2012. jún. 11.

Jókai Mór: Holt költő szerelme



Zeng a liget a csalogány dalain:
   Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérczi patak csókdossa szeliden
   A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot:
 
„Hát mink én édenem üdve, világom,
   Meg nem csókoljuk-e egymást?
Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
   Én? - és Te? meg Ő? - Háromszivü egység!
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
   Óh kérlek! óh kérlek az égre, nevess még!
Lantom szerelemre felajzva remeg:
 
Hadd énekelem meg gyermekemet! -
   - Szerelmi dalt a fiamhoz!”
„Hadd zengjek dalt a fiamhoz. -
   Nem tudja, mi az még? - Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
   Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
   Nőm. - Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, a mire hull a levél!
   Óh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
- Olcsó a halál, hova engemet hinak. -
   Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
- ‘Óh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
   Mindketten e sirba leszállunk...’”

„Olcsó a halál, hova engemet hinak!”
   A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
   Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég!
   Nem hangszere lant a halálnak...

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
   Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
   S a sir hideg férge a mátka;
Jajszóknak kardala! - Tüzi harang! -
- És közbe’, ha csend marad, pendül a lant.
   S azt mondja: „előre, halálba!”

„Már nyugszik a harcz,» károgja busan
   Lombhagyta juharról a holló.
„A vér mezején nincs több aratás;
   Már mind lekaszálva a tarló...”
- ‘Gyászhirnöke harczi mezőnek! izend meg:
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett?
   Szólj! hol van a férj, a kit ugy szereték?’

Holló felel: Úgy ketten szereténk őt!
   Sok deli hős indula szavára;
- ‘Dus lakomám nekem és fiaimnak...
   Én megsiratom; te ne várjad!
Száz közt ő legalul fektetten
Alszik - Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
   Én holtig. - Az uj nászéjig az özvegy...’

Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
   Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba’ mi láng, mi varázs van!
   S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
- A holtnak az álmot! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
   Majd ha a nászzene tánczra hevit!

Nászzene hangjainál repül a pár:
   Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
   Leng fürteiről kigyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
   Csak két sziv dobogása beszél...

- - Csak két sziv dobogása beszél...
   Hát ott ama harmadik: sirbeli rém?
Csontfő, koszorus kalpag fövege,
   Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer, - éppen e helyen át van
   Lőve: mutatja a felbuzogó vér...

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
   „Én édenem üdve, világom!
Mint várlak régen epedve lakomba!
   Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom:
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszu az éj ott, meszszi a hajnal,
   Éjfél az idő, jer alunni hivem!

Jer vélem alunni lakomba! mi szép az!
   Zöld bársony a domboru kúp födele
Átszőve virággal, - arany, hiaczint,
   Tarka kavicsmozaik belseje
És butora, - halld én boldogságom!
Legdrágább csont a világon:
   Hős fiak csontkoponyája merőn...”

‘Csontkoponya! - Te nem Ő vagy! - Ereszsz el!
   Férjem soha nem voltál. - Idegen!
Arczod nem övé. - Nem láttalak én. -
   Hagyj nyugtot - eredj sirodba - nekem!’
- A rém koponyája nevet: «Hahahá!
Tréfás a világ szörnyen od’ alá!
   Szép asszony, ime igazad van.”

„Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; -
   Nem leltem az arczom; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
   A válogatás ott bármi nehéz;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.”
   Szól s eltünik a siri álom.

És megjelen ujra, megtartja az éjfélt:
   Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant?
   Rég elfeledettet: a multba mi hir van?
Hajdankori kéjt, - porlepte reményit; -
És zengi szerelmi dalát, ama régit. -
   Ő az! - Csak feje nem. - Az a másé. -

Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról:
   Álarczai száma tömérdek:
Van vén, - fiatal, - komorabb, szelidebb;
   Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált,
   ’Nem! Te nem Ő vagy! Nem megyek én!

És hija nejét és gyermekit is
   Husz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
   És öltönye mind szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi alaknak:
Fénytünemény, odavetve falakra,
   S még egyre susog: „óh jertek oda!”

Ősz asszony lesz a nő, vén ifju a gyermek:
   Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának! - A szíve beteg,
   A szive nehéz; ez a földre levonja;
‘Oh leld igaz arczodat meg valahára!
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
   Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.’

S felkölti szerelme hivása az alvót,
   És megjelen éjféli óra előtt: -
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan,
   És ajka mosolyg, a miként azelőtt.
Kard s lant keziben. - Eldobja magától, -
Más dolga! Szeretve karolja ma által
   A gyermeket és az anyát.

És elviszi őket messze magával,
   Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
   S hullatja viragit hamva fölé...
- Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
   Mig fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén. -
   Költőnk dala sir pásztorfurulyából. -
Villámaival csókolja meg egymást
   Két felleg az alkonyi égen távol. -
Nem dörg: méh döng a virágon...
Lenn súg a halott: „Szűm üdve, világom,
   Csókoljuk örökre mi egymást!”

Fülöp Áron: Halottak napján (1885)






William-Adolfpe Bouguereau (1825-1905): Halottak napja (1859)

A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe’ könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.

Az áldozat oltára felgyúl,
Lobog, lobog az ég felé,
Érte üdvöt esd ott messze túl,
Aki üdvét már föllelé,
Az anya árva gyermekének,
Kit e rút világon hagyott,
Atya bánatos özvegyének
Kér hő sebére balzsamot.

S a mécsek lángja egyre éled,
Bíborpalástot ölt az ég,
Köréből bűv-varázsu fénynek
A hit angyala előlép,
Szemében üdvözítő láng ég,
Feje fölött a glória,
Hangját hallja a síri háznép:
Feltámadunk - alleluja!

Meghallani az égi hangot
Siessetek siessetek!
Nekem vigaszt lám az sem adhat,
Veletek én hiába megyek,
Halottim éjjele örök,
Vállamon a síri kereszt,
Hajnal soh’sem kél a fölött,
Nap sohasem köszönti ezt.

De szent napján a kegyeletnek
Én is felgyujtom mécsemet,
S míg árnyaik körüllebegnek
Szárnyadon, bús emlékezet:
Imádkozván ím újra látom
S ontom értük hő könnyemet -
Vágyam, szerelmem, ifjuságom:
Halottaim - pihenjetek!

Csokonai Vitéz Mihály: Az én poézisom természete



Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes vőlgyei,
Ahol pecsétes fantomának
Bóbiskolt Hervey!
Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
     Hol minden érzésünk elhal,
     Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.
Szörnyű környék! hová a lélek
     Ha ólomszárnyakon repűl,
Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.
Mások siralmas énekekkel
Bőgettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.
Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.
Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
     Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.
Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szellő,
     S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.
Lelkünkből e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

Csokonai Vitéz Mihály: Lillához



Leányka! hű szerelmem
Tüzét miért kerűlöd?
Ne félj; ez a beteg szív
Dobog csupán tenéked:
Ez a te birtokodban
Nyög és imádja képed.
Leláncozott rabodtól
Ugyan miért remegsz hát?

Csokonai Vitéz Mihály: Lillához



Lillám! elég csak egy szó
Annak kitételére,
Hogy téged én szeretlek.
De minden íge és nyelv,
Minden poéta-festés,
Szép elme s érező szív
Elégtelen, csekély, szűk,
Hogy voltaképp kitégyem,
Téged miért szeretlek.

Balázs Béla: Cantate


SOLO

Süllyed a föld és az emberlárma.
Tágul az ég és tágul a lelkem.
Ráborulnak az egész világra:
hegyoromra léptem.

Napsugaras, néma tisztaságban
Megrogy térdem és hanyatlik testem.
Könnyes arcom lágy füvedbe rejtem: -
Anyám visszajöttem.

CHORUS

Ím a hegy magasra feltart diadallal,
Mutat a völgynek, körül a mezőknek:
„Visszajött, visszajött az eltévedt gyermek.”

Virágokkal habzó, zöldhullámú tenger
Suttogva tolongtak lent a bolyhos erdők:
„Visszajött, visszajött az eltévedt gyermek”.

SOLO

Vérzik a szívem,
Beteg a lelkem:
Emberek közt jártam.

Szerettem kínnal,
Kínszerelemmel
Hiában, hiában.

Lombotok borzad.
Ugye nem érttek
Testvérek, testvérek?

Nincsen oly távol
Csillag egymástól
Mint két emberlélek.

CHORUS

Maradj te minálunk, béke van minálunk.
szeretünk valamint bennünket szeretnek.
Szerelmünk vágyai, egy nagy ár ágai:
Egymásba szakadnak, egymásból erednek.

Maradj te minálunk, béke van minálunk.
Íme erdők csendje csendes palotád lesz.
Íme erdők árnya édes szeretőd lesz.
Maradj te minálunk, maradj te minálunk.

SOLO

Vérzik a szívem,
Beteg a lelkem.
Emberek közt jártam.

Szeretem kínnal,
Kínszerelemmel.
Hiában, hiában.

Boríts el engem
Rengeteg erdő
Örökre, örökre.

Anyám, anyám, jaj
Fogadj már vissza
Örökre, örökre.

CHORUS

Szélparipákon,
Dörgő szekéren
Vihar kél, vihar kél.

Harsog az erdő,
Száll le a felhő
Feketén a völgyre.

Süllyed a föld és
Nő a hegy, nő a hegy
Veled a felhőkbe.

SOLO

Süllyed a föld és
Nő a hegy, nő a hegy.
Tűnik az alja.

Íme a lelkem
Most foszlik szerte
Széjjel a viharba.

Csóváló fáklyák,
Villámok ott fent,
Útmutatni égnek.

Most száll el lelkem
És a hegy engem
Most nyújt fel az égnek.

CHORUS

Fel, fel mihozzánk. – Örök tüzek égnek
Útját világítják a végtelenségnek.
Fel, fel mihozzánk, emberszívek lángja:
Örök tüzünk tükrözése, világról világra
Magát megtalálja.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  134-136. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Balázs Béla: Hazaérkezett a szívem



Mit vigasztaltok? Nem piszkos a bánat,
Hogy mosogassam tőle szívemet.
Nem piszkos és nem sebes és nem fáradt.
Csak hazaérkezett.

Ma trónfoglal, ma úrmagára ébredt.
Mint sötéttollas rácsos sisakot,
Mint izzópántú, mellszorító vértet
Öltöztem máma fel a bánatot.

És élettornyom ködös tetejére
Fekete gőggel lépve fel,
Kigyulladt kínom piros tűzjelére
Szellemhívek titkos jele felel.

Otthon vagyok. Jöhettek alkuvások,
Hitvány nyugalmak, vaksi örömök.
Keservem nehéz fegyverében állok
És máma minden jármot eltörök.

Ma visszadobtam minden örömzsoldot.
S az életet nem szolgálom: feloldott.
Ma eleresztem mindenki kezét,
S behúzom trónom sötét függönyét.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  108. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Antonín Sova (1864-1928): Borongós rímek



Ha feljön az est, a városi utcákon
vak forgatagba kezd az édes élet.
Kék lánggal törnek át zajon, illatáron
a nyugtalan, vibráló lámpafények.

A csipke, pézsma, kázsmír, arany varázsa
felvillan s elpattan, mint a buborék,
s te értetlenül bámulsz a torz világra,
mely mint hazug álmok füstje leng feléd.

Egy ficsúr füttyent egy nő után eredve;
az ifjúság szirma hull a sárba itt,
s az olcsó képbe, értéktelen keretbe
te hozod be most munkád s álmaid.

Te hozod be, ó munkás, a két karoddal
és te, ki agyaddal szerzed kenyered,
szüntelen harcban az ónos köznapokkal,
hogy végül a rácson verd szét fejedet.

leláncolt sas vagy, akit ha béna szárnya
olykor a tömeg feje fölé emel,
magad marsz bele sebeid parazsába,
aztán lehullasz, s vergődve esel el.

(Ford.: Rácz Olivér)

Sova Antonín (1864-1928) kántortanító fia volt. Jogi tanulmányait pénzhiány miatt kénytelen volt abbahagyni. Vrchlický segítségével az Otto-lexikon szerkesztőségénél helyezkedett el, később városi tisztviselő lett, 1898-tól 19230-ig a prágai Városi Könyvtár igazgatója. Regényeket és elbeszéléseket is írt.

(Forrás: Cseh költők antológiája 136. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Jan Neruda (1834-1891): Csak tovább!



Viharos idők szültek minket szálig,
lépteink fölött vihar kavarog,
megyünk, amíg célunk valóra válik,
szemünk előtt népünk sorsa ragyog.
Az úton – tudtuk – bennünket mi várhat;
s bár villám vert, fagy rágta csontjaink –
hittük, az ősi cseh muzsika árad:
mind tovább, tovább ritmus-hangja vitt!

Ezzel a néppel, mely tiszta, egyszerű,
mint ma hagyná el az isten kezét,
melyben eszmények izzanak legbelül,
s gyászos századok kedvét nem szegék!
Egykor csírázott bennünk a szabadság! –
kiállunk érte csehek még ma is:
s az eszme, melyért többünk sírba rakták,
emel bennünket, visz továbbra is!

Csak tovább! Az új idő új tettre hív,
az új napok új munkát kívánnak,
s bár apáknak tette is mellet feszít,
tisztelet mégis csak tiédért várhat!
Nem jó gyerekként vágyni régi múltra –
ragyogjon föl bár belőle gyémánt –
vízre barázda csak: a bárka túrta;
föl a vitorlát, tovább szél iránt!

Sóhajtást semmit, ajkak hallgassatok,
mik azt mormolják, nincs itt az idő!
Vajon a rózsa bimbója nem ragyog,
napot ha fedi felhő-terítő?
Immár ne szunnyadj a hajókormánynál:
ki percet áll is, végleg lemarad,
e napra újra hiába is várnál,
tovább, hisz a tett kétszer nem fakad!

Fényes nekünk is, mint másoknak a nap,
virrad nekünk is éjjelek után,
nagy idők várnak minket, mint másokat –
de ez a percünk férfiút kíván!
Jöjj hát, ó jöjj, te drága vendégünk,
topogásunk hogy víg tánccá legyen,
ó jöjj, merészség, csillogó reményünk,
mennénk már tovább, zászlóid megett!

Jövőnkről mi még semmit sem sejthetünk,
ám él még a cseh csaták istene,
csak a győzelembe vethetjük hitünk:
a cseh mező új küzdelmek tere!
És ha istenünk hívna új csatákra,
zendül hangunkon  huszita korál,
földünk kardokhoz bő vasat kínálna,
és vérünk vasa hajszolna tovább!

Hűséggel óvjuk hát derék hajónkat,
deszkái legyünk s tartószegei,
szolgáljunk buzgón erőnk ha lankad,
s cseh földünket boldogság övezi!
Ám ha ölünkbe hullanék is minden,
amit a legmerészebb álmunk lát
nyugalma szívünknek még akkor sincsen,
kell hogy a lelked új tettre derítsen,
Nemzetem, tovább, mindig csak tovább!

(Ford.: Fábián László)

Neruda Jan (1834-1891). Szűkös körülmények között élő családból származott; apja katonai kantinos volt, később kis boltot nyitott Prágában. Ezek a körülmények akadályozták meg egyetemi tanulmányai befejezését. Tisztviselői állást vállalt, de rövid idő múlva áttért az újságírásra. Eleinte német lapoknál dolgozott. 1859-ben egy cseh irodalmi lap szerkesztőségébe lépett be, innen 1862-ben az ellenzéki demokrata Hlashoz (Hang) ment át, amely 1865-ben beolvadt a liberális Národní Listybe (Nemzeti LapokÖ. Itt működött haláláig. Költői, írói, publicisztikai munkásságán kívül élénk szervezői tevékenységet is fejtett ki. 1865-ben V. Hálekkel megalapította a Květy (Virágok) c. irodalmi lapot, 1873-ban ugyancsak Hálekkel a Lumírt. Alapító tagja, elnökhelyettese, majd elnöke volt a Cseh Újságírók Egyesületének. A nyolcvanak évek elejétől betegsége, barátai elhalása vagy a velük támadt nézeteltérések következtében visszavonultan élt, de újságírói munkássága mellett végig kitartott.

(Forrás: Cseh költők antológiája 105-106. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Josef Václav Sládek (1845-1912): Óra



„Hívattalak, és – nem is olcsón,
minden érverésért fizettem –
Akkor mit bámészkodtok folyton?
Mindent megadok, hogyha mondom!
Mért nem mondja megy egyiketek sem,
meddig kell még így haldokolnom?”

S az óraszámlapot nézi merően...
A mutatót, csöppet sem sietősen,
öt percet tolódott előre.

„Álljon meg a gép, az a gőzmasina!
A kerékcsikorgás megsüketít!
Ha e vas-szörny szól: mint az öröklét maga...
Félre füst, gőz! Levegőt, levegőt!”

S az óraszámlapot nézi merően...
A mutató, csöppet sem sietősen,
öt percet tolódott előre.

„A gép – no, a gép, járjon tovább -,
csak egy kis nyugtom végre lehetne
attól az órától legalább!
Hát nincs, aki valamit tehetne,
hogy az megállna vagy – sietne?”

S az óraszámlapot nézi merően...
A mutató, csöppet sem sietősen,
öt percet tolódott előre.

„Hol a fiam? Tegnap, ha láttam
utoljára; no persze, persze,
a haldoklás nem megy vidáman...
De most – kopognak! Rajta, bátran!
Nem nyitni kinek lenne mersze?
Eresszétek be a barátom!”

S a nyíló ajtót nézi erősen,
aztán megint az órát, merően:
„Sok száz ember volt – érkezőben...”

S a vén Brožek sápadtan, csendben
hajol a beteg fölébe:
- Uram, azt a napi öt percet,
mellyel az órát visszatekerted,
hogy később legyen „munka-vége”:
hogy megbocsátják, küldtek engem...

(Ford.: Tandori Dezső)

Josef Václav Sládek (1845-1912). Kőművesmester fia volt. Prágai diákévei alatt bekapcsolódott a nemzeti mozgalomba és az irodalmi életbe. Kétévi amerikai tartózkodás után tanári állást vállalt a prágai kereskedelmi akadémián. 1877-től ő szerkesztette a nagy jelentőségű Lumír c. irodalmi lapot. Máig is eleven műfordításaival (Longfellow, Burns, Lermontov, Mickiewicz és különösen Shakespeare 33 kötetben kiadott drámái) jelentősen hozzájárult a cseh kulturális élet fejlődéséhez.


(Forrás: Cseh költők antológiája 116-117. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Karel Hynek Mácha (1810-1836): Bánat



Hazám kék hegyei, köszöntelek!
S téged, Moldva árnyas vidéke.
Falum! hogy zúgattad fenyőidet
gyereksírásba, nevetésbe!
Nevetésembe? Volt az valaha?
Tekintetem ritkán derül fel! –
Hogy megnyílt ifjúságom kapuja,
fájdalom borít vak ködökkel.

Hamar kiszikkadt álom-édenem,
kaptam helyette a világot!
Májusi koszorú csak egy terem,
csak egyszer nyílnak a virágok.
Életem álma ennyi volna csak? –
Hát a gyerekkor ezt ígérte? –
Fakadt vágyó szememből könnypatak?
Szép hit! Egy szál jutalmam érte!

S miért bánkódom? Hogy amit ígért
bűvös álmom, nem nyílt virága?
Az az élet, mely álmaimban élt,
sosem került a napvilágra!
„Hagy a sírást!” – mondják az emberek.
„Nézd a sírokat! A halottak
nem várnak új világot, azt hiszed?
Fényes reggelről álmodoznak!”

A csöndes halottak? Hogy: éljenek?
Éledjenek? – Ezt ők akarják?
Vagy új gúzsba kötődnek az erek,
s ez az álom – újfajta rabság?
Ifjúságot álmodjak ott alant?
Hogy árnyként szálljon újra messze?
Temess be mindörökre, síri hant!
Örök Semmi! Fogadj öledbe!

(Ford.: Tandori Dezső)

Karel Hynek Mácha (1810-1836). Apja molnárlegény, később szatócs volt, anyja egy ismert zenész lánya. Gimnáziumot, majd (filozófiai előtanulmányok után) jogot végzett. Egyetemi évei alatt sokat kóborolt, vadregényes tájakat és történeti emlékeket keresett föl; feljegyzései szerint kilencven cseh- és morvaországi várat látogatott meg, kétszer bebarangolta az Óriáshegységet, bejárta az osztrák városokat, és az Alpokon keresztül Itáliába utazott, Triesztbe, Velencébe. Gyakran lépett föl műkedvelő színészként, így ismerkedett meg kedvesével, Eleonora Somkovával, „Lori”-val, akihez szenvedélyes szerelem fűzte. Tanulmányai befejezésével is azért sietett, mert Lori már gyermeket várt tőle. Egy litoměricei ügyvédi irodában vállalt gyakornoki állást, de egy hónap múlva, azon a napon, amelyre az esküvője olt kitűzve, paratífuszban meghalt. Első verseit gimnazista korában németül írta (Versuche des Ignaz Mácha). Cseh nyelvű műveit folyóiratok közölték, könyv alakban csak a Máj (Május) c. poémája jelent meg, halála évében. Életművének többi része posztumusz (többnyire gyűjteményes) kiadás.

(Forrás: Cseh költők antológiája 84-85. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)