2012. máj. 31.

Illyés Gyula: József Attila


Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot?

Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.


Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.


Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.


De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? "- Meg fogok halni", - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. Ördögöt halsz megť, - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.
 
 (Forrás: Huszadik Század 1937. dec.)

Móricz Zsigmond Budapesten


Móricz Zsigmond végre megérkezett Budapestre. Vagy harminc évig járta az országot, a Felvidéket, az Alföldet, Kiskunságot, Nagykunságot, Debrecent, a Tiszahátot, figyelte a falukat, kisvárosokat, urakat, polgárokat, parasztokat, papokat és hivatalnokokat, gyönyörködve, bírálva, szomorkodva és lehangolódva, örvendezve és felháborodva, könyvekbe gyűjtötte alakok százait, élethelyzetek, panaszok és dicsekvések, mozdulatok, kacsintások, szólások megszámlálhatatlan sokaságát - az egész magyar vidéki életet, embereivel és életformáival, tájaival és levegőjével, bűneivel és szépségeivel, mindenestül. Az Alföld, a legtörzsökösebb magyarság specialistája lett, aki előtt nincs rejtett zúg a Tisza táján s aki tudója a magyarság egész magatartásának az élettel szemben.

Közben nagy kirándulásokat tett Erdélybe, messze, elmúlt századokba, Báthory Gábor és Bethlen Gábor korába, keresve a magyarság megfejthetetlen enigmájának megfejtését. Hosszú-hosszú utazás után most megérkezett Budapestre. Megírta első Budapesten játszó, budapesti tárgyú regényét, Az asszony beleszól címmel.

Egészen azért e regény írásának idejére sem lett hűtlen Budapesthez. Budapesten maradt a témájával, de nem az igazi, született budapestiekről szól. Alakjai, mikor összekerülnek, megállapítják magukról, hogy egyikük sem született Budapesten, mind vidékről került fel, megőrzött magában ki ezt, ki azt a vidék levegőjéből és kicsit idegenül és bizonytalanul, gyanakodva és értelmetlenül állnak a nagyváros életével szemben. Élnek, élnek itt, de mint az aszfaltba ültetett fák; amelyekről valamikor Gyulai Pál írt verset. Csak élnek itt, de nem tudnak egészen idevalók lenni.
Nem is a valódi, jellemző Budapesten laknak, hanem a perifériáján, az Üllői-út ferencvárosi részén, egy kétudvaros, ósdi nagy házban. Vegyes egy társaság, gyárosné, miniszteri tanácsosné, ezredesné, kis újságíróné, mosóné és kasszakisasszony és mindenféle dib-dáb népség azonkívül. Csupa asszonynép, mert a férfiak csak járnak haza, enni, aludni, házaséletet élni, az életük kint folyik valahol a városban, hivatalokban, gyárakban, szerkesztőségben, tudja isten hol mindenütt. Az asszonyok élete, várni haza az embert, vesződni lakással, konyhával, viselni a garasos szegénységet.

Miodrag Pavloviç: Hajnali feljegyzés


Virrad.

Nem fedem fel ki vagyok.
(Súgom: íródeák.)
Vízért megyek.

Hosszú éji órákon át
olvastam mécs világánál.

Megmerítem vödröm a bíbor folyóban.
Őr les fölöttem
elsurrannak-e tündérek.

Friss hírek göngyölegével
kiállt a várkapuba a szél.

Látom a kitárt ablakon át
alszik az uraság, keze a kard markolatán.

A teste is kard
mondom s föltekintek.

Odafönn fehérlik az ágynemű
amelyen Isten aludt.

Kéz nehezedik a fejemre.
Virrad.
Meg kell ágyaznom.
Igencsak örvendezem.

(Ford.: Vujicsics D. Sztoján)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 842-843. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Mak Dizdar: A hetedik nap


Kezdetben megteremtéd az eget és a földet A föld pedig
kietlen és puszta vala
És setétség vala a mélység színén
És mondád Legyen világosság És lőn világosság
És látád hogy jó a világosság És elválasztád a világosságot
a sötétségtől
És nevezéd a világosságot nappalnak és a setétséget
éjszakának
És lőn este És lőn reggel Első nap
Megteremtéd tehát az eget És elhelyezéd ott trónodat
És lőn este És lőn reggel Második nap
És nevezéd a szárazat földnek az egybegyűlt vizeket pedig
tengernek
És mondád hogy jó Hajta tehát a föld gyenge füvet
maghozó füvet
És a gyümölcsfa gyümölcsöt hozott az ő neme szerint
És látád hogy jó És megteremtéd a napot a holdat
és a csillagokat
Hogy világítsanak a földre éjjel és nappal
És lőn reggel negyedik nap És megteremtéd tengerben a halakat
és égen a madarakat
Ötödik nap pedig az apró és nagy állatokat
és a vadakat
És látád hogy jó És mondád
Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra
Embert aki majd uralkodik a tenger halain az ég madarain
a barmokon mind az egész földön
és a földön csúszó-mászó mindenféle álaltokon
Megteremtéd tehát az embert a magad képére És teremtél férfiút
és asszonyt
Megteremtéd és megáldád őket És mondád
Szaporodjatok és sokasodjatok
És akkor széjjelnéztél a te magasodból mindarra amit
megteremtettél
Szétnéztél elégedetten És bal kezeddel megsimogattad
a szakálladat
jobb kezeddel pedig a hasadat És mondád
Ni
Ez egészen jó
És lőn hatodik nap

Én meg körbetekintettem a földön
És látom hogy a víz elnyeli a földet
A nap elissza a vizet
A föld tüzet okád
Látom hogy állat álaltra fenekedik
És ember embernek ontja a vérét
Gazságot láttam mindenütt
Gazságot láttam amit te teremtettél
Mert megízleltem a tudás fájának gyümölcsét
Mert láttam mert felnyílt a szemem
És felüvöltöttem

Nem jó ez Nem jó ez Nem
Ez a te földed
Csupán a te köveidnek jó

Ez volt a hetedik nap A pihenés napja

(Ford.: Szűcs Imre)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 840-841. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Grigorij Baklanov (1923-2009): Szerencsés kimenetelű ügy



Az első fokú bíróság Oszipov professzor ügyét tárgyalja. A múlt év nyarán megoperált egy beteget, aki a műtét után meghalt. A boncolást végző Korzun bírósági orvosszakértő jelentése nyomán vádiratot adtak ki a professzor ellen. A leggondosabban ellenőrizték Oszipov professzor harmincöt évi orvosi praxisát, attól az időtől kezdve, amikor még korántsem volt professzor, egészen eddig a legutolsó esetig. A nyomozás hónapokig tartott, és most folyik a tárgyalás, a tanúk meghallgatása.

- Boborikina tanú! – szólítja a bíró a következőt, és körülnéz a teremben. – Boborikina itt van?
- Az előbb még itt volt – válaszolja valaki a szakértők közül, akik két külön padon ülnek.

A szakértők mind idős, ősz hajú, nagy tapasztalatú orvosok. A tudományos címek és fokozatok mellett mindegyiküknek számos tisztsége van még, ezért  tárgyalást többször elhalasztották: hol az egyiknek kellett Leningrádba mennie egy tudományos konferenciára, hol a másiknak a visszatértére vártak, aki Ausztráliába utazott. Körülbelül két hétig vártak rá.

Mak Dizdar (1917-1971): Harmadik szózat az emberről



Bezárva a húsba bezárva a csontba
Végül minden csontod a te húsod nyomja

Kitaszítva égből bort kérsz és kenyeret
De csak kővel dobnak s füst marja szemedet

Két kezedből egyik tán nem is a tiéd
Egyik a másikat

Eltörné de miért?

(Ford.: Szűcs Imre)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 842. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Luigi Malerba: Eső



Lovát elrekvirálták a németek, így hát most, ha beteghez hívták, gyalog kellett mennie.

Az ég borús volt, a levegő párásan fülledt. Hogy kövér cseppekben eleredt az eső, hirtelen úgy érezte magát, mint egynémely iskolai olvasmányának hőse. Szeme előtt átsuhant egy borvirágos arc, az olasztanáré, aki könnyezve olvasta fel ezeket az érzelmes történeteket, és elvárta, hogy zokogjanak a tanulók is.

Most már mintha dézsából öntötték volna. Az öreg doktor nem tudott védekezni. Felöltője, kalapja csuromvíz lett, aztán átázott a zakója is, cipőjébe befolyt az esővíz.

Mire hajnalban a Calamello-tanyára ért, az égbolt kitisztult ugyan, csakhogy a nedvesség már a bőréig hatolt.

- Gyújts be gyorsan – mondta az öregasszonynak, aki az ajtóban várta -, agyonáztam tetőtől talpig.

Az öregasszony ment, és hozta a férje egyik ingét.

- Rosszul van – mondta a doktornak -, egész éjjel félrebeszélt a magas láztól.

- Mindjárt fölmegyünk, megnézem.

- Most elszunnyadt.

- Akkor hadd aludjon,amíg átöltözöm – mondta a doktor. A lábai hasogattak, kissé remegtek is. Levetkőzött, ruháit az öregasszony két székre terítette a tűz közelében, s ő felhúzta a tisztát, szárazat.

- No, gyerünk, nézzük meg – mondta a doktor.

A vén Poglietta nyitott szemmel feküdt, de nem mozdult. A doktor felültette, megkopogtatta a hátát.

- Kiadós tüdőgyulladást sikerült szerezned. Bújj vissza a melegbe, most majd ellátunk.

Tablettákkal teli üveget adott az öregasszonynak:

- Háromóránként kettőt. Kettőt azonnal.

Az öregasszony elment vízért.

A doktoron lázas borzongások futottak végig. „No tessék, csak nem leszek magam is beteg?” – dörmögte magában. Leült az ágy szélére.

- Miért nem alszik egyet, doktor úr? – kérdezte az öregasszony.

- Épp ezen járt az eszem. Nagyon fáradt vagyok, és fájnak a lábaim. Hozzál két olyan pirulát nekem is.

- Mit gondol, megmarad? – kérdezte az öregasszony, az ágyban ziháló férjére pillantva.

- Meg, hogyne – mondta a doktor, de inkább csak biztatásul, semmint meggyőződésből.

- Most már jó, hogy itt a doktor úr – szólalt meg Poglietta elfúló hangon.

Az orvos a táskáját kérte, lázmérőt szedett elő.

- Tartsd szorosan a hónod alatt, ne mozogj.

- Ki bírna mozogni? Inkább halott vagyok, mint eleven.

- Nagyon magas a lázad, Poglietta barátom – nézte meg a doktor a hőmérőt. Lerázta, bedugta a saját hóna alá. A borzongás mind makacsabbul tért vissza. A lázmérő harmincnyolc-ötöt mutatott.

- Ez bizony nem hiányzott most – mondta a doktor az öregasszonynak. – Nekem is le kell feküdnöm.

Levetkőzött, bebújt a takaró alá a széles ágyba, Poglietta mellé.

- Ráz a hideg? – kérdezte a betegtől.

- Nemigen kapok levegőt.

- Engem a hideg ráz – mondta a doktor.

- Legalább van társaságom – felelt Poglietta. – Talán tüdőgyulladást kapott maga is.

- Az ördög vigye el, még remélem, hogy nem.

- Nálam is így kezdődött. Bőrig áztam, megizzadva érkeztem haza. Fát vágni voltam a Farkastorokban.

- Mi az a Farkastorok?

- Hát az az erdős szurdok a Calamello-domb alatt.

- Errefelé nem vagyok ismerős – mondta a doktor. – Pagazzanóig sokszor elmentem már, de ide le sose hívtak. Solignano közelebb esik.

- De most megáradt a Taro.

- És a németek senkit se engednek át a vasúti síneken.

Poglietta meg a doktor még beszélgettek egy darabig, hosszú szünetekkel. A beteget elcsigázta a gyötrelmes éjszaka, az orvosnak magas láza volt, és kimerítette a hosszú gyaloglás.

Végre mindketten elaludtak, s amikor az öregasszony feljött két pohár vízzel, hogy beadja az orvosságot, lábujjhegyen vissza is húzódott mindjárt. Fél csirkét tett fazékban a tűzhelyre, levesnek.

A doktor nyugtalanul aludt, hánykolódott az ágyon. A térde fájt, aztán kért még egy takarót, mert ismét borzongatta a láz.

Poglietta nem is aludt igazából, csak el-elbóbiskolt. Fogytán volt az ereje.

Délután hat óra tájban benyitott az öregasszony, az orvosság mellé két csésze húslevest hozott.

A doktor felriadt, és csodálkozva látta, hogy egy ágyban fekszik a betegével, de éppen nem esett rosszul, neki, aki több mint tizenöt esztendeje özvegyen élt, hogy egy asszony tesz-vesz körülötte, orvosságot hoz, meg tyúklevest. Mindig tartott tőle, hogy egyszer ágynak dönti a betegség, s akkor csak fekhet és szenvedhet magányosan, anélkül, hogy bárki gondot viselne rá. Az alvás valamelyest megnyugtatta, de a láza emelkedett.

- Olyan tüdőgyulladásom van, mint annak a rendje – mondta az öregasszonynak. – Még jó, hogy itt vagy te, és ápolsz.

- Egyet-e vagy kettőt, nem mindegy? – takargatta be az öregasszony.

- Ha rosszul vagyok és tovább emelkedik a lázam, adjál egyet azokból a pirulákból, amiket a táskámban találsz, zöld tubusban.

Az öregasszony kinyitotta a táskát.

- Ez az? – mutatott fel egy tubust.

- Nem, zöld színű.

Az öregasszony előkotort egy másikat.

A doktornak elfogyott a türelme:

- Zöld tubus, az ördögbe, ide azzal a táskával!

- Én nem látom a színeket! – mondta sértődötten az öregasszony. A doktor már meg is bánta, hogy úgy ráförmedt. Kivette és a kezébe nyomta a zöld tubust.

- Adj egyet mindjárt az uradnak.

- Rosszul vagyok – szólalt meg, mint valami visszhang, Poglietta. – Nem kapok levegőt.

Az öregasszony nagy kínnal föltámogatta, beadta neki a tablettát.

- Mit érzel? – kérdezte ágytársától a doktor.

- Rosszul vagyok, nem kapok levegőt – ismételte az öregember.

- Maradj nyugton, nyugodtan, melegben kell feküdnöd.

- Én ugyan nem ficánkolok, doktor úr.

- Rosszul áll az én szénám is. A mi korunkban nem tréfadolog az ilyesmi. Hány éves vagy?

- Hetvennégy, már lassan hetvenöt – nyögte vontatottan Poglietta.

- Hetvennégy vagy hatvannégy? Mit mondtál?

- A több – súgta az öreg elhaló hangon.

- Úgy érted, hetvennégy?

Az öreg rábólintott.

- Én hetvenegy vagyok – mondta a doktor -, de a múlt évi betegségemből máig se lábaltam ki egészen. Nem lett volna szabad túlerőltetnem magam.

- Doktor úr.

- Mi van?

- Félek a haláltól.

- Én is félek – mondta a doktor.

- Félek, hgoy ezt az ágyat én már nem hagyom el.

A két öreg behunyta a szemét, egy ideig hallgattak.

Leszállt az alkony, aztán a sötétség. Odakint újból megeredt az eső. Csak úgy verte az ereszt az ablak fölött. Az öregasszony beült a szobába, kezében gyertya, hogy szükség esetén világot gyújthasson. Félt az éjszakától, s kérte Istent, hogy ha mindenképpen be kell következnie a legrosszabbnak, következzék be inkább nappal.

A doktor jajgatott álmában, majd bevette a gyógyszereket Pogliettával együtt, akinek már nem volt ereje beszélni.

- Elmennék egy másik doktorért – mondta az öregasszony, amikor reggeledett.

- Doktor nincs sehol, amúgy meg, azt én is tudom, amit egy másik orvos tehetne.

- Egyéb nem marad hátra, mint isten kezébe ajánlani magunkat – súgta mellette alig hallhatóan Poglietta.

- Csak ne emlegesd Istent, ne rémítgess – szólt rá a felesége.

- Rosszul van – mondta a doktor -, szegény feje, nagyon rosszul van.

Az öregasszony lement imádkozni a konyhába, ahol égett a tűz. Elmondott néhány Üdvözlégyet, akkor úgy rémlett, valamit hall odafentről, s visszament. Az ura nyögött, tátott szájjal kapkodott levegő után.

A doktor ránézett az öregasszonyra, és lemondóan intett, Poglietta azonban fél óra múlva ismét magához tért, és pár szót váltott a doktorral. Az öregasszony visszavonult a konyhába, hogy tovább imádkozzék.

- Nem akarok meghalni – mondta Poglietta.

- Előbb vagy utóbb muszáj pedig.

- De semmi bizonyosságunk. Legalább tudná az ember, mi vár rá.

- Azt csak az Úristen tudja.

- Úgy nézem, maga is rosszul van. Miért nem hívatja el a papot?

- Rosszul vagyok a szívem miatt, de papot hívni még korai lenne.

- Én meg nem merek szólni a feleségemnek, ez a bökkenő.

- Hát hiszen mondhatom neki, hogy az én kívánságom.

- Jobb volna – könnyebbült meg az öreg. – Hívassuk el most mindjárt. Ártani nem árt, habár nem vagyok templomjáró.

- Én sem vagyok, de ha már eljön, mégiscsak feloldoztatom magam.

- Anarchista voltam én hajdanán, az állatorvossal együtt – mondta Poglietta.

- Én szocialista voltam.

A doktor feljebb húzta és nyaka köré gyömöszölte a takarót.

- Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg újra. – Mi a becsületes neved?

- Napoleone, azt kaptam a keresztségben – felelte az öreg. – De Pogliettának hív mindenki, mindig úgy szólítottak.

- Beszélgetnek? – nyitott be hozzájuk az öregasszony.

- Eszembe jutott, hogy el lehetne hívni a papot, már csak a biztonság kedvéért – mondta a doktor.

- Megyek, nyomban megyek és hívom.

„Ez az éjszaka nehéz egy éjszaka lesz” – gondolta az öregasszony, úton Pietramagolna felé.

- Ha a szemem már nem nyitnám ki többet, mondja meg a feleségemnek, hogy út emlegettem utoljára – súgta Poglietta, érezve, hogy közel a vég. Kevéssel utóbb elveszítette az eszméletét.

Mire a pap megérkezett, az öregember halálán volt. Rosszabbodott a doktor állapota is, alig bírt kinyögni két-három szót.

A pap ott maradt a két beteg fölött virrasztani. Mindkettőnek feladta az utolsó kenetet, Poglietta épp csak kinyitotta a szemét, s nyomban le is hunyta. Hajnali három tájt lehunyta örökre, békés-szelíden.

A doktor beszélni szeretett volna, de már nem győzte erővel. Meg akarta mondani az öregasszonynak: „az urad emlegetett, rám bízta, hogy adjam át búcsúüdvözletét”. Szólni próbált, de nem jött ki hang a száján, lélegzete el-elakadt, ahhoz is gyönge volt, hogy a szemét felnyissa. „Haldoklom – gondolta -, nem bírom már megmondani az öregasszonynak, hogy halála előtt róla beszélt a férje utoljára.”

A pap és az öregasszony összenézett.

- Szegény pára, ez is – mondta az öregasszony -, rohamos tüdőgyulladást kapott, amikor az uramat jött gyógyítani.

- Bizonyos koron túl – mondta a pap – a tüdőgyulladás a szívre megy.

- Az uramnak, szegény fejének, a tüdejére ment.

A doktor hallotta ezeket a szavakat, hallotta, hogy a pap még beszélget az öregasszonnyal, aztán nem hallott többé semmit.

(Ford.: Szabolcsi Éva)

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 830-833. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Egito Gonçalves: Meditáció Catarina emlékére


1.
Látszólagos halálod tengerbe torkollik,
fejek óceánja fogadja magába:
elhagy téged, elhagyja testedet, hogy a
dolgok névadója, névtelen visszfény legyen.

Megsokszorozott arc, forma,
amely oly sok változatban él,
hogy mindannyiunknak ismerős,
noha biztos képünk nincsen róla.

2.
E sivatagban a neved kiáltás.

Elhagyott földországból perzselő nap,
lassan halk,közös imává
leszel. Az anyag múmia-ráncai közt
a neved egyre tisztábban
tetszik át. De hát
kicsoda vagy?

Nincsenek titkos rózsák a réteken. Nem
tudok rólad többet,
csak amit beszélnek,
amit a torzító pletyka, szóbeszéd hozott.
De mit számít? Mit számítasz? Jelentesz
valamit egyáltalán? Lát téged valaki?

Maga a meghalás – akár így, akár
másféleképp –
most mítosz. Megvetjük lábunkat
halottainkon, jelképeinkben,
melyeket belőlük építünk fel, hőseinken,
kiknek halála helyünkbe lép. Faragott képet
csinálunk belőled,
saját képünkre, hiszen lenned kell,
hogy irányjelzőnk lehess – címere
annak a kevésnek, amit érünk. Csüggünk
a neveden,
szétmarcangoljuk, majd kiköpjük:
így segítesz életben maradnunk, táplálsz,
támasztó, ösvényt nyitó botunk vagy.

3.
Beszélek rólad, hogy megismerjem e mihaszna kezet,
amellyel írok. Nem azért, hogy a remény keretébe fogjam
a termést – ó, vén, szúrágta képkeret! -,
hanem hogy magamat lássam,
e fáradt töprenkedőt: aláírandó akták,
folytonos hajladozás a golyók elől,
melyekkel az éhség teli gyomromra válaszol.
S e tudat
vajon erőm, vagy gyengeségem? Vajon
tehetek-e többet, mint hogy élővé csorbítom
e tehetetlenség-pengét,
amely közénk mered?

4.
A legrosszabb száműzetést választottad:
minden halállal megáll egy óra,
zuhanni kezd egy kő.
E tragédiában nem nyit majd virág.

5.
Emberszabású halott,
hír, plakát, poéma,
falra szögezett
lelkiismeretem vagy,
a rajz, a versek,
a beszélgetés, kavicsként
odavetett név, háromszögelési pont,
varázsige
a családi csevegés naponta
újuló rohama s a jelek magánya ellen.

Az egyik fülemen át lépsz be:
néha ott is időzöl kissé,
máskor az oldalajtón távozol
és huss, beleveszel a tájba.

Ezek az ünnepnapok. Voltál-e
valaha is több egy szónál?
Talán a visszaúton. Végtére
nem vagy semmiféle vihar.

Átsuhansz fejemen és én kinyitom a szám,
hogy belemormoljalak a csendbe, amely megszégyenít.

Egy biztos: időről időre
újra megjelensz,
s ez kell, hogy jelentsen valamit.

6.
A megnyomorító mítosz
hömpölyög közöttünk.
Köztem és aközt, ami voltál,
nincsen semmilyen igazság,
semmilyen kapcsolat,
csak űr és űr, melyet
döbbenten bámulok,
fehér tér,
hová azt írok, amit akarok,
egy madarat, egy versszakot,
egy frissen szakadt éhség-kiáltást,
egy villámot, amely átüt
az alkony kábulatán...
De mindez hamis, mind,
a visszajátszás megveszteget.

7.
Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Lehet, hogy ez
a lecke, amit feladtál,
ez a kapcsolat, mit a halál
teremt
köztünk és a mítosz között,
hogy ne maradjunk magunkra, hogy
mihaszna kezeink
másképpen legyenek tétlenek?

Lehet, hogy e vonal,
mit halotti arcodról eszembe vések,
ez a vonal, az egyedüli pontos?

Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Helyettesíthetik talán
az élet szavai magát az életet?

(Ford.: Csuday Csaba)

*
Egito Gonçalves portugál költő 1920-ban született Matosinhosban. Költő, műfordító, politikai szatírák szerzője. Számos verseskötete jelent meg. 1957 óta az egyik portugál irodalmi lap vers- és kritikai rovatának vezetője. A versben szereplő Catarina a portugál agrármozgalom vértanúja, aki a haladó mozgalmak jelképévé vált.

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 827-829. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)