoni pápai udvar
szelleme), a szülőföldje iránti rajongása és a latin ókor vonzása. Költészetét
a vallásosság és a reneszánsz életöröm hatja át. Felfedezi a természet
szépségét, de azt is, hogy az emberi lélek még ennél a természetnél is
gazdagabb.
A
hagyomány szerint 1327. április 6-án reggel az avignoni Szent Klára templomban,
Jézus keresztre feszítésének évfordulóján pillantotta meg Laura Noverst, egy
előkelő férfi feleségét, s első pillantásra beleszeretett. Ez a „plátói”
szerelem élete végéig tartott, s költészetének meghatározó élményévé vált. Találkozásuk
napját Goethe Petrarca „örök nagypéntekének” nevezte el. A csodált asszonyt
verseiben Laurának nevezi. Nem hozzá, nem róla, hanem önmagáról, a vágy
hatalmáról, lelki szenvedéseiről, boldog boldogtalanságáról szólnak híres
versgyűjteményének, a Daloskönyvnek szerelmes versei. A könyv 366 verset
tartalmaz. Nyugtalan, belső lelki küzdelmektől terhes, gyötrő és fájdalmas
érzés Petrarca szerelme. Az örök vágyakozás, lemondás, féltékenység jellemzi.
Laura elérhetetlen magasságban van, eszményi szépség (bár csak annyit tudunk
meg a versekből, hogy szőke és kék szemű, ami a mediterrán földrészen valóban
kivételes szépségnek számít), akit még halála után is imád Petrarca. Laura az
eszményi nő. Az iránta megnyilvánuló szerelem az imádott nő alakjában végcélját
is eléri, nem emelkedik tovább Isten felé, mint Danténál. A Laura iránti
szerelem nem az istenszeretet formája, hanem a nő, a nőiség iránti vonzalomé. A
Laura iránti érzés már teljesen világi élmény, és nincs kapcsolatban a vallás
területével. Ennek a következménye, hogy Petrarca szerelmi költészetében már
erotikus vonások is fellelhetők. A vívódó lélek kitárulkozása, a költői
személyiség teljes kiéneklése a Daloskönyv legvonzóbb vonása s egyben vívmánya.
Petrarca szerelme örökre csak vágy maradt, hiszen Laura valószínűleg nem is
ismerte a költőt. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon
át érvényes formuláját.
A Daloskönyv 162. verse, a Ti szerencsés
füvek… kezdetű szonett a kötet egyik legismertebb darabja. A szonett
mondattani szempontból egy, az egész szöveget átfogó késleltetésre épül. Az
első három versszak ugyanis megszólítások sorozata, s csupán az utolsó versszak
tartalmazza a megszólítottakhoz intézett felszólítást: „irigylem tőletek
tekintetét is!”
A
természet és a szerelem szétbonthatatlan egységben uralkodik Petrarca
világában. A természet képsorai csak ürügy Laura szépségének közvetítésére.
A
vers világa Laura elképzelt sétáját követve egyre tágul: a költő számba veszi a
virágokat, fűszálakat, a vízpartot, melyest Laura lábával érinthetett, a fákat,
a friss lombbal díszes ágakat, az ibolyákat, melyekhez hozzányúlhatott, s végül
az egész tájat, melyben gyönyörködhetett. A természet nem csupán önmagában és
önmagáért szép: minden Laura szépségét tükrözi.
Az
utolsó két sor csattanószerűen fogalmazza meg a fő gondolatot. Ez a két sor
erélyes felszólítás: a természet „tárgyai”, ha kapcsolatba kerültek Laurával,
akkor nem maradhatnak ridegen közömbösek. Lángoljanak úgy, mint a gyötrődő
lírai hős!
Az
ember és a természet kapcsolata a versben újszerűen többértelmű: egyrészt a
szeretet féltékenységgé válik, majd a természetet a költő a vele való azonosulásra
szólítja fel.
A
Daloskönyv 35-ös számú szonettje a Magamban,
lassan, gondolkodva járom… kezdetű. A korai Laura-versek egyike ez,
amelyben szenvedélyes hangon szólal meg a fájó szerelem. Mint a lefojtott tűz,
olyan az érzelem a költőben. A puszta néma tájat azért keresi, mert itt
elkerülheti az emberek tekintetét. A versben a magány, a csend uralkodik, s
ehhez társul a külső és a belső csendet nem zavaró lassú, vontatott ritmusú
mozgás. A költő arcán ott ég a szerelem lángjának fénye, melyet szégyell az
emberek előtt. Azt reméli, hogy „a hegyek s a völgyek, folyók és erdők”
megszemélyesített világa enyhíti kínjait, de mint az utolsó versszak fordulata
jelzi, nincs lehetőség a menekülésre, mert az örök kísérő, a
boldog-boldogtalanságot adó Ámor mindenhol vele van.
A
természet megértő embersége és az emberi világ kegyetlensége közti ellentét kap
először e szonettben hangot a világirodalomban. A versindító motívumok önmaguk
ellentétébe csapva térnek vissza, lezárt szerkezetet adva a versnek.
Ez
a vers is, mint a kötetben olvashatók döntő többsége, szonett. Ez a dalforma
népi eredetű, kezdetben lantkísérettel adták elő, melyest Petrarca a 13. század
közepén tökéletesített. A
petrarcai-szonett 14 sorból áll, két 4 és két 3 soros versszakból. Az első
két versszak egy rímrendszert alkot, a másik kettő pedig egy újabbat: így lesz
a rímképlete abba –abba – cdc-dcd. Szerkezete is eltérő az eredetitől mert
Petrarca csak az utolsó strófa elemét állítja ellentétbe az első hárommal.
1348-ban
hatalmas pestisjárvány söpört végig Nyugat-Európán. Laura is ennek a
betegségnek esik áldozatul. Petrarca csak egy hosszú időszak elteltével tudta
versbe önteni fájdalmát. Kétségtelen, hogy a Daloskönyv szerelmes verseivel
olyan költészetet alkotott, mellyel méltán érdemelte ki már kortársai
elismerését is, joggal koszorúzták meg
őt 1341-ben poeta laurátusszá,
babérkoszorús költővé, a költők fejedelmévé.
Forrás: Házi dolgozatok
könyve 1., 41-43. old.– Szerkesztette Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése