2012. jún. 23.

Petőfi Sándor levele Kovács Pálhoz (1847.)

Koltó, oct. 11. 1847.
Édes Palim!
 
Élvén házasságomnak ötödik hetében, írok tenéked, mondván; a hónap tizenötödikéig küldd a Hazánkat, s azontúl ne, mert 20-ka felé indulok Pestre, s ott leszek e hónap végén, ahol is lakozni fogok a Dohány utcában, Schiller-házban, ahová is küldd le a pénzemet circiter november 2 vagy 3-kára. Szörnyen vígan vagyok, csak ez a mennykő hosszu út aggaszt, lévén feleségem, aki filigránabb a kolibritojásnál. Hanem hiszen valahogy csak följutunk. A tőled való búcsuvétel helyett pedig adom tudtodra, hogy a Naplótöredék feleségem által írva és leírva a Hazánk számára küldetik. Úgy hiszem, ez elég szívreható búcsu, melynek utána is, feleségemmel együtt tisztelve családodat, ölellek, csókollak stb. s maradok
 
igaz barátod
Petőfi Sándor
 
NB. November elejéig tartsd magadnál a Hazánk számait s akkor feleségem számára küldd együtt s aztán folyvást szállásunkra. A naplót, kérlek, egy számban add, ne szakítsd meg.

Petőfi Sándor levele Orlay Petrics Somához (1847.)

Pest, novemb. 17. 1847.
 
My Dear Sámuel!
 
Ma kaptam leveledet. Sietek válaszolni. Én félesztendő óta ugyszólván nem is voltam itt. Innen hosszu hallgatásom. Holnap lesz két hete, hogy megérkeztem Erdélyből... feleségestűl. Ma tiz hete, hogy megházasodtam. Biz ugy, öcsém. Hosszu volna boldogságomat leirni, s az irás után sem képzelnéd, mig feleségemet személyesen nem ismered. Siess le; méltó, hogy megismerd. Attól tartok, hogy te sohasem házasodol meg, mert nagyon készülsz neki... ex tempore kell ezt tenni, hogy elsüljön. Lásd én sohasem készültem. Denique boldogságos vagyok. Verseim második kiadása most van nyomtatás alatt, ebből okvetlenül küldök egy példányt; az elsőből nem küldhettem, mert ingyen példányaimat elkapkodták tőlem. Levelei­det mindig szivesen veszem és várom erősen. Lakásom: Dohány utca, nro 373. Pingálj dühösen és szeresd veszettül téged szerető
 
Petőfi Sándor bátyádat vagy öcsédet

Petőfi Sándor: Uti jegyzetek (1845.)

(Az 1849-iki daguerrotyp-felvétel alapján, Barabás Miklós és Orlay Petrich Soma rajzai felhasználásával rajzolta Roskovics Ignácz)
 
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába bele unván, utazni ment.
 
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.
 
Történt az indulás ápr. 1. 1845. A pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok ekvipázst.
 
A búcsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a „Vadászkürt”-ben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egy pár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásomnak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam…tudni való azért, nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csízió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban…pedig ez nem hazud; azt is  megmondta, hogy híres ember leszek.
 
A búcsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kívül egy pár vidéki költőkollégám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levétessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztő aztán küldik szét az egész két magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
 
– Tehát ilyen ő?!
 
Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbúcsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én. 
 
A szekér indult, és én gondolatokba mélyedtem.
 
Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:
 

Illyés Gyula: A betiltott Petőfi


Egy irodalmi est műsorából a rendőrség kihúzott hat Petőfi-verset. Sorjában "A nap", a "Palota és kunyhó", "Az országgyűléshez", "A XIX. század költői" címűeket s "Az Apostol" egy részletét. A betiltott Petőfi-versek száma ezzel negyvenre emelkedett. Mielőtt egy szót is fűznénk ehhez, idézzük emlékezetünkbe az egyik közveszélyes verset, az 1845-ből való "A nap"-ot:
 
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?... hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriás fiú
Ki fujja reggel keleten,
S szétpattan este nyugaton, -
És ez minden nap igy megyen.
 
Ennyi az egész vers; egy foszlány a közelgő "Felhők"-ből. Hálás téma volna találgatni, hogy közbiztonsági szempontból mi kivetni valólt talált benne a hivatalnok, akinek az államon át a társadalom a legnagyobb magyar költő elnémítására adott jogot. Hosszan gúnyolódhatnánk fölös aggodalmán, simplicissimusi túlbuzgalmán, irodalmi hozzáértésén. (Nem beszélve arról, hogy amilyen alapon a Petőfi-előadásokból kitörlik a «félreérthető» részeket, olyan alapon az istentiszteletekből kitiltathatnák a fele bibliát; abban még keményebb mondatok vannak a jogról, igazságról, a szegények-gazdagok viszonyáról.) De sem a gúnyhoz, sem a vitához nincs kedvünk. A lamentációhoz sem, amely ilyen alkalmakkor hasztalanul föl-fölhangzik. Szellemi integritásunkon esett sérelem. Ha van eszköz a szobor-rombolás megakadályozására, kell módot találni az effajta, annál sokkal súlyosabb sérelem meggátlására. Kik illetékesek erre, kik képviselik itt Petőfit, az irodalom épségét? Akad közülök, aki e sorokat olvassa? Vegye egyenesen hozzáintézett beadványnak. Egy hivatalnok, vagy tán még inkább egy rendszer hibájából nyilvános közérték-csonkítás történt, pontosan úgy, ahogy arról már a költő is beszélt:
 
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák...
 
"A költészet" című versében mondja ezt, melyet mintegy tárgyi bizonyítékul szintén betiltottak.
 
(Forrás: Nyugat, 1937. 3.szám)

Pataki József: Petőfi a színpadon


 
A legnagyobb magyar dalköltő rövid vándorszínészi útja alig volt egyéb keserves vergődésnél.
 
Hanem azért színészi tehetségét mégsem lehet tagadásba venni. Hiszen a rajongó kezdőnek jóformán alkalma sem volt, hogy tehetségét megmutassa. Valamire való szerepet csak egyszer osztottak rá: "Lear király"-ban a bolondot. Ebben pedig szép sikere volt.
 
Ez a siker már magában megcáfolja azokat, akik Petőfi rövid színpadi útjának babértalan voltából kiindulva magát a színészi tehetséget is elvitatják tőle. Mert más a tehetség és megint más az érvényesülni tudás.
 
Ez a két tulajdonság a színpadon sem jár szükségszerűleg együtt. Hány kiváló színész tehetség nem részesül méltánylásban és hány haszontalan nappali komédiásnak sikerül magát ünnepeltetnie!
 
Ne dobálódzunk hát könnyelműen a "tehetséges" és a "tehetségtelen" jelzőkkel. A színészi tehetség kérdése különben is igen problematikus és sokszor a legnagyobb tehetségnek is csak évekig tartó fáradságos munkával sikerül a maga egyéniségét művészivé kiépítgetni.
 
Az öreg Szentgyörgyi szerint egy emberélet nem is elég arra, hogy a színész kellőleg kifejlődhessék. A nagyhírű Megyeri - mint kezdő - egyáltalán nem mutatkozott olyan nagy tehetségnek, mint amilyen nagy színész lett belőle. Egressy Gábor is a lassan fejlődő színész egyéniségek közé tartozott s jóformán csak idős korában tudta művészete iránt a teljes elismerést kivívni. De hát akkor mi akarnak a kezdő Petőfitől? Nem elég, hogy a statiszta sorból hirtelen előállva húsz esztendős korában általános tetszésre eljátszotta Lear bolondjának keserű humorral telített nehéz szerepét? Ki tudja, hogy ez a szent rajongó nem művelt volna-e csodákat a színpadon is, ha véglegesen meg nem utálja - nem a színművészetet, mert azért haláláig rajongott - hanem a siváran kisszerű ripacs életet?!
 
Minden jel arra mutat, hogy Petőfiből nem hiányzott, a színészi tehetség. Igazgatói azonban a külső színi hatás szempontjából nem sok használhatóságot olvastak ki belőle. Az átlagos középtermetnél kisebb sovány alakja, erős csontozatú arca, csontos kezei és tompa hangja, főleg pedig fölényesen önérzetes lénye egyáltalán nem ajánlották őt a külső hatást kelletén túl becsülő és szolgai hízelgéshez szoktatott színigazgatók szereposztó kegyeibe. Nagy baj volt továbbá az is, hogy a fiatalokat leginkább megillető szerelmes szerepekben, miután nem volt eléggé mutatós legény, az akkori felfogás szerint meg sem próbálkozhatott. A nagyobb jellem szerepekhez viszont az öregebb aktoroktól nem juthatott. Így aztán kénytelen volt beérni a bejelentő szolgák és feszes inasok háládatlan szerepével. Közös sorsa ez már a fiatalon is jellem szerepekre predesztinált színészeknek. Ezek rendszerint sokáig kénytelenek várni, amíg idejük elérkezik.
 
Várni! Sokáig várni! És tűrni! Nem a nyomort, mert azt hivatása tudatában büszkén viseli az ember. De tűrni az igaztalan mellőztetést, a szóhoz jutni nem tudást, egy-két hitvány pályatárs áskálódásait, az üres nagyhangúak felül kerekedését, a színházi érdek csoportok garázdálkodásait, egy csomó nagyképű embernek úgynevezett "kritiká"-it, egyszóval tűrni mindazt, amit minden önérzetes színésznek tűrnie kell, az életen szilaj türelmetlenséggel végig robogó Petőfi képtelen lett volna!
 
Ez volt az ok, nem pedig a tehetség hiánya, hogy nem játszhatott, s hogy szívében keserű csalódással egészen fiatalon hátat fordított a hálatlan színpadnak... és ment, ment - kitérés nélkül - a maga útján... a halhatatlanságba!!!
 

Petőfi


Petőfi Sándor élete semmiben sem tekinthető szokványosnak.

Szlovák származású szülei a kiskőrösi mészárszékbérlet után Kiskunfélegyházára költözve viszonylagos anyagi jólétet értek el, ami Szabadszálláson, a szintén alföldi városban még fokozódott. Az 1838-as dunai árvíz azonban mindenüket elvitte, ettől kezdve a szülők élete újrakezdések sorozatából állt. A költőt anyagi lehetőségeikhez mérten iskoláztatták, kezdetben egyre rangosabb intézményeket látogatott (Kecskemét /1828-1831/, Sárszentlőrinc/1831-1833/, Pest/1833 -1835/, Aszód/1835-1838/, Selmec 1838, Pápa/1841-41/).

Diákévei vándorélettel és színészi próbálkozásokkal tarkítottak, sokáig nem is döntötte el véglegesen, melyik pályát válassza. A színészet iránti vonzalma bosszantotta apját, mert úgy gondolta, hogy ez megy a tanulás rovására, pedig csupán arról volt szó, hogy a költő csak azt végezte kellő energiával és eredménnyel, amihez kedvet érzett. Szabadságvágya- és szeretete egész életét végigkísérte, ezt a korláttalan lehetőséget kívánta az egész nép számára megvalósítani, ezért küzdött költészetével, elveivel és tetteivel.

Néhány színészi epizódszerep után végérvényesen a költészet mellett döntött.

1842-ben az Athenaeumban megjelent első kinyomtatott verse (A borozó), 1844-ben első önálló verseskötete Versek címmel. Ezzel elindult a költői sikerek felé, ám életére a német nyelvű életrajzában megfogalmazott "Koldustarisznya és szabadság" jelszó maradt jellemző. 

1844 vége, 1845 eleje a sikerek ideje (A helység kalapácsa/1844.október/; János vitéz /1845.március/).

1845-1846 telén már átélte első, igazán mély emberi, alkotói és érzelmi válságát: fiatal kedvese meghalt, állás és lakás nélkül maradt, műveiről bíráló kritika jelent meg, és vidékre kényszerült szüleihez az irodalmi központot is jelentő fővárosból. Kényszerű remeteségben írta meg Szalkszentmártonban első remekműveit, amelyeket a "Felhők" - ciklusban foglalt egységes egésszé.

A válságból kilábalva ismét munkához jutott, megjelentek művei, szerződést kötött az Összes Költemények kiadására, sőt Bécsben kinyomtatták Dux Adolf fordításában az első német nyelvű Petőfi-kötetet. 1846 szeptember 8-án Nagykárolyban - útban Kolozsvár felé - megismerkedett későbbi feleségével, Szendrey Júliával, aki csodálója, társa s egyben buzdítója volt a költőnek. A kapcsolat minden szülői tiltakozás ellenére házassággal zárult megismerkedésük első éves évfordulóján.

1847-ben Petőfi erőteljesen a politika felé fordult, és radikális nézetei találkoztak a közvélemény szigorú igazságérzetével. Elvi álláspontját kritikus verseivel, határozott kiállásával tette hitelessé egyfelől, másfelől kiváltotta ezzel a bírált tábor ellenszenvét. A költő népszerűségének ettől kezdve semmi sem szabott gátat.

A kor megfelelő táptalaj volt a romantikus zseninek, tehetsége pedig meghozta a sikert. Politikai körökben is népszerű volt a hangja, sorra születtek programversei (A XIX. század költői, A nép nevében, Világosságot! stb.).

A költőnek kiterjedt irodalmi és politikai baráti köre volt, legszorosabb kapcsolat Arany Jánoshoz fűzte.

Olvasmányaival, műveivel tudatosan készült a nagy veszteségekkel járó világforradalomra, melynek fontos részét képezte a magyar polgári forradalom.

Házasságkötése után a "mézeshetek" idején újra megfogalmazta kettős célját:
 
"Egyik kezemben édes szendergőm
Szelíden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!"
 
Beszél a fákkal a bús őszi szél, Koltó, 1847.szeptember
 
1848 eleje a szabadság és a szerelem kettős vonzásában telt, felesége éppúgy beletanult a fővárosi politikai világba, mint a költő. A március 15-e történéseit Petőfi kiáltványverse, a Nemzeti dal fejezi ki hangulatában a legszemléletesebben, az eseményekről a "15-dik március,1848" című vers számol be krónikaszerű hitellel.:
 
"Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt."
 
A felocsúdó Habsburg Birodalom nem fogadta el a forradalom vívmányait (áprilisi törvények), a túlerőben bízva fegyveres küzdelemre szorította a rebellis magyarokat. Soha nem látott erők mozdultak a szabadság megvédésére, Jellačić serege szeptemberben támadást indított a magyar önállóság letiprására, de a magyar honvédsereg Bécs irányába űzte a támadókat. Petőfi már a nyár folyamán figyelmeztetett a támadás lehetőségére, további küzdelmet szorgalmazott egészen a köztársaság eléréséig, radikális követeléseivel azonban elszigetelődött, elvbarátai is elmaradtak mellőle, még a kis-kunok is megbuktatták Szabadszálláson a követválasztáson. A költő látta az események alakulását, újabb válságkorszakot élt át. Ennek következménye az elemző költészet megjelenése, melynek legszebb példája "Az apostol" című elbeszélés. A mű a bibliai értelmű (krisztusi vagy mózesi) vezetővé válás útját, a vezető személyes tragédiáját mutatja be a költőével egyező életrajzi adatok felhasználásával.

Egyértelmű örömet csak a házassága és kisfia születése (1848. december 15.) jelentett. A téli szomorú hadi események után a sikeres tavaszi hadjárat ellenére eredménytelek voltak a politikai alkudozások. A nyári ütközetekben már a Szent Szövetség értelmében nyújtott külföldi segítséggel is szembe kellett néznie a magyar csapatoknak. A szabadságharc sorsa ezzel végérvényesen eldőlt. Az utolsó, elkeseredett harcokban szó szerint elvérzett a magyar szabadság. A kétségbeesett próbálkozások lélektani vetülete szintén jól követhető a költő verseiben.
 
"Tombolt a vész irtóztató erővel
A végitélet végórájaként
És ím mi élünk még és nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de el nem törénk!"
 
Jött a halál, Pest,1849,május 21.
 
Petőfi 1849 tavaszán veszítette el szüleit, apja március 21-én halt meg, anyja május 17-én. A költő nem vehetett részt apja temetésén, anyja halála után versben búcsúzott mindkettőjüktől.

A szabadságharc bukását a nemzet pusztulásaként élte meg, utolsó versében, a Szörnyű időben így fakadt ki:
 
"Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja."
 
Mezőberény, 1849, július 6-17.
 
A költő az utolsó pillanatig jelen volt a csatákban, haláláról felesége kutató keresése, a szemtanúk visszaemlékezése, Heydte osztrák császári tiszt jelentése, valamint román-magyar akadémiai kutatócsoport jelentése alapján elfogadhatjuk Szendrey Júlia keserű megállapítását: "legszorgalmatosabb fürkészéseim és bizonyosságot adó adataim tökéletesen meggyőzének afelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban esett el."

Pest,július 21.1850.
 
A költő 7 évig tartó irodalmi működésével, rövid életével, legendás éleslátásával, politikai érzékenységével vonult be a magyar és az egyetemes kultúrtörténetbe. Azóta minden vele kapcsolatos emlékhely - különösen a születés és az eltűnés helyszínei - zarándokhelyekké váltak.
 
A költő 7 évig tartó irodalmi működésével, rövid életével, legendás éleslátásával, politikai érzékenységével vonult be a magyar és az egyetemes kultúrtörténetbe. Azóta minden vele kapcsolatos emlékhely - különösen a születés és az eltűnés helyszínei - zarándokhelyekké váltak.
 
Petőfi Sándor, a világszerte ismert és elismert költő 1823. január 1-jén Kiskőrösön született. A mindössze 26 éves életpálya alatt vált irodalmi, politikai és emberi legendává a magyar nép, és Magyarország szimbólumává elsősorban Európa, de az egész világ számára. Az európai irodalom változásának, fejlődésének szinte teljes évszázadot felölelő vonala a költő mindössze hét esztendőn át tartó irodalmi tevékenységében stációnként megtalálható.

Egyszerű szülők gyermekeként csak a saját erejének és zsenialitásának köszönhetően került be verseivel és prózai alkotásaival először a magyar, majd az európai irodalom vérkörébe.
 
1848. március 15-én a vértelen magyar polgári forradalom irányító egyénisége volt.

A kivívott szabadság megtartásáért folytatott harcokban esett el, egy hét és fél hónapos fiúgyermeket és egy 20 éves özvegyet hagyott maga után.
 
Halála óta személye és életműve különböző korok és népek előtt áll példaként, verseit több mint ötven nyelvre lefordították.
 

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor művészi névhasználatáról

 
1998-ban emlékeztünk születésének 175., 1999-ben halálának 150. évfordulójára. Mindezek mellett azonban igazolhatja a tárgy újbóli felvételét, hogy e téren az elmúlt két emberöltő alatt szinte semmi nem történt, és amíg életrajza született, költészetét többször is kisajátították, majd el- és visszaperelték, művészi névhasználatának kérdésében máig Kovalovszky Miklós álláspontja a mérvadó: „Petőfi nem jelentős a névadás szempontjából, munkásságának lírikus iránya miatt.” (Az irodalmi névadás. Bp., 1934. MNyTK. 34. sz. 60). S valóban: a névtudományi konferenciák sora sem változtatott ezen az alapfelfogáson. Most, a kritikai kiadás újjászervezése után, munkálatainak előrehaladtával elsődleges tapasztalatainkat összegezzük.
 
Kezdjük a családnév kérdésével: Petőfi Sándor — és nyomán 1848-tól a család — névmagyarosításának aktáit, akár kutató-elődünk (Kovalovszky Miklós, Petőfi nevéről: It. 1944: 62), hiába kerestük. Az apa, Petrovics István, 1845-ben még keményen ragaszkodott a családnévhez. Tanúnk rá kisebbik fia, István, aki ekkor költő-bátyja átütő népszerűségével viaskodott „Sokan kérdezték” c. versében, amelyben felidézte a nekiszegzett kérdést: „...hogy nevemet / Mért nem magyarosítom meg...” Választ is adott rá: „Nevem, ha megújítanám, / Haragudnék rám az apám...” (Petőfi-adattár III. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Bp., 1992. 63). Valóban: a jászkun megváltás centenáriumán a kitűnő lovas még Petrovics István néven nyert díjat. (Vö. Petőfi-adattár I. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Bp., 1987. 58.) 1848 nyarán azonban már Petőfi néven szerepel, akár apjuk, akit így nevezett néven a Marczius Tizenötödike október 14-i száma, hírt adva „a vén zászlótartó” nagy meneteléséről Pákozdtól Parndorfig, és aki így írta alá december végi, unokája születésén örvendező levelét. A Petőfi István, illetve Petőfi Maria született Hrus név olvasható a szülők 1849 tavaszi halotti bizonyítványában is.
 

Escher Károly: A Petőfi-daguerrotípia


Ez a történet., amelyet most elmondok, nem régi, mindössze néhány éves. De ide iktatom, mert jól illusztrálja, hogy a fotóriporter pályáján milyen különös események adódnak, mennyire sokoldalúan kell magát képeznie. Az eddigi esetek jórészt arról szóltak, hogyan kellett alkalmazkodnia a fotóriporternek a körülményekhez a riport érdekében, mennyire másodpercek alatt kell döntenie néha igen fontos dolgokban. Ez a mostani meg azt mondja el, hogy néha száz év után is a fotóriporternek kell beavatkozni. hogy valamit helyrehozzon, amit mások - s az idő - elrontottak. Az 1948-as év, a szabadságharc és a nagy március 15 centenáriuma fokozottan előtérbe állította a kérdést : milyen is volt hát valójában, hitelesen Petőfi Sándor. Sok Petőfi-ábrázolást ismerünk, korabeli jeles művészek festményeit, de ezek annyira eltérők, sőt ellentmondóak, hogy nem tudunk belőlük pontos képet formálni a legnagyobb magyar költő arcáról. Voltak feljegyzéseink, amelyek arról szóltak, hogy 1847-ben Petőfi, menyasszonyának szánt jegyajándékul, fényképet készíttetett magáról. E régi-régi daguerrotípia azonban kézen-közön úgy elkallódott az idők folyamán, hogy nyomát se találták a kutatók. A kép valamikor Petőfi Sándor fiának, Zoltánnak birtokában volt, de az ő halála után nyoma veszett. 1870-ből ismeretes egy levéltöredék, amely erről a valamikori képről szól :  ". . . itt küldöm neked Petőfi fényképét. Már nagyon rossz állapotban van, ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról napra romlik, halványodik"  Hogy kinek szólt a levél, kinek küldték a képet? - azt nem tudjuk. A centenárium évében a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsa György kimutatta, hogy az említett levél a Beliczay-család birtokában volt, tehát feltehető, hogy ők tudnak valamit a képről is. Valóban, család egyik idős tagjának úgy rémlett, hogy még a nagyapja beszélt valamit erről a képről. Nagy keresés indult meg, padlást, pincét, régi ládákat, minden átkutattak, s elő is került egy 7X10 cm nagyságú daguerrotípia, kicsiny ezüstlapocska, összetört üveglap alatt. De milyen állapotban ! Csupa por piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüstfelület feketére oxidálódott, úgyhogy első pillanatban igazán csak annyi látszott : daguerrotípiát találtak, de hogy mit ábrázol, azt senki sem tudja.

A Múzeumban felületesen megtisztították a képet (szerencsére a tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak), s ekkor előtűntek némi kép-nyomok; egy kis rész az egyik szem körül, s a magyaros nyakkendő egy csücske. A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták a képet, s elrakták. Sokáig nem történt semmi. Petőfi képe - ha ugyan az volt - romlott, oxidálódott tovább. A kérdés nem hagyott nyugton. Végre találtunk egy hiteles Petőfi ­képet, s nem megyünk vele semmire. A költő arca épp olyan ismeretlen, mint azelőtt. Ebbe nem lehet belenyugodni. Így tüstönködtünk egy művészeti szakértő újságíró barátommal. Elmentünk a Nemzeti Múzeumba, onnan a Petőfi Múzeumba utasítottak, ott van a kép. Ott is volt. Hanem nem olyan egyszerű dolog az ilyesmihez hozzányúlni. Ahhoz engedély kell, felsőbb helyről. És mi lesz, ha nem sikerül a kísérlet ? Ha még jobban tönkremegy a kép ? Mi lesz ? Hát mit veszthetünk? Képünk így sincs, csak egy feltételezésünk. Ha azonban sikerül - hát az szenzáció. Végül is megállapodtunk, hogy adnak egy hasonlóan rossz állapotban levő másik daguerrotípiát, próbálkozzam először azzal. Hazavittem az apró, 2 X 3 cm méretű ezüstlapocskát, s munkába fogtam. A szakirodalom alig beszél ezekről a kérdésekről. Belenyugszunk, hogy a régi képek tönkremennek s kész. Utánagondoltam a daguerrotípia készítési módjainak, áttanulmányoztam a vegyi eljárásokat, s elkészítettem a haditervet. Bezzeg jól jött most a régi-régi fotogyakorlat, az ifjúkori kísérletezések, amelyek során a legprimitívebb módszerekkel készítettük fényérzékeny papírjainkat, felszerelésünket! Semmi tudás, tanulmány nem vész kárba, egyszer megjön a haszna. Több lehetőség kínálkozott., én a ciános eljárást választottam. Abszolút alkoholban leoldottam a képről az idők során rárakódott szennyet, zsírréteget, az évtizedek alatt képződött fátyolt. Utána desztillált vízben lemostam a képet, s 1%-os ciánkáli-oldatba tettem. Közben állandóan figyeltem, hogy tűnik elő a kép. Előbb sejtelmesen, majd határozottan kibontakozott előttem - Kossuth Lajos egyik ismeretlen fényképe. Azt a megfigyelést tettem, hogy a ciános fürdővel csínján kell bánni, mert a hosszas fürösztés nem tesz jót a képnek. Egy idő után gyöngülni kezdtek a. vonások, tehát gyorsan desztillált vízbe helyeztem, lemostam a képet. Kb. 5 perc a ciános kezelés optimális ideje. Nagy volt az öröm, megbízóim gratuláltak a sikeres munkához - de a Petőfi-képet még mindig nem kaptam kézhez. Mert hát . . . a hivatal dolgozni akar, meg aztán  ki tudja, milyen tartós az ilyen regenerált kép", hátha még jobban tönkremegy utána stb., stb. Próbáltam érvelni, hogy hát mégis csak az a fontos, hogy a hiteles Petőfi-portré egyszer előkerüljön, akkor már jó film- vagy üvegnegatívot készíthetünk róla, s véglegesen a miénk marad a kép, még ha a daguerrotípia tönkremegy is. Hiába. Az lett a vége, hogy várjunk. Hát vártunk. Eltelt fél év, a Kossuth-kép nem változott. Vártunk tovább. Telt múlt az idő, két évnél is több az első kísérlet óta, de az engedély csak késett. Magam is megúntam a huzavonát, nem törődtem többé a kérdéssel. Végül 1957 elején egy tudós barátom, aki éppen Petőfi-tanulmányon dolgozott, erélyes lépésre szánta el magát, Mégiscsak hallatlan, hogy ilyen lényeges kérdésben az adminisztráción múljon a siker! Dúlt-fúlt, elrohant. Hogy csinálta, hogy nem, nem tudom, elég az hozzá, hogy pár nap múlva kezemben volt a megbízás a Petőfi-daguerrotípiával együtt. Pontosan megismételtem a Kossuth-képnél bevált eljárást, most már gondosan ügyelve a ciánfürdő időzítésére. S a kísérlet sikerült : előttünk állt Petőfi Sándor egyetlen hiteles fényképe, amelyet minden retus-beavatkozás nélkül, kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből. A drága ereklyét ma is őrzi a Petőfi Múzeum. Kifogástalan állapotban van, megnézheti bárki. A hiteles Petőfi-portré birtokában egészen nyilvánvaló a daguerrotípiáról régebben készített és sokszorosított felvételek erősen eltorzították a költő arcát. 1870 körül Klösz György készített egy felvételt az akkor már nagyon rossz állapotban levő ezüstlemezről. Sajnos, durva retus-beavatko­zásra volt szükség, Klösz önkényesen teljesen átrajzolta a fényképet. Így aztán értizedeken át egy hamisított - jó szándékkal ugyan, de azért mégis hamisított - Petőfi-fénykép forgott közkézen számos reprodukcióban, mint  hiteles" portré. Az új, valóban hiteles ábrázolat meglehetősen eltér a korábbi képektől, s az ezek alapján készült szobroktól. A legelső, ami szembetűnik rajta : a költő szemei. Ezek a csodálatos, lángoló, világító szemek, amelyekről annyi kortárs írt lenyűgözve és megbűvölten. S a finom, pelyhedző kis bajusz, a franciás szakáll, a boltozatos homlok, mindez szépen előtűnik a kis ezüst lapon. Szeretettel és meghatottan zárom ide, befejezésül ezt a képet. Nem az én felvételem ugyan, hanem ismeretlen pesti  fényíró munkája - de azért egy kissé az én gyermekem is, hiszen a megsemmisülésből hoztam vissza.
( Az illusztráció Escher Károly retusált reprodukciója a beavatkozás utáni állapotról.)
 

Megjegyzés: 
 
Escher Károly és kortársai nem tudhattak a módszer károsító hatásáról. Az ezt bizonyító tudományos vizsgálatok az 1980-as években, vagyis jóval később történtek. Escher korában ez nem is lett volna lehetséges például mert a pásztázó elektronmikroszkóp még nem létezett...
 

Escher Károly: Petőfi igazi arca

 
1948, a magyar szabadságharc centenáriuma alkalmából, fokozottabb mértékben vetődött fel a kérdés, milyen is volt a magyarság lánglelkű költője, Petőfi Sándor.
 
Aránylag sok Petőfi ábrázolást ismerünk, korabeli jeles művészek alkotásait, de azok annyira ellentmondtak egymásnak, hogy érthető volt az izgalom, amikor köztudomásúvá vált, hogy van egy hiteles arckép is, egy fénykép, amelyet Petőfi az 1847 körüli időben készíttetett Pesten, jegyajándékképpen menyasszonyának, Szendrey Júliának.
 
A kép Petőfi Sándor fia, Zoltán birtokába került szülei halála után. Azóta nyoma veszett. Az első utalás a képre 1870 körüli pár soros írás, amely így szólt: "... itt küldöm neked Petőfi fényképét, már nagyon rossz állapotban van ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról-napra romlik, halványodik". Hogy kinek szólt a levél és kinek küldték el a Petőfi fényképet, nem derül ki.
 
A centenárium évében a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsavölgyi György fedezte fel, hogy a fenti írás a Beliczai család birtokában volt, tehát feltételezhető, hogy tudnak valami felvilágosítást adni a kép sorsáról. A család egy idős, életben levő tagjának úgy rémlett, hogy a "Nagypapa mondta volna, hogy van náluk valahol egy Petőfi-fénykép, de hogy hol, azt nem tudja, ő maga sohasem látta".
 
Végül pince, padlás, sok ócska láda átkutatása után előkerült egy kb. 7×10 cm nagyságú dagerrotípia, egy kis ezüst lapocska összetörött üveg alatt. De milyen állapotban! Csupa por, piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüst felület teljesen feketére oxidálódott, úgy hogy az első pillanatban csak annyi volt bizonyos, hogy egy dagerrotip képet találtak, de hogy ez Petőfi fényképe volna, azt semmi sem bizonyította.
 
Később, amikor a Múzeumban a törött üvegfelületen levő durva lerakódást eltávolították (szerencsére az üveg alatt levő tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak) mégis mintha képnyomokat lehetett volna látni egyes helyeken, így az egyik szemkörüli részt, a magyaros nyakkendő egy részét.
 
A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták és félretették a képet. Sokáig nem történt semmi.
 
Az én figyelmemet először egy barátom hívta fel a vélt Petőfi-képre. Elkeseredetten mondta: "Végre találtunk egy hiteles Petőfi-fényképet, és mégsem tudjuk, hogyan nézett ki a költő. Ebbe nem nyugodhatunk meg! Menjünk el és nézzük meg!"
 
Ez 1953-ban volt s ekkor már öt éve feküdt és romlott tovább a dagerrotip fénykép.
 
Elmentünk a Múzeumba, ahol nagyon szívesen fogadtak; hogyne, nagyon örülnének, ha lehetne tenni valamit, mert hát ilyen állapotban semmit sem lehet kezdeni a lemezzel.
 
Megmutatták a drága nemzeti ereklyét. Felfedezése után öt évre a nagyon kevés nyom is jóformán eltűnt és nagy fantázia kellett ahhoz, hogy azon bármit is felfedezzünk, ami Petőfi-képre emlékeztetne.
 
Megállapodtunk abban, hogy adnak egy hasonló, régi, rossz dagerrotip-képet és azon mutassam meg, hogy mit lehet visszaidézni a képből. Kaptam egy 2×3 cm nagyságú ezüst lapocskát, amely szintén teljesen el volt oxidálódva. Most már nekikezdtem a munkának.
 
Sok régi könyv átböngészése után receptet találtam. A leírás a következő:
 
"Az ezüst képet kivesszük az üveg alól. Portól, piszoktól megtisztítjuk, tálba téve absolut-alkoholban fürösztjük, amelyben az esetleg képződött gyanta és zsír-réteget leoldjuk. A művelet pár perc alatt befejeződik. Rövid mosás után (destillált víz) a lemez a már előre elkészített 1%-os ciánkáli oldatba kerül. A képen lévő sötét oxid-réteg ebben az oldatban eltűnik és a kép tisztán előlép. A processus ideje 5 perc. Ha a művelet alatt azt vesszük észre, hogy a kép kifejlődése megáll, vagy a kép gyengülni kezd, a fürdetést azonnal megszüntetjük és a lemezt destillált vízben mossuk."
 
Kezemben volt a kísérleti dagerrotip kép és ez a leírás. Hozzá fogtam: a kísérlet fényesen sikerült. Öröm volt nézni, hogy a művelet alatt hogyan tűnt el a fekete réteg és hogy hívódik elő a kép. Pontosan öt perc alatt be is fejeződött. Nagy meglepetéssel ismertem fel a hasznavehetetlen lemezen Kossuth Lajos egy eddig ismeretlen fényképét. Megbízóim nagyon örültek a sikeres munkának, de a Petőfi képet még mindig nem kaptam kézhez, mert felvetődött egy újabb kérdés: mennyi ideig tartós egy ilyen regenerált kép? Próbáltam érvelni, hogy ez talán nem is olyan fontos, csak addig tartson, amíg időtálló jó film, vagy üveg negatívot készítünk a regenerált képről, akkor a Petőfi-kép véglegesen megoldott kérdés. (A dagerrotip eljárásnál nincs negatív, az érzékenyített ezüst lapon a felvételt követő előhívás után, magán az ezüst lapon keletkezik a pozitív kép, amely akkor még nem volt másolható, sem sokszorosítani nem tudták. A felvétel eredménye egyetlen pozitív kép, amely a dolog természeténél fogva fordított kép volt, ti. a jobb és bal oldal felcserélődött.)
 
Vártunk fél évig, a regenerált kísérleti kép nem változott semmit. De a Petőfi fényképet rejtő oxidált kis ezüst lapocskát még mindig nem kaptam meg. Közben eltelt két esztendő, a kísérleti képecske még mindig mit sem változott, de viszont a Petőfi kép megint két esztendőt romlott. Ennek az évnek februárjában egy művész barátommal találkoztam, aki éppen Petőfi tanulmányon dolgozott. Elmondtam neki az esetet. Másnap kezeim között volt a hivatalos megbízás a most már végképp tönkrement Petőfi fényképpel együtt. Hozzáfoghattam a munkához. Ugyanúgy, ahogy az előző kísérlet történt, vezettem le a folyamatot. A munka sikerült. Tisztán és kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből Petőfi fényképét anélkül, hogy ecsettel vagy ceruzával hozzányúltam volna.
 
Nyugodtan meg lehet állapítani: a regenerált Petőfi-dagerrotip tényleg Petőfi egyetlen és hiteles fényképe. — Az utána következő munka: az időtálló film vagy üvegnegatív készítése, sokszorosítása stb. már nem volt izgalmas feladat.
 
Az új, hiteles Petőfi kép megjelenése nagy meglepetést keltett azért, mert egyetlen festői ábrázolás sem hasonlított a tisztára vegyi úton regenerált, tehát kétségtelenül hiteles képhez. A szobrok pedig egyéb forrás híján a festői ábrázolások után készültek, jóval Petőfi halála után. A fantázia szüleményei. Ha kézbe vesszük az új Petőfit, ami legelőször szembetűnik: a szemei! Csodálatos lángoló, világító szemek. A kortársak, akik leírták Petőfit, nem tudtak szabadulni a lenyűgöző tekintettől. Finom kis pelyhedző bajusz, kis francia szakáll, boltozatos homlok tűnt elő a kis ezüst lapon. A Petőfi-arc problémája véglegesen megoldódott.
 

Szentmihályi Szabó Géza: "Tükör által homályosan" - Petőfi dagerrotip arcképe

 
 
Pál apostolnak a korinthusbéliekhez írott első levelében, a 13. rész 12. versében olvasható az a nevezetes mondat, amely a Károlyi-féle fordításból közismert: “Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre.” A magyarítás nem egészen pontos, hiszen a görög textusban lévő “en ainigmati” nem azt jelenti, hogy homályosan, hanem azt, hogy aenigmatikusan, azaz rejtélyesen, talányosan, sejtelmesen látunk. A talányos tükrözésről szóló gondolat egyrészt arra utal, hogy a látott kép a valóságosnak a fordítottja, azaz attól eltérő, más világot mutat, másrészt pedig azon alapul, hogy az ókori tükröket bronzból, ónból és ezüstből készítették, s ha a fémet fényesre is csiszolták, felülete akkor sem volt sohasem tökéletesen sík, s még üveg mögé helyezve is csak gyengén verte vissza fényt. Így a régi emberek torzított és életlen képet láttak magukról, amely számukra valóban megmásítva, sejtelmesen adta vissza a valóságot. Csak a reneszánsz kor óta készülnek olyan foncsorozott tükrök, amilyeneket ma is használunk. Az üvegtükrök Velencéből illetve Muránóból terjedtek el Európa-szerte. Ha az üveg egyenetlen, akkor a mai tükör is torzít. Homályossá azonban csak a rosszul tárolt tükör válik, ha foncsorozása a peremektől indulva elszíneződik vagy helyenként felperdül. Az ősfénykép, a dagerrorípia sok tekintetben hasonlítható az ókori és az újkori tükörhöz is.
 
Daguerre találmányát 1839-től lehetett szabadon alkalmazni. 1840-től magyarul is olvasható volt Daguerre képei’ elkészítése’ módjának leírása (Bécs, 1840.) a bécsi Theresianum magyar tanárának, a piarista Zimmermann Jakabnak a jóvoltából. Daguerre találmánya a fotográfia történetében végül is zsákutcának bizonyult, de az 1850-es évek közepéig sikeresen alkalmazták. A modellnek verőfényben is húsz-harminc másodpercig mozdulatlanul kellett ülnie a kamera előtt; a fémlapocskán rögzített kép egyedi volt, hiszen, negatív híján, nem lehetett sokszorosítani, s az ábrázolt személyt vagy tárgyat tükörképszerűen, a jobb és a baloldal felcserélésével mutatta. A mai polaroid kamera is rögtön pozitív képet készít, de egy képfordító prizma segítségével. A prizma nagy fényerejű objektívet igényel, ezért a dagerrotípisták az első időkben nem alkalmazták. A dagerrotípia, ha derékszögben nézünk rá, olyan látványt nyújt, mint egy tükör vagy egy ezüstérem, hiszen csiszolt fémfelületét ezüstamalgám fedi, s ebben az anyagban van jelen a kép. Kézbe véve tehát meg kell találni azt a megfelelő fényszöget, miként a hologramnál, ahonnan az ezüstösen csillogó kép érzékelhetővé válik. A fotóreprodukciók ugyanúgy nem tudják visszaadni ezt a látványt, mint a régi miniatúrák aranyozásának csillogását a fakszimilék. A dagerrotípia valójában olyan, mint egy ékszer, ugyanúgy tokban tartották, miként a középkori kézitükröket.
 

Várkonyi Nándor: Petőfi Arca



 
Régi panasza irodalomtörténetünknek, sőt az egész magyar történetírásnak, hogy Petőfiről hű, megbízható arckép nem maradt fenn. Különös ez, ha meggondoljuk, hogy a biedermeier a miniatűr-festészetnek s a portrémetszésnek valósággal külön korszaka volt, amit a romantika hőstisztelete is elősegített. A francia forradalom indította el ezt a divatot s a kiváló férfiak, művészek, írók arcképeinek kiadása olyasféle szokásba jött, mint ma a mozi- és sportnagyságok levelezőlapos kultusza. Ez a korszükséglet vezetett, mint valami szellemi ok, egyenes úton a fényképezés (ill. a daguerrotipia) feltalálásához. 
 
Petőfiről is négy metszet maradt fenn élete utolsó négy esztendejéből és két olajkép Orlai Petrics Somától. De a kortársak megegyező véleménye szerint egyik sem találó, amiről magunk is meggyőződhetünk, ha egymásmellé állítjuk őket. A kortársak azt látták, hogy egyik arckép sem "hű", mi már megállapíthatjuk, hogy a jellem kifejezése hiányzik róluk, amit a modell vonásainak mélyebb megértése, tanulmánya olt a rajzoló művész szemléletébe, vagy amit csak egy szerencsés pillanatban készült fénykép gépies pontossága másolhat le. Petőfiről készült ugyan egy daguerrotipia, de ez elveszett. Az arcképmetszők kudarcának oka az lehetett, hogy Petőfinek nem volt markáns, jellegzetes arca, helyesebben a jellege nem volt könnyen idealizálható. A biedermeier arcképezés a csinoskodás felé hajolt s azt a sovány, szabálytalan, pörsenéses diákábrázatot, amelyet Petőfi a magáénak vallhatott, csak erős torzítással lehetett "költőfejjé" nemesíteni. A "költő-fej" volt ugyanis a romantikus eszménykép. Mint Anatole France mondja: "On se frisait en coup de vent", - az ember viharborzolta fürtökkel állt a művész elé s készen volt a költő. Petőfi képeiről is ez a dúsfürtű dalnok néz reánk s a fejlődés, vagy skála, amit egykorú ikonografiáján észlelhetünk, a kifordult szemű, érzelmes poétától (1845) a kardjára támaszkodó néptribunig (1848) vezet, vagyis az egyik divatos típustól a másikig. Születésének századik évfordulójakor nagyszámú rekonstrukció-kísérlet történt, melyek "ez az igazi Petőfi-arc" felírással jelentek meg a kirakatokban. A legjobb közöttük talán Benczúr tárgyilagos olajfestménye volt, de amint a jelen cikk adataiból valószínűleg ki fog derülni, túlságosan férfias, száraz keserűségű arcot ábrázolt. 
 

Tőzsér Árpád: Gyalulat*

(Ismeretlen Petőfi-verset és egyéb Petőfi-szövegeket találtak a rimaszombati Petőfi-házban)
 
 
Újsághír:
 
Szenzációnak ígérkező, de mindenképpen irodalomtörténeti jelentőségű felfedezést tett az a munkás (A. F., Losonc), aki 2006l. április 11-én a felújítás alatt álló rimaszombati un. Petőfi-ház tetőszerkezetét gombátlanította és impregnálta. A tető ereszi részében egy 1835-ös kiadású könyvre s benne egy ismeretlen Petőfi-versre s a költő más, saját kezű bejegyzéseire bukkant. Az értékes könyvet szakemberek vizsgálják. 
 
(Gömöri Kurir, 2006. április 20.)
 
A 161 év után napvilágra került lelet valóban irodalomtörténeti szenzáció: a Kunoss Endre által szerzett s 1835-ben, Pesten kiadott Gyalulat, vagyis megmagyarosított jegyzéke azon idegen szavaknak, melyek különféle nyelvekbül kölcsönöztetvén, a magyar beszédben és írásban korcsosítva  vagy eredetiképp használtatnak című kiadvány záró, tiszta lapjain Petőfi Sándor kézírásával a következő bejegyzés olvasható:
 
Csütörtök. 
 
Adorján B. mondá: Péterfalát megnézd, a világ közepe. Lakói száz évekkel előtte odahagyák templomukat, csak azért, mert úgymond, egy aranyalma hullott az égből, s ahol leesett, ott forrás fakadt, s a jámborok mentek az aranyalma után, s a forrás köré települtek. Azóta a forrás, azaz ahogy ők hívják: az ivókút számukra a világ közepe, a templomok meg egy üres rét közepén, a falutól távol árválkodik elhagyatván.
 
Hétfő.
 
Vecseklőről, de sehonnan Péterfalára út nem vezet. A világ közepe, úgy látszik, inkább a világ vége. Vecseklőn mondták: Ha az almágyi templomot megtekintjük (Almágy szintén barkó falu, Hajnácskőtől egy hajításnyira), bízvást hihetjük, hogy a péterfalit láttuk. Alakra, belsőre szakasztott egyformák, s az is távol a falutól, egy fátlan, füves dombon van. A vecsekleiek szerint az almágyiak olyan szegények, hogy a templomukat is kicsapták legelni. 
 
– Mennyi lyra, mennyi képi gondolkodás néhány szóban!
 
Közvetlen e bejegyzés alatt pedig a következő, szintén Petőfi kezétől származó  v e r s  található:
 
Rima-Szombat
 
Rima-Szombat olyan város,
Itt menyecske a plebános.
Szép leány is bőven terem,
Forró ima a szerelem.
 
Nekem itt minden lány kedves,
Szólok egyhez, a legszebbhez:
Repkény vagyok templomfalon
Megölelne ezer karom.
 
A szombati leány kényes,
Foghegyről szól a legényhez.
Pedig a lány legénykar nélkül,
Árva templom faluja nélkül.
 
A becses leletet megvizsgálva először is meg kell állapítanunk, hogy a bejegyzések és a vers valóban Petőfi kezétől, azaz a költőtől származnak. Övé a kézírás, a stílus, hitelesen egykorú a papír nyomára, a tinta stb.
 
Amint az köztudott, a költő 1845. májusának végén, illetve júniusának elején néhány napot Rimaszombatban töltött, s barátjánál, Huszt Jánosnál, a később a költőről elnevezett Huszt-házban szállt meg. A nevezetes napokról és szállásról részletesen az Úti jegyzetek c. írásában számolt be még ugyanabban az évben. S ezt azért fontos itt feleleveníteni, mert a Rima-Szombat című vers motívumai teljességgel egybeesnek az Úti jegyzetek vonatkozó részeinek, illetve a Gyalulat-bejegyzéseknek bizonyos adataival, stiláris bizonyságául annak, hogy a két mű ugyanattól a szerzőtől származik.
 
Példák:
 
Az Úti jegyzetekben a költő említést tesz másik rimaszombati barátjáról, Sz. (Széplaky) Lajosról is, s megjegyzi, hogy az „igen jó fiú, hanem a felesége szebb még, mint ő.”
 
Elképzelhető: a most frissen felfedezett vers kitételét a „plebános menyecskéről” úgy kell értenünk, hogy a rimaszombati Széplaky-házban (ahol Petőfi szintén vendégeskedett) a gyönyörű Széplakyné volt a „plebános”, azaz a domináns személy.
 
A menyecske-motívumhoz kapcsolható az Úti jegyzetek következő mondata is: „Esett az eső (Rimaszombatban, T. Á.), amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből  oly tiszta ég mosolygott.”
 
A mondat mesteri alapellentételezésén túl (a valóságos égből esik az eső, de „egy hölgy” szeméből „tiszta ég mosolygott”!) figyeljünk föl az egyes és többes szám ellentétére is: „hölgyek néztek alá” – „én egy hölgy szemeit bámultam”. Ugyanez a számellentétezés figyelhető meg a Rima-Szombat c. versben is: „Szép leány is bőven terem” – „Szólok egyhez, a legszebbhez”.
 
Feltűnő továbbá, hogy a vers szinte teljes egészében a „szerelem mint templom” toposzra épül. Ez a tény pusztán Rimaszombat élményéből nem értelmezhető megnyugtatóan, mert bár a város központját valóban a templomok uralják (s például a repkények a templomfalon a mai napig egészen konkrétan létezők), a vers utolsó sora („Árva templom faluja nélkül”) minden bizonnyal valahová máshová vág.
 
De hová?
 
Az Úti jegyzetek tanúsága szerint Petőfi a felvidéki utazásai során a Rimaszombathoz közel eső Várgedére, illetve Gortvakisfaludra is ellátogatott. Amott Kubinyi Rudolf, emitt Adorján Boldizsár (maga is költő, Petőfi verses levelet is intézett hozzá) látta vendégül. Ez utóbbi a „füstös szobájú Adorján Bódi” igazítja aztán (legalábbis a Gyalulat-bejegyzés szerint) Péterfalára, mondván neki, hogy a medvesalji Vecseklőről ugorjon át oda is, mert az, úgymond, a világ közepe, s nézze meg a templomot, amelyet a péterfaliak a világ közepét mutató aranyalma miatt „odahagytak”.
 
Eszerint a vers „Árva templom faluja nélkül” sorában a templom azonos a péterfali „üres rét közepén árválkodó” egyházzal. (Csak zárójelben s az érdekesség kedvéért jegyzem meg: az aranyalma-történet persze mese, bár meg kell hagyni: szép mese. A valóságban az egykori árpád-kori templom nyolc kis település közé épült. Idővel valamennyi település elpusztult, illetve tanyává zsugorodott, csak Péterfala maradt meg falunak. Az elárvult templom „árvasága” tehát inkább az épület ősiségére utal, mert emlékezzünk Szent István rendeletére: Minden tíz falu építsen egy templomot.)
 
Magyarázatra vár még: hogyan került a Gyalulat a Huszt-ház padlására, s ha Petőfi hagyta a házban (mint ahogy ez a jelekből bizonyosra vehető), miért éppen egy „idegen szavak szótárát” vitt a költő a felvidéki útjára?
 
Ez utóbbi kérdés megválaszolása még további kutatásokat igényel, itt csak annyit jegyezzünk meg, hogy ismert a két évvel későbbi Úti levelekből, milyen véletlenszerűen tette be a költő az utazótáskájába, illetve hát a zsebébe „Göthe” Faustját. Nincs kizárva, hogy Kunoss Endre nem különösebb irodalomtörténeti súlyú könyve is így került a költőhöz, de az is könnyen meglehet, hogy a szótár már azt a fordulatot jelzi, amellyel majd a költő a népdaltól hamarosan Byron és Shelley felé fordul (vö. Felhők c. ciklus).
 
Ami pedig a kérdés első felét illeti, az annyiban kérdés, hogy Petőfi a Rima-Szombatot feltehetően Várgedén „vágta” (a szintén ezen az útján íródott Idvezlet Pesthez c. verséről ő maga írja: „Hánykódásomban egy verset vágtam...”), a Rimaszombatról szóló vers tehát már a város elhagyása után született, de hogyan került akkor a verset tartalmazó könyv mégis a Huszti-házba?
 
Erre a kérdésre a válasz egyszerű: az Úti jegyzetek vége felé a költő beszámol róla, milyen rossz emlékei vannak a Fülek-Losonc-i útról, amely „az élő embert halálra s a holtat életre rázza”, s elmondja azt is, hogy ezért az útját Várgedéről Losoncra nem Füleken, hanem Rimaszombaton keresztül folytatta. Nos, ennek az újabb Rimaszombat-Petőfi találkozásnak a során ugorhatott be a költő egy baráti szóra-búcsúra még egyszer a Huszt-házba, s felejthette ott a nagy sietségben a szótárát, amelyet aztán a házigazda már nem adhatott vissza a közben Pestre távozott tulajdonosnak. De történtek a részletek akárhogyan, a lényegen nem változtatnak: 2006. áprilisában a Petőfi-életmű egy újabb verssel, s az Úti jegyzetek c. mű új bekezdésekkel gazdagodott, s a versnek Rimaszombat, az Úti jegyzetek pótlásainak pedig Péterfala, a „világ közepe” az ihletője és főszereplője.

*) A félreértések elkerülése végett sietek én is kijelenteni, amit legutoljára Nádas Péter Párhuzamos történetek c. könyvében olvastam:
Nem tudományos, hanem szépirodalmi munkát tart a kezében olvasó, s így benne sok, valóságosnak tetsző állítás az írói képzelet terméke és semmi más.
   
(Forrás: http://www.gomororszag.sk/gomor0602.pdf)

Mács József: Petőfi, a Huszt-ház és Hazir bácsi


Mikor a negyvenes évek első felében gimnáziumba jártam, Rimaszombat főtere távolról sem volt olyan szép, mint most. Fővárosok primadonnája sem öltözködik szebben és gazdagabban. Ha a főtér bűvös varázsszóra egyszerre gyönyörű nővé változna, a hajdan volt, Rimaszombat székhelyű Gömör-Kishont vármegye minden magára adni tudó férfija neki udvarolna. Amikor azonban gimnáziumba jártam itt, jóformán meg sem néztem a város főterét. Ősszel és tavasszal én csak a Hazir bácsi fagylaltos ládáját láttam, esetleg a fehéren virító ruháját és sapkáját, amellyel messziről észrevétette magát. Lássátok feleim szümtükkel, jön már Hazir bácsi a fagylaltmintás, három keréken guruló ládájával, meg is nyalhatjátok az oldalát, hátha azt is édesnek és finomnak találjátok, s ami még ennél is fontosabb, olcsóbbnak is, hiszen a nagy becsben tartott lyukas húszfilléres a zsebetekben marad. Persze, senki sem mert ilyen szemtelenségre vetemedni. Hazir bácsi nem is hagyta volna szó nélkül.

„Fiacskáim, gyermekeim, inkább a csengőmet nyaljátok, arról nem kopik le a festék” – mondta volna. Bizony a csengőt, azt nem lehet szó nélkül hagyni. Talán egész Gömör-Kishont vármegyében Hazir bácsinak volt a legszebben muzsikáló csengője. Hallottam a tanítási órán, a gimnázium mögötti játszótéren, nagybátyám pénzügyigazgatósági altiszti lakásában, de még a szülőfalumban is.
 
Ezért történhetett meg, hogy amikor Lakner tanár úr azt kérdezte tőlem, meg tudnám-e nevezni a hangszerek királyát, gondolkozás nélkül, lelkesen azt feleltem, hogy a Hazir bácsi csengője. A tantermen végigmorajlott a röhögés.
 
- Ez érdekes. Ezzel megleptél, fiam. És miért? – kérdezte Lakner tanár úr.
 
- Mert álmomban is azt hallom – feleltem.
 
Hazir bácsi persze nem csupán a főtéren rázta a csengőjét, hanem az azt körülvevő utcácskákban is. Így mi, a fagylaltra mindig éhes gimnazisták neki és a fagylaltjának köszönhettük, hogy tanítás után, a gimnáziumból kitódulva megismerkedhettünk ezekkel az utcákkal és bennük a családi házak sokaságával amelyeknek egyike-másika meglepetést is tartogatott. Mint például a Huszt-ház, amely nem azért volt nevezetes, mert Hazir bácsi néha-néha elbiciklizett előtte a fagylaltos ládájával, és olyankor a ház is ránézett három ablakszemével, hanem azért, mert középső és szélső ablaka között egy frissen odafüggesztett tábla próbálta elhitetni velünk, gimnazistákkal és a világgal, hogy e helyen szállott meg 1845-ben Petőfi Sándor...
 
Már elemi iskolás koromban tanultam a költőről, hogy Kiskőrösön született, s azt is hamar kikövetkeztettem egyik verséből, hogy síkságon, a gyönyörű alföldi rónán, véletlenül sem hegyvidéken, mint amilyen a miénk. Ilyenről csak álmodhatott, mert ha nem így lett volna, akkor nem kezdte volna úgy a versét, hogy „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyed nem járja.” Csak találgatni tudom, mit írt volna a mi szeretett hegyvidékünkről akkor, ha már biciklije lett volna, s tavasztól őszig naponta meg kellett volna tennie Bátkától Rimaszombatig a tizenkét kilométeres utat, méghozzá olyan biciklin, amelyet csak nyolc évvel az ő születése előtt talált fel egy badeni főerdőmester?
 
De az időben jócskán előre ugorva, a második világháborús éveket, a negyvenöt utáni magyarüldözést magam mögött hagyva arról is illene szót ejtenem, hogy Egyesült Protestáns Főgimnáziumunkat egyik napról a másikra bezárták. Engem pedig, ha tanulmányaimat anyanyelven akartam folytatni, arra kényszerítettek, hogy anyám és a nővérem kíséretében az éjszaka sötét köpönyegét magamra borítva, 1947 első felében Lénártfala és Bánréve között átszökjek Magyarországra, és beiratkozzak a sárospataki református tanítóképzőbe, ahol nemsokára azt kellett tapasztalnom, hogy neves magyar szakos tanárunk még a karácsonyi szünetben sem hagyja pihenni a tanulóit, további tanulásra buzdít bennünket egy sebtében kitalált versenyfelhívással, amely így szólt:
 
- Annak a tanulónak, aki a legtöbb Petőfi-verset tanulja meg a karácsonyi szünetben, a noteszomba írt nagy egyes lesz a jutalma.
 
- Tanár úr, kérem – jelentkeztem szólásra -, Rimaszombatban, ahol én gimnáziumba jártam, van egy ház, amelynek a homlokfalán azt hirdeti egy tábla: „E helyen szállott meg 1845-ben Petőfi Sándor” – dicsekedtem a tudásommal.
 
- Jól mondod, fiam, azután rakták oda, amikor visszakerült országunkhoz a felvidék magyarok lakta része. Ha az emlékezetem nem csal, a Huszt-házról beszélsz...
 
- Igen, arról, de honnan tetszik tudni?
 
- Tetszettem a korabeli sajtóból elolvasni. Ha a karácsonyi szünetben te tanulod meg a legtöbb Petőfi-verset, a ti házatokra is felkerülhet hasonló tábla.
 
- Mit lehetne arra írni? – gondolkoztam el hirtelen.
 
- Csak annyit, hogy ebben a házban tanulta meg a legtöbb Petőfi-verset egy határon átszökdöső felvidéki diák. Hol is van a ti házatok?
 
- Bátkán, a Szívos-szögben.
 
- Egy ilyen tábla nevezetessé teheti a házatokat, ha győztesen kerülsz ki a versenyből – mondta jókedvre derülve.
 
Tanár úr nemcsak azt tudta, hogy Rimaszombatban márványtáblával jelölték meg Petőfi Sándor szálláshelyét, hanem azt is, mi vezérelte Gömör-Kishont vármegye egyik legszebb városába. Mit vagy kit keresett ott éppen a legrosszabb időben, tisztújításkor, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. Ottani barátai és tisztelői segédkeztek abban, hogy fedél alatt töltse az éjszakát, így jutott el a Huszt-házba. Ő azonban nem a tyúkokkal járt aludni barátaival hajnalig beszélgetett és borozgatott; valósággal be kellett lopakodnia a Huszt-házba, hogy szállásadóit legmélyebb álmukból ne ébressze fel. Az előszobánál nem is ment tovább, kabátját magára terítve, ott aludt néhány órát, s ahogy úti jegyzeteiben írja, nevezetes felfedezést tett: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy a haja bepelyhesedjék.
 
Másnap aztán a megdicsőülés fényében sütkérezett. Kinevezték és feleskették táblabírónak Isten és Gömör megye kegyelméből.
 
Azzal az elszántsággal indultam haza a majd három hétig tartó karácsonyi szünetre, hogy ha törik, ha szakad, nagyon sok Petőfi-verset tanulok meg. Ha nemzetünk nagy költője megtisztelte jelenlétével Rimaszombatot, ahol én is tanultam, s az eseményt megörökítő táblát a fagylaltos Hazir bácsi jóvoltából én is megcsodálhattam, akkor nekem a tanár úr meghirdette versenyből győztesen kell kikerülnöm.
 
Ahogy múltak a napok, úgy tudtam egyre több Petőfi-verset. A díványunkra hasalva elfeledkeztem a falumról, a cimboráimról, a szüleimről és a nővéremről. Mikor a szünidő végére értem, nyolcvannégy megtanult verssel bátran szöktem vissza Sárospatakra. Mégsem lettem első... Egy leány osztálytársam vitte el a pálmát kilencvenkét Petőfi-verssel.
 
Szólásra jelentkeztem megint.
 
- Tanár úr, kérem, nem én lettem a győztes, a határon átszökdöső felvidéki diák... Ebből következően az a bizonyos tábla sem kerülhet fel a házunkra. Nem hirdetheti országnak-világnak: e ház falai között tanulta meg a legtöbb Petőfi-verset egy Sárospatakon tanuló szökött diák...
 
- Sose búsulj, fiam, sose lógasd az orrod, mert ebben a versenyben mindenki győzött, aki Petőfi-verset tanult – vigasztalta meg velem együtt az osztály valamennyi tanulóját.
 
- Ti pedig, ketten – mutatott ránk -, akik annyi Petőfi-verset tanultatok meg a szünetben, amennyit fejből én sem tudok, megérdemlitek, hogy a tábla ott legyen a házatokon. Bizony, én mindkettőtöknek beírok egy nagy egyes a noteszomba...