2012. dec. 12.

Péczeli József: Bárány, farkas


(A kép forrása: http://www.gyurmamese.creartmd.hu/?tart=37)

 
Szomjúzván egy bárány, méne a folyóra,
Ivék; de csakhamar talált koporsóra.
Mert egy farkas eljött keresvén prédáját:
Az is itt, de inkább rátátotta száját,
S mond neki: te bárány tán veszted akarod,
Hogy tiszta vizemet ekként felzavarod?
Engedelmet kérek, farkas úr te tőled,
Felel a bárányka - a víz jő felőled,
S tudod a folyóvíz hogy nem megy felfelé.
 
Mond a farkas, látván hogy nem köthet belé:
Megszidtál ezelőtt mintegy hat hónappal.
Uram én születtem ezelőtt húsz nappal.
S akkor szegény szolgád volt anya hasában,
Hogy találtál volna káromlást szájában?
A bátyád volt tehát: mond e fene állat,
Ő leszen ki téged koporsóba szállat.
Nem látta nagyságod, mond, az én bátyámat:
Én vagyok az első, ki szopom anyámat.
Csegélyére az volt apád, vagy testvéred;
De bosszúmat mindjárt megoltja te véred.
Ti, juhászok, s ebek, mikor együtt vagytok,
Semmi becsületet én rajtam nem hagytok.
Ezt mondván fogait rútul csikorgatja,
S a szelid báránykát részekre szaggatja...
Az erőszak ellen nincsen ártatlanság,
Bár mentse ez magát, azé az igazság.
Mindaddig, költ álnok, de színes okokat,
Míg végre elnyomja az ártatlanokat.
 

Vasy Géza: BERZSENYI DÁNIEL (1776-1836)




(A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Berzsenyi_Morelli.jpg)

Életének hatvan éve alatt a magyar társadalom rendkívüli változásokat ért meg és bár az életforma külső szintjén ezt nem sok minden mutatta, Berzsenyi Dániel e változások legnagyobb művészi kifejezőjévé lett. A gazdálkodási erényeire büszke birtokos nemesről csak jó sokára, részben pedig véletlenül derült ki a legszűkebb köréhez tartozó Kis János számára, hogy verseket is ír. E felfedezéstől újabb öt év telik el, míg kéziratos kötetét elküldi költő barátjának, az meg Kazinczynak, és még újabb öt év, mire ez a kötet 1813-ban meg is jelenik. Igaz, ekkor nagy sikert arat, 1816-ban már a második kiadásra is sor kerül. Köztudomású viszont hogy Kölcsey Ferenc szigorú bírálata szinte beteggé teszi a költőt, aki ettől kezdve alig ír verset, esztétikai tanulmányokat folytat. Másrészt országosan elismertté válik, 1830-ban az Akadémiának is tagja lesz. Széchenyi István rendszeresen hivatkozik rá írásaiban, A magyarokhoz írott ódát le is fordítja felesége számára.

A múlt századi utókor többnyire a kissé poros klasszicista költőt látta benne, majd csak e század elejének írói fedezik fel igazán Berzsenyi nagyszerűségét és modernségét. Mindemögött – Petőfiék irányzatának elsöprő sikere mellett – az lehetett, hogy Berzsenyi egy tipikusan átmeneti kor alkotója, a határhelyzetek tökéletes érzékeltetője és kifejezője. A tudást és a haladáseszményt szinte abszolutizál 19. század pedig nem kívánt kell mértékben szembenézni a kételyekkel. Csak az 1910-es évek ismét felbolyduló Európája teszi elődeinket igazán fogékonnyá arra a Berzsenyi-költészetre, amelyben nemcsak a klasszicizmus és romantika ütközése meg egyidejűsége mutatkozik nagy erővel, hanem a nemesé és polgáré is, a feudális szemléleté és felvilágosodottságé is. Ugyanígy kerül szembe az antik minták követése és a kortárs irodalom újító ágának – Rousseau-nak, Schillernek és másoknak – szemléleti, formai elfogadása, majd a kiegyensúlyozottság, a megelégedettség normájának hirdetése s a belső bizonytalanság, a riadtság palástolni sem akart ténye, továbbá az óda és az elégia műfajának, hangnemének alkalmazása, nem utolsósorban pedig a gazdálkodó nemes és a művész sorsképlete.

Az ellentétek keresztezési pontjáról az idő árjára lehetett rálátni, ha kellően érzékeny volt a szemlélő. A kornak s a bontakozó romantikának elementáris élménye a történetiség és vele összefüggésben az idő felfedezése: Csokonai Vitéz Mihály mellett ennek legszebb művészi kifejeződését Berzsenyi Dániel költészetében lelhetjük fel. Jelentős alkotásai között szinte egyetlen sincsen, amelyben ne szembesítené a történeti és/vagy személyes idő különböző szakaszait, síkjait. Sokakat félrevezetett, hogy eközben rendre antik mintákra hivatkozott, és antik versritmusokat alkalmazott. Mert igaz ugyan, hogy a magyar „deákos” iskolának minden kezdeményezése és részeredménye az ő lírájában nyeri el valódi értelmét, s ő teszi megfellebbezhetetlenül magyarrá az időmértékes ritmusokat, de igaz az is, hogy pályája során előre is néz, és már a romantika szemléletét előlegező alkotásokat hoz létre. Csokonainál és nála válik a költészet egzisztenciális üggyé – nem abban az értelemben, hogy a költészet szent hivatásának áldozza életét, hanem abban, hogy a személyiség egzisztenciális megérintettségét ragadja meg. Ezért láthatjuk őt ma is modern költőnek.

Péczeli József: Békák, gólya


 

 
Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.
 
De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte...
Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!
 

Vasy Géza: FAZEKAS MIHÁLY (1766-1828)





Ki ne ismerné Lúdas Matyi alakját és viselt dolgait! De ki ismeri Fazekas Mihály életművét? Ki az, aki a vitathatatlanul fő művet jelentő alkotásról esztétikai elemzést is képes adni? Egyáltalán: hányan emlékeznek a gyerekkorból kinőve magára a műre és szerzőjére? Bizony nincs szükség felmérésekre, hogy megállapíthassuk: annak ellenére, hogy a Lúdas Matyi az egyik leghíresebb magyar sikerkönyv 1815 óta folyamatosan, a szerző maga mindmáig csak felibe-harmadába érhette meg a megérdemelt irodalmi halhatatlanságot. Mintha máig kísértenék a kezdet körülményei. a neve nélkül jelent meg az első szövegváltozat másolatok által is rontott kiadása Bécsben. Ugyanakkor a legnagyobb dolog történt, ami íróval megeshet: a mű önálló életet kezdett el élni, s szinte függetlenedve a szerzőtől, halhatatlanná vált, de nemcsak a mű, hanem annak főalakja is meg igazsága is.

Az utókor mégis igazságtalan a szerzőhöz. Elkönyveltük egyműves alkotónak, holott ez tévedés. Fazekas Mihály nem alkotott sokat, de amit létrehozott abban viszonylag nagyarányú a maradandó mű. Mindenekelőtt lírai költészetében. Mert verses epikai alkotását azért csak számon tartjuk, valamint azt is, hogy Diószegi Sámuellel együtt ő az alkotója az első hazai tudományos növénytani rendszerezésnek és növényhatározónak, a Magyar Füvészkönyvnek, de lírai költészetét alig néhányan ismerik. Pedig nem túlzó a róla készített tudós monográfia sokszorosan adatolt állítása: korának egyik legjelentősebb lírikusa ő, rögtön Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel után következik. S egy olyan korra, a magyar felvilágosodás fél évszázadára érvényes ez a megállapítás, amelyben nemcsak kialakult máig folytonosan az irodalmi élet, hanem nagy számban jelentkeztek valóban tehetséges költők.

Mi lehet a magyarázat e lírai életmű alig ismertségére? Túl egyszerű lenne csupán kényelmességünkre hagyatkozni. Okát lelhetjük Fazekas Mihály egyéniségében is meg a kor irodalmi viszonyaiban is. E korban még elég gyakori, s éppen a nagyobb tehetségeknél, hogy visszahúzódva munkálkodnak, vagy abba is hagyják az alkotást a sokféle gátló tényező következtében. Bessenyei, Berzsenyi, Katona mellé sorolhatjuk Fazekast is, akit Debrecenben, szeretett városában jobban ismertek a hadi szolgálattól visszavonult főhadnagy úrként, botanikusként, a kollégium és a város pénztárosaként, esküdtként, folytonosan és példásan dolgozó közéleti férfiúként, mint költőként. S a Lúdas Matyi alkotóját ez talán nem is nagyon bántotta.

Péczeli József: Hím és nőstény galamb


Egy hím galamb, párját, mint élte reményét
Úgy táplálá, s őrzé, mint szemei fényét,
Ha a mezőn egy két kölesre akadott,
Meg nem ette, hanem abból neki adott.
S vég csepp vérét előbb kész volt kiontani,
Mint hű szeretete láncát felbontani.
Mert mint kívüle ő, más nőstényt nem ismert;
Úgy kedves párjához soha más hím nem fért.
Sok esztendő mulva, épen aratáskor
Történt, a tarlóra kirepült mint máskor,
Hogy búza szemeket hozzon kedvesének;
Azonban két ölyvök utána esének.
Ezt látván, a búza keresést felejté,
A mi már szájában volt, azt is kiejté.
Szerencsére mégis bebújt egy odúba,
Hol magán, s éhező párján merült búba.
Hát ha tudta volna, a mi rajta esett,
Míg búza szemeket számára keresett...
Egy hím, ki bujaság tűzétől felhevült,
Tudván távollétét, szép társához repült
S kezdte mézes szókkal hűséget próbálni,
De az kész volt harcra szűz szívéért szállni.
Négy óránál tovább már vele küszködött,
Tajtékos vérében szintén megfürödött,
S fészkéből is kezdett kicsorogni vére,
Hogy elbágyadt párja hazaért estvére.
Ezt látván érzékeny s bús szíve megretten,
S új erővel verik a szemtelent ketten.
Sőt a többeket is elő turbékolják,
S e közellenséget halálig paskolják.
Összetört testéről minden szőrt letépnek,
Hogy legyen rémítő például a népnek.
Ha ezek tanulván az egy természettől,
Irtóznak az ocsmány s rút cselekedettől,
S mint éltök öröme megzavarójának,
Úgy törnek vesztére a nős-paráznának:
Hát az ily házasság-rontó szemtelennek,
A keresztények közt, mit nem érdemlenek?

 

Péczeli József: Oroszlán, egér



Szép dolog mindennek ha lehet szolgálni,
A jótétet sokszor meglehet találni.
Szükségünk van néha magunknál kisebbre
Egy példát mondok rá, nem találhatsz szebbre.
Egy egér, lyukából kijövén ütközött
Egy nagy oroszlánra, s már körmei között
Félholtan reszketett; de ez megmutatta,
Ki legyen, s életét neki visszaadta,
Mondván: Az állatok hatalmas királya
Az ok nélkül való vérontást utálja.
Nem veszett el e jó, bár ki hitte volna,
Hogy soha felsége egérre szorulna?
Kevés napok mulván egy erdő szélébe’
Esett az oroszlán a vadász tőrébe.
Látván veszedelmét felettébb ordított,
De siralma rajta kicsit szabadított.
Az egér ott járkált s hajdani urára
Ráismert, s szaladott szabadítására.
Régi jó tettéért elrágta a tőrét,
S felsége elvitte szabadon a bőrét.

 

Rigó Béla: BALASSI BÁLINT (1554-1594)





A legelső nagy magyar költő volt, és mindjárt a legmagányosabb. Méltó társai legalább kétszáz évet késnek, életművének nagyobbik fele három évszázados lappangás után kerül elő. Hiteles képe ma is nehezen akar összeállni. Először az istenes vitézt tiszteltük benne, aztán fedeztük fel az életörömöket féktelenül habzsoló reneszánsz főurat és költőt. Most épp a tudóst csodáljuk, hogy tudott könnyű dalokba ötvözni ennyi korszellemet német protestáns erkölcstől ó- és újlatin poézisen át egészen a – török közvetítéssel megismert – keleti kultúrák üzenetéig.

A zólyomi várúr elsőszülöttje nem írónak, úrnak jött a világra. Nagyapja mint horvát bán esik el Mohácsnál,nagybátyja az első magyar politikai szatíra hőse, a szűkebb-tágabb atyafiságban ott a kor elitje Dobó Istvántól Bocskai Istvánig. Apja hét felvidéki vármegye és a gazdag bányavárosok főkapitánya. Ferdinánd őt küldi követségbe, V. Károly az ő lovagias ügyét igyekszik elsimítani. Miksát ugyan sikerül ellene hangolni, de Balassi János vele is dacol, megszökik börtönéből, és szabad emberként alkudozva szerzi vissza korábbi pozícióját. Bálintot is arra neveli, hogy ilyen legyen.

A fiút, amikor tízéves, a kor legnagyobb írója, Bornemisza Péter kezdi tanítani. Egy év múlva már Nürnbergben diák, a mesterdalnokok városában. Tizennyolc évesen az udvarnál is bemutatkozik, Rudolf koronázási ünnepélyén hívja fel fergeteges táncával magára a figyelmet. Amikor huszonegy évesen Erdélyben fogságba esik, maga a szultán követeli kiadatását, de Báthory István fejedelem mégsem adja ki. Sőt – mint megválasztott lengyel király – magával viszi krakkói udvarába.

Élete csúcsán van Balassi, amikor apja kénytelen hazahívni, mert az ő fia nem lehet egy ellenséges uralkodó kitüntetett kegyence. A sors kegyetlen tréfája, hogy mire Bálint hazaér, az apa már halott, és ezzel a huszonhárom éves ifjú sorsa is megpecsételődik. Nincs ideje, hogy megtalálja helyét a gyorsan átrendeződő hazai hatalmi struktúrában. Vagyona sincs. Örökségének javát a török foglalta el, a maradékra a rokonság tart igényt. A pörökhöz még lenne ereje, jogásztudománya, de nem bírja türelemmel, kitartással, így végül alulmarad.

Péczeli József: Béka, sőre



Egy meghízott sőrét, hogy látott egy béka,
Az irigység miatt dülledt az ágyéka.
Irígylem így szóla, szép teste állását:
Szeretném, ha bennem szemlélhetném mását.
Hogy azért nagysággal őtet felülmulja,
Régi ráncos bőrét mint tudja, felfújja.
Kérdi a társától: Vagyok-e már oly nagy?
Dehogy vagy, felel az, de száz résznyi sem vagy.
Ismét fújja magát minden erejéből,
Úgy hogy már szemei dülledtek fejéből.
Kérdi ismét: Pajtás! nagyobb vagyok-e már?
Dehogy vagy, mondja az, oh ostoba szamár!
Rajta ismét, bátor ereje fogy s eped
Addig fújja magát, hogy egyszer megreped...
 
Mit nevetsz oh ember, csak nevet cserélek,
De e kis mesében te rólad beszélek:
Minden kicsiny burger örömest gróf lenne,
Ritka nap mulik el, hogy bálba ne menne.
A szegény a bárót akarja követni,
Kölcsön kér s azután nem tud megfizetni.

Péczeli József: Farkas, gólya


Egy farkas egy dögöt úgy falt, majd megszakadt,
A mikor egy nagy csont a torkán elakadt,
A sír száján lévén minden állatokat
Kére, hogy húzzák ki s igért nekik sokat.
 
Rajta a gólyának szíve megindula
Látván hogy kínjában már csaknem megfula.
A farkas e végre eltátja a száját,
S torkába a gólya bedugja az orrát.
Kiveszi a csontot, megtartja életét;
Jó tettéért végre, kéri igéretét.
Szemtelen vagy gólya - a farkas felele -
Elvitted a nyakad, elégedj meg vele,
Mely könnyű lett volna nékem azt bekapni
S mikor torkomban volt, gégéd elharapni.
A mely lélek utál minden csalárdságot,
Nem tanul az innen háládatlanságot.
Ha egy háládatlan, a földnek nagy terhe
Ugyan nyög ma, mert sok az efféle here.

Csicsada: Koko-kutya


 
Koko az ő neve, fekete és fehér,
örökölte fajtáinak minden jó jellemét.
Spaniel és Bordercollie szülőktől ered,
szépségétől ki ránéz, a szeme kimered.
 
Szereti a  cicát és minden kutyatársat,
Barátságos emberrel és állatkákkal.
Hegyezi a fülét, szeme okosan csillog,
az egész kutyából az életöröm villog.

Kölyök ő még, játékos és vidám,
száját el nem hagyta eddig semmiféle sirám.
Hosszú lábaival lehagyna ő nyulat,
Dani, Csilla gazdi folyton rajta mulat.

Meg nem áll egy percre hosszú, zászlós farka,
lobog selymes szőre, a fekete-fehér tarka.
Okos gombszemeiből öröm s hűség árad,
Hálás boldogsága örömet hozott a házba.

Iskolába jár ő, mert született tehetség,
gazdái ezt jó érzékkel fel is ismerték.
Beíratták hát egy bécsi iskolába,
Koko alig várta már a tanórákat.

Derekasan helytállt minden feladatnál,
dicsérettel végezte el az „első" osztályt.
Bárhogy is végezzen ma a záróvizsgán,
büszkék vagyunk rá, ő a mi Koko-kutyánk.

Rolla Margit: A gyík


Mint bölcs mereng fehér kövön
s a messzi égre felköszön
a gyík.
 
Kis teste bronz és oly kecses!
Antik szobrokon vón becses
e szín.
 
e forma és finom vonal!
Hajlik, mint zöld selyemfonal
íve.
 
Elnézem, mily békés, gyenge,
Fejét alig felemelve
issza
 
a napfényt minden pórusán
e napimádó kis pogány
parány.
 
Csak néz, szeme meg se moccan
a napra bámul egyre hosszan
s mereng...
 
Most... lenge légy kereng felette...
... Egy mozdulat és már feledve
a csend.
 
A bölcs merengő, gyenge, szende
bekapta bizony és megette.
No lám!
 
Aztán, mint ki semmi rosszat
nem tett, - nem ölt - vígat, hosszat
ásít.
 
... A bölcses ég ez volna tán?
Nem sírni soha más baján,
csupán
 
csak élni, mint gyík a kövön?
... Telten nyujtózik s vígan ráköszön
az égre.

Radó Antal: Az oroszlánbőrbe bújt szamár



Olvasta egy szamár a szép mesét,
Hogy egyik őse abba' fáradt,
Hogy megrémüljön tőle minden állat,
S egy oroszlánnak vette föl mezét;
De nem húzhatta a komédiát,
Mivelhogy elbőgvén egy pár „i-á!"-t,
Látták, hogy ő csak „talmi"-vad
S jól elporolták e miatt.

Gondolkozóba ejté a csacsikat.
„Ilyest, - szól végre, - majd én is teszek.
Ősöm kudarca engem meg nem ingat -
Ügyetlen volt ő: én ügyes leszek!
Ha majd egy mukkomat se hallják,
Kilétemet hogy' sejtenék a balgák?
S nem fényes délbe jövök ide én,
Hanem csak szürkületnek idején.
Így majd a tréfa sikerül bizonnyal
S láttamra, hahhah! szétfut mind iszonnyal!"

És diktum-faktum, tervét végrehajtja,
Oroszlán-bőr van íme rajta,
S jöttén az est-homálynak
Közéje ront a nyájnak.
Olyan találó s hű a maszkja,
Hogy mind a barmot megriasztja,
Sőt még a pásztor is szepeg.
De nem ijednek meg az őr-ebek,
S rárontanak a vélt állat-királyra.
Most bőg már, most már hangzik az „i-á"-ja,
Melyről megismeri a nyájnak őre,
De késő! Mert mire az odaér,
A sok kuvaszt elverni tőle,
Szegény szamárka csupa vér!
Úgy össze volt karmolva és harapva,
Hogy nem maradt testének egy darabja,
Amely ne kívánt volna írt.
Eltelt egy hónap, amíg járni bírt.

„Oh, - jajgatott - a földön nincs igazság!
Büntetlenül feszelg a gazság,
S nekem e tréfa - mert csak tréfa volt! -
Mily szörnyűképpen a torkomra forrt!
Oroszlán-külsőm látszat volt csupán,
Ölés meg rablás sohse' volt hibám,
És mégis...! Ah, be rossz világ van!"

„Nem jajgathatnál ostobábban,
Szólt most a pásztor. - Jó voltod mit ér,
Ha a világ mely külsőről ítél,
Joggal nem hisz terólad olyat;
Azért szavam jól meglatoljad:
E földön nemcsak az fontos dolog,
Hogy jó légy; annak kell feltűnnöd is.
Különben,bár nincs semmi bűnöd is,
Megtépnek a komondorok!
 
 *
(Forrás: Cimbora - Jógyermekek képes hetilapja,
I. évf., Szatmár, 1922. nov.5., 39.szám)