2012. okt. 3.

Kiss Jenő (1912-1995): Kurgán





Itt születtem – e dombok őrzik régholt ifjúságomat,
mint kurgánok
az elnémult vitéz
daliás karcsúságát.
Tejes fegyverzetemben nyugszom bennük én,
minden gyönyörű javaimmal.
Lábamnál nagylombú kutyáim
függesztik rám örökre szemüket.
Alattam vágyam paripája,
az ágaskodó, ideges,
gyorskörmű deres,
kicsit
hátrahőkölve és csótárosan.
Minden füttyöm, minden parittyám
itt van velem,
és minden könnyű, széptollú nyilam.
Ím, a pohár, amiből ittam,
ím, a veder, amiből itattam;
a késem, mellyel annyi szép husángot
metszettem volt a fiatal berekben;
simuló nyelű baltám,
mellyel szétzúztam azt, ami egybetermett.
Csillagaim
- gondos homlokba gyűjtve – körülöttem:
van még belőlük jócskán,
pedig őskedvű, nyári éjszakákon
tele marokkal szórtam
a koldus égnek.
És ím, egy rubin?
csupa tündöklő vér és csupa kín;
egy lányról téptem le – csókkal.

Ó, édes táj! Ó, nagycsöndű Mezőség!
Lám, itt születtem – s itt nyugszik belőlem,
mi szép volt.
Húsz éve? Ezer éve?
Ívükbe zárják titkukat a dombok.
Hallgat az égbolt.
Rég volt.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 47-48. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Salamon Ernő (1912-1943): Ma az ember úgy hányódik





Ma az ember úgy hányódik, mint a levél a vizen.
Hogy egyhelyben megülhetne, megállhatna? Nohiszen...
Búcsúzik attól, amit lát, száll, elhagyja otthonát,
táját, ízes ivóvizét, napos homokos nyarát.

Ismerek itt minden embert, tudom a dombok nevét,
ismerem a hosszú őszök szépsugarú melegét,
itteni föld nyárja-napját, esőízű tavaszát,
irgalmatlan teleinek szép kékcsillagú fagyát.

E vidékek szegényeit szavaikkal szólítom,
sok súlyos gondjaik tűntét dalaikkal áhítom.
Kísérőm az életemben, pártfogóm, igaz tanúm,
örömömnek eredője, bánatokra jó szavúm:
szép, egyetlen anyanyelvem. Miatta nem megyek el.
Aki elmegy, dadogó lesz, soha már nem énekel.

Ti, örökké névtelenek, szép szakállas őseim,
számlálatlan századokon földbeköltözöttjeim,
riadalmas életűek (jól tudom: nem gazdagok!),
köszönöm nektek, hogy ide, éppen ide hoztatok!
(1939)

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 45. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Holló Ernő (1910-1983): Elkötelezetten





Elkötelezettje vagyok a
tájnak,
mely gyermekként ringatott, férfiként
őrzött, elkötelezettje vagyok
megoldott éveknek, virrasztó arcoknak, utánam
kiáltott szavaknak,
elkötelezettje
anyáméknak, bátyáimnak, húgaimnak, nővéreimnek,
kik asztalukhoz várnak s felém
sugárzik a karjuk ölelésre lendült
vallomása, hogy lepallják rólam a didergés havát
s maguk mellé ültessenek, gyermeket-felnőttet, aki
messziről indult s hűséges
ösvényeken át
 hazatalált.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 45. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Anavi Ádám (1909-2009): Hajnali érkezés





Ma én ébresztettem a hajnalt,
hogy útitársamul szegődjön,
kísérjen el bozontos hajjal
patak mentén, a répaföldön,
a fák alatt szekrényi széles
kitalpalt ösvény száz kanyarján –
s vezessen át a lomb szeszélyes
homályain, ahol a halvány
alig-tarolt rétekre bólog
a napraforgók csorba gombja,
s mutassa meg – hívnak a dolgok –
a közelutat városomba.

Ma én ébresztettem a hajnalt,
hogy útitársamul szegődjön –
úgy érkezem kicsorbult hanggal,
hol rég jártam: a szülőföldön.
Alant a völgy most láthatatlan. –
Sugárban fürdőző, opálos
színekben lengő párapaplan
alatt még szenderek a város.
Az utca kövén koppan sarkom –
nem gyúl felém szemekben fényjel:
nem ismernek – álcázva arcom
az évek ráncos függönyével.
és én magam kit ismerek fel?
Milyen csodája az időnek,
hogy városomban emberekkel
együtt a kövek újra nőnek?
Minden csoda, mi itten árad,
megnőtt társaim teremtése.
És megragad, sodor feléjük
a város ifjú lüktetése.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 43-44. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Meliusz József (sz. 1909-1995): A falu szólongatása




(Részlet A szénásszekér elégiából)

... miért miért hogy mostanában folyton-folyvást
visszatér s bezár mint ostromzár ugyanaz az emlék
az ártatlan gyermekkor falusi színhelye
azok a tűző szép nyarak
a nyarak a bánsági pusztaságban valahol a Temes és a Maros között
tíz kilométerre a negyvenhatodik szélességi foktól délre
és húsz kilométerre a huszonnegyedik hosszúsági foktól nyugatra
egy falu mely nem nagy és nem kis falu
csak falu
egy falu a vége-nincs jegenye-sor legvégén;
Sándorháza
-           -           -           -           -           -
... ó az a falu! –
még hallom a tücsköket a tornácon este
a cirpelő tücsköket
a tücsköket az egész világ minden elnémult zugából
szünetekkel és versengő párhuzamos és más és más fekvésű szólókkal
s a kevert ritmusú mindenütt együtt-hegedüléssel a téli elmúlás felé
a tücskök
a nomád tücskök titokzatos magas hangú zenéje a
sejtelmes sötétben-
ez az én kihalt családom elhalt éneke...

... és túl az emlékezet karókerítésein
roppant messze
békák lágy kunkogása a felfújt unkák iszapos tavában
és a tornácon a közelítő és távolodó szarvasbogár
búgó zöngése
és a petróleumlámpa libegő kanóclángja
s fölötte a meredeken csavarodó korom bajsza a
levegő fullasztó mozdulatlanságában –
ó istenem micsoda csend
micsoda mitikus nyugalom
micsoda elégia...

... s a tó a harsogó napfényben
a tó amely ugyanolyan hangtalan nappal
mint amilyen tükörsima ott:
túl az utolsó düledező kerítésű házakon
s a délelőtt felmelegedő cuppogó térdig iszap
s azon is messze túl
nem a puszta felé jobbra
de balra a jegenyesortól:
a láp
a hajdan betyár-rejtegető sűrű nád száraz rebbenése vacogása
mi oly szívet szorító a téli nád farkasokról szóló
borzongató történetek miatt az esti tornácon
és a rémmesék okából a bükkforgács szagú műhely
légzümmögéses délutánjain
és a betyárok sohasem bújtak elő...
és nem törtek a falura a sűrűből soha nádi farkasok télen...

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 40-42. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Horváth István (1909-1977): Ég és föld között





Míg a gépkocsi morogva szalad,
A hazai út, a kerék alatt,
Fölsóhajt rá:
- Jössz, de mint idegen.
Nem lépsz rajtam a régi lépteden.
Vagy már nem talál?...
Én még itt vagyok!
Te is hiszed csak,
Hogy most több agy ott;
Nem lettél nagyobb.

A gép fullasztja, szíve fáj, sajog.
Feltűnnek régi mezítlábnyomok.
Az ő nyomai. A hajdaniak!
Feléledt fényük a lelkébe csap.
Réten a füvek, a hegyoldalak
Régi mosollyal felmosolyganak,
Amint kinéz a kocsi ablakán.

S megdöbben... szívén jég vagy kő talán
Az a hártyányi réteg, melyen át
Fagy e mosoly, míg áttöri magát?

Csak itt érzi ezt, egyebütt sehol.
S belül ez hang, máshol ez se szól.
Csak itt!
Lelkének cifra rongyait
Vetné, s mez nélkül állna újra itt.

És nem vetheti. Ránőtt Nessus-ing,
Jellel megjelölt, s jelével a kínt
Le nem vetheti...
Áldott?
Átkozott?
Idegen se, csak
Mássá változott.

Az erdő szava, homloka előtt,
Azt kérdi:
- Nőtt vagy elveszett erőd,
Hogy csak eszed, s nem minden ideged
Érzi hangom?... Jaj, mit tettek veled?!

Jaj, mit?!
Nincs az a rokoni meleg,
Melyben ő is, a téli fergeteg
Táncos testvér volt, szószikrás rokon,
És a kéklő fény a villámokon;
S az ember is az élők közül egy:
Nem volt, mint – élők – a többiek, mind
Az örök idő számlája szerint.

Az utcán por, s bent:
Árva udvaron
Virág üdvözli,
Még nyílik vadon,
Tüskés gyomok közt.
Anyai kezek
Ültették, egykor...

Hazaérkezett!
Szelő, és a por,
Amely száll vele,
Élő ismerős
Ízzel van tele.

Áll a szülőhely fölött hangtalan,
Mint ki ég és föld közt csak maga van.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 37-39. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Varró Dezső (1907-1982): Versek szülőföldemről




(részlet)

Hintát kötnék
gyermekláncfűből
április-égre.

Bársonyhátú
bogarak selyme
lenne a padja.

Gyermek-karú
múltnak esengnék:

nagy hegyeken át,
kék hegyeken át
repíts magasra!

Szárnyat kötnék
madár-szívekből,
szárnyat!

Kedvem
rálövellném a napra
sugárnak.

Szülőföldem,
repülnék
a felhőtlen égbe.

S minden virágom,
hóvirágom
rákacagnám a rétre.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 33-34. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Ajándék - Anyák napjára

Balogh József: Édesanyám - nagyanyó

Anyák napjára

Csicsada: Anya!

Bródy Sándor: Boldog emberek





Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs igaza azoknak, kik mind csak arról írnak történeteket, hogy ez az élet csupa nyomor és küszködés, szerencsétlen­ség, kínlódás, rettenetes állapot s mégis - semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéle­tükben mindig jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes előadást a pesszimizmus hiú haszontalanságáról és a vidám bölcselés egészséges voltáról... Terrorizálják a sötéten írókat is, mondván: hazudtok! hamisítjátok az életet - aszfalttal. És vannak esetek, a mikor a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd - boldog emberekről. De az én történetem boldog emberekről - nem hazugság.

I.


Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre azt mondják: „volnánk csak gazdagok!” Nem sok rokoni szeretet van bennem, de van annyi hiúság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják, hogy a nyomorúságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől...

Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem nyolc, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek vala.

A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan állította és hitte, hogy:

A legjobb koszt a világon az övék.

Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.

Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.

A felesége kitűnően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitűnően az, most már milliomos lehetne.

És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.

Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny odúja, a rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a tarka huzatú, tollatlan ágynemű - mind, mind az övé volt és nem a másé.