GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781): Bölcs Náthán

A német irodalmat – összevetve a francia literatúra mindenkor magas, fennsíkszerűen kiegyenlített színvonalával – hasonlították mér kiugró ormok és széles, mély völgyek tagolta tájhoz. Bár e kép romantikus árnyalata aligha tagadható, az igaz, hogy a „világosság századában” a Gottsched-Gellert-Klopstock nevével jelzett vonulatban ott egy kimagasló csúcs: Lessing és a lessingi életmű.

Gotthold Ephraim Lessing, a nagy családú kamenzi lelkész fia olyannyira meghatározó egyénisége, nagy tekintélyű kritikai és esztétikai gondolkodója volt kora német szellemi életének, hogy így szerzett híre-neve koronként költői, drámaköltői nagyságát is háttérbe szorítja. Az esztétikai gondolkodás európai történetében kiemelkedő hely illeti meg Laokoon című, a festészet és költészet határairól írott, 1766-ban közreadott munkáját, amelyben Winckelmann-nal a kitűnő kultúrtörténésszel vitázva bizonyítja az „ut pictura poesis”, azaz a képzőművészet ábrázolásmódjához igazodó irodalomfelfogás tarthatatlanságát. A költészet lényegénél fogva – szemben az állapotokat rögzítő szobrászattal, festészettel – Lessing felfogásában a folyamatok, eszmények, cselekedetek ábrázolásának művészete, s nem szorítható természetétől idegen elvek béklyójába. E felszabadító gondolat nem is oly sokára a romantikában hat majd igazán. Hamburgi dramaturgiá-ja (1769) a nemzeti színházkísérlethez kötődve – egy-egy ottani bemutató kritikájába ágyazva – fejti ki a klasszicista szabályuralmat elvető, az arisztokratikus ízlésvilág héroszai és démonai helyett hús-vér emberek színpadi megjelenését szorgalmazó drámafelfogását. Katarziselmélete az ízlés polgárosulása, közvetve egy polgáriasult Németország nemzeti kultúrája iránti igény kifejeződése. Amíg ugyanis az angol polgár az ipart forradalmasítja, francia társa a politikai hatalom megragadására készülődik, addig a sok kis államocskára tagolt Németország polgára – hogy a nemzet részei közt vont palánkokat lebonthassa – gondolatrendszereket épít, hogy ezek jegyében az alattvalókból polgárokat neveljen; polgárokat, akiknek – mint azt Immanuel Kant a felvilágosodás lényegeként megfogalmazta – legyen bátorságuk, hogy használják saját értelmüket. Lessing életműve ennek a bátorságnak a jegyében született, nemcsak elméleti írásai, hanem a ma sem minden aktualitás nélküli drámái is.

A különleges tehetségű ifjú a meisseni Fürstenschule diákja, Plautust, Terentiust olvas, és maga is megpróbálkozik az anakreoni dalformával. Tizenhét éves, amikor elkészül Az ifjú tudós című vígjáték első fogalmazványával. A darab bemutatójára két év múlva Lipcsében kerül sor, ahol a teológushallgató Lessing a híres Neuberné színtársulatának közvetlen baráti köréhez tartozik. Egy évre rá két vígjátéka is színpadra kerül.

Miután 1752-ben Wittenbergben megszerzi a magiszteri fokozatot, Berlinbe megy, ahol Friedrick Nikolai író és könyvkiadó folyóiratában publikál, s baráti kapcsolatba kerül a filozófus Mozes Mendelssohnnal, akiről később utolsó nagy színpadi művének főalakját, a bölcs Náthánt mintázta. 1755-nben az angol Richardson regénytörténetét felhasználva megírja az első olyan német tragédiát, amelynek hőse polgár (Miss Sara Sampson). 1760-tól öt breslaui év következik; visszatérve Berlinbe, befejezi a Laokoon-t s a mindmáig legjobbnak tartott német vígjátékot, a Minna von Barnhelme-t (1767).

Lessing élete utolsó időszakát Wolfenbüttelben tölti, ahol a braunschweigi herceg könyvtárosaként dolgozik. Itt fejezi be az egyik legjobb német tragédiát, az Emilia Galott-t. Felvilágosodott szellemű írásai nyomán összeütközésbe kerül az evangélikus egyház ortodox vezetőivel. Különösen élesen támadja az írót a hamburgi főpásztor, aki a Bölcs Náthán jeruzsálemi pátriárkájának a modellje. Mivel a vitában a herceg hallgatást parancsolt könyvtárosának, Lessing a színpadot használta szószékül. Így született a Bölcs Náthán (1779).

A shakespeare-i blank verse-ben írott mű az ember vallási meggyőződésének és erkölcsi magatartásának viszonyát választotta tárgyául, s Lessingnek azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy a különböző vallások értéke nem dogmarendszerükben keresendő, hiszen a vallásosság – kötődjék bármely hitrendszerhez – igaz lényege a tevékeny felebaráti szeretet, s a humanitás rokoni szállal fűz egybe zsidót, keresztényt, mohamedánt.

A Bölcs Náthán-t először Zichy Antal fordította magyarra 1878-ban. Az ő fordításában vitte színre a Nemzeti Színház 1888 végén. Újabb fordítása (1966) Lator Lászlót dicséri. A magyar közönség színpadon utoljára 1970-ben, a Deutsches Theater vendégjátéka alkalmával láthatta.

*

BÖLCS NÁTHÁN

Szereplők:

SZALADIN SZULTÁN; SZITTAH, a húga; NÁTHÁN, gazdag jeruzsálemi zsidó; RECHA, a fogadott lánya; DAJA, keresztény nő náthán házában, Recha társalkodónője; EGY IFJÚ TEMPLOMOS LOVAG; EGY DERVIS; A JERUZSÁLEMI PÁTRIÁRKA; EGY BARÁT; EGY EMÍR; A SZULTÁN MAMELUKJAI

I.                  FELVONÁS

A népe által bölcsnek és jónak tartott gazdag zsidó, Náthán mindenféle drágaságokkal, kinccsel és fűszerekkel megrakodva érkezik vissza Babilonból Jeruzsálembe. Távollétében házát tűz pusztította el, s kis híján lánya, Recha is odaveszett. Egy ifjú templomos lovag – akinek Szaladin szultán különös módon megkegyelmezett – mentette ki a lángokból. Náthán szeretné megjutalmazni tettéért, de az ifjúnak nyoma veszett. Recha szívébe zárta a hős lovagot, s azon ábrándozik, talán nem is földi lény volt a megmentője, hanem egy oltalmazó angyal.

Mindenki csodálkozik, miért kegyelmezett meg a szultán a templomosnak. Azt rebesgetik, a lovag húsz éve eltűnt kedves öccsére emlékeztette. Az egykori mezítlábas dervis, Náthán sakkbarátja, Al-Hafi beszámol Náthánnak, hogy most ő a szultán kincstárnoka. Közben feltűnik a közeli pálmaligetben a templomos. Náthán Daját küldi, hívja házába lánya megmentőjét. Ám előbb ér a lovaghoz egy barát, akit a klastrom pátriárkája küldött, puhatolja ki, miért kapott kegyelmet egyedül ő a foglyok közül. Rá akarja venni, ölje meg a szultánt, vegye el kincseit, legyen Szaladin árulója. Tudassa Fülöp királlyal, a szultán „mily erőkkel, / Hogyan, hol, mily irányban kezdi meg / Hadjáratát, ha fellángol megint / A harc”. A templomos felháborodottan utasítja vissza az ajánlatot.

Megjelenik Daja Náthán üzenetével, hívja a lovagot ura házába, de a templomos – aki büszke sváb származására – nem hajlandó egy zsidóhoz elmenni.

II.               FELVONÁS

Szaladin húgával sakkozik, s közben azon vitatkoznak, vajon a vallás megkülönböztetheti-e az embert az embertől.  A betoppanó Al-Hafi jelenti, még mindig nem érkezett meg Egyiptomból a sarc, üres a kincstár. Szaladin kölcsönt szerezni Náthánhoz küldi, aki nemcsak gazdag, de „nem béklyózza elméjét sötét / Előítélet, szíve tárva minden / Erénynek, s minden széppel összehangzik”.

Náthán a pálmaligetben megszólítja a templomos lovagot, s az eszmecsere során barátokká válnak. Náthán örül, hogy végre olyan valakire talált, „akinek elég, ha ember”. A loag neve – Curd von Staufen – egy régi ismerőse, Wolf von Staufen emlékét idézi fel benne. Küldönc érkezik a szultántól, Szaladin hívatja Náthánt.

III.           FELVONÁS

Recha türelmetlenül várja, hogy újra láthassa a lovagot. A találkozás a templomosban is vonzalmat kelt a lány iránt.

Megérkezik Náthán a szultánhoz. Szaladin faggatja:

Ha olyan bölcs vagy, hát mondd meg nekem,

Melyik hitet, melyik törvényt tudod

A legjobbnak, a legigazabbnak.

Válaszul Náthán egy történetet mond el egy gyűrűről, mely tulajdonosát kedvessé tette Isten és ember előtt. Egyszer egy olyan apához kerül a gyűrű, ki mindhárom fiát egyformán szerette, s nem tudta eldönteni, melyikükre hagyja a gyűrűt. Csináltatott hát még két másolatot, s mindhármuknak adott egyet. A három fiú egyaránt arra törekedett, hogy a gyűrűhöz méltó legyen. Honnan lehetett volna tudni, melyik az igazi gyűrű? Éppígy nem lehet tudni, a három vallás – a keresztény, a zsidó, a muzulmán – közül melyik az igazi. Mint a gyűrűk esetében – jósággal, szelídséggel méltóvá kell lenni hozzá. A szultán meghatottan szorít kezet Náthánnal, s barátjául fogadja. A bölcs zsidó felajánlja pénze egy részét a szultánnak kölcsönbe.

A hazatérő Náthántól a lovag lánya kezét kéri, s nem érti, Náthán miért vonakodik a válasszal. oldódik hát az előítélet: a keresztény a zsidó lányát szereti, a muzulmán szultán barátjául fogadja a zsidót, s fiának érzi a keresztény lovagot. Daja elárulja a lovagnak, Recha keresztény, nem Náthán az igazi apja.

IV.            FELVONÁS

A háborgó lelkű lovag a kolostorba megy, hogy tanácsot kérjen a pátriárkától: mi a teendő azzal, aki keresztény lányt zsidó vallásban nevel fel? A kenetteljes, felcicomázott, bigott főpap válasza: tűzhalál.

A templomos megjelenik Szaladi előtt, aki keblére öleli, s kedves unokaöccseként bánuik vele. A lovag felfedi előtte kételyeit Náthánnal kapcsolatban. A szultán Náthánért küld, hogy tisztázzák a lány származása körüli homályt.

Daja kérleli Náthánt, adja feleségül a templomoshoz Rechát, így a lány ismét keresztény környezetbe kerül. Náthán türelemre inti, előbb tudni szeretné, kik voltak a templomos szülei. A kolostorbeli barát emlékezteti Náthánt, ő volt az, aki 18 évvel ezelőtt egy lánycsecsemőt hozott a házába, Wolf von Filnek lányát, akinek apja náthán jó barátja volt. Náthán Isten ajándékának tartotta a kislányt, akit hét – keresztények vasától meghalt – fia helyett saját gyermekeként nevelt fel.

V.                FELVONÁS

Megérkezik az egyiptomi karaván, s elhozza Szaladinnak a várva várt sarcot. Megadhatja hát Náthánnak az adósságot.

A barát átadja Náthánnak azt a breviáriumot, melyet a kislány megholt apjánál talált, s melynek arab beírása valószínűleg fényt vet a lány származásának titkára. Náthán a szultánhoz  indul a könyvvel. Útközben csatlakozik hozzá a lovag, s ismét kéri Náthánt, adja hozzá Rechát. Náthán elmondja neki, úgy véli, megtalálta Recha bátyját. Együtt mennek Szaladinhoz.

Recha, aki szintén megtudja Dajától, hogy nem Náthán lánya, könyörög Szittahhoz, a szultán húgához, ne engedje, hogy elvegyék apjától, s megbüntessék Náthánt. A szultánnak is megtetszik a lány, s szeretné, ha hozzámenne a templomoshoz feleségül. De közbelép Náthán, s felfedi Szaladin előtt: a lovag valódi neve Leu von Filnek, s csak azért kapta a Staufen nevet, mert nagybátyja, Wolf von Sdtaufen örökbe fogadta. Így hát a lovag Náthán barátjának – aki egyébként nem volt német – a fia, vagyis Rechának – akinek igazi neve Blande von Filnek – a testvére.

Vesz s ád egyszerre, Náthán!

S teli marokkal! Nem, nem, többet ád,

Ezerszer többet, mint amennyit elvesz!

-         áradozik a lovag.

A szultán, meghallván, hogy Wolf von Filnek nem volt német, s sokszor beszélt perzsául, látni akarja a könyvet, mely Filnek tulajdona volt. Felismeri öccse írását, s boldogan öleli magához eltűnt öccsének, Asszadnak gyermekeit, Rechát és a templomos lovagot.

Stark Ferenc

 (Forrás: 77 híres dráma  117-122. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)