2012. jún. 17.

Gyulai Pál: Petőfi és Arany

(Petőfi Sándor és Arany János szoba Nagyszalontán, a Csonkatoronyban - Kolozsvári Puskás Sándor alkotása, 1957.)


A barátság, amely a két költőt összefűzte, éppen oly nemes volt, mint őszinte. Mily különbség köztök s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem, akinek a dacban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, aki kerüli a zajt s inkább magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik önmagában, erőszakos, kíméletlen s ezt mintegy kötelességének, elvei szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny, s éppen úgy lehangolja a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örül vagy búsul, szeret vagy gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csendes búskomolyságba merül s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál éls érzésnél marad s csak a külső körülmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével, szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények tisztes méltóságával. S költészetökben is hasonló ellentéteket találunk. Petőfi lírikus, egészen alanyi, aki elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit önti ki s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, aki lírai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harcosa is egyszersmind, aki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és politikai intézményeket. Arany inkább a múltban él, mint a jelenben s inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérleni. Petőfi élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell telnie, hogy meg áradjon költészete s akkor sem mindig árad meg. Petőfi az önkéntesség ösztönével teremt s gyakran inkább csak homályos sejtelem vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb, változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával; Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett kor; amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült fölindulásait, eget ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét, csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerűségében.

De ez ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja lobogott bennök s a magyar népköltészet ugyanegy sugalmain lelkesültek. Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemök és költészetök ellentéteinek némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét, mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert sohasem ismert tisztább szívet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi némely különcségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés túlságai és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, ami benne többé-kevésbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt; Petőfi Aranyban a nemes nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfit, aki oly sok barátjával összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját nem tudni, hol van. Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel és több madár zeng ott a ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténkint ébren is hallja könnyű lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen folyvást kíséri. Harminc év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla, mint akit a hellén kor rég mítoszi alakká emelt volna, de így is varázs övezi emlékét; míg kortársait az idő aggítja, ő mindinkább ifjul, szelleméből semmi sem vész el, firól fira száll, mint egy közös eszme. általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva élt s régóta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És éppen azon nap reggelén lett rosszabbul s egy hét múlva éppen azon déli órában halt meg, melyben barátja ércszobra fölemelkedett a Duna partján. De bár a sors oly korán elválasztotta őket egymástól, a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi költői alakjokat, mint egy kor ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára, Petőfi költői munkássága a férfiúi kör küszöbén szakadt meg. Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzati fognak Petőfi szerelmi és szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyúdörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazai könnyét, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre fönnmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól.

(Forrás: Petőfi-album 94-96. old. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Illyés Bálint: Sirod ormán...

Segesvári csata 1849.júl.31-én Bellony László (1871-1913) alkotása


Sirod ormán elmerengek,
Lánglelked csodálom,
Látom, amint száguldozik
A tüzes villámon.
Milliók lelkébe szórod
Sziporkázó lángod’
Mintha vele fel akarnád
Gyújtni a világot.

Lelked fénye elvakít, de
Szívedet imádom.
Nincsen olyan lángoló szív
A kerek világon!
Édes mézzel, drága mézzel
Mint a rózsa kelyhe:
Örök-égő szerelemmel
Csordulásig telve.

Szíved minden dobbanása
Tündéri szép álom,
Hajnal édes ébredése
A feslő virágon –
És ha dalt zeng, visszazengi
Azt a bércz, a róna,
Mintha benne millióknak
Érző szíve szólna...

(Forrás: Petőfi-album 100. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Degré Alajos: Márcziusi tollak


 Petőfi a múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavalja - egykorú rajz


- Visszaemlékezés –

Márczius tulajdonképp az ibolyák hava s a hölgyek tán azt vélik, hogy márcziusi ibolyáról – mint hozzájok legillőbb tárgyról – fogok szólni, de én ezt ifjú írótársaimra bízom szórjanak ők ibolyát, nálok az szívből kel ki, s üdén, illatosan hull a bűbájos keblekre.

A hevesvérű, délczeg ifjúság talán márczius 15-ére gondol s várja, hogy annak hőseiről, felvillanyzó szónoklataikról teszek említést; feltüntetem a lelkesült, zajongó csoportokat, itt-ott emelkedő vihart s minden egyéb előjeleit egy kitörendő forradalomnak.

Hírlapíró társaim meg bizonyosra veszik, hogy azokról a tollakról akarok írni, melyek a lapokban tettekre és áldozatokra lelkesítették a nemzetet; hogy a Pálffy Albert által ritka éllel szerkesztett, rendkívül eleven s eddig utolérhetetlen hatású Márczius tizenötödiké-ről fogok egyet-mást felhozni, hogy Csernátony „riadó”-s czikkeit elevenítem fel, megemlékezvén az ő makkheteséről is.

Hát nem; - ezekről a magasztos dolgokról szemtanúk s avatottabb tollak már annyit írtak, hogy újat mondani alig tudnék. De olyan emberek is, kik még akkor a világon sem voltak, avatatlan tollal annyi mesét írtak össze-vissza, márczius tizenötödikéről, hogy azokat olvasva, ámulattal kérdem magamtól: hát mi hol voltunk akkor?

De mivel 1848 márczius napjaiban fordultak elő – nem országot rázó események is, miknek sem a történelemben helye, sem a dolgok menetére befolyása nem volt, mégis előhozni érdemes, engedjék meg, hogy azokra kissé visszaemlékezzem:

Népgyűlés volt, mint akkoriban minden nap néhányszor. A múzeumlépcső falpárkányzatán Rottenbiller Lipót népszerű és hazafias polgármester szónokolt, az előcsarnokban meg a vezérifjak gyülekeztek.

Vasvári Pál, kalapján félöles hattyúfehér tollal jelent meg.

- Fiúk! – szólalt azzal az ő megnyerő kedves modorával – nézzétek e tollat, a legszellemesebb, legműveltebb s leghazafiasabb grófnők egyike tűzte kalapomra.

Jókai Mór is megrázta a kalapját, melyen hasonló toll lengett.

Jakab Ödön: Hol a költő?

Petőfi halála - Hegedűs László festménye 1855 körül


Hol a költő, aki régen
Ott harczolt a csatatéren,
S beborítva mély sebekkel,
Síratatlanúl esett el?

Hagyjátok el, ne kérdjétek,
Mind hiába e kérdések:
Századokra jöhet század,
Nem fog adni egy is választ.

Az egész nagy végtelenben
Semmi sincs, mi rávezessen:
Fű, fa, virág be nem vallja,
Hogy a költőt hol takarja.

Hallszik ugyan most is kodza,
Tájról-tájra visszhangozva;
De visszhangról ki lelné meg:
Honnan repült ki az ének?

Ha ez után indulnátok:
Bejárnátok a világot,
Csalna a hang ide, oda,
Mégse lelnétek rá soha.

(Forrás: Petőfi-album 109. l.  – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Szász Gerő: Petőfi



Ha trónussal, koronákkal
Kínált volna meg a végzet:
Hogy magyarnak szült az anyád,
Tudom, hogy el nem cseréled.

Hogy ha világ-birodalmak
Czivódnának bölcsőd felett:
Te büszke vagy, hogy az Alföld
Magáénak nevezhetett.

Szellemeddel beragyogtad
A végtelen mindenséget,
S hogy mint magyar éltél, haltál:
Ez legnagyobb dicsőséged.

S most, az isten trónja mellett,
Szent harczodat tovább vívod;
Nem találjuk, ezért üres
Erdély földjén földi sírod.

Erdélyország, édes hazám,
Szabad voltál, szabad leszesz:
Érted élni, érted halni:
Méltó voltál – Petőfihez!

(Forrás: Petőfi-album 113. l.  – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Vikár Béla: Petőfi a nép közt


Petőfi a nép közt - Révész Imre festménye

Rég kimondott és soha senkitől kétségbe nem vont axióma Petőfiről való meggyőződésünkben, hogy Petőfi semmit sem vett a néptől.

E sarktétel egyúttal az ő költői nagyságának egyik fokmérőjéül is szokott szerepelni.

És nem éppen alaptalanul. Mert egyenesen meglepő, hogy a világnak egyik legnépiesebb költője, Petőfi, parányi részéhez sem nyúl gazdag anyai örökének: a magyar népköltés kincsesházának, mely pedig oly közel kínálkozott részére. Otthagyja érintetlenül a századok óta fölgyülemlett dús anyagot, melyből egész költősereg táplálkozhatnék s egészen önmagából merítve kincseit, emelkedik a költőkirályok sorába. És mégsem szakad el soha ősi örökének szellemétől, sohasem válik hozzá idegenné. Amit így önállóan teremt, csak minőség dolgában tesz túl a néplélek egyszerűbb alkotásain, de lényegileg közel rokon velük, mint egy tőnek külön hajtásai.

Nem hiszem, hogy levonna valamit a költő nagyságából, ha tárgyakért a népköltészet ősi forrásaihoz is fordult volna. A Niebelungenlied költőjét nem kisebbíti az, hogy a német nép hagyományaiból alkotta meg remekét; ahogy megalkotta, arra vall, hogy nagy költőnek kellett lennie. Arany és Gyulai, mikor a népköltéstől vesznek kölcsön tárgyakat, csak alakító tehetségük próbáit adják. És ha szabad a költőnek idegen nép dalait a maga nyelvére fordítani – s hány nagy költő nem tartotta ezt magához méltatlannak! -, miért volna bármiképp is egy költő eredetiségének rovására beszámítható az, ha saját népe hagyományai ihletik őt önálló alkotásra?

De tény, hogy Petőfi nem szorult a népköltésből való kölcsönvételre. Talán, ha tündöklő pályája nem ér véget oly hirtelenséggel, ő is, mint mások, leszállt volna a népköltés mélységeibe, hogy onnan nem egy drágakövet hozzon föl és tegyen művészete varázsával még többet érővé. Eredetiségén ez semmi esetre sem üt vala csorbát. Így azonban, nem keresve további fejlődésének lehetó módjait, ki kell mondanunk, hogy ő ebben a tekintetben is unikum, egyetlen a világirodalomban.

Hanem azért, hogy nem szedett a népköltés kertjéből érett gyümölcsöket; hogy nem kölcsönzött a néptől sem egyetlen tárgyat, sem egyetlen gondolatot; hogy a maga lábán járt egészen s a maga lelkéből szólt egészen akkor is, mikor egyenesen a néphez szólt: mégis van valami egész költészetében, ami csak a néptől származhatott reá, amit a néptől tanult el ő is, jobban mint bárki más, amiben nagy nemzeti hatásának fő titka rejlik s ami egyiránt elbájol mind elbeszélő fajta alkotásaiban, mind pedig dalaiban. És ez a valami nem más, mint Petőfi egész világszemléletének, gondolkozásának és érzésének s megnyilatkozásuk módjának az a tősgyökeres magyar volta, mely csak a népi talajból, csak a néppel való sűrű és belső érintkezésnek melegágyából fakadhatott.

Hogy a népet, a földhöz ragadt szegény parasztot mily határtalanul szerette, arról gyönyörű bizonyságot ad költészetében. Róluk dalolt, a milliókról, az ő érdekükben, az akkori nemzetnek, annak a néhány százezer embernek, aki a milliók sorsát kezében tartotta. És a népnek dalolt, az ő mulattatására, mint az anya gyermeke bölcsője fölött. Mily megható kifejezése a népe iránt való szeretetnek, amikor így buzdítja költőtársait, hogy ők is a nép számára daloljanak:

„Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára.
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára.”
(Arany Jánoshoz)

Lehel vezér, e hatalmas töredék első énekében nemcsak kijelenti, hogy a népnek írja, hanem meg is látszik minden szaván, hogy ugyancsak tud a nép szája-íze szerint beszélni; emellett ha nem is dicsekedik, de mégis előhozakodik saját népi származásával:

„Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szűrös, gubás embereknek.”
-           -           -           -           -           -
„Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága;
Alant születtem én, szalmafödél alatt,
Sohsem tagadom meg a származásomat,
Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya
S egyszerű nótákat kerepel le róla.”

 Petőfi szobra - Huszár Adolf szobra

 
Ha nem nézzük is dalait, melyek mintha csak a nép lelkéből csendülnének, a népköltés naivságainak, a népies gondolkozásnak és érzésnek mily mesteri tükrözése van magában az egy János vitéz-ben! Az a költő, aki ilyet tudott alkotni, ismerte a népet ízről vérig.

S ezek a jelek történetet mondanak el, történetet a költő életéből, olyant, amely még aligha van megírva. E történet a következő okoskodás megett lappang:

Petőfinek nagyon mélyen be kellett a magyar nép lelkébe pillantania. Meg kellett fürdenie alaposan és újra meg újra a néplélek üdítő, ifjító vizében, hogy hatását oly maradandólag fölvegye magába.

Biztosan következtethetjük, hogy e hatás igen mély lehetett már a költő kora ifjúságának éveiben, az Alföldnek dallal, mondával és mesével dús rónáján, ha nem is a szülei háznál, de annak szoros környezetében. A legzsengébb gyermekkor teljes szűzi fogékonysága kell az ily benyomásoknak oly intenzív fölvételére, amit nála megállapíthatunk. Folytatódott a dolog kétség kívül akkor, midőn a fiatal Petrovics Sándor az iskola falai közé került. Mert hiszen hányt-vetett életének ezek a rövid állomásai véletlenül mindig a magyarság legjobb fészkeihez vezették, ahol elég alkalma volt a népélet mindennemű nyilvánulásait megfigyelni, átérezni, főleg a népköltés berkeiben mulatni, és ő bizonyára bőven is élt ez alkalommal. Utóbb az irodalmi hatás eltörölni ugyan el nem törölte, de betakarta egy új réteggel ezeket a mélyen rejlő benyomásokat, a néplélek első illetéseit. Petőfi diákkori kísérletei mutatják, hogy eleinte az újon megtanult irodalmi nyelv színtelenségéből nem tud kibontakozni, bár itt-ott a népi hatás nyomai föltetszenek. De amint ismét magával viszi az élet forgataga, amint kidobja őt a nyomorúság mezejére, ahol helyzeténél fogva ismét közelebb jut a mély rétegekhez, a verejtékkel dolgozó milliókhoz: az újabb és nyilván gyakori érintkezés által nyomban megújulnak, bővülnek, gazdagodnak a régi benyomások, és csakhamar teljes tisztaságában tünteti fel költészete a nemzeti lélek zománcát. Lerázza magáról az iskolai port s egyszerre előttünk áll a népköltés emlőin nagyra nőtt nemzeti költő, nyelvében oly egyszerűn és keresetlenül, mint maga a nép, eszméiben, érzéseiben, művészetében oly magasan, mint összes előzői vagy kortársai közül csakis a legragyogóbb fénycsillagok a költés egén.

E változás, a költőnek oly rövid idő alatt az önállótlan és színtelen első kísérletek után alig pár évre oly érett erőben s oly páratlan eredetiséggel való megjelenése igen sokat mond, minden esetre annyit, hogy Petőfi legtöbbet a néptől tanult rohamos fejlődésének ebben a korszakában. Azontúl, mikor ismét meglelte a kapcsolatot az anyafölddel, emelkedése már állandóan ezt az irányt követi s bármily magasra viszi őt fölfelé, semmi lényeges új mozzanatot nem tüntet fel többé. Mint az újbor, midőn már teljesen kiforrott, évről-évre nyer ugyan színben és zamatban, de semmi nagyobb alakuláson többé át nem megy: akként jelentkezik Petőfi költői géniusza mindjárt első feltűnésekor teljesen készen, a szín- és tartalombeli gazdagságnak ugyanazzal a teljével, amely később is, csakhogy mind fokozódó mértékben, leköt bennünket nála. A tartalom egészen az övé; a színt és zamatot a népköltés szelleme adta hozzá. Nem mennek túl a rokonság e fokán még azok a kis-számú példák sem, mikor a népköltés egy-egy közhelyét szinte változatlanul megtaláljuk Petőfinél is. Például a Táblabíró III. §-ában „Kukorít a kakas hajnalhasadtára”, mellyel egy országszerte és már jóval Petőfi előtt ismert népballada őrségi, vas megyei változatának egyik versszakában is csaknem szóról-szóra találkozunk, így: „Kukorít a kakas, talán hajnal hasad.” Petőfi bizonyosan hallotta valahol Pápa vidékén, a dallamára is igen nevezetes népkölteménynek ezt a változatát, amely különben eddig sehol sem jelent meg, s így maradhatott fejében a tájszólásilag is híven átvett sor. De a megegyezésnek, ha csak ilyen dolgokra terjed ki, alig van több jelentősége, mint bármely hétköznapi szólás egyező voltának két író között. ennél messzebbmenő, hosszabb részletre, egész versszakokra vagy csak több sorra is terjedő találkozást Petőfi és népköltésünk hagyománykincseinek Petőfi-kori állapota közt hiába keresnénk. De azután, hogy Petőfi dalos ajka örökre elhallgatott, ez a viszony – tudjuk – gyökeresen módosult.

Az érintkezés a tőle maradt nagy örökség és a néplélek között mindig szélesebbé vált: a költő dalai egymás után mentek át a nép szájára. A zománcért, melyet a néptől szerzett, Petőfi új tartalommal gazdagította a nép költészetét. A szép kölcsönt – ha szabad így nevezni – kamatostul adta vissza nemzetének.

Ismét egyedülálló jelenség az egész világon, hogy egy lángeszű költő ennyire be tudjon hatolni szellemével ama széles rétegekbe, mint Petőfinél látjuk. Annyi dala, mint neki, soha senkinek sem terjedt el a nép között. E szám absolute nem nagy, de nagy aránylag véve ahhoz képest, hogy más költőktől mennyit esz át népük; mindig a tulajdonképi népet, nem az úri osztályt értem. Tudomásom szerint Petőfinek összesen mintegy 25 dala él országszerte a nép ajkán, melyeket a nép részint régi dallamokra húz rá, részint az iskolában vagy daloskörökben megtanult zenével dalol. Így pl. a Fürdik a holdvilág című gyönyörű költeménye attól a régi betyárdaltól kölcsönözte dallamát:

„Búra termett idő, ködnevelő szellő,
Gondolok egy órát, lesz ezer esztendő” stb. stb.

Az Alku dallama egy régibb néprománctól került, mely így kezdődik: „Falu végén (vagy Tarján végén) van egy ház kifestve.” A csaplárné a betyárt szerette egy hasonló tárgyú népballada: „Bereg Náni” dallamára megy. A többiek műdalok, melyeken a nép több-kevesebb módosítást végez, amint magukkal a szövegekkel is ugyancsak önkényesen bánik el. Úgy tesz velük, mint némely dalszövegíróink, akik szabadon harácsolnak Petőfiből, minden költői tehetség és a forrás minden megnevezése nélkül. Ha egyebet nem, legalább kezdősorait egy-egy dalának fogják és ahhoz fűznek rendszerint egy émelygős, magyartalan, hosszú jajgatást. Kétség kívül nagy könnyebbség, mert hisz a kezdet mindenütt a legnehezebb és a dalnál különösen fontos, mivel az egész hangulatot mintegy az üti meg. Ilyenek Petőfi ezen sorai:

„Be szomorú az élet énnekem,
Mióta eltemették kedvesem.”

„Alig virradt, már újra alkonyúl” stb.

A Hortobágyi kocsmárosné angyalom-nak nem az elejéből, hanem közbülső részéből plagizált ez a vékonypénzű szövegírás. Ugyanazt a nép is felhasználta egy új dal kiinduló pontjául. („Korcsmárosné, szép csárdásné, de savanyú a bora” stb.) Szintígy történt e dallal. „A szeretőm nyalka gyerek”, melynek 4. versszakából indulva ki, a nép új dalt alakított.

A különbség a két eljárás között csak az, hogy a népnél az öntudatos átvétel ki van zárva, ellenben az említett szövegszerzőknél ez korántsem bizonyos. Csak azt nem értem, hogy zeneköltőink beérik az ilyen nyavalyás szöveggel, amelyiknek eleje Petőfi, azaz csupa erő, a folytatása pedig csupa vizenyős, erőtlen, német ízű érzelgősség. Higgyék el kérem, Petőfi ma is legelső lírikusunk és van még nem egy dala, melyet megzenésíteni érdemes, amelyhez méltó dallamot szerezni a világ bármely zeneköltőjének becsvágya lehet.

Ha zeneíróink ezt a szép feladatot el nem végzik, majd elvégzi lassankint egy másik jeles költő, aki legközelebb áll Petőfihez. maga a magyar nép. Sokat forgok közte, látom lelkivilágának mozgásait, történeteit. Látom e népet, amely még Petőfi korában gyermekszámba ment, ifjúvá és éretté zsendült. Ez a folyamat évtizedek óta tart és vele a népjellem hatalmasan változik. Petőfi dalai, mint bármely népdal, a szájhagyomány útját követték a néphez egyideig és követik nagyrészt maiglan. A közlés első közvetítője a művelt osztály és újabban az iskola. Ezen az úton lett a nép előtt ismeretessé számos olyan költeménye is, amit nem dalolnak, mert nincs rá dallam. (Szeget szeggel. Ebéd után. Ivás közben stb.). De találkoztam ennél még sokkal nevezetesebb és fontosabb jeleivel is annak, hogyan hódít Petőfi mind nagyobb helyest a magyar nép szívében, melynek dobogását ő oly szeretettel vigyázta és oly mélyen megértette. Mert lám, kezd a nép közé lassan-lassan szétáradni az egész áldás, melynek idáig az urak jóvoltából egy-egy csöppjét élvezte csak, az egész Petőfi, összes költeményeinek nyomtatott kötetjével. Láttam e könyvet – nem a jegyzetes jó kiadást, hanem az előbbit, annak minden hibájával – a jobb módú paraszt ember házában, a biblia, a zsoltár, no meg a kalendáriom mellett. Láttam a szegény béres kezében, akinek alig van betevő falatja, de azért meg nem válnék a rá nézve mindenképp drága könyv birtokától. Láttam künn az Isten ege alatt, a juhásznál, amint magával hordja féltett kincsként a szűre ujjában. Láttam a csősznél, aki nem hordja magával, éppen mert félti, hanem kiírja belőle otthon az egész János vitézt és mindig több meg több dalt, hogy legalább így leírva, ne kelljen tőlük megválnia.

És hallani kell azt a lelkesedést, amivel ezek a „szűrös, gubás emberek” Petőfit élvezni tudják!

Nincs költő, nem is volt és talán nem is lesz soha, az egyetlen, az örök Homért kivéve, akinek lánglelke ily közel tudott volna férni népe egyetemének szívének és értelméhez. Shakespeare-t, Goethét bizony nem olvassák a csőszkunyhókban. Akármily nagyok is ők és bármily jelentőségűek az általános emberi művelődés szempontjából, hatásuk saját nemzetük összességére nem lehet közvetlen; számtalan kisebb szellem hosszas munkájára van szükség, hogy gondolataik és érzéseik felaprózva népük sajátjává lehessenek. S ezért jelentőségük nemzeti szempontból nem lehet akkora, mint Petőfié, aki közvetlenül szól népe millióihoz. Mily áldás reánk nézve, hogy „az emberiség költői géniuszának” ez az egyik legnagyobb kifejezője magyarnak született, magyar nyelven nyilatkozott meg! Mily kilátást nyújt ez nekünk, hogy idő jártával népünk egész egyetemét osztályosává tehessük az emberi szellem azon csodás gondolatkincseinek, az emberi szív azon ragyogó érzésvilágának, melyet Petőfiben bírunk!

Így válik a költő nemzete nagy jótevőjévé, midőn azt fölemeli magához. Így lesz belőle a nemzeti haladás roppant fontosságú tényezője még akkor is, sőt akkor még inkább, midőn rég kihűlt hamvait talán már a szél szórja szerteszét...

(Forrás: Petőfi-album 135-141. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Havas Adolf: Petőfi műveinek első kiadása és Emich Gusztáv





 
Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem... Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint a mely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlatára kiadta a Kör, és lett pénzem és nevem.”

E néhány sor Petőfi első könyvének egyszerű és megható története. Képzeljék el a rongyos kis vándorszínészt, amint nyomortól elgyötörve  hurcolja verseit egyik könyvárustól a másikhoz, hogy, rideg közönnyel vagy szánakozó mosollyal, az egyformán elutasító választ hallja mindenütt. „Rég koldusbotra jutottam volna már – így fogadá Geibel – ha kiadnék minden verses könyvet, a mit ide hoznak.” Pedig a költőre nézve életkérdés – több: becsületkérdés – volt, verseinek kiadót szerezni mentül előbb. Tudjuk, hogy Debrecenből távozva, szállásadójának 150 vfrttal adós maradt, mely összeg erejéig Pákh Albert vállalta el érte a kezességet. Mi lesz belőle, ha minden reménye meghiúsul? Hogyan nézhet majd szemébe a cserben hagyott jó barátnak, kinek oly erősen fogadkozott, hogy napjára megküldi az összeget, még ha térden állva kellene is házról-házra koldulnia? Kétségbeejtő helyzet valóban! Ekkor fogant meg benne az elhatározás, hogy Vörösmartyhoz fordul, akivel mint fehérvári színész ismerkedett meg, s akinek már akkor szemébe tűntek az Athenaeumban megjelent versei. És a magyar költők fejedelme, nagy szívéhez méltón, felkarolta szegény, elhagyott költőtársa ügyét, s miután a könyvárusokkal ő sem boldogult, a Nemzeti Körben indítványozta, hogy Petőfi versei a Kör pártolásával kiadassanak, s hogy addig is a költő anyagi szükségei fedezéséről a választmány „jó móddal” gondoskodjék.* (* A szükséges 60 pforintot Tóth Gáspár választmányi tag előlegezte.)

Vörösmarty indítványát egyhangúlag elfogadta a választmány s Szigligetivel és Vahot Sándorral együtt ugyancsak őt bízta meg, hogy a versekről s a kiadás módozatairól véleményes jelentést terjesszen a májusi közgyűlés elé. A jelentés, amelynek csupán rövid foglalatát őrizte meg a Kör jegyzőkönyve, különösen kiemeli a költemények eredetiségét, nyelvök keresetlen, tősgyökeres magyarságát s a bennök kifejezett érzelmek őszinteségét. Ennek alapján, ugyanezen véleményadó bizottság, Bajzával kiegészítve, bízatott meg a kiadás ügyeinek intézésével s az előfizetési ívek kibocsátásával. Lassan gyűltek az előfizetők, úgy hogy a könyv nem júliusban, mint a költő hitte, hanem csak ősszel, a Lipótnapi vásárra került ki sajtó alól, erősebb papiroson, szép, tiszta nyomással, halvány rózsaszín borítékban. Minthogy az egyetemi nyomda egy tizenkettedrétű ívnek 1000 példányban való nyomását 29 frt 51 krért vállalta el, a nyolcz ívre terjedő kötet előállítása – a boríték s a fűzés költségeit is számítva – összesen 260-270 frtba került. Egy példány előfizetési ára egy pengő forint lévén, a kiadás költségeit 280-300 előfizető fedezhette, úgy hogy Petőfi jövedelme első verseskönyve után – ha tudniillik minden példány elkel – 700 pengőre rúgott – volna. A „volna” nélkül bizonyára nem megvetendő tiszteletdíj, kivált abban a korban.

A Versek azonban, csupán a keletkezés sorrendjét tekintve első könyve Petőfinek; a megjelenés sorrendje szerint a Helység kalapácsát illeti az elsőség, amely már október utolsó hetében  kijött, ugyanazon Geibel könyvárus kiadásában, aki fél esztendővel azelőtt még nem akart szóba állni Petőfivel. A költő már akkor a Pesti Divatlap segédszerkesztője volt s Zilahy szerint Vahot ösztönzésére írta a „hőskölteményt”, amely az akkori novellák dagályos előadását, czifra beszédét parodizálja.

(...)

első kötet; így a Felhőket 1846 áprilisban, s így adta ki hosszas halogatás után, ugyanezen év végén, a Tigris és Hiénát, amelyet Petőfi, felháborodva azon a méltatlanságon, hogy bérletfolyamban akarták adni, a Nemzeti Színháztól visszavett volt. Végre, ugyancsak Emich bírta bizományban Petőfi Naplóját, amely 1848. május elején indult meg, de már az első ívvel abban maradt.

Ez adatokból világos, hogy Petőfi az Emichhel való összeköttetést magára nézve előnyösnek találta, vagy legalábbis előnyösebbnek, semhogy más kiadóval kereste volna az érintkezést. Az ő tanácsára Arany János szintén Emichnek adta bizományba Murány ostromát, első önálló művét, amely mint saját kiadványa jelent meg. „Én nekem – írja Arany Jánosnak (dd. Pest, 1848. január 2) – valamennyi kiadóval volt már dolgom, s biztosítlak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz, vele jönnöd összeköttetésbe.” Természetesen, gyakori vendég Emich üzletében, amely csak egy ugrás a Pilvaxtól, a szabadelvű ifjúság gyűlőhelyétől. Oda küldeti leveleit, ott szerzi be a külföldi tiltott könyveket, s a kerek asztalnál, pipaszó mellett, kedélyesen elbeszélget a napi eseményekről. 1848. márczius 15-ikét az Emich-féle üzlet mint Petőfi diadalát ünnepli; az esti órákban a bolt homlokzatára festett sajtón a költő kivilágított arczképe látható, a következő felirattal: szabadság, béke, egyetértés. Úgy látszik, bizalmas viszony fűzte az üzlet egyik alkalmazottjához is, Számvald Gyulához, ki a szabadságharczot mint Görgey segédtisztje harczolta végig, az ötvenes évek elején Emich üzlettársa, majd önálló kiadó és nyomdatulajdonos lett, s Amerikában fejezte be kalandos életét. Emlékverset is írt hozzá, amelyben figyelmezteti, hogy az életczél boldogság, amelyért sokat kell fáradni elébb; aztán, tréfás pointe-tel, hozzá teszi: hogy czélhoz juss, le ne térj a becsület ösvényéről, szeresd embertársaidat és a hazát, féld, az istent,

................. s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.

Akkoriban nem is volt nehéz követni ezt a tanácsot: a magyar könyvpiaczon addig nem volt még kelendőbb szépirodalmi czikk Petőfi verseinél. A költő 1846 április végén egy újabb lírai ciklus (Csillagtalan éjek) tervével foglalkozott, de vagy kiadója tanácsára, vagy mert időközben kigyógyult világfájdalmas hangulatából, megváltoztatta szándékát s Emichhel az Összes költemények kiadása felől kezdett alkudozni. Az alku megkötését Petőfi mostoha anyagi viszonyai csak siettették.

Mióta a Pesti Divatlapnál elfoglalt segédszerkesztői állásától megvált, nem volt állandó jövedelme, s minthogy a Tízek társasága által tervezett folyóirat a szabadalom megtagadása miatt nem létesült; minthogy továbbá e társaság tagjai, szerződésük értelmében, egyetlen szépirodalmi lapba sem dolgozhattak: néhány hónapig, vagyis addig, míg az egyezséget formaszerűen föl nem bontották, a lapok tiszteletdíjaira sem számíthatott. Érzékenyen sújtotta az a veszteség is, amely Tigris és Hiéna czímű drámájának kénytelen visszavonásával érte, elesvén így a szerzői jutaléktól, amelyért műve előrelátható kudarczát is eltűrte volna. „Fájdalom – írja a darab visszavonása alkalmából közzétett nyilatkozatában -, oly körülmények közt vagyok, hogy egy pár száz forint jövedelemért eltűrném művem bukását.” Ehhez járult még, hogy szüleinek dolga is mind rosszabbul folyt. Szalk-Szentmártonban letelvén a bérleti három év, 1846 Szent-György napján kisebb bérletre húzódtak Dömsödön. De a balsors ide is követte őket, s Petőfi Pulszkyhoz, majd Teleki Sándorhoz kénytelen fordulni – sikertelenül! – egy pár száz forint kölcsönért, hogy megmentse szüleit a teljes pusztulástól. Csak keveset lendített helyzetén az a 150 frt, amelyet Hartlebentől a június első napjaiban kijött regényéért kapott, s az állandó pénzzavarból csak akkor menekült, midőn 1847 derekán Emichnek örök áron eladta Összes költeményeit.

Egy csöppet sem valószínű s meglehetős ízetlen anekdota, hogy Petőfi először Hartlebennek kínálta volna az Összes költeményeket, s hogy ez neje ösztönzésére utasította volna el, aki a költő látogatásakor több figyelmet és udvariasságot várt tőle s hiúságában sértve érezte magát. Petőfi ugyan, saját vallomása és kortársai tanúsága szerint, tartózkodó, csaknem ügyetlen volt női társaságban, de bírt annyi szellemmel és savoir vivre-rel, hogy udvariatlanságba nem tévedt soha, sőt tudott rendkívül gyöngéd és előzékeny is lenni azok iránt, akikkel rokonszenvezett. A Hartlebennel való alkudozás története egyáltalán hihetetlenül hangzik, s szintoly hihetetlen az anekdota folytatása, mely szerint Petőfi, bosszúsan távozva Hartlebentől, véletlenül Emichhel találkozott, aki, megértvén lehangoltsága okát, az Összes  költemények kiadását azonnal elvállalta.* (* Más változatban Zilahynál is olvasható. /Petőfi Sándor életrajza, 86. l.) Ez állítólag 1847 elején történt, holott kétségtelen, hogy Petőfi már 1846 június végén egyezségre lépett Emichhel, s valószínű, hogy a tiszteletdíj egy részét még azon év nyarán, vagy közvetlenül szatmári útja előtt, föl is vette. Kétségtelen továbbá, hogy sem akkor, sem később nem merült



 
föl oly eset, amely a költő és kiadó barátságos viszonyát megzavarta volna, s hogy e szerint Petőfinek épp oly kevéssé volt oka Emichhel szakítani, amennyire érdekében állott Emichnek mentül szorosabban magához fűzni a népszerű költőt, aki egyes műveit, szinte kivétel nélkül, őnála helyezte el.

Az előleges megállapodás értelmében, Petőfi addig megjelent összes költeményeit eladta Emichnek 500 pfrtért, egy újvére, vagyis 1847 január elsejére tervezett s a költő aczélmetszetű arczképével ellátott díszkiadás számára. Ezt az arczképet, még júliusban, Barabás Miklós festette tussal és Tyroler metszette aczélba. Ez a legjobban elterjedt, de legkevésbé hű képe a költőnek. Franczia szakállal ábrázolja Petőfit, de nagyon is szépítve és aránytalanul nagy orral. Magának Petőfinek sem tetszett, s később, midőn az Összes költemények második kiadása készül, megkorrigálva küldi Tyrolerhez, különösen az orrot és szakállt ajánlva figyelmébe Az új arczképen csakugyan kisebbre van szabva az orr, s a szakáll az ajak egész szélességén is valamivel túlterjeszkedik, míg az előbbin csak az áll hegyéről nyúlik le, francziásan.

Petőfi csak november 20-ika tájt tért vissza Pestre Szatmár-megyei útjából, s így, már az idő rövidsége miatt is, a díszkiadás újévre nem láthatott világot. Emich január 20-ikán bocsátotta közre az előfizetési felhívást, de csak két nappal utóbb kelt a formális szerződés, melynek szövege eddig nem jött napvilágra, s mely a tiszteletdíjt 500 pfrtban, a nyomandó példányok számát 3000-ben állapítja meg. „Petőfi Sándor összes költeményei – mondja felhívásában Emich – díszkiadás- s egy kötetben, legnagyobb nyolczadrétben, legfinomabb dupla velinpapíroson, új betűkkel nyomatva, a szerzőnek aczélba metszett arczképével, már sajtó alatt vannak s jövő márcziusra megjelennek. Ezen új kiadás a szerzőnek eddigelé megjelent minden művein felül még vagy száz darab új költeménnyel leend bővítve, olyakkal, melyek eddig sehol sem adattak s nem voltak közzétéve.” Látnivaló, hogy Petőfi, az újabb megállapodás szerint, nem csupán 1846 közepéig, hanem ezen év végéig írt összes költeményeit átengedte Emichnek, úgyhogy az eredetileg 30 ívre tervezett kötet 34 ívre duzzadt.

A hírlapok javarésze nagy lelkesedéssel fogadta e fölhívást s mintegy tüntetve a Petőfire agyarkodó kritikus had ellen, rokonszenves érdeklődéssel csaknem állandóan felszínen tartotta a kiadás ügyét. Hosszas előkészületek után, január vége felé gyorsabb tempóban halad a nyomtatás, a Beimel-féle nyomdában mindennap kiszednek egy ívre valót, s a költőnek ugyancsak meggyűlik a baja a korrektúrával. „Győrbe azért nem mehettem – írja Kovács Pálnak, a Hazánk szerkesztőjének (dd. februr 18) -, mert minden istenáldott nap kétszer kell a nyomdába zarándokolnom. Annyi bajom van, mint az istennyila, avval a mennykő nagy kötettel.” Végre, márcziusi vásárra, körülbelül 15-ikére, világot lát a könyv, Vörösmartynak ajánlva s oly fényes kiállításba, milyet magyar költő műve addig még nem ért. „Még nem jelent meg magyar könyv ily pazar pompával” – írja az Életképek -, s Pákh Albert is a Pesti Hírlapban úgy nyilatkozik, hogy „a kiállítás irodalmunkban páratlan”. A lapok nem fogynak ki Petőfi könyvének dicséretéből, s az általános lelkesedés még a költő irigyeit is elragadja. Oly előkelő férfiak, mint Eötvös József és Pulszky Ferencz, méltatják bírálatra az Összes költeményeket, igazságot szolgáltatva Petőfi lenézett múzsájának, s a költő jogos önérzettel mondja Arany János előtt: „No, most már remélem, jövő évben enyim lesz az akadémiai nagyjutalom.”

Az irodalmi siker mellett a kiadói szintén példátlan volt. A magyar közönség, amelynek Kossuth néhány évvel azelőtt azt hányta szemére, hogy legnagyobb költője, Vörösmarty munkáit is alig veszi, úgyhogy „ő e napokban közel volt ahhoz, hogy a nyomtatási költségek miatt bírói foglalás alá kerüljön”, az a közönség Petőfi Összes költeményeinek 2000 példányát, vagyis az egész kiadás kétharmadát, alig egy hónap alatt elkapkodta, úgy, hogy már októberben, midőn a hátralévő 1000 példány is majdnem elfogyott, új kiadásról kellett gondoskodni Egy példány előfizetési ára 3 pfrt, bolti ára 4 pfrt volt. Emich számítása tehát fényesen beütött, s mindamellett aki a magyar szépirodalmi művek kelendőséi viszonyait s a magyar írók díjazását a negyvenes években ismeri, nem mondhatja, hogy Petőfi „potom díjat” kapott verseiért s hogy a kiadó egyszerűen kizsákmányolta a költő népszerűségét. A Fóti dal költőjének nevét is visszhangozta hegy és völgy, a Kárpátoktól Adriáig, de figyelemre méltó, hogy szerzőjét éppen abban az esztendőben fenyegette a bírói foglalás nyomdaköltség miatt, midőn a híres dithyramb országgá repült, s midőn Újabb munkái az Akadémia osztatlan nagyjutalmával koszorúztattak. S míg Emich 500 pfrtot fizetett Petőfi Összes költeményeinek egyetlen kiadásáért, addig Károlyi István 1832-ben Vörösmarty Minden munkáinak három kötetét mindössze 1100 pfrtért vette meg, „tíz esztendei szabad nyomtatás és árultatás végett”, s tíz évvel később Kilián György is csak 2600 pengőért váltotta magához nyolcz évre Minden munkái tíz kötetét. Nyilvánvaló, hogy Emich a tiszteletdíj kiszabásában a legmagasabb mértéket alkalmazta Petőfire, s hogy 500 pfrt egy kötet költemény egyetlen kiadásáért, az akkori viszonyok közt, éppen nem volt „potom díjazás.”

Alig két hónap múlva az Összes költemények megjelenése után Petőfi újra elindul Szatmárba, s néhány napig Erdődön élet-halálharczot küzd jövendő boldogságáért. Végre elérkezik a „drága nap”, május 27-ike. Petőfi e naptól fogva tekinthette Júliát jegyesének, s e naptól fogva a családalapítás komoly gondjaival is kellett foglalkoznia. Szülei, kivált dömsödi bukásuk után, állandó segélyezésre szorultak, s régi kedvencz tervét is, meglátogatni Shakespeare és Béranger hazáját, most akarta valósítani. E vágyak és szükségek kielégítésére nagyon korlátolt anyagi eszközökkel rendelkezett A győri Hazánkkal 1847 elejétől, az Életképekkel ugyanazon év második felében állandó viszonyba lépett ugyan, de a két  laptól várható jövedelme eleinte csak 90, 1848 januártól kezdve 100 pengőre rúgott évnegyedenkint. Az Összes költemények tiszteletdíja hamar elfogyott, s Petőfi már 1847 tavaszán, a második szatmári út előtt, Kubinyitól vetet kölcsön 200 pforintot, melynek visszafizetését szeptember 1-sejére ígérte. Ily nyomasztó körülmények közt nem maradt más hátra, mint Emichhel újabb alkudozásba ereszkedni. Ez alkudozás valószínűleg mindjárt másnap megindult, amint a költő visszatért Szatmár megyéből, s eredménye a június 26-iki szerződés, amelyest az Athenaeum társulatnál őrzött eredeti után facsimilében közlünk. E szerint Petőfi egyrészt örök időre eladja Összes költeményeit Emich Gusztávnak, három egyenlő részletben fizetendő 1500 pfrtért, másrészt kötelezi magát, hogy ezentúl írandó költeményeit kisebb darabokban ki nem adja, hanem összegyűjti, míg az elsőhöz hasonló kötet nem telik belőlük, s ezt az előre meghatározott díjért, azaz egyszer-mindenkorra 2000 pfrtért ismét Emichnek adja el. A szerződés kiegészítő pontja, mely 1848 január 1-sején kelt és egészen Petőfi kezeírása, a második kötet tiszteletdíjának lefizetése felől rendelkezik, oly módon, hogy 1000 frtot 1848 május közepétől az év végeig 100, illetve 200 frtos havi részletekben fizet a kiadó, a második ezret pedig 1849-ben fizeti, szintén száz frtos havi részletekben, föltéve, hogy a kézirat még 1848 folyamán kezében lesz. Ellenkező esetben a fizetés fölfüggesztetik s a fölszedett ezer frt után közösen megállapított kamat jár 1849 elejétől mindaddig, amíg a költő a kéziratot át nem adja.

Ezzel a szerződéssel Petőfi nem volt megelégedve, s csupán az élénk kötelességérzet, hogy nejének s szüleinek sorsát két-három esztendőre biztosítsa, bírhatta rá, hogy örökre lemondjon versei tulajdonjogáról. A költő nem érhette be akkor egy újabb kiadás tiszteletdíjával, amely 500 frtnál több nem lehetett volna; gondoskodnia kellett, hogy neje, ki gazdag, kényelmes otthont hagyott el érte, némi kényelmet találjon új otthonában. Ez volt egyik oka, hogy a külföldi útról is lemondott. „Már nem megyek külföldre” – írja Arany Jánosnak június 18-ikán -; nincs annyi lelkem, barátom, hogy Juliskámat oly távol hagyjam, nem lehet; aztán meg Emich is fene sovány alkut akar tenni  költeményeimre, melyeket örök időre szándékozom eladni neki”. E vallomásból kitűnik, hogy az „örök időre” eladás eszméje magától Petőfitől származott, s könnyű belátni, hogy ilyen módozat mellett a költőre nézve kedvező transactio lehetősége már előre ki volt zárva; mert, végre is, a kiadó egy vállalatra sem köthette le forgalmi tőkéjének oly aránytalanul nagy részét, hogy emiatt többi vállalatát megrontsa vagy éppen veszni hagyja.

Ez okirat szolgált jogalapul Emich későbbi Petőfi-kiadásainak. Már 1848 január végén, 1500 példányban, „új népszerű” kiadás jelent meg az Összes költeményekből, két nyolczadrétű kisebb kötetben, a Barabás-féle megjavított arczképpel. Ez a kiadás, úgy tartalmát, mint elrendezését és betűit tekintve, teljesen egyenlő a nagy kiadással; mindössze az utóbbinak némely sajtóhibája van benne kijavítva s itt-ott az orthographiában mutatkozik némi eltérés. Van még e kiadásból egy második lenyomat is, amely, bár ugyanazon fajta betűkből van szedve s czímlapja teljesen azonos az elsőével, mindazáltal a nyomdai kiállítás részleteiben könnyen felismerhető eltéréseket tüntet föl. Nagyon valószínűnek tartom, hogy mivel később, egész 1862-ig, a nyilvánosság mit sem tud az Összes költemények valamely újabb kiadásáról, titokban még többször is kerültek ki Emich sajtója alól az előbbivel teljesen egyező lenyomatok, amelyek ugyanazon évszámot és impressumot mutatják. Az absolut hatalom a Petőfi nevet annyira perhorreskálta, hogy új kiadás rendezésére sokáig gondolni sem lehetett. Sőt 1850-ben, midőn Emichnél az általa kiadott Népszerű naptár* (*Népszerű naptár mindazok használatára, akik az 1850. év után Magyarhonban még magyaroknak megmaradtak.) lefoglalása végett házkutatást tartottak, a rendőrség az Összes költemények második kiadásának másod lenyomatára is rátette kezét, úgy, hogy Emich csak hosszas utánjárással tudta kieszközölni, hogy kegyelem útján megengedjék neki a fennmaradt két vagy harmadfél ezer példány elárusítását. Természetesen, volt gondja rá, hogy a készlet el ne fogyjon, s csodálatosan ismétlődött ezúttal a szareptai özve4gy legendája, kinek a próféta kijelenté, hogy „sem vékájából a liszt, sem korsajából az olaj el nem fogy addig, míg az Úr esőt nem ád a földnek színére.”

Nem volt ily szerencséje Emichnek az Újabb költemények kiadásával. Petőfi az új kötetre valót gondosan összeírta ugyan, de az egész kötet a szerződésben megszabott határidőre, vagyis 1848 végeig, még nem jutott Emich kezéhez. Vajon ő mindamellett fizette-e tovább a tiszteletdíj részleteit: nem tudjuk eldönteni. Egyrészt a kétségbeejtő üzleti és pénzviszonyok, másrészt a költő szorult helyzete, kivált júniusban, midőn a kormány 25,000 példányt, vagyis 500 frt árut rendelt a Honvéd czímű verséből, inkább az ellenkezőt bizonyítják. Petőfi az Újabb költemények kéziratát, egyéb irományai- s ereklyéivel együtt, Orlayék őrizetére bízta, mikor családjával Mező-Berényből utolsó erdélyi útjára indult. Onnan vitte el a kéziratot Petőfiné, talán 1850 tavaszán* (* Később az eredeti kéziratot ívenként visszevette Emichtől és sajátkezű másolatával cserélte föl.), mert augusztusban az Újabb költemények már sajtó alatt vannak. „Petőfi verseit – írja Lévay Arany Jánosnak augusztus 3-ikán – lassan nyomják. Nem lesz az készen még ez évben sem. Szörnyen megherélve látand világot. Némely dalból töb stropha, némelyből több sor hagyatott ki. A forradalmiak pedig mind. S hogy mit kell kihagyni, mit nem, azt elítélte és végrehajtotta Kecskeméthi Csapó Dániel, a nyomda korrektora. A kihagyottak majd egy pótlékkötetben jönnek Lipcsében.”

E kiadás azonban még ily „megherélt” állapotban sem nyerhette meg az akkor hatóság jóváhagyását; a rendőrség nyomban lefoglalta és begyömöszöltette, mielőtt még forgalomba került. Mindazáltal egy pár példányt sikerült megmenteni, s ezek közül egy „nagyobbat” és egy „kisebbet” Lévay levitt Aranynak és Szász Károlynak Nagy-Kőrösre. Tudniillik kettős kiadás készült, éppen mint az Összes költeményekből: egy nagy nyolczadrétű s egy kisebb kiadás két kötetben. A Szász Károly birtokában volt nagyobb példány, amely most a Nemzeti Múzeum tulajdona, czímlap nélkül való s a 480. lapnál megszakad. A kisebb kiadás múzeumi példánya, amely Pfeifer Nándor budapesti könyvárusé volt, teljes ugyan, de czímlapja, tartalomjegyzéke szintén hiányzik, ami arra enged következtetni, hogy a rendőri beavatkozás miatt a nyomda el sem készülhetett egészen munkájával s hogy a fennmaradt példányokat ívenként vitték el Emich bizalmasabb ismerősei, barátai. A Lévay által említett pótlékkötet sohasem látott világot.

Tudvalevő, a Bach-rendszer alatt a sajtó-ügyek Magyarországon a rendőrség kényének voltak kiszolgáltatva, s ámbár Csapó Dániel rendkívüli áldozatokat hozott a rendőrhatalom Molochjának, - az Újabb költemények több mint negyedrészét egyszerűen kihagyta, számos darabot pedig, így a nagyobbak közül az Apostolt is, kíméletlenül megcsonkított: ezúttal hiába volt minden áldozat; Prottmannak, úgy látszik, pokoli öröme telt abban, hogy tönkre silányítsa az érdemes korrektor circumspectus bölcsességét, aki többek között a nemzetgyűlés szót országgyűlésre javította. Emich, okulva érzékeny veszteségén, nem is kísérli meg többé az Újabb költemények kiadását, mindaddig, míg a császár és császárné magyarországi utazása 1857-ben biztató kilátást nem nyújt az eddigi elnyomó rendszer helyén egy új, szelídebb acra kezdetére. De ekkor sem kecsegteti magát vérmes reményekkel s nem feledkezik meg a szükséges óvatosságról. Az Újabb költeményeket még erősebb purificatiónak veti alá, teljesen elhagyja az Apostolt s ezen felül még tizennégy kisebb verset, úgy hogy az új kötetre szánt 266 költemény, ide értve a nagyobb költői elbeszéléseket s két epikai töredéket is, 197-re, tehát az egésznek kétharmadára olvad. Az új kiadást, kis nyolczadrétű két kötetben, Emich sajtóján nyomják, de a czímlapot egy bécsi nyomdában, Manz Frigyesnél.

Bécsben ugyanis a rendőri ellenőrzés valamivel liberálisabb volt, mint Pesten, úgyhogy ott nem egy könyvet, röpiratot szabadon bocsátottak, amelyet nálunk kérlelhetetlenül elfojtottak volna. Némelyek szerint Emich Kecskeméthy Aurélnak köszönhette az engedélyt, aki akkor mint cs. kir. revisor a belügyminisztérium sajtó-osztályában működött. Ez azonban éppen nincs bizonyítva.* (*Emich életrajzírója, Sennowitz, hozzáteszi, hogy ez az engedély Kecskeméthynek állásába került. Ágai ellenben, aki benső viszonyban volt Kecskeméthyvel, az egész dologról semmit sem dut, sőt azt határozottan kétségbe vonja.) Szó fér a Frankenburg anekdotájához is, aki azt állítja, hogy a pesti rendőrség az 50-iki elkobzott kiadást eltiltó javaslattal terjesztette föl Kempen tábornok rendőrminiszterhez, s hogy a tábornok, miután öt évig „tanulmányozta” az ügyet, végre egy magyar származású bécsi rendőrbiztos kedvező véleménye alapján a tilalmat feloldotta, ami azonban nem menthette meg a kiadást a zúzó kótistól. Ugyanezt a névtelen magyart szerepelteti Frankenburg 58-ban is, midőn Emich újra szerencsét próbált az Újabb költemények kiadásával. „Hevertették – úgymond – Petőfi könyvét ezúttal is vagy harmadfél évig, de a visszaállított magyar udvari kanczellária kiszabadította méltatlan békóiból.” Ez anekdota hitelét erősen csorbítja az a tény, hogy a kiadás még 1858 szeptember vége felé megjelent, tehát egyáltalán nem hevert addig, míg a magyar udari kanczellária ette át a sajtó-ügyeket. Emich csak korlátolt számú példányt nyomatott e kiadásból, hogy superrevisió esetén, ami éppen nem volt kizárva, akár kisebb legyen. S amint kezében volt a rendőri engedély, nyomban szétküldte a könyvet a szélrózsa minden irányában, úgy, hogy midőn a pesti rendőrség ismét hajszát indít ellene, alig talál egy példányt mutatónak, s ezt – mi telhetett tőle egyéb? – alázatosan fölterjeszti a rendőrminisztériumhoz, kérve a vétkes mulasztás szerzőjének kinyomozását és példás megbüntetését. Az Újabb költeményekkel aztán megint ismétlődik az olajos korsó legendája: Emich teljesen azonos utánnyomatokkal újítja meg készletét, mindaddig, míg az új kiadásokat a nyilvánosság előtt is bevallhatja.

Ez az idő pedig már nincsen oly távol. „Az Úr esőt adott a földnek színére”, s a kiaszott, kopár föld újra lombot és virágot nevel. Az Újabb költemények legközelebbi, hivatalosan elismert kiadása (1861) még mindig a status quo alapján áll ugyan, de az alkotmányos élet felújulásával Petőfi gondolatkincsére nézve is megindul a restitutio in integrum folyamata, mely napjainkban a végleges teljes kiadás közzétételével (1892-1896) ért befejezést. Emich már nem vehetett részt e munkában. Az üzlettől 1868 október elsején visszavonult, miután összes vállalatait az Athenaeum részvénytársaságnak adta át, s 1869 április 3-ikán az örök életbe költözött. Fáradhatatlan, eszes és becsületes munkása volt a magyar szellemi kultúrának egy emberöltőn keresztül, s huszonhét éves kiadói pályáját maradandó és fényes sikerek jelölik. Pályája legszebb és legmaradandóbb emléke azonban az a viszony, amely Petőfihez fűzte s amelynek zavartalansága is bizonyítja, hogy arra méltónak mutatkozott.

(Forrás: Petőfi-album 145-159 – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)