2012. jún. 16.

Madách Imre: A halál költészete




I.
Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned, halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel keze fogva áll! –

Vadon zajong az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság.
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a fölszinre hág.

Csusz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.

Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.

S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.

S imé előjök lépsz, halál, szeliden
Magadhoz térited mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.

oh vajh mi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett, szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.

Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titkok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.

Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi rá figyelnek
És a vad szenvedély elandalog.

Csodáljam-e  hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekűl
Az utczának zajától, s megpihenni
A csendes sirnak szent ormára ül?

II.
Halál, halál, száz alaku tündér te,
Hogy szellőztessem arczod fátyolát,
Midőn lelkem már sejt, megfogni nem bir,
Mert elkábulva uj alakba’ lát?

Kinek imént még mint szelid anyának
Magához inte jótevő keze,
Villámot szór most a nagyszerü alakja
Mond: én vagyok a sorsnak Istene.

Fejét a csillagdús ég koszorúzza,
Inogva reszket a föld, melyre hág,
Dűl és rombol minden tekinteténél,
S minden rom ismét egy-egy uj világ.

Emelt homlokkal jár a harczmezőkön
És nemzeteknek ír ott végzetet,
Jár büszke trónok eldült romladékin,
Jár elfelejtett Istenek felett.

Keresztül-nyargal a széles világon,
Zúgó viharral tüzes paripán,
Oroszlánnal játszik puszták fövényén,
Jégpalotát lakik a föld sarkán.

Vulkánt hamvaszt el, bérczeket mos széjjel,
Tengert száraszt ki megtölt völgyeket,
Felkerekíti a puszták homokját
És száz hiú emberműt eltemet.

s csak ott, hol ő van, ott van Isten háza,
Csak benne látjuk istenünk képét,
Mint a napot, mely elvakit fényével
Árnyában látjuk, mit a tóra vét.

És megnyugszunk, hogy mint hű szolga által
Isten mindent halál által teszen,
Mert mint igy dúl, tisztit és a sirból
Ifjultabb élet bölcsője leszen.

III.
Mit is szülhetne nagyszerűt, költőit
Az élet, költőitlen korcs maga,
Kalmár lelkének bélyegét hordozza
Átok gyanánt minden, mit alkota.

Fénytermei csak büszke kőrakások,
Miket hiúság és nyomor emel,
Piarczai önérdekű közdtérek,
Hol lelkünk csak botránkozásra lel.

Sáfárkodik közöttök kisszerű faj,
És elriaszt minden költészetet,
Míg a romlás nehezkedik fölébe
S a hétköznapnak rögtön véget vet.

Elfut előle a mozgalmas élet,
S ha a korcsfaj hiú zaja eláll,
Akkor szétnéz s ünnepies világát
Megszenteli csókjával a halál.

Rejtélyes dicst von a rom homlokára,
Legendát sző a puszta kő fölé,
Felássa a gyöngyöt a düledékből,
Helyheztetvén a csillagok közé.

S mint martyr, a ki a vérkeresztelésben
Tisztúla meg, nyer csillagkoszorut,
Ugy embermű is a romlásnak csókja
Által megszentesűl és dicshez jut.

A circus, melyen nincs egyéb nesz, mintha
Egy-egy követ söpör le vad madár,
A forum, melyen már csak bujtovány leng,
S a szél felejtett szónokszéken jár,

Nagy dolgok színhelyévé alakul át
Annak, ki érez, gondolkodni tud,
S úgy lép belé, mint rejtélyes szentélybe,
Míg a kis lélek magányától fut.

Amott a multak felidézett lelke
Zug el mint nagyszerü tragédia,
Itt a küzdelmek elhaló zajából
Kél nemesülten a historia.

És Isten is gyönyörködni kezd bennök,
Hol a festék lehullt, teremt mohot,
Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásul,
Karcsú virágos hársfa nő ki ott.

Zengő fészket rak a beomlott sirnak
Bozótos ormára a kis madár,
S az elpusztult, az elfeledt oltárra
A kis tücsök még cziripelni jár.

S midőn szép nyári nap a szomszéd dombon
Botjára dül a pásztor s andalog,
És nyája, mintha szinte gondolkodnék
Bámul, bámul, míg a kolomp kong.

Vagy estve a pásztortüzek kigyúlnak,
Vijong a bibicz, hol a nyáj legel,
A hold felkél, és legfényesb sugára
Reng a romon mint tündéri lepel:

Akkor rejtélyes dalt susog a szellő,
Mely a romoknak kúpjain elment,
Ezer csoda kél lengő árnyékukban,
Kitárja titkát a sír oda lent.

S míg századoknak költői nemtője
A hallgatag oszlopsorok közt jár,
Az ámuló pásztornak kurjongása
Bent borzalomnak miatta eláll.


IV.
Romlás! ki a követ megdicsőited,
Nincs-e irgalmad emberek iránt?
A várost szent rommá teszed s azokkal,
Kik egykor birták azt, kezed mint bánt?

Elszállt-e a nagyság is a tömjénnel,
S az eldült oltár eltemette-e,
Vagy mint a szél elnyargal a romok közt,
Elzúg-e a dicsőség is vele?

Nem, nem, halál a nagy lelkek barátja,
Ő osztja szét a csillagkoszorút,
Csak a sirnak vak éjjelén keresztül
Vezet fel a magasba biztos út.

Oh szolgalelkü, kishitű az élet,
Gyáván hajol meg bálványok előtt,
Csókdossa a szekérnek kerekét, mely
Diszmenetében eltapodja őt.

Ha a valódi nagynak káromlás jut,
Maszlag-pohár vagy véres feszület,
Tapsol a pór, mert kárörömmel nézi
A törpe, hogyha a nagy elesett.

Reá hajol és gúnymosollyal arczán
Kicsinyes gyöngéit keresgeti,
És mintha önmagát mentné ki véle,
örül, ha egy-két foltját felfedi.

Oh fáj, fáj látni a nagynak buklását,
Holttestét nem kiséri senki sem,
Félvén a tisztességgel tán azoknak,
Kik most erősek, kedvetlent teszen.

Hát nem tudják-e, hogy egykor majd ők is
Le fognak tünni, s a hitvány tömeg,
Mely sírni fél s most őket hordja díszben,
Később elestök tapsolandja meg.

Kegyelet hát az elesett vágytársnak,
Mit sirján gyujtunk, a mécs nékünk ég:
Hogy győztünk itt, elég, biró közöttünk
Ugyis más lesz majd, a sir és az ég.

Oh fáj, fáj látni a nagynak bukását
Mint hogyha Istenszobrot döntnek el,
Mit áhitat emelt, népek imádtak,
S most gúnyosan tapod hitlen kebel.

A porban fekvő Istenség képének
Nem vallja hívéül ki sem magát,
Sarat dob rá s mond: im hogy lenne Isten,
Ki jelt még e köszöntésre sem ád.

Nem mond hálát azért ki sem a napnak,
Mert egy világnak szüli a tavaszt,
Hatását csak kicsiny énjéhez méri,
S ha szenvedett alatta, szidja azt.

De türelem csak, míg jő az enyészet,
Az üldött nagyság e védszellem,
S midőn az önző érdek s félelemnek
Elhangzott, elhalt kisszerű nesze.

Ott vész a sirban a bitorlott nagyság,
Míg a valódi győztesen kikél,
S midőn egészen elveté az embert,
Félisten-képen ujolag felél.

Menten minden salaktól a legenda
Rejtélyes és magasztos lepliben,
S ha a bámúló késő ivadékok
Előtt alakja ekként megjelen:

Ez ő, ez ő, mondják majd, kit kortársi
Megkövezének, oh jaj, a vakok,
De sziveinkben szent leend örökké,
Míg perczenként gördülnek századok.

Mint Krisztus, a kit szintén felfeszített
Az élet, e kislelkű uzsora,
Míg a halál keresztjének szent oltárt,
Magának Isten jobbján helyt ada.

V.
Ifjú, zajos városnak közepette
Állok magamban csendes piaczon,
Körűlem dudva nő, homok terűl el,
Felettem csillaghímes év vagyon.

Hallom, mint zúg le a Dunának árja,
Kelet s nyugotra tárván karjait,
Éjszakról a Kárpát idáig nyúl le,
Délrűl belátom alföld sikjait.

S mint hogyha mindez titkos szót hallgatna
S mint hogyha e szó lenne a halál,
Úgy érzem, lelkem reszket, és reá is
A sírnak nagy bús gondolatja száll.

Elszenderült a városnak mozgalma,
Napszámát végzé minden, és pihen,
Hogy holnap uj erővel szembe szálljon
Kalmárkodása kis küzdelmivel.

Hejh ilyen az élet, tán nincsen senki
Mindnyájok közt, ki téged sejtene,
Ki e téren felkelsz, midőn lenyugodt
A város, mult napok nagy szelleme.

Ki sincs, ki értené, hogy majd ha egykor
E város végálomra szenderűl,
S elvész mint buborék minden mi benne
Most fénylik és küzd, fárad és örül;

Ha érczjármát az ős Duna lerázta,
A vár ledül s a termeken fü nő:
E tér fog élni csak, s zarándokolva
Hozzá távolról ájtatos nép jő.

Kicsinyszerű az élet, ritkán jőnek,
Mint röpke álmok, nagyszerű napok,
Talán csak hogy ne essenek kétségbe
Embernagyságon törpe századok.

Miljók elvesznek s nem marad utánok
Nyom, míg egy jő s felvési nagy nevét
A szent gúlára, mely évezredeknek
Temetőjére büszke árnyat vét.

Én láttam, én nagyszerű időket,
Szorítottam nem egy martyr-kezet,
Megrészegített a dicsőség árja,
Mely szétsugárzott egy ország felett.

Úgy érzém, nékem is van abban részem,
E honnak lévén én is gyermeke,
S nem irigylém mástól, akármi fényes
Volt a sugár, mit osztályul nyere.

Elmultak az idők, elvesztek véle
Bajnokai, lealkonyult a fény,
Sirjoknál eldült nagyság emlékével
Kicsinységemben megmaradtam én.

Talán hogy én is óvjam a sir-lámpát,
Mit kegyelet ti néktek félve vitt,
Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát
S a hatalom féltékeny gondjait.

Hogy oly korban, hol sirni is erő kell,
Könynyel szenteljem fel bús lantomat,
Míg az enyészet számotokra is majd
Méltóbb dijul csillagkoszorút ad.

Boldog mindaz, ki földön bir teremtni,
Irigyletes lett az az épitész,
Ki a szívnek kunyhót, a szépnek szobrot
Emel, vagy a hivőnek oltárt vés.

Míg szív, művészet és hit élni fognak
Él ő is, s ha müve elporladott,
Kövei még mondják: Isten teremtett,
De lángész adott örök alakot.

S hát még ti, a kik eszméket vevétek,
Barátim, kő helyett művetekhez,
Ti vagytok boldogok, mert alkotmánytok
Ha dült, erősbnek szent alapja lesz.

Vitázhatlan nyereményül maradva
A haladás s szabadság részire,
Mit erősségül emberi méltóság
Martyrok vérével pecsétele.

Ti hát veszhettek, nektek már az élet
Nem adhatott egyebet, mint halált,
Míg a halál rátok örök életnek
Hervadhatlan koszorújával várt.

Ti már nyughattok hüvös sir ölében,
Hallgathatjátok a puszták szelét,
Élvezhetitek azt a hűvös árnyat,
Melyet rátok szomszéd bércz orma vét.

Ti élni fogtok, míg a puszta s bércz él,
De én az utczazajban küzködöm,
S ki tudja, a tolongó sokaságon
Felülemelkedni lesz-e erőm?

Vagy eltapodnak s nyom nélkül enyészek,
Felejtett sír dől rám, mint éjszaka,
S mellette a halál nem istenasszony
Gyanánt viraszt, csak mint szelíd anya.

Mindegy, ha sirdalúl egy édes dalt mond
Mindarról, a mit szivem szeretett,
S dicsőségért kárpótlásul suttogja:
Nyugodjál békén, boldog nemzeted!

(Forrás: Madách Imre munkái – Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Alexander Bernát - Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1904.)

Barcsay Ábrahám: A télnek közelgése



Északi szeleknek süvöltő zúgása,
Halovány erdőknek levele hullása
Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása,
és hogy télre hajlik esztendő forgása.

Hideg ködök ülnek bércek tetejére,
Hóharmatok szállnak rétek zöldségére,
Pán siet telelő barlang fenekére
S sziklás tanyájának nyugovó helyére.

Nyögő Driadesek bújdosva lézengnek,
Tiszta patakokat mindenütt keresnek,
De múlató helyet sehol sem lelhetnek,
Ők is majd menedékhelyekben rejteznek.

Az ősz búcsút vévén szőlőhelyeinkről,
Utolsó koszorút fon még kertjeinkről,
S nem lévén mit gyűjtsön meddő mezeinkről,
Könnyes szemmel indul puszta völgyeinkről.

A tél pedig ülvén jeges fellegekre,
Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,
Onnét fagyot küldvén lapályos térekre,
Halált látszik hozni egész természetre.

E változás képe rövid életünkjnek,
Melyben végét érvén hanyatló őszünknek,
Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,
S meghűl minden része aggott tetemünknek.

Alig emlékezünk tavasz rózsáiról
S múlt nyáron aratott mezők kalásziról,
Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,
Midőn csókot szedtünk Chloris ajakirul.

De mily kínos árnyék bágyasztja lelkemet?
Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,
Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,
Csak a jelenvaló tészi életemet.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 87-88. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Csokonai Vitéz Mihály: Halotti versek



Néhai mélt. kohányi Kátsándi Terézia asszony, csász. és
kir. aranykulcsos kisrhédei Rhédei Lajos házastársának
eltemettetésekor
Nagyvárad. 15. ápr. 1804.
Je ne veux pas argumenter avec vous,
ni même tenter de vous convaincre; il
me suffit de vous exposer ce que je
pense dans la simplicité de mon coeur.
Rousseau

Előljáró beszéd

Midőn én egy olyan solennitásra, a milyen boldogúlt Rhédeiné
asszonyságé vala, a lélek halhatatlanságát választottam matériáúl:
előttem tartottam azt a fényes gyülekezetet, amely ottan öszve fog
seregleni. Minden hiten lévő amely alpapok; méltóságok, nemesek,
közép és alsóbb renden lévők; palérozott és természeti asszonyságok;
gazdagok, szegények; tudósok, tudatlanok; vallásosak, buzgók,
babonások és szabad gondolkozásuak; erősítést, vígasztalást kivánók;
poéták, poézist szeretők vagy ehhez nem értők stb. íly sokféle
hallgatók fogják (gondolám magamban) az én verseimet várni,
kihallgatni és megítélni. Ez a gondolkodásom tartott sokáig függőbe
a halotti tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is,
meghatároztam magamat, hogy a lélek halhatatlanságáról peroráljak
Lehetetlen, igy biztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozású
és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a dolog ne
érdekeljen. A hitnek és a vallásnak ez a sarkalatja, amelyen annak
egész alkotmányja megfordúl; az erkőlcsiségnek ez a fő principiuma,
vagy legalább serkentő rúgója, a philosophiának legrégibb és legfőbb
tárgya: a nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden tartományokban
feltaláltató vígasztalója: és egy poétának is szép, bő, érzékeny,
indúlattal teljes, képzelődést izgató, melegítő és kifeszítő, nagy,
nemes és forró matériája. Az írónak lelke felemelkedhetik ebben, a
bőlcstől fogva a leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor
halandó nyelven a halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az
érzés, a természet és a vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden
ő halandó társai örömmel fogadják el őbenne az emberi ségnek mérész
szószólóját.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

I. Rémítő s vídító kétségek

Lenni? vagy nem lenni? kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborúl és derűl kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.
Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így, örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet.
Boldog! százszor boldog, aki nem szűletett,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.
Létel! te mennyország ezer inségbe is,
Nem-létel? te pokol még nem érezve is!
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel! így ordít, s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Bíztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.
Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
Amiket most bennem gondolok s érezek!
És te, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat:
Ki ítélni is mersz, te, kinek nem elég
Ez a megteremtett levegő, víz, főld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e por-makhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból s fejtsd meg lételedet.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd



Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 143-144. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Ismeretlen szerző: Keserű kínomban...



Keserű kínomban és jajgatásimban elfogyott reménségem,
Megszabadulását nyilván nem reményli én nyomorodott fejem,
Tömlöcnek fenekén magát adta búnak már megsebhedett elmém.

Én keserves testem, bizony hasonló vagy az nyúzandó bárányhoz,
Avagy az meghízlalt, szép étellel tartott megölendő madárhoz,
Azki ő magában keveset bízhatik megszabadulásához.

Kemény kalitkábul körüpüléseket mint madarak kívánják,
Vagy mint szegény rabok kereszten népeknek társaságát óhajtják,
Mint az gonoszok is veszelnek fiai szabadulásit várják:

Szintén ugyan várja nyomorodott fejem minden szabadulását,
Keserűségekkel, gyakor sok könnyűkkel nedvesíti orcáját,
Szomorúságában, keserves kínjában megeresztette haját.

Vajha még éltemben keserves szívemnek engedtetnek vigaszság,
Vajha testembeli tagoknak még egyszer adatnék jó orvosság,
Tudom, eltávoznék, fejemrül elesnék az keserves árvaság.

Igen bölcs, hatalmas és irgalmas úr vagy édes uram Istenem,
Tűled el ne taszíts elődbe felhatott én buzgó könyörgésem,
Tekints szent fiadnak el-kifolt véréért istenem, szent vezérem.

Fogadásod tartja, ha nyomorult bűnös felségedhez felkiált,
Töredelmes szívvel, szép könyörgésekkel hogyha elődben bocsát,
Tűled el nem űzöd, sőt jó szemmel nézed, ha látod igazságát.

Lám nagy kegyelmesen tenger örvényébül az Jónást is kihozád,
Égő kemencébül az három ifjakot szép épen megtartottad,
Az oroszlánoknak az szegény Dánielt benyelni nem hagyád.

Ments ki az rabságbul, hogyha felségednek akaratja mutatja,
Vagy ha felségednek kedves akaratja, dekretoma azt tartja,
Hogy az gyarló testben szenvedjek kínokat, úgy legyen, minden mondja.

Hatszáz és tizenegy esztendőben szerzém ez éneket versekben,
Mikor halálomhoz már nem messze volnék nyomorodott ügyemben
Újvár tömlöcében, bizony ki olvassa, jó példát vehet eben.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 67-68.- old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Ernest Hemingway: Nyaralók

 

Ernest Hemingway „Nick Adams történetei”-t, amelyek az író szinte következetesen végigkísért, önéletrajzi fogantatású, jellegzetes novellahősének életútját a gyermekkortól a felnőtt évekig ábrázolják nagyszerű epizódokban, s amelyeknek jóformán minden darabját megismerhette a magyar olvasó is, 1972-ben összegyűjtve sajtó alá rendezték az Ernest Hemingway Alapítvány gondozásában. A The Nick Adams Stories című kötet nyolc kiadatlan kéziratot is tartalmaz, javarészt befejezetlenül marad elbeszélésindítást vagy más, ismert íráshoz kapcsolódó variáns-töredéket. Az új publikációk sorából az összeállító Philip Young kiemeli az alább közölt elbeszélést. Véleménye szerint „az újonnan előkerült művek közül csakis a Summer People – egyszersmind nagyon valószínűen az első Nick Adamsról írott Hemingway-próza – tekinthető teljes, befejezett novellának”.


A kövesút mentén, félúton a város, Hortons Bay és a tó között, volt egy forrás. Földbe süllyesztett csövön buzgott fel a víz, és átcsurogva a csorba peremen, elfolyt a sűrű menta közt a láposba. Nick mélyen lenyúlt a sötétben, de a keze nem bírta sokáig, szinte vásott a hidegtől. Bizsergették a homok-gomolyok, amint a forrás tölcséreiből felcsaptak az ujjai között. Arra gondolt: de jó is lenne egészen belebújni. Esküszöm, attól rendbe jönnék. Visszahúzta a kezét, letelepedett az út szélén. Meleg éjszaka volt.

Távolabb az úton, fehéren villogott át a fák lombjain a víz fölé könyöklő, cölöpökre épült Vigadóház. Semmi kedve most lemenni a mólóhoz. Ilyenkor ott fürdik az egész társaság. De nem szívesen találkozna így Kate-tel, amikor Odgar ott sürgölődik körülötte. Innen is jól látta az autót a raktárház mögött. Odgar és Kate lent vannak a víznél. Odgar, ahogy azzal a sülthal nézésével bámulja Kate-et. Hát fogalma sincs semmiről? Kate sohasem lenne az övé. Úgyse menne olyanhoz, aki még nem is ölelte tisztességesen. Ha pedig valaki ölelni próbálná, begubózkodna keménységbe, előle nem siklana ki, odaadná magát, lazán, szelíden, elernyedve, hozzásimulva. Odgar azt hiszi, minden a szerelmen fordul meg. Karikás szemmel, gyulladt szemhéjjal járkál. Kate még azt se tűrné, hogy akárcsak az ujjal is hozzányúljon. Odgare szeméből mindent ki lehet olvasni pontosan. Ha így áll a dolog, beéri azzal is, maradjanak egyszerűen jóbarátok. Építsenek homokvárat. Gyúrjanak figurákat a sárból Evezzenek naphosszat, kettesben. Kate örökösen egy szál fürdőruhában. Odgar pedig bámulja.