2012. dec. 13.

Vasy Géza: KÖLCSEY FERENC (1790-1838)




A legnagyobb magyar nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái. Mindannyiuk közt a legelső ideál, a múlt század igazi, folttalan példaembere Kölcsey Ferenc.

Csak egynéhány magyar költő akad, akitől bárki tud idézni, s közülük Kölcsey az egyik. Hiszen ő írta nemzeti himnuszunkat. Nem szánta nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért olyan maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az eszmeiséget és feladatkört is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet porongján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak nemzeti imaként is kisebb volna a jelentésköre, ha Kölcsey nem állna mögötte egész életművével.

A legszentebb magyar költemény szerzője, de e műnek csak az első szakasza igazán közismert. Bár lírai alkotásainak száma nem túlságosan magas, önértéke s irodalomtörténeti hatása az egésznek jelentős. Ugyanez áll értekező szépprózájára, amelynek viszont terjedelme is lenyűgöző. S nagyfokú tematikai és műfaji változatosság is jellemző reá: irodalmi, esztétikai, filozófiai, erkölcstani, történettudományi írások, politikai beszédek egyaránt megtalálhatók köztük. Ide tartozik a nevezetes Országgyűlési napló s az igen gazdag levelezés is.

Korának ez a talán megműveltebb, legolvasottabb, a korszellemet a legösszetettebben megértő és képviselő magyarja nemcsak külországokban nem juthatott el soha, nemcsak a Pozsonyhoz igazán közeli Bécs maradt vizuálisan ismeretlen számára, hanem Pestet is csak megállóhelynek tekinthette ügyes-bajos útjai során. A magyar végekről, Sződemeterről, Álmosdról, majd leggyakrabban Csekéről utazott Pestre, s ő volt az első írónk, aki teljes mélységében, gondolati és köznapi tapasztalatokban is megmutatkozó összetettségében érzékelhette Magyarországnak önmagában való elmaradottságát is, a rendelkezésre álló emberanyagnak a változásokra való alkalmatlanságát is meg azt is, hogy a „Nyugat” hozzánk képest ugyan iszonyatosan előre van, az általa vallott elvekhez, eszmékhez, ideákhoz képest azonban csak gyarló állapotban leledzik.

Művész, tudós és politikus volt, mégis arra kényszerült, hogy – Berzsenyihez hasonlóan – egy isten háta megetti alucskában gazdálkodjon, s azokkal a jobbágyokkal és rokonokkal perlekedjen – egyszersmind pereskedjen -, akikért mély felelősséget is érzett. Korán meghalt öccse családjának vált gondviselőjévé, de aligha csak ezért nem nősült meg soha. Szerepet játszhatott a körülmények többszöri szerencsétlen alakulásán túl a személyiség talán legmarkánsabb jele is: ideál és való állandó ütközése, az egyik végletből a másikba való gyakori átváltódás. nem volt hangulatainak rabja ez a rendkívüli tudós elme, s talán kedélybeteg sem, és az is túlzás lenne, ha mt és legmeghatározóbban a kor volt ilyen a magyar világ a 19. század elején különösen kiélezetten mutatta fel a haladás lehetőségét és a végzetes lemaradás veszedelmét. Egy nemzet sorsa vált kérdésessé, s ezt felmutatni, a jobbik út harcosává válni: kötelesség volt Kölcsey számára. Az örökös megváltás tárgyában mondott beszéde így összegezi ezt 1834-ben: „… itt nem egyes emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van, mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak olyan közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!”

Péczeli József: Patkány, béka, gém




A ki az együgyűt hálóba keríti,
Végtére magát is veszélybe meríti.
Egy éh patkány egyszer ment volt a víz szélre
Oly céllal, hogy által úsz a túlsó félre.
Hol egy szérűs kertben látott sok asztagot,
S remélte hogy lél ott holmi elhullt magot.
De mihelyt a vízbe ment, az őt elcsapta,
S tajtékzó habja közt forgott mint egy labta.
Inkább akarván hát tűrni, mint megfúlni,
Felejté a búzát, s kezdett megfordulni.
A béka hogy látta szörnyű tünődését;
Tetette szép szókkal megilletődését.
Szegény! be fuldoklott, messziről sohajta,
S gyorsan oda úszott, hogy segítsen rajta.
Jó patkány, hogy jól élj amaz asztag alatt,
Köss kettőnk lábára, így szól, egy fonalat,
Épen most akarék a más partra úszni,
S téged is örömmel által foglak húzni.
Az éh patkány vidult ily jó tanácsára,
S fonalt köt a béka s a maga lábára.
Így aztán jutottak a tó közepére,
S a hitszegő béka lebújt fenekére.
Ez álnok hajós már sok egért így elcsalt,
A fonalnál fogva fenékre vont s felfalt.
De az izmos patkány soká ellent állott,
S ím egy prédát leső gém a partra szállott;
S hogy a vízen mozgó patkány tünt szemébe
Oda menvén, vette öblös kelepébe.
Azonban a cérnán amazt is felkapta,
S az utassal együtt a révészt felcsapta.
Igazán a jószág, mely hamis úton gyűl,
Végre is idegen s gonosz kézre kerül;
Sőt hányszor nem láttuk, hogy az ily kincs tére
Az álnok módokon gyűjtőnek vesztére.