2012. máj. 20.

Szép Ernő: Hogy mulatnak



Hogy mulatnak, hölgyeim és uraim? Én az este elmentem az orfeumba, mert már nagyon régen nem voltam színházban. Ó, szeretem a színházi estéket: az excentrikus énekesnőket, a pirosorrú és sárgaparókás amerikai bolond embereket, akik ferslógból csinált autón gurulnak be a színpadra és rögtön felrobbannak, azonkívül szeretem a kellemes angol fiúk dzsigg-pergését, meg a számoló kutyákat, továbbá szeretem a fehérszemű négerek mély, távoli dalait, egyáltalán szeretem a varieté-zenekarból felszálló egzotikus muzsikát, és Gyárfást fess hölgynek öltözve és cowboyt és indiánt és az ódon némajátékokat, egyszóval lelkes színházlátogató vagyok. Az este, örömem estéjén azonban néhány rossz percem is volt az orfeumban, még pedig a műsor tizenötödik száma alatt, amelynek ez volt a címe: Táncoló elefántok, Miss Orford csakugyan remekül idomított, Miss Orford táncolt és a kolosszális elefántok utána illegtek, a zene ütemeire emelgették a lábukat, ormányukkal kasztanyettet zörgettek, kis asztalra állottak, szolgáltak, mint a kutyuskák, mialatt az indiai alkirály dirigálta őket.

De nemcsak ezt tudták az elefántok, teázni is tudtak. A nyakukba szalvétát kaptak, leguggoltak, az ormányukba cukorfogót tettek, a cukorfogóval cukrot fogtak, beletették a csészékbe, azután kis kanalat vettek fel az ormányukkal s a szemükhöz emelték. Mindenki örült és tapsolt. Azután az indiai alkirály behozott egy magas telefonszekrényt, a leghatalmasabb elefánt odament, az ormányával a szekrény oldalán megcsavarta a kurblit, megdöbbentő értelmes tekintettel várt, csengetés hallatszott, akkor az elefánt az ormányával leemelte a hallgatót, a füléhez vitte, aztán kinyitotta a száját és belebőgött a kagylóba. Elbődült, üvöltött mélységes tüdejéből a színpadon, a kasírozott telefon előtt a föld legnagyobb és legerősebb teremtménye, Miss Orford meg az indiai alkirály az elefánt előtt állottak, a szügyéig se értek, diadalmasan hajlongtak, a közönség nevetett, tapsolt, az elefánt bőgött, a másik két elefánt csendesen állott. A telefonozó elefánt bőgése valami irtózatos volt, a taps alig hallatszott tőle, ez a bőgés a messzi-messzi őserdők lombozatait szokta megrázni, Miss Orford ezt a rettentő, végtelen őshangot befogta a telefonba, komédiázni, s az emberek mulattak. Valami egzotikus szorongás lepett meg, eszembe jutottak Kipling dzsungel-meséi, visszaemlékeztem az elefántok táncára, éjfélkor, az őserdő rejtett tisztásán, mikor szuverén erejük ünnepét tartják, irtózatos lelküket belézengik a végtelenbe, legázolják a bokrokat, mély üregeket taposnak a földbe, ágakat csapnak le ormányaikkal s homlokukkal nekirontanak az ezeresztendős fák derekának. Jaj, ha ez a három elefánt ettől a bőgéstől most föleszmélne, megvadulna és széttaposná Miss Orfordot, az indiai alkirályt, a szolgákat, a színpadot, az orfeumot... Nem lett semmi baj, hála Istennek, az elefántok nem olvasták Kipling elbeszéléseit, eszük ágába se volt rendetlenkedni. A függöny lement, s a zenekarból felhangzott az ünnepies tus, amellyel az orfeum karmestere a bevégződött számokat búcsúztatja.

(Forrás: Szép Ernő: Sok minden – Athenaeum Bp. 1914.)

Papp Dániel (1865-1900): Muzsika az éjszakában (1895)

 Anders Leonard Zorn (1860 - 1920): A zongoránál (1900, rézkarc)


Már tisztán hallatszott az óraketyegés, a sörház vendégei elszállingóztak lassacskán. A külön szoba faburkolatához még hozzátámaszkodott egy-két ember. A bőrszékekből kikandikált az afrikfű, a kályha mellett a korcsmáros barna köténye lógott a falon. Gázlángok pislánkoltak a szennyes falakon, barátságtalan volt az egész zug. A korcsma csak addig kedélyes, amíg emberek lármája hallatszik benne; az üres ivó mindig barlang.

Merkl, a tiszti ügyész, a nagy jáger, hosszú sárga szakállát simogatta, és a soroksári vadászterületre gondolt, ahol most nyulak üléseznek az éjszakában. A családapa végighempereg a frissen esett hóban, és gyönyörködik a tavalyi fiaiban. A nyúl egy esztendő alatt megnő, azután lelövik, a tisztiügyész ezt most egy kissé különösnek találta; mikor azonban a havas cserjék mögül kibukik egy kétaraszos talpas, akkor mindenki, akinek fegyver van a kezében, ráküldi szegényre a nyolcas sörétet. Akkor egy vadász sem tartja különösnek a nyúl sorsát. Ilyen a filozófia.

Szentmártony főhadnagy vígan nézegette a lakkcipőit, Róza, a nagy homlokú pincérnő boldogan legeltette rajta a szemét. A kiégett fekete szemével még igyekezett néha mosolyogni, ez azonban csak kevésbé sikerült neki. A harmincadik esztendővel megszűnik a szemek romantikája. Szentmártony főhadnagy felemelte a söröskancsót, és boldog sejtések helyett dugónyomokat kutatott az italban. Az otromba edényt a lámpa elé tartotta, a Róza mosolygása teljesen kárba veszett. Ilyen a szerelem.

Gárdonyi Géza (1863-1922): Pöhölyék


1
A Pöhöly gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négyesztendős, Péter háromesztendős.

Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az ágy vállához.

Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket törölgették.

Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
- Te szögény kis árva!

János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem az ujját nem metszette meg, se pedig nem verte meg senki.

Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg kigurította belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta, és fölvette az ölébe. És rajta is sajnálkozott:
- Te szögény kis árva!

Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyorította a szemét. Nem szerette, ha csókolták.

Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két gyereket. Az is megsajnálgatta:
- Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!

A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogyisne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent van a szobában. Fekszik.

Török Sophie: Utiemlékek Németországból




Pusztul a magyarság! - írja Illyés Gyula, - kihalt falvainkba élelmes s öntudatosan szapora németek nyomulnak, fővárosunkat sűrű koszorúban ölelik körül a nagy étvágyú sváb faluk. Pesten annyi német szót hallani, utcán, üzletben, villamoson, hogy ha egyszer felfigyel az ember erre a jelenségre, úgy tűnik föl, mintha itt minden második ember német volna. S ha egyszer kisebbség lennénk ebben a hazában, hány emberről derülne ki, hogy bár magyarnak született s magyarként élt, szívében mégis a nagy német haza határokat söprő álmait melengette?

Ebben a nemzetiségi káoszban vajon mi dönti el egyes embereknél, hogy szívük mélyén melyik haza boldogulását kívánják s szívük mélyén melyik nemzethez tartoznak? A háború alatt ismertem pesti magyarokat, akikről nem is sejtettem, hogy csak tudnak is románul s mikor Erdélyt elszakították, meglepetéssel hallottam, hogy szenvedélyes örömmel mentek «haza» s mint fölösleges álarcot, egy perc alatt vetették le magukról addigi magyarságuk minden jelét és érzelmét. Ismertem felvidékieket, akik ugyanilyen boszorkányos gyorsasággal vedlettek át csehszlovákokká, a magyar nyelvet, magyar történelmet, magyar hitet oly könnyűséggel dobták le, mint ideiglenes álruhát. Emlékszem, szinte rémülettel láttam ezt, hisz olyan magyaroknak ismertem őket, mint magamat, nem is képzeltem, hogy titkaik vannak, fojtott, ellenséges érzelmeik, apáról-fiúra szállva... Mi dönti el hát, ki hová tartozik? Hogy apja, nagyapja már itt élt, az nem számít, hogy mi az érdeke, talán ez se számít. A hazafias lángolás olyan, mint a szerelem, oktalan, kiszámíthatatlan és elfojthatatlanul makacs. Talán csak úgy tudhatnánk meg egyes emberektől, melyik a hazájuk, ha mély álmukból felverve őket, rájuk kiáltanánk: mondd meg, mi vagy!