2013. ápr. 11.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): ZALÁN FUTÁSA





Szegény nemesi családban született a Fejér megyei Nyéken (ma Kápolnásnyék). Apja Nádasdy Mihály gazdatisztje, s arra törekszik, hogy taníttassa fiát. Előbb a fehérvári ciszterek, majd a piaristák pesti gimnáziumába jár. Az apa meghal, kilenc árvát hagyva hátra, s Mihálynak gondoskodnia kell nemcsak magáról, hanem testvéreiről is. Előbb nevelő, majd házitanító lesz a Perczel családnál, közben elvégzi a jogot.

Már serdülőkorától verselget, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor a mintái, ám Bonyhádon megismerkedik a világirodalom nagyjaival is: Egyed Antal plébános a klasszikusokat adja kezébe (Homéroszt, Tassót, a csak néhány éve felfedezett Zrínyit), a káplán Teslér László pedig a „moderneket”: Goethét, Schillert és a német fordítások révén újdonságnak számít Shakespeare-t. 1822-ben Tolna megye alispánja mellett lesz joggyakornok, hogy ügyvédi vizsgáit letehesse. A megyeszerte tapasztalható nemesi felbuzdulás és hazafias indulatok elragadják a fiatalembert, s e szemlélet jegyében örökíti meg a nemzeti történelem legjelentősebb eseményét, a honfoglalást Zalán futása (1825) című eposzában. Kétségtelen, látszanak a korábbi eposzköltés hatásai (mindenki Homérosztól tanult), de sokkal nyilvánvalóbbak az eredeti költői erények. Például a honfoglaló magyarok keresztény vallású görög és bolgár seregek ellen harcolnak, ők maguk Hadurat szolgálják. Az eposzi szabályok módjára beavatkozó isteni erők eszerint a pogány győzelmét kell segítsék a keresztény isten felett. A költő úgy kerüli meg ezt a dilemmát, hogy a magyarok ellen beavatkozik a túlvilági rémisten, Ármány, s Hadúr fölötte arat győzelmet, amikor a honfoglaló magyarokat támogatja. A barokk eposzokban nagyra növelt idilleket saját élményeivel gazdagítja, a kilencedik énekben azt is megvallva, hogy a hősnőbe reménytelenül szerelmes Délszaki Tündérben önmagát festette meg. A meseszövésen túl gazdag képalkotó képessége, láttató előadásmódja tanúskodik tehetségéről.

Vörösmarty a tíz énekből álló hőskölteményt hexameterben írta, ami szintén komoly poétikai erőpróbának tekinthető. A kortársak nyilván ezt is méltányolták, de rendkívüli sikerét mégis a benne kifejezett szemléletnek köszönhette: a régi dicsőség felidézése a nemesi nemzet erényeinek hízelgett, a fegyverrel hazát szerző kiváltságosok jogos és folytatandó elsőségét hirdette.

A költő sikerén felbuzdulva – bár tanulmányait befejezi, és felesküszik a Királyi Táblának – úgy dönt, hogy irodalmi munkáiból fog megélni. Ez ugyan később sem bizonyul könnyű kenyérnek, de Vörösmarty pesti szerkesztő lesz: dolgozik az Aurorának, szerkeszti a Tudományos Gyűjteményt, majd társszerkesztő a Bajza által életre hívott Kritikai Lapoknál. Kisfaludy Károly köréhez tartozva, a kor legradikálisabb eszméivel ismerkedik meg, s válságos évek során belátja, hogy a kívánatos társadalmi változásokat nem lehet csak a nemesség körére korlátozni. Újabb verses elbeszélő költeményei és lírai termése e húszas évek végi válságáról szólnak, sok töredékben is marad, de a reformországgyűlések idején már magára talál. Különösen nagy hatással van munkakedvére a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitása. Korábban írt színműveit újabbak követik, dramaturgiai szempontból igényesebbek; rendszeresen közöl színibírálatokat is, a természetes játék, a helyzetnek megfelelően előadott oráció mellett fejti ki nézeteit. A Perczel Etelkához fűződő reménytelen szerelem bánatát a magánéletben fellelhető hiánytalan boldogság élménye váltja fel (Csongor és Tünde), majd Csajághy Laurával kötött házassága (1843) azt a hátteret is megteremti, amelyben alkotóereje kiteljesedhetik. Óriási hatással van rá a szerveződő irodalmi élet is. Petőfi, a csak imént felfedezett poétazseni társaságában Shakespeare-sorozat kiadásába fog. Ennek lesz később gyümölcse Aranytól a Hamlet, Vörösmartytól a Lear király, Petőfitől a Coriolánus magyarra plántálása. A forradalom és szabadságharc eseményeiben nem vesz ugyan fegyverrel részt, mint Petőfi, de neki is bujdosnia kell. Miután kegyelmet nyert, gazdálkodásba fog: előbb Baracskán, majd Nyéken, hogy családját eltarthassa. Igen szűkösen él, kedélye egyre nyomottabb, betegsége is kiújul. Gyógykezelés céljából Pestre költözik, de állapotán már nem lehet segíteni, 1855. november 18-án meghal. Temetése tömegtüntetéssé válik. Árváiról Deák Ferenc gondoskodik.

Hatalmas irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Mindenekelőtt lírai költészete ma is élő örökség: a Szép Ilonka (1833), a Szózat (1836), a Gutenberg-albumba (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844), az Előszó (1850), A vén cigány (1854) ma is jól ismert darabjai költészetünknek. Színpadi alkotásai közül az 1830-ban megjelent Csongor és Tünde bizonyult időtállónak; műfordításai közül a már említett Lear király mellett a Julius Caesar drámai erejét nem tudják az újabb és frissebb magyarítások felülmúlni. Epikai költészetét érezzük ma már halványodónak: részben a romantikus meseszövést zsúfoltnak, részben a verses előadásmódot körülményeskedőnek. A Zalán futásával az eposznak bealkonyult – már Petőfi eltemette, amikor Vörösmartyt is parodizálva megírta A helység kalapácsát.

**
ZALÁN FUTÁSA


Prepozíciójában a hősi múlt képeihez fordul a költő, hogy a hanyatló, erőtlen kortárs nemzedék elé példát állítson. A honfoglalás hősei a nemzeti dicsőség ihletői. Invokációját is hozzájuk intézi, múzsára nem hivatkozik.

Alpár várában kedvetlenül várakozik Zalán, a vár ura. Földjeire beengedte a vándor magyarokat, ezek azonban – úgy véli – lassanként kiszorítják. Küldötteit várja vissza a bolgár és görög szövetségeseitől, mert fegyverrel kívánja kiverni a betelepedőket. Miután kedvező választ kap, hű szolgája, Kladni megy a zagyvai síkra, ahol Árpád és kísérete állomásozik, hogy Zalán sértő hangú üzenetét átadja: még ma takarodjanak el a magyarok Zalán földjéről, különben haddal megy ellenük Zalán és szövetségesei. Árpád válasza: ezentúl nem kérdezi Zalánt, hogy mit tehet s mit nem: „merre utat nyithat kardjával… megszerzi erővel”. A nyílt hadüzenet hírét remegve viszi Zalánhoz a küldött.

A magyar vitézek családjait a Bodrogköz szigetén találjuk, köztük az agg Hubát és gyermekeit: a kis Bodort, Szömért s deli Hajnát is, ám a nagyleány most épp nincs a családi körben, az erdőben sétál s ábrándozik. Ebben zavarja meg egy váratlan találkozás: a még őshazából ismerős szép ifjú jelenik meg előtte, akit a leány Délszaki Tündérnek nevez, s szerelmet vall Hajnának, de a lány megvallja, hogy a hős harcost, Etét szereti. Erre a Délszaki Tündér eltűnik, Hajna nem is tudja pontosan, álomkép foszlott-e köddé, vagy valóságos alak tűnt el az erdőben.

Kisebb testvérei futnak Hajnáért: vendégek érkeztek, Ete és kísérete a fegyveres készülődés hírével. Huba mint jövendő vejét is szívesen látja a vendéget. A vacsorát regösének zárja: a dalnok azt beszéli el, amikor Huba a lányszöktető Zámirral harcolt Szelemér, későbbi felesége kiszabadításáért. Huba megkönnyezi a régi szép időket, Hajna szeme pedig a várható háború és az Etétől való búcsúzás miatt könnyes.

Felvonulnak a szövetséges hadak. A bolgárok élén a három legvitézebb harcos: Viddin, aki erős, büszke, állhatatos és termetre is igen tetszetős. Őt követi Izács, aki csak annyival áll Viddin után, hogy alacsonyabb. A harmadik a fattyú Csorna, aki kitűnő harcos ugyan, szemre is deli, de apátlan-anyátlan nevelkedvén, igen rossz, alattomos és kegyetlen jellemű. A bolgár sereg általános jellemzésére elmondja a költő, hogy „kevert faju bolgár: / Tőre magyar; de vegyült szomszéd idegennel, azért is / Két nyelvük, az erősb s győző magyarokra kajánok, / Hittelenek, bérért katonák más nemzet urának…” A bolgár sereget követik a görögök: élükön az okos Philó áll, harcosai Olymp vidékiek, de már csak gyengén emlékeztetnek a régi, marathoni hősökre: „… mert a hosszú nyugalom henyesége lerontja / A nagy nemzeteket s a sas fia gyáva galamb lesz…”

A hellászi harcosok élén a csapodár Theofil áll; a peloponnészosziakén a spártai Hermes; a thesszáliai sereg nem harcra való, munkátlan parasztokból áll; őket követik a szigetekről érkezők, Miló vezetésével; utánuk az udvari előkelőségek, akik az „aranyláncok rabjai”, holott szabadnak mondják amgukat – ez a piperkőc, elpuhult kompánia sem hadra való; végül egy vad csapat zárja a sort, ők belső-ázsiai, rossz készületű, de igen elszánt gyülekezet, Antipater vezetésével, akinek az a különössége, hogy álruhában elkísérte a felesége is.

A magyarok ellen felvonuló csapatokat támogatja a Mátra hegyében fészkelő rémisten, Ármány, aki már az őshazától fogva kíséri a honfoglalókat, s eltökélt szándéka, hogy elállja a haza megszerzésének útját. Most, hogy a Zalán hívta seregek már a Zagyvához értek, azt követeli, hogy áldozatot adjanak neki bosszúvágya lecsillapítására. A magyar hadak előtt lovat áldoz a táltos, és kinyilvánítja, hogy Ármányt azzal lehet lecsillapítani, ha az életéhez és javaihoz legjobban ragaszkodó vitéz a holnapi csatában kész föláldozni életét. Este úgy érzi, nála jobban senki nem szereti övéit, ezért jelentkezik: „Erősödjék a nép: én elveszek érte.” A közösségért vállalt áldozatot Hadúr elfogadja, s a túlvilági halhatatlanságot ígéri jutalmul.

Ez a jelenet azonban nagyon fölkavarja az orosz eredetű (szuzdali) Laborczán lelkét. Ő azért csatlakozott a magyar vitézekhez, hogy hírnevet szerezzen, ha most jelentkezett volna, végre kitüntetné Hadúr.

A fattyú Csorna, látva az ébredező magyar tábort, nem bír harci kedvével. Ráveszi Viddint és Izácsot: rajtaütésszerűen csapjanak le a készülődőkre. A magyarokat ekkor mutatja be részletesebben a költő: a nyilazó sereg élén Tarczal áll; Edömér kopjával, Laborczán főként karddal jár ott, ahol a legnehezebb a harc. De semmi sem úgy történik, ahogy a vitézek eltervezték: Izács életét veszti, Antipaternek egy válságos pillanatban segítségére siet felesége, akinek fegyver szaggatja ruháit, és Csorna észreveszi, hogy nő. Közben Laborczán hősi halált hal, Hadúr pedig úgy dönt, hogy Etének meghagyja az életét. A vesztes bolgár sereg visszavonul, de a vágyakozó Csorna nem nyughatik: elcsalja Antipatert, hogy megölje s feleségét megszerezze.

Philó szigorú tanácsot tart: Csornának bűnhődnie kell az engedély nélkül kezdett harcért s Antipater haláláért. Ám Viddin a pártjára kel, Zalán is aggodalmaskodik: bosszúra nincs idő. Philó elhalasztja a fegyelmezést, de csak látszatra áll helyre az egység: Viddin sértődött, Antipater hívei morognak.

A magyarok halottaikat temetik, sebeiket ápolják, még akit az Ármány szép leány képében kísért meg, az is ellenáll:  mindenki a másnapi nagy csatára készül.

A háborúság hírére a pórnép is fegyverre kap, és megtámadja a Bodrog szigetén élő magyar családokat: fosztogatás reményében öregekre, gyermekekre, asszonyokra törnek. Huba menekül háza népével, de Hajnát elvesztik maguk mellől.

A csatatéren Ete és barátai temetik a halottakat, amikor Csorna is megjelenik, hogy Izács testét elvigye. A magyarok előbb a holtak közé feküsznek, majd amikor már látják, hogy egészen közel bátorkodott a bolgár, „feltámadnak”, összecsapnak, Ete és Csorna egymásra talál, s Ete leteríti a fattyút.

A fejleményeket figyelve Zalán úgy találja, hogy szerelmét, a görög földről rabolt Ínót és Melittát, a kísérőjét biztonságba kell helyezni: Nándorfehérvárra küldi őket, majd ott találkoznak; nem bízik a győzelemben, csak a túlélésben.

A harcra készülő magyarok áldozatot mutatnak be, majd hősi énekeket hallgatva virrasztanak. Az első dal Habilán elrablásáról szól. Bendegucz nem nézhette, hogy Habilán Aporhoz ment feleségül, s megöli a szerelmeseket, majd Csatár bosszúja betelik rajta is. A második dal Ügek és Huron párviadalát beszéli el; a harmadik éneket maga Árpád mondja, mint4egy jövendölésképp arról, hogy másnap milyen nagy diadalt fognak aratni.

A családjától eltévedt Hajna védelmére égi gyermeket küld Hadúr, majd Tombori nevű lován megjelenik a Délszaki Tündér, de bárhogy örül is láttán a megébredő Hajna, ragaszkodik Etéhez. A Délszaki Tündér végképp búcsút  mond Hajnának, s emlékül neki adja egy aranyhajszálát és segítségül Tomborit. Az okos paripa övéi felé viszi a lányt.

Felvirrad a csata napja: Viddin szakadatlan barátaiért akar bosszút állni, de erejét csak akkor mutatja meg, amikor a bölcs Philó, nem nélkülözhetvén a sereg legvitézebb harcosát, megengeszteli a haditanácsban esett sérelmekért.

Viddinen kívül a többi bolgár és a görögök is kitesznek magukért, de a magyarok is: nekik nincsen hova menekülniök, nem ismernek más lehetőséget, mint győzelem vagy halál. Eközben Tombori Etéhez viszi Hajnát, s együtt indulnak a Bodroghoz, hogy a fellázadt pórok kezéből kiszabadítsák szeretteiket. Valóban az utolsó pillanatban érkeznek, mert bár igen hősiesen tartják magukat Tűzima vezénylete alatt az aggok és gyermekek, mégsem teljes értékű harcosok. Ete leveri a lázadókat, de egy orvtámadó, aki bokorban leste az alkalmas pillanatot, kis híján vele is végez: egy kigördített kő szakad rá. A hős azonban végez ezzel a támadóval is, és Tombori megnyugodva hagyhatja deli Hajnát az otthonában, ahol a sudár leányzó és Szömér a harcosok sebeit kötözik be.

A csatamezőn már lankad a harc, de Ármány meg-megújuló erővel tüzeli föl a martalóc szövetségeseket a honfoglalók ellen. Hadúr végül is megsokallja Ármány működését, és szembeszáll vele: kivonja kardját. Ez az a pillanat, amikor Árpád oly sok levágott vitéz után megpillantja a csatamezőn a már holtnak vélt Viddint. Szembekerülve a bolgárok legvitézebb leventéjével, felajánlja neki: térjen vissza a magyarok körébe, hiszen azelőtt Bodony névre hallgatott, s az új hazában kapott földet, és szava lesz a tanácsban. A gőgös Viddin azonban nem hisz a győzelemben, különben is: hogyan mer olyan földet ígérgetni Árpád, amit még meg sem szerzett. A szóváltással is csak még jobban fölpaprikázott harcosok egymásnak esnek. Árpád hatalmas küzdelemben levágja Viddint.

Philó, átlátva a helyzetet, megkísérli rendezett sorokban visszavonni csapatait, de a Tiszához érve nem lelnek megfelelő gázlót. Az üldözésükre küldött magyarok nem hagynak időt, már-már újabb tusára kerülne sor, amikor a maradék görögök a folyónak ugratják paripáikat. A sebes víz sokakat elsodor, mások alól az agyonhajszolt lovak dőlnek ki. Ez történik Philóval is: a túlpartra evickélve lova kimúl, a kimerültségtől ő is kileheli lelkét.

Zalán, miként tervezte is, nem tehet mást, mint maroknyi kíséretével megfut a Duna felé, sejthetőleg Nándorfehérvárba, ahol szerelmes nője és a szegénység várja: „… Nándorhoz elére, / S búba merülten csak távolról nézte sajátját” – fejezi be a magyarok honfoglalását elbeszélő történetét a költő.

Berkes Erzsébet

(Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 424-431. old. – Móra Könyvkiadó, 1992, 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése