2013. szept. 30.

Maurice Maeterlinck (1862-1949): A kék madár



A francia nyelven író belga-flamand költő és filozófus jómódú polgári családból származott. Szülővárosa, Gand jezsuita kollégiumában kezdte iskolai tanulmányait, majd Párizsban szerzett jogi doktorátust. Rövid ideig szülővárosában ügyvédi praxist folytatott, de félszívvel; a szépírói munka vonzotta A naturalizmussal szembeforduló szimbolizmus híve, s már első verseskötete mutatja: a sejtelmes hangulatú líra volt költői otthona. Nem kellett megtagadnia e vonzalmát első drámáiban sem, amelyek egyszerre ráirányították az irodalmi világ figyelmét,és amelyeknek igazi hatását köszönhette. A vakok (1890), Pelléas és Mélisande (1892; a darabhoz előbb G. Fauré írt színpadi kísérőzenét 1894-ben, majd Debussy választotta korszakos jelentőségű operájának szövegkönyvéül 1902-ben és a korai Schönberg szimfonikus költeménye csak a címmel jelzett „programjául” 1903-ban), Tintagiles halála (1894), Monna Vanna (1902) – ezek a szimbolikus drámák átütő sikert hoztak az írónak nemcsak hazájában, hanem szinte az egész világon. Voltaképpen ezeknek a színi hatásban bővelkedő, a védtelen lélek rezdüléseit, a kiismerhetetlen sorsot ábrázoló, újszerű költői nyelven megszólaló „statikus drámáknak” köszönheti Nobel-díját is (1911).

Legtöbbet játszott műve A kék madár (1904); magyarra fordította Benedek Marcell, 1910; Vas István, 1961; ősbemutató: 1908, Moszkva, Stanyiszlavszkij Művész Színháza; az USA-ban forgatott filmváltozat a M. Turneur rendezte The Bluebird, 1940). Szimbolikus  jelentésekkel teli ez a mű is: a „kék madár” az emberben rejlő boldogságvágyat jelképezi, s azt, hogy e vágy beteljesülése még a tündérmesei keretben is csak kitartó küzdelmek, megpróbáltatások útján valósulhat meg. Figyelemre méltó, hogy itt nem valamiféle középkori monda ködfelhője burkolja a mesés, állóképsornak tűnő cselekményt, hanem a népmesei fogantatású allegória: egy szűkös körülmények között élő favágócsalád gyermekei álmodják végig a történetet. A Jancsi és Juliska-motívumra épül ez a hat felvonásos tündérjáték. Ugyanakkor elég nehezen mérhető e tragikum nélküli példázat művészi színvonala az író életfilozófiai-költői eszményképeihez, a Fausthoz és Ibsen Peer Gyntjéhez vagy akár a nagy romantikus elődökhöz.

Maeterlinck filozófiai igényű esszéi ma már kevés érdeklődőt vonzanak; a gondolati mélység nem volt erős oldala írójuknak (A méhek élete, 1901); A hangyák élete, 1930). A szegények világával való szolidaritása okán kell említést tenni még nagy hatású írásáról, A szegények kincséről (1919).

Maeterlinck 1947-től haláláig a Nemzetközi Pen Club elnöke volt.

**
A KÉK MADÁR


Szereplők:

TYL, a favágó
TYLNÉ, a felesége
fiuk, TYLTYL
lányuk, MYTYL
BERLLINGOT-NÉ, a szomszédasszony és KISLÁNYA
TYLÓ, a kutya
TYLETTE, a macska
majd a játék során a
MÚLT
a JÖVŐ
és a KÉPZELET BIRODALMÁNAK LAKÓI



I. FELVONÁS

A favágó kunyhója. Egyszerű, de nyomorúságosnak semmiképp nem nevezhető berendezése az otthon békés hangulatát árasztja. Minden előkészítve az éjszakai nyugalomra: gondos rendben a bútorok, a használati tárgyak, a kandallóban hunyófélben a parázs. A sarokban – karikába gömbölyödve – a kutya és a macska szunyókál. A falon, kalitkában egy gerlice.

A favágó két gyermeke: Tyltyl és Mytyl is alszik már. Anyjuk betakargatja őket, csöndre inti az ajtórésen benéző férjét, majd eloltja a lámpát, és kimegy a szobából.

Kisvártatva a lámpa magától felgyullad, fénysugarának ereje fokozatosan növekszik. Tyltyl és Mytyl felül a kiságyban. Holnap karácsony! Lehet ilyen estén nyugodtan elaludni? Az ablakhoz surrannak, kinyitják a fatáblákat. Odakünn bőven akad most látnivaló: az átellenben magasodó palotába karácsonyesti vendégek érkeznek. Szánok csengője, muzsikaszó. Látszik a gyertyafényes karácsonyfa, ágait lehúzza a sokféle ajándék, játék. Az asztalok gyümölccsel, süteménnyel rakva. Miért nem eszik meg a túlsó oldalon lakók nyomban ezt a sok finomságot? Mert a gazdagok nem éhesek: ők akkor esznek, amikor akarnak.

Kopogtatnak. A gyerekszoba ajtaja lassan kinyílik. Csak nem a szülők jönnek ágyba parancsolni az ablaknál egymást lökdöső leselkedőket? Nem, egy töpörödött nénike óvakodik befelé az ajtón. Bérylune tündér ő, bár a gyerekek szerint gyanúsan hasonlít a szomszéd Berlingot asszonyra. A tündér kikéri magának az összehasonlítást: csak azért vélik őt ősz hajú, ráncos arcú, hajlott hátú anyókának, mert helytelenül nézik. Ilyenek az emberek: semmit nem látnak megfelelően! Bérylune segít a két gyereknek: kezükbe adja a Szemfelnyitó Gyémántot. Egyet fordítanak rajta, s látni fogják a Múltat, egy kissé tovább, s megláthatják a Jövőt. De mindenekelőtt az őket körülvevő dolgok lelkét fogják láthatóvá tenni a Gyémánt segítségével. Szükségük lesz rá, hogy megismerjék mindennek a lényegét, mert a tündér hosszú és veszélyes útra küldi őket: meg kell keresniük a boldogság kék madarát. Bérylune kislánya ugyanis beteg, és csak a csodamadár hozhat számára gyógyulást.

Egy fordítás a Gyémánton, s a varázsparancsra minden megmozdul, megelevenedik a gyerekek körül. A Rokka szédületes forgásba kezd, a Víztartó énekel, a Tejesfazék felborul, s a belőle kiömlő Tej szégyenlősen tápászkodik fel a padlóról…  Tylette, a macska kényeskedő hölgyként lép elő a sarokból, míg Tyló, a kutyaúr bumfordi gyöngédséggel ölelgeti kis gazdáit, akiknek végre emberi szóval is elmondhatja, mennyire szereti őket, s mekkora öröm számára a hűséges szolgálat.

Csodálkozás, kavargó játék – ismerkedés azokkal, akik eddig öntudatlanul használt, élvezett részét jelentették az életnek. Ám hamarosan indulni kell: a kék madarat nem lesz könnyű feladat megtalálni. A boldogságkeresőket, végül is csak néhányan kísérik végig az úton: a Tűz, a Víz, a Kenyér, a Cukor és a leghatalmasabb segítő: a Fény. A Kutya boldogan áll be a csapatba, a Macska csak kényszerből: szívesen lemaradna a veszélyes útról, amelynek végén az ő számára semmi jó sem vár. Az emberek boldogulása csöppet sem érdekli.

II. FELVONÁS

Bérylune tündér palotájában készülődik a csapat. Mindenki ruhát választ magának: egyéniségének és a fáradságos út szükségleteinek megfelelőt. A Macska máris lázadást szítana, de nincs sikere: a Kutya és a Fény egyértelműen az Ember pártján állanak.

Az első út az Emlékezés Országába vezet; az elhunyt nagyszülőket fogják itt meglátogatni. Csak túlságosan soká ne időzzenek! Háromnegyed kilencre vissza kell térniük, különben minden elveszett.

Tejfehér köd takarja az Emlékezés Országát. Lassan megmozdul, oszlik, elillan. Zöld lombok között parasztházacska áll, benne szunyókál Tyl nagyapó és nagyanyó. Olyankor ébrednek csak föl, ha az élők rájuk gondolnak, ha megemlékeznek róluk, vagy éppen imádkoznak értük, hiszen az ima is egyfajta emlékezés. Ilyenkor rövidebb-hosszabb időre fölelevenedve folytatják régi tevékenységüket, nagyanyó például szilvás lepényt süt. Megjelennek a meghalt kistestvérek is. Miként az öregek, ők sem változtak semmit; a hajdan verekedős természetű rögtön birkózni kezd Tyltyllel, a legkisebb ide-oda totyog.

Vacsorához ül a család, mint a régi szép időkben. Nagyanyó főztjét kanalazva, a boldog együttlétben majdnem megfeledkeznek az idő múlásáról: errefelé nem szokott ütni az óra… Tyltyl az utolsó percbe kap észbe, felugrik az asztaltól, kézen fogja Mytylt, és kapkodva búcsúzik. Magukal viszik a nagyszülők rigóját is – gyönyörű kéken csillog a tolla, bizonyára ezt a madarat várja tőlük a tündér.

A szaladó gyerekek mögött újra elborítja a köd a tájat. Minden és mindenki eltűnik az opálos sűrűségben, csak Tyltyl és Mytyl marad a színen. Kezükben kalitkában a madár, csakhogy nem csodakék már, hanem közönséges feketerigó.

III. FELVONÁS

Az Éjszaka rideg szépségű palotájába megérkezik a Macska. Kimerülten roskad le a márványlépcsőre: előreszökött, hogy figyelmeztesse az Éjszakát, a favágó gyermekei hamarosan itt lesznek, itt remélik megtalálni a kék madarat. Még szerencse, hogy a Fény nem kíséri őket, hiszen ennek a palotának nem lépheti át a küszöbét. Az Éjszaka felháborodik. Micsoda idők! Hát sosem lesz többé nyugta az embertől? Rejtelmeinek jó részét elrabolta már, mégis egyre újabb titkok után kutat. A félénken belépőket mégis jóindulattal fogadja, a Fény parancsára átadja a titkos zárak kulcsait, de anyai aggodalommal óvja Tyltylt: veszélyes felelőtlenség lenne szabadjára engedni a súlyos bronzkapuk mögé zártakat.

Tyltyl hajthatatlan. Megnézi a különféle Rémeket, a Betegségeket, a Háborúkat és a legfélelmetesebb szörnyeket, akiknek még nevet sem mertek adni. Egyedül nyitja-csukja az ajtókat, Mytyl reszketve húzódik félre, csak a Kutya áll mellette védelmezőn, ő ugrik-vicsorog, ha valamelyik Rettenet megpróbál kiszökni a résnyire nyíló kapun.

A terem közepén magasodó, leghatalmasabb ajtó mögött maga az Ég tárul fel a gyerekek ámuló szeme előtt. Csillagok között, sugaras fényben tündöklő kert az Ég, benne csapatosan szállnak, suhannak a kék madarak. Puszta kézzel is meg lehet őket fogni! Nem is egyet, sokat. Tyltyl és Mytyl kék madarakkal a kezükben és a vállukon szaladnak ki a kertből. Sikerült! Vagy talán túl sokat is fogtak?

Az Éjszaka és a Macska kettesben marad. Egymást nyugtatva állapítják meg: az igazi kék madár nem került a gyermekek kezébe.

Tyltyl és Mytyl szalad a Fény felé a madarakkal. De azok már élettelenek, fejük lecsüng, szárnyuk törött. A Fény vigasztalja a síró gyerekeket: az a madár, amelyik a napfényben is tud élni, úgy látszik, másfelé szállt. Nem baj, majdcsak megtalálják…

Holdfényes erdei tisztásra oson be most a Macska. Az erdő fáit akarja riasztani. régi ellenségüknek, a favágónak a gyermekei hamarosan ide érkeznek. A Fény ezúttal sem kíséri őket: Tylette elhitette velük, hogy tudta nélkül kell az erdőbe indulniuk. Így csak a Kutyát kellene megkötözni, s a fák bosszút állhatnának minden kivágott rokonukért.

Tyltyl a Macska unszolására elfordítja a varázsgyémántot, s a fatörzsek nyílásából kilép a fák lelke. A Szilfáé kehes, mogorva, a Hársé szelíd, a Bükké elegáns, a Fenyőé hallgatag. Meseszerűen öreg, terebélyes Tölgy az erdő királya A kék madár is ott található a közelében, de semmi kedve az embergyerekek kezére adni. Sőt az erdei állatok lelkét is sürgősen segítségül hívja, elvégre azok is érdekeltek a leszámolásban. Tyló érzi a veszélyt, de későn hallják meg a morgását, Repkény már körülkötözte, moccanni sem bír. A fák és az állatok pusztulásra ítélik az emberek képviselőit: Tyltyl és Mytyl fog meglakolni mindazért, amit mások a természet ellen elkövettek.

Csakhogy a fák és az állatok alapjában nem gonoszak: az ítélet végrehajtását senki nem vállalja. Végül mégis megkezdődik a küzdelem. A béklyóitól megszabaduló Kutya és a hajnal első sugaraival érkező Fény az embert segíti győzelemre.

IV. FELVONÁS

Rövid látogatás egy temetőben. Szabad-e zavarni a halottakat? Mi történik, ha kísértetekkel találkozik a kis csapat? Az egyre bátrabb és elszántabb fiú, Tyltyl megfordítja a Gyémántot, s mindnyájuk bámulatára virágerdő borítja el a sírokat. A hajnali fényben ébredő madarak a kelő Nap himnuszát zengik. Nincs miért félni a temetőben: az élet erősebb a halálnál.

A „Boldogságok Kertje” a következő állomás. A jövevényeket először a durva Boldogságok serege fogadja, hájas és duhaj alakok: a Gazdagság, a Kielégült Hiúság, a Torkig-evés s Hétalvás és rokonaik. Tivornyáikon ismeretlen endég a Kék Madár, tolakodó, lármás nyüzsgésük elől még a Boldogtalanságok barlangjába is jobb lenne elhúzódni. Amúgy is csak egy hártyavékony függöny választja el egymástól őket. A Gyémánt fénye elől elmenekülnek, helyükre a csöndes, valódi Boldogságok sereglenek. Közöttük is legelsők az Otthon Boldogsága, a Gyermeki Szeretet és az Anyai Szeretet.

V. FELVONÁS

A Jövő Azúrpalotájába, a megszületendő gyermekek közé érkezik Tyltyl, Mytyl és a Fény. A kicsinyek megszámlálhatatlanul sokan vannak, mégis rögtön észreveszik a jövevényeket, s izgatottan csoportosulnak az „igazi”, Élő Gyerekek köré. Kölcsönös csodálkozás: Miért hordtok kalapot? Mit jelent az, hogy „hideg van”? Milyen gyöngyök hullanak a szemedből? És mit csinálnak itt azok, akik születésük órájára várnak? Bármily furcsán hangzik: dolgoznak. Üres kézzel nem indulhatnak el a Jövő házából; valamit mindnek muszáj magával vinnie a Földre. Hasznos találmányt vagy okos gondolatokat, igazságot, örömet, esetleg éppen bajt vagy betegséget – valamit, ami éppen általa lesz majd ismert és fontos a jövőben.

Fehér vitorlájú aranygályán megjelenik az Idő. Készen állnak-e, akik számára éppen most üt az indulás órája? A legtöbb kiválasztott boldogan szalad fel a hajóra. Akad azonban, aki még szívesen várakozna az Azúrpalota puha felhői között, s olyan kicsiny is van, aki az Idő jóindulatában reménykedve megelőzné a többieket: öregedő szülők régóta sóvárognak érkezésére odalenn.

A távoli Földről örömének hallatszik: az anyák eléjük indultak boldog várakozással telve. A gálya elindul a kisdedekkel. A Fény biztatóan mosolyog a testvérpárra: végre megvan, nála van a kék madár!

VI. FELVONÁS

A hosszú utat megjárt társaság hazaérkezik. A favágó házának kapujában búcsút vesznek egymástól. Azazhogy nem válnak el, csak éppen a tárgyak és az állatok nem beszélnek többé; mindegyik elfoglalja majd régi helyét, s az Ember dolga lesz, hogy a mesebeli utazás tapasztalataival gazdagodva, szavak nélkül is megértse barátai, segítői üzenetét. A kapu kinyílik, majd becsukódik a hazaérkezők mögött.

Tylné aggódó szeretettel ébresztgeti gyermekeit. Talpra, álomszuszékok! A nap már az erdő fölött ragyog. Tyltyl és Mytyl túláradó örömmel csókolják meg a „rég nem látott” szülőket, akik kissé értetlenül hallják a csodás utazásra emlékeztető lelkendezést. Kijut a szeretetből a betoppanó szomszédasszonynak is. A gerlét is megkaphatja kalitkástul, amit mindeddig hiába kért Tyltyltől beteg leánykája számára. Amint jobban szemügyre veszik, kiderül, hogy a madárka tollazata kék… A boldogság, amiért körbejárták a világot, mindvégig ott volt karnyújtásnyira tőlük, az otthon melegében, az önzetlen szeretet jóságában.

Berlingot-né kislánya is ettől gyógyul meg egy szempillantás alatt. A szőke, karcsú teremtés Tyltylt a Fényre emlékezteti. Elbűvölve nézik, majd anyai biztatásra gyöngéden megcsókolják egymást. A gerle kihasználja az önfeledt pillanatot, és elrepül. Semmi baj! Hamarosan újra megtalálják majd…

ZOLTAI DÉNES


(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 247-254. old.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése