2013. szept. 18.

Johannes Urzidil (1896-1970): Libapecsenye és nadrágtartó



Apám, ha feladatot bízott rám, mindig így kommentálta: „Velem nem jó egy tálból cseresznyézni.” Egyik reggel megparancsolta – mert akkoriban nem létezett más, csak parancs -, hogy iskolába menet adjak le egy vaskos levelet Pernold vasúti inspektor úrnak, aki a Hotel Imperialban szállt meg, a Porsicson. (Másodikba jártam akkor, a Császári és Királyi Német Tanítási Nyelvű Gimnáziumban, Prága II., Graben.) Ez az elnevezés, a „Porsics”, cseh eredetű, és azt jelenti, „a folyópart”, és ez eddig rendben is lenne, hiszen nem messze onnan folyik a Moldva. De én ösztönös ellenszenvet éreztem e prágai utca iránt, mert mostohaanyám homoksárga, csípőben feszülő köpenyére emlékeztetett, melyet akkoriban viselt, mikor még apám udvarolt neki. Én szemtanúja voltam ennek az udvarlásnak, és hallottam, amint mostohaanyám ezt mondta:

-         Szorít és feszül, mert a Porsicson vettem.

-         Az jó – jegeztem meg, mert úgy gondoltam, ezt a hölgyet nem lehet elég kegyetlenül megszorítani.

-         Ki kérdezett? – kérdezte apám.

-         Én kérdeztem meg magamat – válaszoltam.

Apám már majdnem lekevert egyet, amihez rendszerint hozzáfűzte: „Ahol a kötelesség szólít, hallgatnak az érzések”, de aztán a hölgy iránti udvariasságból mégis lemondott a tettlegességről. Ehelyett úgy nézett rám, mint Kronosz, mikor éppen elnyelte egy-egy gyermekét.

Mindenesetre kerülővel kellett iskolába mennem, a Porsicson át, negyedóra választott el a nyolc órától, és tizenhárom éves voltam. Pernold urat jól ismertem, és egészen jól bírtam, ami ebben az esetben persze nem annyit jelent, hogy egészen jól, hanem csak annyit, hogy egészen jól, vagyis meglehetősen bírtam, avagy: egészében ugyan jól bírtam, de nem minden részletében, csak egyes dolgokban. Ilyen volt például igazi bécsies zeneimádata. Ez abban nyilvánult meg, hogy állandóan egy, állítása szerint régi osztrák népdalt dudorászott, amely így szólt: „Miért ne lennék én vidám, ha bú és baj szakad rám?” Pernold úr volt a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak revizora, apám pedig a Vasutak számvitelét vezette. A cseh vasutak közül egyedül ez a szárnyvonal volt még magánkézben, de államilag üzemeltették, így apám a Császári és Királyi Vasútigazgatóságnál könyvelte a szárnyvonal bevételeit és kiadásait. A többi cseh magánvasutat – ezeknek a könyvelését is apám ellenőrizte – már régen államosították, ám a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak nyereséges volt, évente tetemes osztalékot fizetett részvényeseinek, mert gazdag iparvidékeken vezetett keresztül. Mindezt már régóta tudtam, mert apám a pontos könyvelésért minden karácsonykor külön száz arany forint remunerációt kapott a Vasút bécsi igazgatóságától. A remunerációból vett nekem korcsolyát, „Halifax” márkájú volt, és rá kellett srófolni a cipőre, bár a cipőtalphoz rögzített „Jackson”-hoz képest vacak volt, de mégiscsak korcsolya. Ez volt életemben az egyetlen eset, hogy olyan ajándékot kaptam apámtól, amely szórakozásra való, egyébként ezt is használtan, féláron vette egy ócskásnál a Galli-utcában, mert hát a korcsolya az csak korcsolya, minek kellene, hogy új legyen? A srófok nem fogtak jól, a korcsolya lötyögött, még mielőtt nekifutottam volna, Susi Gerstelnek persze a cipőjéhez nőtt, előkelő „Jacksons”-ja volt, amely a cipő orránál ívbe kunkorodott, és Susi bizalmatlanul méregette az én hegyben végződő Halifaxomat, de a szegénység tündöklő fénnyel ragyogja be a lelket.

Pernold úr tehát minden évben eljött a messzi Bécsből, felülvizsgálta apám könyvelését, és eldöntötte, megérdemli-e apám a remunerációt. A „remuneráció” szó nyelvészeti kultúrjavaim legelső darabjai közül való. Mindaz, ami Pernold úrral függött össze, fontos volt, világos tehát, hogy az a levél is fontos lehetett, melyet kézbesítenem kellett neki. pernold úr más okból is jelentős szerepet vitt gyermeki lelkem fejlődésében. Ő – meg olykor magával hozott felesége, név szerint Pernoldné – volt az egyedüli vendég, akit apám valaha is meghívott vacsorára vagy egyáltalán a lakásunkba. Pernold úr többnyire egyedül jött. De egyszer-kétszer vele jött a felesége is. (Erre még visszatérek.) más vendég soha nem fordult meg nálunk. Ha mostohaanyám nővére esetleg arra vetemedett, hogy uzsonnára meglátogassa mostohámat, és váratlanul betoppant apám – amitől mindig viharterhes feszültséggel telt meg a levegő -, mostohanéném nyomban felállt, és szó nélkül elillant. Nem mintha haragban lett volna apámmal, vagy valami kifogása lett volna ellene. Egyszerűen úgy érezte, valami büntetendő cselekményt vagy legalább is szabálytalanságot követett el, illetőleg már puszta létezése is jogtalanságot rejt magában – amit bizonyos fokig igazolt is apám egy-egy maga elé mormolt megjegyzése, mint például „hosszú haj, rövid ész”, vagy „elöl-hátul semmi”, meg más effélék.

Ám Pernold úr, ahányszor Prágában járt, legalább egy ízben nálunk vacsorázott. Nem mintha apám baráti érzelmeket táplált volna iránta. Egyébként sem ismertem senkit, aki iránt így érzett volna. Talán még gyűlölte is. A vacsorameghívások semmit se bizonyítottak. Így például nagyon is jól tudtam, hogy apám gyűlöli a főnökét, Slezina főinspektort, azt a piszok frátert. Mégis, karácsony hetében minden évben el kellett gyalogolnom apámmal a Smichov kerületbe, hogy ott leadjunk Slezina lakásán egy nyolckilós sonkát. A kapuig apám vitte a sonkát, viszont nekem kellett fölcipelnem a négy emeleten (két emelet, plusz magasföldszint, plusz félemelet), és én csöngettem be Slezináékhoz. Rendszerint egy zöldes bőrű nőszemély nyitott ajtót, nyilván Piszokfráterné. Úgy gondoltam, lépbántalmai lehetnek, hiszen „Slezina” azt jelenti: lép. Eszerint semmiképpen sem lehettem bizonyos afelől, hogy apám valóban őszintén ragaszkodik Pernold úrhoz, még ha a küldetésemet megelőző estén libapecsenyét evett is nálunk, vöröskáposztával és cseh knédlivel, előtte pedig marhahúslevest kockatésztával, utána meg almásrétest, amelynek tésztáját nyers korában úgy kinyújtották, hogy akkora lett, mint egy kétszemélyes lepedő. Miként máskor is, az én feladatom volt, hogy „A békához” címzett vendéglőből felhozzak egy kétliteres palack pilzeni sört a Pernold úr tiszteletére rendezett, mindig egyforma vacsorákhoz. Tavaly elkísérte a felesége is, lényegesen fiatalabb volt, mint Pernold úr, aki már kissé kopaszodott, fogai megsárgultak, míg az asszonynak hatalmas melle volt, és folyton Marienbadról mesélt, főként egy ottani katonatisztről, akit unokabátyjaként emlegetett.

-         Unokabátyja, hahaha, ismerjük már ezt – mondta a konyhában mostohaanyám.

-         Honnan ismered? – kérdeztem.

Mire ő:

-         Nem azt mondtam, hogy őt ismerem, azt mondtam, hogy ezt ismerem.

-         Mi az az ez?

Erre már nem kaptam választ. De mindez, mint mondtam, tavaly történt. Ebben az évben Pernold úr egymaga jött el.
Apám levelével egyik kezemben, a másikban iskolatáskámmal – melyet szintén használtan szereztünk be a Galli-utcában – beléptem a Hotel Imperial halljába, amely cseppet sem hatott imperiálisnak, hanem sötét és dohos, és elnyűtt bőrbútorokkal volt berendezve. A portáspulthoz léptem, ahol az aranyzsinóros portás, egy pincér, egy szobalány, egy háziszolga csíkos kötényben, egy takarítónő, kezében fölmosóvödörrel és még két-három, meghatározhatatlan külsejű ember látható izgalommal, egymás szavába vágva tárgyalt valamit. Nem tudtam volna közöttük szóhoz jutni, ha maga a zsinóros portás meg nem szólít.

-         Te meg mit akarsz?”

A „meg” szót sértőnek találtam. Mi az, hogy „meg”? Jogos és fontos tennivalóim vannak. Hogy mer ez az alkalmazott így lekezelni engem, akinek már névjegyem is van, rajta „gimn. tan.”? Nem vagyok a frére cochonja. Ezt a becsmérlő kifejezést az idegen szavak szótárából ismertem. És különben is, mint másodikos, súlyt helyeztem arra, hogy magázzanak. Különösen egy portás. Mellesleg a névjegyet bérmaapám, Jóska unokabátyám nyomtatta nekem tavaly névnapomra.

-         Minek neked névjegy, te mafla? – kérdezte akkor apám. – Miért nem kérsz inkább olyasvalamit, aminek értelme van, például alsónadrágot vagy zsebkendőket?

Én azonban ragaszkodtam a névjegyhez, a „gimn. tan.”-nal. Most hát elővettem egyet és így szóltam:

-         Beszélhetnék Pernold úrral?

-         Nem – válaszolt a portás, anélkül, hogy tudomást vett volna a névjegyről -, éppen ővele nem beszélhetsz.

-         De nekem beszélnem kell vele.

-         Pernold úrral senki sem beszélhet.

-         De nekem muszáj, mégpedig azonnal, nem érek rá.

A portás arca, amely az egyenruhaszerűen díszített, sildes sapka alatt katonásan hatott, és emiatt többnyire támadó kifejezést öltött, most valami ázsiai vigyorba rándult, amely szabaddá tette mohó farkasfogait.

-         Tehát beszélned kell vele. És szabadna tudnom, miért?

-         Levelet hoztam neki.

-         Levelet? Add ide.

-         Személyesen neki kell átadnom.

Erre mindannyian valami hátborzongató hahotába törtek ki, a portást, a pincért, a háziszolgát, mindkét nőt, az egész hallt ez a különböző hangmagasságokban variálódó, iszonyú gúnyröhej töltötte be, amelyből kisvártatva kivált a portás nevetéstől csukladozó hangja:

-         Személyesen, hahaha, személyesen akar vele beszélni…
És a többiek is utána üvöltötték:

-         Személyesen vele, hahaha, személyesen vele…

-         Miért ne személyesen? – kérdeztem olyan dühösen, hogy hirtelen abbamaradt a nevetés.

-         Mindjárt megmondom, fiacskám – válaszolt most a portás -, egészen pontosan megmagyarázom. Azért nem adhatod  át a levelet személyesen Pernold úrnak, mert Pernold úr ma éjjel fölakasztotta magát.

-         Hogyan? – Ezt a kéttagú szót sikerült legalább hat szótagosra dadognom.

Erre megint kitört a röhögés.

-         Hogyan, azt kérdezi, hogyan – kurjantott a portás. – Hogyan, azt nem tudom megmondani. De hogy mivel, azt megmondhatom neked. A nadrágtartójával akasztotta fel magát. És meghalt. A rendőrség már a szobájában van.

A „rendőrség” szótól olyan fürge lettem, mint egy antilop. Két ugrás elég volt, hogy kint teremjek az utcán, ahol nyomban belesodródtam a munkába sietők reggeli forgatagába. Tisztában voltam vele, hogy a levéllel mindenekelőtt el kell jutnom apámhoz, a vasútigazgatóság kaszárnyaszerű épületébe, ahol apám hivatala volt. Az őt odáig nem volt nagyon hosszú. Futottam. Felakasztotta magát a nadrágtartójára. Különös dolog ez Pernold úr nadrágtartójával és általában egész öltözékével. Rendszerint só-bors pöttyözésű, durvának látszó, spriccelt szövetből készült öltönyt viselt, hozzá salzburgi ezüstgombokkal díszített zöld posztómellényt, ami valami vadász-szerűséget kölcsönzött külsejének. Fokozta még ezt csukaszürke lóden felleghajtója, de legfőképpen zöld zsinóros, zergetollas, vidám alpesi kalapja.

-         Szepi-kalap – mondta Pernold -, Ischlből való, hiszen a császár is ott szokott zergére vadászni.

Pernold úr ezzel homályosan sejteni engedte, hogy a zergetollhoz tartozó zergét ő maga, személyesen kapta puskavégre Őfelsége vadászterületén; de mikor jobban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy a bécsi Habig cég portékája. Mindazonáltal a zergetoll, akárhogy is vesszük, zergetoll. Szinte hihetetlen, hogy rohanásom közben mindez átvillant agyamon. Mindez és még ennél is több. Elsősorban a sorsdöntő nadrágtartó. Pernold úr a zöld mellényt mindig nyitva hordta. Így láthattuk halványzöld csíkos puplin ingét, fölötte a nadrágtartó keresztpántját, amelyre színes fonállal ez volt ráhímezve: „Adjonisten!”

-         Időspórolás – magyarázta Pernold úr. – Rendszerint bőrnadrágot viselnek hozzá,a bőrnadrághoz térdharisnyát, a térdharisnyához gojzerercipőt. Így vonja maga után egyik dolog a másikat. De én mindenhez ezt hordom, mert boldogult édesanyám hímezte, érettségire ajándékozta nekem, ezekkel a szavakkal: „Ez majd jó tartós lesz, oszt ne feledd idesanyádat.”

Most pedig Pernold úr a szeretett nadrágtartóra akasztotta fel magát. Miért tette, érthetetlen volt számomra. itt-ott ugyan hallottam már azelőtt is öngyilkosokról, de hogy valaha is nekem akad dolgom egy öngyilkossal, sose hittem volna. Most pedig itt volt; valaki, aki tegnap este nyolc órakor még kedélyesen libapecsenyét evett velünk. Tíz órakor elment; és azt mondta: Ajánlom magamat. Ezek voltak utolsó szavai. Mi volt itt ajánlanivaló? Egyáltalán, mi történhetett este tíz óra és reggel nyolc között, hogy erre az elhatározásra jutott? Tegnap még énekelt nálunk, és apám kísérte zongorán. „Vad erdőn szarvast ejtek el” és így tovább a befejezésig, amely szerint: „És mégis én, szegény fiú, voltam szerelmes is.” A „fiú” szónál elvigyorodott. Érthető okokból. Egyébként mit jelenthetett ez a „mégis”? Kinek vagy minek ellenére volt szerelmes is? És miért „is”? Ezen el kellett töprengenem. Azt persze tudtam, hogy az éneklés nem feltétlenül a jókedv jele. Egyszer például hallottam, amint a házmesterünk, Rzsepa úr vidáman énekli: „A vrsovici búcsúba indultam egykor épp”, és közvetlenül az utolsó sor után a neje fejéhez vágott egy tányér pacalt. Határozottan emlékszem, hogy pacal volt, mert szemtanúja voltam a jelenetnek, éppen le kellett adnom valamit Rzsepáéknál. Engem mindig arra használnak fel, hogy leadjak valamit. Mindig az utcákat, emeleteket járom más embereknek szóló cédulákkal, levelekkel és üzenetekkel. Ilyen az élet. És mindig, mikor le kell adni valamit, épen olyankor történnek a legvadabb dolgok. Most is: egy vaskos levélboríték volt a kezemben, a borítékban a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak mérlegének mellékletei, apám Pernold úr távozása után még késő éjszakáig dolgozott rajtuk. Hiszen ezért kapta a remunerációt. Apám kötelességtudó volt, még libapecsenye után is. Ha elhalasztotta volna a munkát, akkor nem küldhetett volna el engem Pernold úrhoz, és én már régen az iskolában ülnék a matematika dolgozatom előtt. Hogy ezt elmulasztottam, önmagában semmiképpen sem mondható kellemetlennek; és ráadásul egy öngyilkosság miatt. Verhetetlennek éreztem magam. Ilyen ellentétes és kaleidoszkópszerű megfontolások közepette megérkeztem a vasútigazgatósághoz, amely a Bolzano utca sarkán állt, lépcsőkön futottam fel, folyosókon kanyarogtam, végtelen sok, megszámozott tejüvegajtó előtt haladtam el, míg eljutottam a negyedik emeleten apám hivatali szobájába. Mindig csodálkoztam azon, hogy ez az épület emberi ambíciók célpontja lehet. Az atyai tanításokból ismertem a rangsort, gyakornok, díjnok, fogalmazó, számtiszt, főtiszt, inspektor, főinspektor, följebb már nem is merészkedtem. Apám még csak főtiszt volt, viszont Slezina úr, akit piszok fráternek vagy időnként egyszerűen annak a csirkefogónak is hívtak, ennek ellenére vagy talán éppen ezért inspektor volt, és minden karácsonykor sztaniolba meg zöld selyempapírba csomagolt, piros zsineggel átkötött Chmel-féle füstölt sonkát vittem neki. Úgy látszik, egyenlőtlenül oszlanak meg az élet javai.

Apám éppen egy hatalmas pénztárkönyv fölé hajolt, és egy iszonyú hosszú számoszlopot adott össze. „És mögötte tarka térkép, rajra büszke Ausztriánk.” Ezt ugyan Werfel barátom csak évekkel később írta, de már ekkor is így volt. Balkeze hüvelykujját az egyes számjegyek alá csúsztatta apám, jelezve, hol tart az összeadásban, jobbkezével pedig egy számológép billentyűzetén pötyögtetett. Ezt a számjegy-klaviatúrás fémszerkezetet ő találta fel, és háromszorosan – Ausztriában, Magyarországon és Németországban – szabadalmaztatta, de gyakorlatilag a készülék abban az egyetlen modell-példányban létezett, amelyest ő használt.

-         Tulajdonképpen fejben gyorsabban adunk össze – szokta mondani apám -, de többnyire hibásan; géppel lassabban adunk össze, de megbízhatóan. Válassz!

Most, hogy beléptem a szobába, fölemelte fejét, anélkül, hogy ujját elmozdította volna a soron levő számjegy alól, nyilván attól tartott, elvéti a számjegyeket, és elölről kezdheti az egész oszlopot. Megütközve és gyanakodva nézett rám, és meglátta kezemben a levelet.

-         Mit keresel itt? Miért nem adtad le a levelet? Hogyan, hogy nem vagy az iskolában?

Az apák mindig többfélét kérdeznek egyszerre. Én csak ennyit feleltem:

-         Pernold úr felakasztotta magát.

-         Mi? – kiáltotta Kronosz, felugrott, nem törődve azzal, hogy most végképp cserben hagyja a számjegytömeget, és lekent egy csattanós pofont, olyan lendülettel, hogy nekitántorodtam A Birodalmi Tanácsban Képviselt Királyságok és országok Államvasutai Szolgálati Szabályzata zöld kötetsorának.

-         Mi az, hogy „felakasztotta”? – üvöltötte aztán, mintha ez a szó önmagában még nem adna elégséges és egyértelmű magyarázatot.

-         Felakasztotta magát az „adjisten”-nadrágtartóra – válaszoltam és odanyújtottam neki a levelet. Bár a pofontól még égett az ábrázatom, mégsem vettem zokon apámtól a kitörését. Nagyjából számítottam rá. Voltak napjaink, hogy egészen jól megvoltunk egymással, mikor szövetségesként együtt vívtuk harcunkat mostohaanyám ellen. Most mégis egyenesen szórakoztatott, hogy egy pofon árán láthattam, milyen égbekiáltó igazságtalanságra ragadtatja magát apám.

-         Mondd el pontosan, mi történt, de ki ne hagyj semmit.

Mindent elmondtam pontosan és a nadrágtartó megfelelő kiemelésével.

-         Lehet, hogy távirat várta a hotelszobában valami rossz hírrel, és az izgatta fel – mondta apám.

-         Lehet – mondtam én.

-         Lehet, hogy pillanatnyi elmezavarban tette. Az ilyesmi előfordul.

-         Lehet – visszhangoztam én.

-         Ne mondd folyton, hogy „lehet”, te mafla, és indulj már, hogy eljuss végre az iskolába.

-         És mit mondjak nekik?

-         Akármit. Mondd, hogy beteg vagyok, és orvosért kellett menned.

Lehet, hogy apám csakugyan rosszul lett az ügytől. Míg meséltem neki a dolgot, a rémülettől valami merev függöny ereszkedett az arcára. Bizonyára féltette a remunerációját, kárba veszett a libapecsenye, új revizorok jönnek a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutaktól, és keresztül-kasul vizsgálgatnak majd mindent a végtelenségig. A régi Ausztriában megszokták az emberek, hogy azt higgyék, minden örökkévaló, elsősorban maga az akkori Ausztria, azonkívül minden intézménye, legkiváltképp a császár, aki Ferenc József-i stabilitásában kétségtelenül uralkodásának hatvanéves jubileumához közeledett ebben az esztendőben. A jubileumi érme köriratát is megfogalmazták már – Duodecim lustris gloriose peractis – és így tovább! A nadrágtartóra! Ez nem lehet igaz! Úgy láttam, apámat nem annyira Pernold úr halála rendítette meg, mint inkább az, hogy megzavarták az összeadásban. A mindig egyenletesen járó óramű hirtelen megakadt, és ebben a helyzetben egyedül én voltam a keze ügyében. Így hát megértettem a pofon mélyebb összefüggéseit, és nyomban megbocsátottam apámnak.

De hogy így egyszerűen, minden további nélkül arra buzdít, hogy az iskolában hazudjak – ez bizony erősen gondolkodóba ejtett. Apám az az ember volt, aki az erkölcsiekben is betartotta a szolgálati utat: „Aki hazudik az csal; aki csal, az lop; aki lop, akasztófán végzi.” Azzal ugyan már tisztában voltam, hogy ehhez az egész Cseherdő sem tudná elég akasztófával ellátni a Monarchiát. Meg aztán el kell ismernem azt is, hogy ezúttal nem adhatott nekem ilyen egyszerű atyai tanácsot: „Mondd meg az igazat!” Hogyan magyarázhattam volna meg Gustav Lukasnak, a matematika tanárunknak Pernold úr és a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak jelentőségét, meg a nadrágtartóval elkövetett öngyilkosságot? Hiszen Lukas eleve meg volt győződve arról, hogy egy diák a legképtelenebb kifogásokhoz folyamodik, csak hogy kibújjon egy matematika dolgozat alól. Lukas ezenkívül Eleonorenhainból származott. – Ott mindjárt tudják, ha valaki szélhámoskodik – állította. Ezt kellett most kitapasztalnom.

-         No halljuk, miféle átlátszó kifogást tartogat számomra? – ezzel fogadott, mikor beléptem az osztályba. – Megálltak a villamosok? Avagy köszvény kínozta az Achilles-sarkát? Netán házassági tanú volt a kedves nagypapája esküvőjén?

-         Orvosért kellett mennem. Apám beteg.

-         Úgy? És mi baja van a kedves édesapjának? Remélhetőleg semmi komoly?

-         Nem tudom.

-         Helyes. Hát akkor majd estefelé nála magánál érdeklődöm a hogyléte felől. Úgyis éppen arrafelé van dolgom, el kell mennem az ásványkereskedőhöz.

Lukas – aki matematikán kívül természetrajzot is tanított – tipikusan az az ember volt, aki beváltja fenyegetéseit. Azonkívül a közelünkben, a Zizkovban csakugyan volt egy drogista, aki mellékesen kőzetekkel és kristályokkal is kereskedett. Bár az teljességgel szokatlan volt, hogy egy középiskolai tanár elmenjen egy tanítványa lakására, de ez a Lukas az igazságért – mint többször is hangoztatta – mindenre képes volt.

-         Én nem holmi Prtschitzből jöttem vagy Napajedlből –szokta mondani, tüntető megvetéssel ejtve ki e két igazán tiszteletreméltó cseh helység nevét -, én kérem Eleonorenhainból származom, a Cseherdő kellős közepéből, ahol sok rózsakvarc található, és az emberek igazat beszélnek.
E dolgok lélekmélyi összefüggését valahol a nacionalizmus forrásvidékén kell keresnünk, a nacionalizmusban, amely mindig úgy véli, kisajátította magának az igazságot. Akárhogy is van, mindenképpen számtani lehetett rá, hogy Lukas tanár úr eljön hozzánk, és akkor apámat elő kellett volna készítenem, rávennem arra, hogy ő maga is hazudjon, fedezze az én hazugságomat. Ez mindennél rosszabb lett volna. Így hát, amint beadták a fiúk a dolgozatokat, és megkezdődött a tízperc, a folyosón odasomfordáltam Lukashoz.

-         Kérem, Tanár úr, szeretném most elmondani, úgy ahogy volt.

-         Nagyon érdekes. Most hát meg akarja mondani nekem az igazat. És miért nem mondta meg mindjárt? Honnan tudjam, hogy ez a mostani igazság nem hazugság-e megint? Eszerint a papája nem beteg?

-         Nem. De Pernold úr felakasztotta magát.

-         Ki az a Pernold úr? – kérdezte Lukas szigorúan, mert arra gyanakodott, ezt megint csak kitaláltam, nem vette számításba, hogy egy kitalált Pernold urat sokkal nehezebb létrehozni, mint egy valódit. Én hát elmondtam a történteket, dicséretes teljességre törekedve, mindössze a remunerációt és a befejező pofont hagytam ki belőle, mert e két dologban nem akartam kiszolgáltatni apámat, ami pedig a pofont illeti, magamat is lejárattam volna.

-         Tehát libapecsenye és nadrágtartó. Az ember nem is hinné. És maga ezért lógott a matematika dolgozatról, amely az egész oktatásügy talpköve. És ezt vegyem én készpénznek?
Erre már kifogytam a béketűrésből.

-         Előbb nem akarta elhinni, hogy apám beteg. Most meg azt nem akarja elhinni, hogy Pernold úr fölakasztotta magát. Egyáltalán miben hisz, Tanár úr?

Tetőtől talpig végigmért, ahogy az eleonorenhainiek szokták végigmérni a prtschitzieket. Aztán így szólt:

– Én abban hiszek, ami bizonyítható, nem pedig abban, amit elmesélnek - és sarkon fordult.

Óriási! Abban hisz, ami bizonyítható, nem pedig abban, amit elmesélnek. Eszerint semmiben sem hisz. Mert hát mit is lehet bebizonyítani? Még azt sem, amit a két szemünkkel láttunk és személyesen átéltünk. Képzeteink vannak erről, arról, de bizonyítani nem tudjuk. Csak a közvetlen pillanat bizonyíthatja önmagát. Minden más csak elképzelés, álom, beszéd. és még ha ez a Lukas tanár úr akár személyesen részt vett volna is a königgrätzi csatában – amit egyébként apám állított önmagáról -, egy másik ember számára ez még távolról sem bizonyítaná, hogy a königgrätzi csata valóban volt, mindössze annyit jelentene, hogy beszélnek róla. És szóbeszéd, hogy Amerika van, szóbeszéd az is, hogy Nagy Sándor élt, sőt maga Isten is csak szóbeszéd. Lukas tehát nem hitt Istenben, nyilván csakis Eleonorenhainban hitt, és mégis gimnáziumi tanárságig vitte, aki sorsok fölött dönt. És még ez az Eleonorenhain is – még ennek létezését is folyton bizonygatnia kellett, hogy életben tartsa. Rózsakvarc köveket mutogatott nekünk, és ezt mondta:

-         Eleonorenhain környékéről valók. Én magam szedtem föl.

Ezt mondta, ezt mesélte, és nekünk el kellett hinnünk. De Pernold úr öngyilkosságát hihetetlennek találta. Nevetséges!

Este, vacsora közben – becsinált libaaprólék volt, más néven mifelénk a liba „fiatalja”, bár soha nem fogom megérteni, hogy lehet a liba lába, szárnya, nyaka és  feje fiatalabb, mint maga a liba, és galuskát ettünk hozzá – apám röviden és velősen kijelentette:

-         Minden bajnak a nők az okai.

Óvakodtam attól, hogy ellentmondjak neki, csupán megkérdeztem:

-         Hogyhogy?

De csak ennyit válaszolt:

-         Majd rájössz. Mi volt az iskolában?

Lukasról beszéltem, meg hogy előbb hazudtam, aztán megmondtam az igazat, de a remunerációról nem szóltam, és Lukas nem hisz nekem, és lehet, hogy a végén még megjelenik nálunk.

-         Higgyen, amit akar – mondta apám.

Államköltségen táviratozott Bécsbe Pernoldnénak: „Férjét szerencsétlenség érte. Várom érkezését.” Ez megint csak nem igaz; mi az, hogy „szerencsétlenség érte”?

-         Annak a nőnek egészen nyugodtan sürgönyözhetted volna azt is, hogy „felakasztotta magát” – vélekedett mostohaanyám. – Az ugyan, oldalán az unokabátyjával, föl se venné. Holnap itt lesz a nyakunkon. A libamájra. Még szerencse, hogy a liba ilyen kiadós.

Ezenközben odakint csöngettek, és megdöbbenésemre Lukas tanár úr állt az ajtónk előtt. Hogy beszélhetne-e apámmal. Apám ekkor már szintén ott állt.

-         Csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjam az igazságról. A fia hiányzott a dolgozatírásról, és előbb azt állította, hogy Ön beteg. Az ilyesmi rendszerint üres kifogás. De aztán egy fantasztikus históriát mesélt el nekem, amelyet még kevésbé hihettem el. Ami Önt illeti, látom, jó egészségnek örvend. Hát akkor mi itt az igazság?

-         Az igazság, tanár úr, a fantasztikus történet. A fiam csakis azért hazudott, hogy ne higgyék, hogy hazudik. De mint látja, az igazság sem segített rajta.

-         Ilyen szellemben neveli a fiát?

-         Kedves Lukas tanár úr, mit mondhatott volna a gyerek Önnek? Egy negyedórával előbb megmondta nekem az igazat, én erre lekentem neki egy nyaklevest. Hát hogy mondta volna el egy negyedórával később Önnek ugyanazt az igazságot? Ön talán elhitte volna neki? Nyilvánvaló, hogy Ön sem. Bevallom, én magam tanácsoltam neki, mentse ki magát azzal, hogy beteg vagyok, és orvosért kellett mennie.

-         Mondhatom, igen furcsállom a dolgot – köszönt el Lukas.
Apám bevallotta a pofont. Büszke voltam, hogy én kaptam azt a pofont.

A reggelinél figyelemre méltó nézeteltérés robbant ki.

-         Egész éven át egyetlen vendég sem jön a házba – állapította meg mostohaanyám -, most pedig három napon belül kettő is, egy akasztott ember meg az özvegye.

-         Egy főtisztviselő az főtisztviselő – jegyezte meg apám -, és egy főtisztviselő özvegye az a főtisztviselő özvegye.

-         Egy felakasztott főtisztviselő már nem főtisztviselő.

-         De az özvegye éppen úgy az özvegye, mint azelőtt.

-         Hogyhogy „mint azelőtt”? – jegyeztem meg.

-         Te meg fogd be a szád – mondta apám.

-         Teljesen igaza van neki – replikázott mostohaanyám, majd hozzátette: - Egy libamáj nem elég négy embernek.

-         Hát csinálj szalontüdőt.

-         Úgy bánnak velem, mint egy cseléddel – zsörtölt mostohaanyám. De nekünk sose volt cselédünk, így nem állt rendelkezésemre a tertium comporationis. Viszont gazdagabb osztálytársaimnál, például Reitleréknél megfigyeltem, hogy a cselédlányok fekete klottruhát viselnek, helyes kis fehér kötényt, sőt némelyik még csipke fityulát is, bőséges borravalókat kapnak, és vasárnap kimenőjük van. Mindebből mostohaanyámnak semmi sem jutott. Ehelyett viszont az idegenek nagyságos asszonynak szólították. Ez is valami.

De özvegy Pernoldné csak nem jelentkezett nálunk másnap sem, s mi hármasban ehettük meg a libamájat, míg az épp elkészült szalontüdőt eltettük jobb időkre. A rákövetkező napon sem hallottunk semmit Pernoldnéról. A prágai igazgatóság időközben hivatalosan tájékoztatta Pernold bécsi főnökeit, azzal a kéréssel, hogy hivatalosan értesítsék az özvegyest, egyben utasítást is kértek, mi történjék Pernold holttestével, amelyet egyelőre jégre tettek a törvényszéki hullaházban. Pernoldné még ezek után sem mutatkozott. Bécsből mindössze a megboldogultnak egy kollégája jelentkezett, Pohnert főellenőr, aki átvette Pernold ügyeit, és neki kellett befejeznie a revíziót is.

-         Tehát megint egy libapecsenye – sopánkodott mostohaanyám.

-         Majd még meglátjuk – felelte apám -, ki tudja, egyáltalán hajlandó-e eljönni hozzánk, meg hogy mi lesz a remunerációmmal.

Pohnert főellenőr azonban nem sokat kérette magát. Egyébként ő nem a libapecsenyéhez vonzódott leginkább, jobban kedvelte a tűzdelt nyúlgerincet vadasmártással és áfonyával.

-         Végre valami változatosság – jegyezte meg mostohaanyám e hír hallatára.

-         A knédli kivételével – vetettem ellene. – A knédli mindig marad.

-         Valaminek csak kell lenni ezen a világon, amiben bízni lehet – felelte mostohám. Merthogy cseh földön született.

Pohnert úr középkorú, testes úr volt. Félelmetesen nagy krumpliorrán három sötétvörös kertieper remegett.

-         Hát bizony, szegény Pernoldnál látnivaló volt, hogy rossz vége lesz – magyarázta a vacsoránál. – Az asszony, mármint a felesége, nemcsak hogy harminc évvel volt fiatalabb nála, ráadásul még Szászországból is származik.

-         No és aztán?

-         Könnyű ezt mondani. Ha két ember különböző konyhavidékről származik, jobban teszik, ha elkerülik egymást. Csakis akkor férnek meg egymással, ha mindkettőjüknek tökéletesen mindegy az étel. De hát az ember az olyan? ismertem egyszer egy házaspárt, még csak pár hete éltek együtt, mikor az asszony – porosz nő – a parajos omlettjét leöntötte kapormártással. Saját szememmel láttam. A kapormártás az orjahúshoz volt odakészítve a férj számára, akinél még ebben is megmutatkozott, hogy cseh földről származik. No de egye fene, elvégre az is még Ausztria. A férfi azonban felugrott, és azt mondta: „Miféle pifke tempó ez már megint?” Tyű a mindenit, mondtam magamban, ha ez azt mondja, „már megint”, meg azt, hogy „pifke tempó”, akkor már baj van. És mit tesz Isten, nem telt bele egy esztendő, és már szétmentek. Sőt, a nőt még utóbb meggyilkolta valami csavargó. De hát ez már nem tartozik ide. Ámbár, mit lehet tudni?

Az efféle asztali beszélgetésekből a tizenhárom éves gyerek bizony sok mindent megtanult, bár egész testében még ott remegett a rémület a barátságos Pernold megdöbbentő elpusztulása miatt, melyet a főellenőr egyszerűen elintézett azzal, hogy „rossz vége” lett. Az is bántotta a fiút, hogy Pernolné nem jött el; az asszony melle a könnyű zefírblúz alatt, ez a ködös, fojtó emlék fölzaklatta, bár mostohaanyja annak idején úgy mellékesen megjegyezte a konyhában:

-         Ha ezt látja az ember, sok mindent megért.

Mit ért meg az ember, és mi az a sok minden? De hát Pernoldné és ami hozzá tartozott, továbbra sem került elő.

-         A mariahilferstrassei lakás zárva van – közölte Pohnert úr. – Pernoldné állítólag elutazott. Senki sem tudja, hová. Bizonyára megint kirúg a hámból. Kénytelenek leszünk ideiglenesen itt Prágában eltemettetni a férjét. Végre is nem heverhet örökre a hullaházban. Később majd át lehet szállíttatni. Hiszen köztudomású, hogy katolikus volt.

Egyszerre rádöbbentem, mennyire kétes fogalom az, hogy „örökre”, és beleborzongtam. Azt, hogy nem élünk örökké, már tudtam igazi anyámtól, de Pernold úr most újra, kézzelfoghatóan igazolta. Nem heverhet örökre a hullaházban. A leendő sírt már most is csak ideiglenesnek szánják. De ha a holttestet át is szállítják, a bécsi sír talán kevésbé lesz ideiglenes? Valamikor majd, így hallottam, megnyílnak a sírok, és a holtak feltámadnak. Egy két-három mély gödörből nem valami könnyű kikecmeregni. Mikor rabló-pandúrt játszottunk, éppen elégszer kerültem ilyen lyukba, mert én mindig rabló voltam. És ha egy volt halott végre kimászik, mi lesz akkor? Az utolsó ítélet, te mafla. Mindenesetre a halál sem örök. De az élet sem az. Hogy mafla vagyok – egyedül ez az, ami mindenképp megmarad.

De azzal, hogy ezek az alapfogalmak meginogtak, egyszersmind kérdésessé vált számomra az igaz és az igazság fogalma is. Megmondtam az igazat, és bezsebeltem érte egy pofont. Tévedhetetlen apám parancsára valótlanságot mondtam, és Lukas tanár úr gúnyosan az orrom alá dörgölte. Pohnert urat meghívtuk nyúlgerincre, és barátságosak voltunk hozzá, mert féltettük a remunerációt. Pernoldné még akkor sem jött el, mikor azonosítania kellett volna halott férjét és intézkedni, hol temessék el. Pedig valamikor a menyasszonya volt. És hallottam, amint egy nála idősebb menyasszony, a mostohaanyám, esküt tett arra, hogyan kell hűségesen kitartani egymás mellett. Micsoda látvány volt! Most pedig azt mondta:

-         A halott az halott, és egyik föld olyan, mint a másik. Az átszállítás drága mulatság.

No hiszen! Szép kilátások.

-         Te még igazat adsz neki? – kérdeztem.

-         Nem adok éppen igazat neki, de azt sem mondanám éppen, hogy nincs igaza.

-         Hogy érted azt, hogy „éppen”?

-         Az „éppen” itt azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem éppen.

Ekként feltárult előttem a világ egész labirintusa. Minden igaz és nem igaz egyszerre. De ez azt jelenti, hogy bármennyire is igazunk van, igazságtalanság érhet, és a legigaztalanabbnak is igazat adhatnak.

-         Ha Pohnert főellenőr úr idejön vacsorára, légy kedves hozzá, és ne bámuld folyton az orrát, mert ő tesz javaslatot a remunerációra.

Még mostohaanyám is – pedig igazán nehezen ment neki – megpróbált valamiféle kedvességet mutatni. A genovai Fiesco összeesküvése. A „remunerari” szó a Stowasser-féle latin szótár szerint azt jelenti: megjutalmazni, megajándékozni, megfizetni. Apám vezette a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak ügyvitelét. Mi köze van az én kedvességemnek az ő jutalmához? És miért nevettem volna Pohnert úr orrán? Először is ritkán nevettem, mert sok volt ugyan a nevetséges dolog körülöttem, de nevetnivalóm az kevés akadt gyerekkoromban. Másrészt pedig Pohnert remegő krumpliorra inkább ijesztő volt, mint nevetséges. Nyilván valami mélyenfekvő, végzetszerű, hosszú fejlődési folyamat eredménye volt. Ez is,k miként Pernold úr nadrágtartója, hozzá tartozott a világ áttekinthetetlen labirintusához, amelyben éppen akkor tettem meg első lépéseimet, és ahonnan nem volt többé visszatérés a szív paradicsomába. Mindig csak előre lehet menni, és közben egyre inkább eltévedünk.

Egy folyosó, aztán jobbra egy másik, aztán balra a harmadik, aztán lefelé vezető lépcsők, aztán egy lejtős emelkedő, aztán megint egy folyosó. Állítólag valahol van valami végső menedék. De nekem senki se hímezte rá semmire, hogy „adjisten”. Mostohaanyám nem hímezett. Zoknit kötött. A hímezés szentimentális időpocsékolás lett volna. A kötés hasznos, és pénzt lehet vele spórolni. Meg aztán, ha egy nő hímez, annak kell valaki, akit szeret. Hol volt a világon olyan ember, akit mostohaanyám szeretett volna? Még saját magának sem hímezett soha. Ez már így van, egyik asszony hímez, a másik meg köt. És aki most azt vetné ellenem, hogy akkor is lehet kötni, ha valaki szeret, az nem értette meg a dolog lényegét. Mert az, aki szeret – ha valóban szeret -, természetesen mindent csinálhat a világon. De hímezni csakis az szokott, aki szeret és bánata van. Ezt már tizenhárom évesen is megsejtettem. Mert ez az az életkor, amikor az ember belép a labirintusba, és semmiféle Ariadné-fonál nem segíti, és csak úgy tombol benne a lázongás, anélkül, hogy tudná, mi ellen és mi mellett.

Pernold halálának oka ugyan egyházi szempontból bizonyos aggályokat okozott, de az illetékes pap végül is belement abba, hogy „szív- és tüdőbénulás” kerüljön a halotti bizonyítványba.

-         Mit akarsz – mordult rám apám -, hát nem szűnt meg a szíve dobogni? És a tüdeje is abbahagyta a lélegzést.

-         Igen, de… - próbáltam ellentmondani, de szavamba vágott:

-         Semmi „de”, az a sok „de” csak arra jó, hogy megzavarja a rendet és a nyugalmat.

Nem tudtam elképzelni, hogyan is kezdhetném másként a következő mondatot – vagy akár egész életemben bármilyen mondatot -, mint azzal, hogy „de”, így hát inkább hallgattam. Pohnert főellenőr tartotta a sírbeszédet, és azt mondta, a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasútvállalat soha nem felejti Pernold kollégát. Apám mint második szónok azt mondta, a Császári és Királyi Államvasutak is mindig megőrzi emlékezetében. Mert akár államvasút, akár magánvasút: az öröklétben mind egyenlő. Éppen azon kezdtem töprengeni, tulajdonképpen hogyan is funkcionálhat egy egész vasútvállalat emlékezete – mikor esni kezdett, és még mielőtt befejezhette volna apám a beszédét, az eső egyre sűrűbben zúdult a gyászoló közönségre, mintha csak kannából és vödörből ömlött volna rájuk. A koporsó még ott állt a bakon a nyitott sírnál, amely a hirtelen támat záporban pillanatok alatt színültig megtelt esővízzel. Az egyébként is gyér gyásznép a legközelebbi fák alá menekült, ezek azonban – ciprusok lévén – nem adtak védelmet, s így az emberek csuromvizesen kirohantak a főútra, ahol néhány juharfa is állt. A sírásók tétováztak, hogy leeresszék-e Pernold urat az elárasztott gödörbe.

-         Még aztán itt fog úszkálni nekünk a víz színén – aggodalmaskodott az egyik.

-         Követ kéne rátenni – javasolta a másik.

Rajtuk kívül már csak apám meg én álltunk ott a sírnál a még egyre fokozódó felhőszakadásban, és segítettünk a sírásóknak, akik végre mégis rászánták magukat, hogy ellássák feladatukat. Leeresztették a koporsót a gödörbe, aztán iszapos földet, agyaggöröngyöket, kavicsot, téglatörmeléket lapátoltunk rá, mindent, ami csak kezünk ügyébe akadt, míg lassan teljesen befedtük, és eltűnt a szemünk elől. Mikor bőrig ázva és verejtékezve fölpillantottunk, közel s távolban egyetlen lélek sem volt látható. Ha én futballozás közben így elintéztem volna a ruhámat, apám elver. De most, hogy az ő ruhája is csupa mocsok volt, csak ennyit mondott:

-         Kötelességünk volt, és jót tettünk vele.

Nem mertem azt mondani, „de…”

Másnap, természetrajz óra után Lukas tanár úr megkérdezte, végül is hogyan bonyolódott le a dolog.

-         Pernold urat tegnap eltemettük az olschani temetőben.

-         Pompás – lelkendezett Lukas. – Bár Olschan, mint üledékes terep, geológiai szempontból nem valami jelentős, de temetkezésre egyenesen kiváló. Mert kérem nem minden talaj egyformán alkalmas temetkezés céljára. Olschanban ugyanis agyagos a talaj, és különböző sókat meg savakat tartalmaz, amelyek nagymértékben fokozzák az oda temetett holttestek tartósságát. Bebizonyított tény, hogy egyeseket, abban a fölben, mikor sor került rá, úgyszólván változatlan állapotban lehetett exhumálni. De bebizonyosodott az is, hogy még olyan esetekben is, amikor a koporsó fája már rég elkorhadt, vagy a föld nyomásától összetört, a hulla megőrizte régi külsejét. És ennek oka csakis abban keresendő, hogy az olschani talaj összetétele nincs ínyére a kukacoknak, rovaroknak és más hívatlan rendbontóknak, melyek megzavarják a holtak jól megérdemelt nyugalmát. Éppen ezért már a történelem előtti időkben is közkedvelt temetkezési hely volt az a vidék.

-         Anyám is ott van eltemetve – jegyeztem meg.

-         No ugye – felelte Lukas diadalmasan.

Pernoldnét továbbra sem lehetett megtalálni.

-         Majd előkerül – mondta apám.

-         Honnan tudod? – kérdeztem.

-         Nyugdíjigénye van – felelte.

Igaza volt. Néhány hét múlva az asszony megint felbukkant Bécsben. Vidéken volt a rokonainál, mondta, és sejtelme sem volt róla, hogy férje meghalt.

-         Szép kis rokonok – dünnyögte mostohaanyám.

Pernoldné nem jött Prágába. Férje hátramaradt holmijait elküldték neki Bécsbe.

-         A nadrágtartót is? – kérdeztem.

-         Bizonyára – mondta apám -, de valószínűleg nem tartja meg. Az ilyesmit nem tartja meg az ember.

-         És mit csinálnak vele?

-         Elajándékozzák vagy eldobják. Legjobb esetben eladják az ócskásnak, aki aztán továbbadja.

Hirtelen az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy esetleg én is egy öngyilkos korcsolyájával bógnizok.

Az átszállítás természetesen szóba se került. Pernoldné temetkezési segélyt és nyugdíjat kapott, apámnak pedig köszönetet szavazott meg a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak igazgatótanácsa, és – remunerációjának érintetlenül hagyásával – továbbra is megbízták eddigi munkakörének ellátásával. Ekként a Pernold-ügy – úgy látszott – közmegelégedésre lezárult.

HAJNAL GÁBOR fordítása


(Forrás: Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat 1972/6., 814-825. old.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése