2012. máj. 24.

Barbara Frischmuth: Szélkapdosó



Olyan szorosan állt a fénylő kirakat mellett, hogy lehelete bepárázta az üveget. Ebédszünet lévén, az üzlet zárva volt, s ő kénytelen volt keze élét az üvegre tenni, hogy jobban lássa. Olykor lepillantott a cipőjére, amely nem volt még éppen divatjamúlt, de az orra már felkunkorodott, a búrt pókhálószerű repedések borították, színe pedig megsötétedett. A kirakatbeli cipő – csak egyetlen pár tetszett neki igazán – nem is annyira drága, hanem inkább fényűző volt, noha csupán egyetlen ruhájához illett, de ahhoz aztán annál inkább, és már el is képzelte, amint vasárnap délután ott ül barátnőivel a cukrászdában, s a cigarettafüstös melegben keresztbe rakja, és a sarkán táncoltatja a lábát. Ibolyakék cipő ibolyakék ruhával s hozzá rózsaszínű táska... de olyan táskát aligha kapna az egész faluban. Sütött a nap, mégis dermesztő hideg volt, a szél felkúszott a két lábszárán, s ő még jobban összeszorította őket. Ha akarta, vajon igaz-e, hogy a miniszoknya megvastagítja az ember combját. Az ő lábának eddig semmi sem ártott, sem a hideg, sem a növés, még a tornatanárnő is kénytelen volt elismerni, hogy az lő korában ez szokatlan, de így van. Ezt a kis zimankót már csak kibírja a lába, holnap meg majd melegebb harisnyanadrágot húz. Nagymama úgyis folyton holmi petefészek-gyulladásról papol, amit még összeszed magának.

A többiek már a főtéri buszmegállóban álldogáltak, s amikor hallotta, hogy jön a busz, ő is odament hozzájuk. De nem tolakodott. Mindig eltartott egy darabig, amíg a szomszéd faluba utazók mind beszálltak, s minthogy a legközelebbi tanyánál elsőként szállt le, nem volt értelme, hogy előrefurakodjon, miként azt az alsós fiúk tették, csakhogy a közel el nem választott hátsó üléseken egymás mellé kerülhessenek, és rendetlenkedhessenek.