2012. máj. 1.

Tarján Tamás: Én; Ti - Módosulások Csoóri Sándor lírájában

A költői pálya jószerivel egyetlen radikális poétikai fordulata, a Második születésem (1967) a korábbiaknál nyíltabb, dinamikusabb, modernebb struktúrákban új, szuverén programot bejelentő nagy vállalkozása óta Csoóri Sándor az emberi egzisztencia bárminő korlátozottsága elleni morális tiltakozás megszólaltatója. Alakzatainak a kritika által bőségesen - mégis inkább csak szőrmentén - elemzett rapszodikus-elégikus monotóniája ebből a gondolati és erkölcsi koncentráltságként is fölfogható változatlan célképzetből és a szolgálatába állított művészi (valamint közéleti) szerepből ered. Egy kegyetlen sorscsapás - Nagy László 1978 januárjában bekövetkezett, korai és váratlan halála - miatt az a feladat, költői szerepkör is részben Csoórira testálódott, amelynek ő majdnem az indulásától várományosa, sőt részese volt, de amelynek lineárisan átvehető, kontinuusan folytatható mivoltát jómaga sohasem hirdette. Testvéri barátjának ostorozó szigora historikusan más természetű, kiéneklésében pedig változatosabb, iskolázottabb, időnként játékosabb és humorosabb, mint amit a saját egyhúrú versbeszéde megenged. Az általában a szabadvers keretei között érvényesülő monotematikusság persze konzekvens jelenvalósága miatt még nem csökkenti e formavariációkat villámoltató, súlyos képekkel mennydörgő, a szivárványos csöndek meghittségére és mélabújára is fogékony líra értékét. A fő tárgy, az egzisztencia korlátozottsága egyébként is terrénumokra oszlik. A szerelmes férfi tizenöt évvel ezelőtti fátuma, kedvesének betegsége és halála ugyanúgy ide tartozik - és a K. É.-versekben máig hangot kap -, mint a zoon politikon szabadsághiányos beszorítottságának etikai fokozatai, vagy a morális kérdésekben nehezen mozgósítható, eltunyult átlagpolgár öntudatlansága, a nemzeti közösség létére is kiható önsorsrontása. 

Efraim Staub: Álom



Szőke szálai szerte szállnak,
mint szélzilált kalász az érett táblán.
Fejét párnába fúrja, úgy szuszog,
fogom kezét, s őrködöm tarka álmán.

Mit álmodik ? Ha néha rebben,
mint gyors verébraj, riadva fordul,
majd újra gyors mosoly. De lám a szája rándul
s szeméből már a könny majdnem kicsordul.

Ki érti ezt ? A gyermek álma
elmúlt napok színes  csalóka tükre.
Megfejteni én sem tudom, csak nézném
az ágy szélén. Csodálnám mindörökre.

(Forrás: Kaláka 2006. jan.)

Bányai Tamás: Vilma kisasszony


(naplórészlet)

Majdnem felhőtlen ég, a nyugatra távozó nap csak a sugarait viszi magával, melegét még itt hagyja nekünk egy darabig. Enyhe szellő fújdogál, el sem tudok képzelni ideálisabb időt, pedig reggelre - állítólag, mert egészen pontosan még most sem tudják megmondani - hozzánk is elér a Vilma nevű hurrikán. Ha a magja nem is, a széle biztosan átvonul rajtunk.

         Nincs szükségünk ébresztőórára. Vilma megérkezett. Nyüszítésre ébredek, mintha csapdába szorult állat vergődne kínkeserves hangon. Remeg, rázkódik az ablak az ágytámla fölött, félő, hogy hamarosan üvegszilánkok borítanak el. Fölöttünk, a tetőn fémcipős ördögfiókák lejtenek szilaj táncot. A nappali szoba biztonságosabb. Az erkélyt, amit dolgozószobának használok, vékony ablaktábla védi, az üveg keretével együtt rázkódik, szerencsére nem szemből süvít az orkán. 

         Félek? 

         A ház biztonságos, harminc éve áll, látott már egy-két vihart. Igaz, nem ilyen erős hurrikánt. Csak a könyveimet, a komputeremet féltem. Felelőtlenség volt nem behordani mindent a nappaliba. Bekapcsolom a televíziót, kíváncsi vagyok, mit mondanak a meteorológusok. Egy felvillanó képet látok, három szót hallok, aztán sistergés. Áramszünet.

         Kimerészkedek az erkélyre, kinézek az ablakon. A sarki villanypózna kidőlt. A megereszkedett, elszakadt vezetéket a szél tekergeti, mint cowboy a lasszóját. Ide hallani a fák jajgatását, ahogy recsegve, ropogva szakadnak le az ágak. A szemközti két pálmafát leborotválta a szélvihar. Mellettük másik három a földig hajol, mint esdeklő szolga szeszélyes, kegyetlen ura előtt. Aztán az egyik gyökerestől kidől. A túloldalon egy családi házról mintha sárkányt eresztenének fel. A tető emelkedik, ahogy a tomboló szél alákap. A ház előtt kedvenc, öreg magnóliafám állja a sarat, bátran viaskodik a széllel.

         A lépcsőházat három oldalról védi fal, a bejárati ajtóval szemben, két emelet között csak derékmagas vaskorlát. Az ajtó elé szoktam kiülni cigarettázni. Most is oda igyekszem, de hiába nyomom az ajtót, mintha mázsás súlyt helyeztek volna el mögötte, amivel nem tudok megbirkózni. Az orkán pont szembekapja. A cigarettáról egyelőre le kell mondanom. 

         Visszatérek az erkélyre, bár veszélyesnek tűnik. A magnóliafát legyűrte a szél. Keresztbe fekszik az úton, gyökerestől csavarta ki a vihar. Az erkély alatt, majdnem a fal tövében apró madárka kapaszkodik a bokor szélcsapkodta ágába. A viharos erejű szél felkapja a madarat, szerencsétlen szárnya segítsége nélkül is száll. Végül – nagy nehezen - földre ereszkedik, a fal tövében keres menedéket.

         A vezetékes telefon még működik. Barátunk az észak-karolinai Winston-Salemből telefonál félóránként, ott persze van televízió adás. Tőle tudjuk meg: a hurrikán gyorsan halad, magja délidőben már kint lesz az óceán felett. Nem fog sokáig tartani. Délutánra a nap is kisüt. Ha az ablak mögül felnézek az égre, csak fekete, sűrű felhőket látok, félő, hogy nem bírják el az ég súlyát, ránk szakadnak mindent elöntő vízáradattal. Most még csak hosszúra nyúlt esőcseppeket szórnak a szélnek. Kidőlt a sarki lámpa, az alatta álló autó alapos nagyjavításra szorul majd.

         A meteorológusok ezúttal nem tévedtek. Késő délután van, és valóban kisütött a nap. Ha nem látnám a leszaggatott ágakat, villanyvezetékeket, a gyökerestől kicsavart fákat, a feltépett tetőket, táblástól betört ablakokat meg a szélszórta szemetet és törmeléket, mondhatnám: békés kora őszi táj tárul elém. A valóságban a nap fényes sugarai eszeveszett pusztítás nyomait ragyogják be. Elvégeztetett. Vilma kisasszony letette névjegyét.

         A bátrabbak közé tartozom, én is kimerészkedek az utcára. A szél ereje jelentősen csökkent, s így talán nem is vagyok olyan bátor. Mások is kimerészkednek búvóhelyeikről, szemügyre venni, mi maradt meg, mi javítható, használható és mi az, amiről egyszer s mindenkorra le kell mondani.

         Just stuff (csak holmik) - mondja valaki, nyilvánvalóan arra célozva, hogy az életen kívül minden más pótolható. Így vagy úgy. Nem vitatom igazát, bár azt is tudom, egyes tárgyak nagyon az ember szívéhez nőnek. Ismertem valakit, aki egy festményéhez az életénél is jobban ragaszkodott.

***

         Ma a ház környékét is elhagyjuk. Még este kaptuk a telefont egyik közeli ismerősünktől: mobilházukat darabokra szedte a hurrikán, mindenük odaveszett. Illegálisan élnek itt, eddig csak hontalanok voltak, most már hajléktalanok is. És rajtuk kívül még hány százan?

         Megyünk segíteni, menteni, ami még menthető. Az utat sok helyütt kidőlt fák torlaszolják, egyetlen közlekedési lámpa sem működik, szinte kivétel nélkül mindet leszakította a vihar. Egy bevásárló központ előtt százak állnak sorba. Iható vízre és jégre várnak. Áramszolgáltatás nélkül rengeteg élelmiszer megy veszendőbe, üzletekben és otthonokban egyaránt, a jég nagyon kelendő cikk lett. Hiánycikk. Benzint sem lehet kapni, bár üzemanyag állítólag van bőven, de a kutak zárva vannak, áram nélkül nem dolgozik a pumpa.

         Amerika. Huszonegyedik század. Ne adj isten egy háborút, ami nem ér véget fél nap alatt.

         Hétágra süt a nap, a szél teljesen elcsitult már, ami elénk tárul, majdnem idillikus. A kis tó tükre kéken feszül, partján iguána napozik. A település első mobilházának teraszára visszarakták a cserepes virágokat. Így az első benyomás: ünnepnapját élő, békés környék.

         Aztán egy gyökerestől kidőlt pálmafát kell megkerülnünk. A következő mobilház teteje, két oldala hiányzik, mintha csak azért szedték volna le, hogy lakói az egész házban élvezni tudják a napsütést, jusson belőle a bútoroknak, szőnyegeknek, az összetört berendezésnek is. Akár egy összkomfortos piknik. De csak az első, gyors pillantásra, mert a szem azt is észreveszi rögtön, hogy a bútorok egymás hegyén hátán, a heverőn egy összetört tévékészülék, egy festmény karóba húzva az állólámpán, a konyha maradványait villanydrótok szövik át, a fürdőszoba helyén hófehér porcelán mosdó virít, a kád törmelékkel tele.

         Barátunk a konyhában - mely valami csoda folytán épen maradt, úgy ahogy persze, még ha tető nélkül is - a gáztűzhelyen főz. Mert a palackban még van gáz, és a tűzhely sértetlen. Lehet a szomszédoknak vizet melegíteni, főtt ételt készíteni, kávét főzni. És a szomszédok jönnek is. De nem csak a hibátlanul működő tűzhelyet használni. Segítséget is hoznak. Míg az asszonyok a tűzhely körül téblábolnak, a férfiak nekiveselkednek a meggörbült, földre taszított fémtetőnek. Ha jön az eső, legalább az a pár, esetleg megmenthető holmi legyen védve, tető alatt. Az erőlködés hiábavaló.

         Közben jönnek a tűzoltók, alaposan átvizsgálnak mindent. Aztán vörös papírt ragasztanak a mobilház falára, mely azt jelenti: a lakóhely életveszélyes, lakhatatlan és helyrehozhatatlan.

         Nézem barátainkat. Állnak némán, tekintetük a sajnálkozó tűzoltókról otthonuk maradványaira téved. Látható érzelmek nélkül. Igaz, a sírás semmit sem segítene.


Vilma kisasszony
(naplórészlet 2)

         Mi hiányzik? Néhány flakon vizet elhelyeztünk a fagyasztóban, vizünk tehát van, két-három napig még hideg is, csak kávét nem tudunk főzni. Azt a legnehezebb nélkülözni.

         Ma is felhőtlen az ég, a hőmérséklet 22-23 fok. Enyhe, kellemes szél fúj. Lesétálunk az uszodához, nem a pusztítást szemügyre venni, csak a séta kedvéért, meg egy újság reményében. Nem csalódom: az újságos rekesz fel van töltve. A tömegkommunikáció csodája a huszonegyedik században. Mert áram hiányában nincs tévé-adás, nincs internet, de a sok helyütt lezárt, eltorlaszolt utak, a millió akadály ellenére kihordták az újságokat. Terepjáróval, árkon-bokron át? Rosszmájú vagyok, és arra gondolok, nem is elsősorban a tájékoztatásért, hanem a fizető hirdetők kedvéért. Pénzükért jár, ami jár.

         Hárman vesznek körül, egymás szavába vágva kérdezik: mit ír az újság? Hírekre éhesek, mindenki tudni szeretné, mi történt a sarkon túl, jobb vagy rosszabb-e a helyzet ott, ahol a riporter járt, ahova ők nem is kockáztattak meg eljutni. Emberi gyarlóság. Ha jobb, kedvezőbb a helyzet a sarkon túl, irigykedünk; ha rosszabb, sajnálkozunk, és elégedetten állapítjuk meg, hogy szerencsénk volt.

         Most veszem csak észre, az uszodánál felállított két grillsütő körül emberek nyüzsögnek. A fából ácsolt asztalon edények, tálak, papírtányérok, plasztik poharak és fűszerek, mint ebédidőben egy nyári kiránduláson a tó partján. Mindenki türelmes, miért is ne lenne az? Az élet látszólag megállt, sürgős teendője csak annak akad, aki a városnál, megyénél dolgozik a hurrikán okozta károk eltakarításán, helyreállításán. Azok viszont nincsenek itt.

         A grillsütőn vizet melegítenek, kávét főznek. Legtöbben – mint én is – a reggeli kávét várják áhítattal. A faszén elfogyott, a tűzhöz rőzsét kell gyűjteni. Abból most van elég, a dolog mégsem olyan egyszerű. A leszaggatott ágak, kicsavart fák túl frissek, életük nedve még ott van rostjaikban, a tűzön csak füstölnének, lángra nem lobbanna egy sem. A száraz rőzse gyorsan lángra kap, elhamvad, ketten alig győzzük az utánpótlást szállítani. Régi, fiatalkori táborozások jutnak eszembe.

         Végre kész a kávé, leülök a padra újságot olvasni. A hírek szerint tágabb környékünkön – ami ez esetben három megyét jelent – közel négymillió ember maradt áramszolgáltatás nélkül. Az elektromos művek szóvivője azt állítja, az áramszolgáltatás teljes helyreállítása négy hétig is eltarthat. Dolgoznak serényen, éjt nappá téve, más államokból is százával érkezik a segítség, de az elvégzendő munka temérdek, hatalmas erőfeszítést követel.

          A tűz körül állók beszédtémája is ez. Nálunk mikor lesz újra áram? És mi lesz addig? Nincs meleg víz fürdeni; sütni, főzni csak itt lehet a grillsütőn, a televíziók képernyője sötéten mered ránk, mit lehet szórakozni gyertyafény mellett? Eszembe jut az 1977-es New-yorki blackout, amikor valami baleset folytán egész New York, a maga tízmillió lakosával, három napra sötétben maradt. Egy évvel később olvastam az újságokban, hogy az áramszünetet követő kilencedik hónapban háromszorosára emelkedett a New-yorki születések száma. Kaján gondolat: azokban az országokban, ahol a halálozások arányszáma meghaladja a születésekét, egy-két hétre szüneteltessék az áramszolgáltatást.

         Itt, a közelünkben kevés az igazán fiatal, gyerekek érkezésétől nem kell tartani. De majd mindenki megszokta, hogy az esti televíziós hírek után tér nyugovóra, mostanában viszont már hét órakor sötétedik. Persze beszélgetni is lehet gyertyafény mellett, vagy akár a sötétben, egy-két pohár bort is lehet inni, azt nem kell feltétlenül hűtve felszolgálni. Én magam ­mindig előbbre helyezem a jó társaságot a tv programoknál, a kommunikáció nálam csak a nagy távolságok miatt szorítkozik telefonra, internetre. A személyes kapcsolatot többre értékelem. Ajánlanám mindenkinek, hogy sötétedés kezdetén csapja le a biztosítékot. Az első este talán szótlanul telik el, de a második, harmadik este megered a nyelvünk, s rájövünk, sokkal több mondanivalónk van egymás számára, mint hittük volna.

         A füst szagával különböző ételek illata keveredik. Van aki csak kolbászt, tojást főz, de olyan is, aki komplett ebédet az egész családnak. Tény: a lesütött hús tovább eláll, mint a nyers. Mindent, amit lehet, meg kell főzni, sütni, ha két napon belül nem lesz áram – márpedig ennek semmi valószínűsége nincs -, nagyon sok étel megy veszendőbe. Vajon az emberek nem gondolkoznak előre? A hurrikán érkezése előtt láttam, amikor százával rohanták meg az élelmiszerüzleteket, felvásároltak minden felvásárolhatót, nagy mennyiségben romlandó árút is. Arra senki sem gondolt, hogy néhány nap múlva - hűtés hiányában – mindaz mehet a szemétbe. Vagy már el sem tudjuk képzelni életünket a technika leghasznosabb vívmánya, a villanyáram nélkül? Olyannyira nem, hogy esetleges kiesése már meg sem fordul a fejünkben?

         Szerencsére nem csak szép, de kellemes is az idő. Vilma kisasszony a pusztítás mellett hűvösebb napokat is hagyott maga után. Ez nagyon szép volt tőle, így néhány napig nincs szükség a légkondicionálóra. Mert itt Floridában – és általában az Egyesült Államok délkeleti vidékein - a párás meleg légkondicionáló nélkül szinte elviselhetetlen, főként éjszaka. Mondom én, meg a hozzám hasonló elkényelmesedettek. Holott éltek itt emberek szépszerivel százötven évvel ezelőtt is, amikor legyezőként használták a pálmafaágat, azzal enyhítették a hőséget. Biztos, hogy sok minden csak szokás kérdése. Mint a televízió, az autókkal felgyorsított közlekedés, a távkommunikáció, és még sorolhatnám a végtelenségig.

         Ahogy elnézem a körülöttem állók nyugalmát, a hirtelen változásba szükségszerűen beletörődő viselkedésüket, az a gyanúm, a technika vívmányainak hiányában jelentősen csökkennének a depressziós esetek, a káros stresszhatások.

         Vissza kellene fordítani az idő kerekét? Úgy látszik, erre - noha csupán ideig óráig - csak egy hurrikán képes.

         Azért, ha lehet, ne jöjjön egy másik.

(Forrás: Kaláka 2006. jan.)

Uhrman Iván: A csodaszarvas



Évezredek közt eltévedve jár,
éppúgy, ahogy mi is mindannyian.
Rén-agancsát rég elhullatta már,
és fertőzött a víz nyomaiban.

Hol lelhetné a régi, tiszta pusztát,
az ősi és még ősibb Skythiát,
melynek kéklő égboltját koszorúzták
fénylő, bemocskolatlan svasztikák!

Hol úrnő volt, mindenki édesanyja,
óvó szellem, ki új hazába visz,
ordast ha sejt, vitézül megrohanja,
s emlőt kinál bármily gyermeknek is!

Megtörtént tán, hogy nyíl röppent utána,
és fel-felfalta sok vad gyermeke,
s mert túl fürgén repült hat könnyü lába,
kettőt a fejsze szelt közűle le,

de énekké jajdult a bűnbocsánat-
esengők tort ütő, zord kórusa;
s jövőre úgyis új életre támadt,
s e varázskör véget nem ért soha,

és újra- s újraformálták alakját
merő aranyból táltos mesterek,
s a kész szobrot királysírokba rakták:
rejtőzzenek, mint ritka ékszerek…

Rég volt. Itt-ott meglelnéd tán a pusztát,
de nukleáris szenny borítja el,
és nézi búsan, mint leprás a mocskát:
kipattog rajta százezer panel…

És ő? A szarvas útját vesztve régen
ha körbenéz, lidércvilágra lát:
műhold-sereg lyukat ver fenn az égen,
s mocsokba fúl a lenti szép világ;

mocsokba vész maga is menthetetlen,
arany képmásai kiásva rég,
s bazári másukat már meg se retten
mellére tűzni ordas aljanép,

mely  már hazáját nem szívébe’ hordja,
csak szájában ver véle még habot;
lidércálmot százat vél látni róla,
hogy tán különb lesz, fényesebb, nagyobb,

s valós nagyságát, fényét sárba rántja,
ronggyá szakítja förtelmes keze,
zsigere minden mocskát ráokádja,
cafatjait elszórja százfele,

s marakszik rajtuk végeérhetetlen,
kinek jár s nem jár bár a legkisebb,
hiszen torzult agyának érthetetlen,
mint nem fogy el, mi bárkié lehet…

Az értékvesztés poklában forogva
legendák, álmok mind így züllenek;
régen nem szent, mi így merült mocsokba,
de mert szent volt, leköpni sem lehet.

Az ember (hogyha még az) béna, ájult,
forgó gyomorral arrébb fordul, és
füléhez sem jut egy végképp elárvult,
elárult, végső szarvasbődülés.
   
(Forrás: Kaláka 2006. jan.)

Ellen Niit : Anyám sírjára



Mélyen a földbe
ereszti gyökerét a szív
és íme: virág, ágacska, levél.

Szeme anyámnak

csillámlik némán
a füves hantok zöld tekintetében.

Óh, örök álom,

éber virrasztás, te,
át minden időkön.

Az ősz, mint az este.

A tél, mint az éj.
A tavasz, mint a reggel.
A nyár, mint a nappal.

Nemzedékek nézik,

merre visz a lábam.

Fűszálak susognak

a tenyeremnek.
Örökélet.
Hallak, anyám,
hallak.
Ezer közül is
ráismerek szavadra.

(Ford.: Illyés Gyula)
(Forrás: internet)

Szepes Erika: Elnapolva

Tudvalévő, hogy az emberi életet korszakokra szokás osztani. Túl az egyedfejlődés elfogadott korszakain (csecsemő-, kisgyermek-, gyermek-, kamasz-, ifjú-, felnőtt-­ és időskor) a számmisztika kedvelői számos más felosztási lehetőséget is kínálnak. Szo-lón például tíz, egyenként hét-hét éves periódusra bontja az emberi életet; a középkorban és a reneszánszban általánosabb - a Szentháromságban is megnyilvánuló hár­masság tisztelete miatt - a három életkor: gyermek, felnőtt, aggastyán megkülönböztetése.
 
Az én magánvizsgálatom más eredményeket mutat. Kutatásaimat rövi­den így összegezhetném: az ember életében annyi korszak van, ahányszor kizökken addig megszokott életformájából, s a korszakok annyi ideig tartanak, ameddig az új állapotot fel nem váltja egy még újabb.

Életemben az egyik ilyen korszak első gyermekem megszületése volt, a maga gondjaival és felmérhetetlen örömeivel. Ment az élet a maga lassan kialakult rendje-módja szerint, napközben egyedül voltam a szőke, göndörhajú, almaképű kisdeddel, esténként, kiteljesedvén a család, pa­pást-mamást is lehetett játszani. Ennek az idilli korszaknak vetett véget egy erőszakos cezúra: a papás-mamásból a papa kiszállt, három hónapos római ösztöndíjra.

Ismét új élet kezdődött: a kétéves Filippino Lippi-angyalka csak az enyém lett. Hosszú, boldog időszak volt, életem egyik legfelhőtlenebb periódusa. Hajnalban keltünk, hogy bölcsi előtt még levegőzzünk egyet (ezt az Egészségügyi Minisztérium alá tartozó intézmény rendre el­hanyagolta), nappal dolgoztam, este együtt vásároltunk, és vidám ének­szóval cipeltük haza a zsákmányt. Eltelt két hónap, beleszoktunk az új életbe. Már éppen egészen megszoktam volna, amikor egy barátnőm váratlanul telefonált és rneghívott rendkivüli házibulijára. A házibuli rend­hagyása két okból fakadt: barátném éppen válófélben volt, és csak olyan barátait hívta meg, akik nem hitveseikkel készültek megjelenni, a szoa­rén, másrészt megkivánta,  hogy a felso­rakoztatott , házasságon kívüli partnerek "rendkívüli személyiségek” legyenek. Először szabadkoztam, el akartam hárítani a meghívást, hivatkozván részint arra, hogy éppen nincs felvonultatható partnerem, részint arra, hogy a gyönyörű kisded mellé éjszakára pesztrát kell keresnem.

- Hát keress! - adta ki a hadparancsot barátném, és ezzel elintézettnek vélte az ügyet. Dolgozni kezdett bennem a kisördög: végülis hónapok óta semmi programom nem volt, a munkahelyemen és a lakásomon kívül csak a messziről idesejlő budai hegyeket láttam a konyhaablakból, még televíziót sem, mert éjszaka is dolgoztam. Végülis elszántam  magam a legnehezebbre: kölcsönkérem igen szigorú apámtól igen szelíd és igen készséges anyámat: aludjon nálam egy éjszakát, amíg én - és itt már aljas fondorlattal fel­használtam az este várható rangos közönségét -  egy neves írókból álló körben töltöm majd művelten és művelődésre vágyón az időt. Szigorú atyám csodálatos módon engedett - nem valószínű, hogy az értelmiség krémjére való hivatkozás hatotta meg, inkább anyám érve, hogy "hiszen hónapok óta ki se mozdult az a gyerek".

Az első menetet megnyertem. A második menet sem igérkezett könnyű­nek: miféle partnert kerítek elő, aki egyrészt hajlandó eljönni velem egy ilyen, a mi életkorunkban szabályosnak már korántsem nevezhető házi­bulira, és aki - ami mindennél fontosabb - felér az estély várható elő­kelőségeihez, sőt esetleg  felül is múlja azokat. Ekkor beugrott az ötlet: elviszem a Nagy Magyar Írót, (a továbbiakban a rövidség kedvéért: NMÍ), akinél szebb talán akad majd az esti kínálatban, de jobb társalgó, nagyobb mókamester és jobbkedélyű  partner aligha. Újabb telefon - kissé félszeg kérésemre NMÍ nyerítve mondott boldog igent, így  megállapodtunk, hogy szombaton este hatra értem jön.

Harmadik menet: nekem szombat este nagyon szépnek kell lennem. Ez világos volt. Mindaddig a huszonnyolc éves fiatalok gőgjével vallot­tam, hogy a szépséghez nem kell semmi, maradjunk csak a természetnél: napsütés, levegő, alvás, némi testmozgás és minden rendben van. Most el­bizonytalanodtam: tudtam, hogy háziasszonyként majd fellépő barátnőm évek óta rendszeresen jár kozmetikushoz, és én mindig csodálattal hall­gattam tőle az ilyen titokzatos kifejezéseket: „Ma csináltattam egy arcradírt.” „Ma gőzöltek és kitisztítottak.” (Ez kicsit rémisztően hangzott.)” Ma masszázst és algapakolást kaptam. „Gondoltam, egy ilyen előkelő estére nekem is fel kell készülnöm, ehhez már kevés a natura.

Azt tudtam más, kozmetikát látogató ismerőseimtől, hogy "A" program előtt néhány nappal kell kezelésre menni, hogy legyen ideje a bőrnek megnyugodni és a hatóanya-goknak hatni.

Nagy elszánás: szerdán beállítottam egy kozmetikába. Forró gőz csapott meg, égett gyanta szaga, olajok, kenőcsök, hintőporok illata kavargott a levegőben. Igazi boszorkánykonyha - gondoltam rémülten, és megkezdtem a várakozást. Végignéztem, amint néhány „fejet” (koz­metikusi szakkifejezés) tűkkel szurkálnak, kendővel nyomkodnak, gyantával bajuszt tépnek róla, és már-már vissza akartam térni a naturához.

De mindig felködlött bennem a szombat este képe, ahol ÉN, személyisé­gem nagybetűssé válván a metamorfózistól, megjelenek NMÍ-val, mindenki minket néz és irigyelnek engem a szépségemért és az engem kísérő világhírűért. Maradtam. És sorra kerültem. Tapintatosan jeleztem a krémektől fénylő és festéktől maszatos kozmetikusnőnek, hogy ez az első Alkalom az életemben, hogy övé a ius primae noctis, bánjon velem kíméletesen.

Lenézően mosolygott kékeslilára festett ajkával, arcán szétterültek a krémfoltok és nekem látott. Beültetett a gőzbe, hogy felpuhuljon a bőröm, s hogy felpuhulván kinyomkodhatók legyenek a mitesszerek és a pattanások. (Nem tudtam, hogy rendelkezem ilyenekkel.) Csaknem meg­fulladtam, mire részvéttel kiemelt a gőzből, lefektetett egy kínzópadra és megkezdte rajtam okkult tevékenységét. Fehér kendővel döfködte az arcomat véges-végig, helyenként hatalmasakat csípett bele. Nagyon fájt,de végülis én akartam. Azután valami bűzös-ragacsos maszattal bekente az arcom, és bűvös köröket írt le rajta két mutatóujjával. A ragacsra újabb réteget kent fel, megvárta, míg az egész képlékeny massza gipsz­keménységűvé szilárdul rajtam, majd határozott mozdulattal az egészet letépte.

– A minimum, hogy a bőröm is vele jött - gondoltam, de némán szenvedtem tovább, mint egy beavatási szertartás felavatottja, mint­ha most válnék igazán nővé. - Most fertőtlenítünk - csipogta kedvesen, és egy észvesztő­en csípős folyadékkal végigmosta arcom csupasz húsként lüktető marad­ványait. - Egy kis hűsítőt neki - újabb csicsergés kíséretében képembe fújt valami port. Prüszköltem, köpködtem. Vége volt a kezelésnek. Tükör­be nézvést merő döbbenet lett úrrá rajtam: bőröm hasonlatossá vált a Hold kráterektől szabdalt felszínéhez.

- Ne tessék izgulni, holnapra rendbejön - mosolygott a Madame, és zseb­revágta félhavi keresetemet.

Eljött a holnap. Még a gyermek ébredése előtt kirohantam a fürdőszobába ellenőrizni, valóra vált-e az ígéret. A látvány riasztó volt. A tegnapi kráterek környéke valóban elhalványodott, csaknem visszanyerte eredeti, színét, de a kráterek bíborszínben lángoltak, és mélyebbek vol­tak, mint valaha. Sűrű kendőbe burkoltam a fejem, úgy vittem a gyermeket a bölcsődébe. Munkahelyemen beteget jelentettem, elég óvatosan már a másnapi, pénteki napra is. A kérdésre, hogy mi bajom, arcomra pillantva, jobb híján ezt improvizáltam: - Bárányhimlő.

A diagnózisom jó volt. Péntekre a kráterek hólyagos közepe behú­zódott, mint a bárányhimlő kiütéseinél, a száradás előtti állapotban.

Megint elrejtett arccal vittem és hoztam a kisdedet, és sűrűn fohász­kodtam a Szeplőtelen Szűzhöz, hogy szabadítson meg az én igen rút szeplőimtől másnapra, a Nagy Szombatra.

És eljött a Nagy Szombat. Arcomon a bárányhimlő hegesedő sebeivel, már végképp belátva kudarcomat, felhívtam NMÍ-t.

- Baj van - mondtam olyan tragikusra véve amúgy kellemes altomat, amennyire csak bírtam. - Beteg lettem, nem tudok elmenni ma este.
- Hazudsz, piszok! - üvöltötte NMÍ, a tőle megszokott kedélyességgel. - Biztos találtál valaki nálam szebbet és fiatalabbat és azzal akarsz elmenni!
-          Összes műveidre esküszöm, hogy nem! Tényleg beteg vagyok.
- És mi bajod? - üvöltötte, ha lehet, még hangosabban.
- Bárányhimlő - lehelltem a végzetes szót.
- Az nem lehet, az gyerekbetegség, te meg már vén ló vagy. Bocsánat, nem ló, kanca.
- Kösz, kedves vagy, de tényleg bárányhimlőm van.
- Nem hiszem! - hörgött egy utolsót és levágta a kagylót.

Fél óra múlva csengettek az ajtón.

- Ki az? - kérdeztem, hiszen bárányhimlőm lévén, nem vártam senkit.
- Na ki lenne!- bömbölte bikahangján NMÍ. - Eressz be, hadd lássalak!
- Kérlek, ha csak ez kell - adtam meg magam, és kezdtem kitárni az ajtót.
- Jesszusom, neked tényleg bárányhimlőd van!- jajdult fel őszinte döbbenettel, majd még őszintébb rémülettel elrohant. Még a lépcsőházból visszaordította, hogy neki még nem volt, és nem is szándékozik beszerezni.   

Ez volt az én Nagy Bulim története. Szelíd anyám szigorú atyámmal maradt, én almaarcú kislányommal.

A NMÍ-val rengetegszer találkoztam azóta a mára már kiürített New York palotában. 

- Na, hogy van a bárányhimlőd? Most éppen milyen betegséged van? Mikor lesz megint bárányhimlőd? - Egyetlen alkalommal sem mulasztot­ta el a cukkolást. Nem bocsátotta meg az elmaradt estét, amit akárhányszor akartunk újra megszervezni, valahogy nem jött össze.

A Nagy Magyar Írót Karinthy Cininek hívták. És az az elmaradt találkozó már soha többé nem jön össze. Hiába kerülöm egy életen át a kozmetikusokat.

(Forrás: Dunatükör 2003. ápr.)

Ébert Tibor: Öreg bacsa

 Öreg férfi - Mednyánszky László festménye

Valahol a Kárpátokban, valahol a Tátra előtt, valahol a szúlyói szikláknál, valahol a Fehér Patak-völgyben, valahol az álmaimban élt és él az öreg bacsa. Öreg bacsa nyolcvan éves, kilencven-százéves (éveivel), időtlenül bacsák ivadéka: századokban ébred. Nézi a felhőket, hangyák iramlását. Öreg bacsa álma az én álmom, öreg bacsa fenyvesei az én fenyveseim, erdősége erdőségem, viharai viharaim, varázslata varázslatom, a juhnyája a juhnyájam. Sziklák előtt, a tisztáson ül halinadrágban, kását kever, sűrűsödő brindzsát háncsok között; bogyókat gyűjt, főzi a fenyővizet, borókapárlat ünnepe körüllengedezi szarvasait, madarait. Sasok szárnyain égi füveket tépdes, fényeket sző, szálaiból árnyéktalan tekercseket gurít a völgyekbe, de aztán a föld is a jussa: belecövekeli magát hegyek dobbantásaival. Nem hallatszik ide fel a falu harangja, és sohse jár lenn. Felhozzák neki a sót, cukrot, olajat, petróleumot. Elképzeli a tutajokat, az oltárt, a templomot, sírkertet sohse látott meztelen kövekkel. Nem mozdul a helyéről. Ő a mozdulatlanság. Meg a csönd, a benne szertegyűrűző, meg a százféleképpen moccanó magány, meg a szélzúgás, a nagy havazások. Állhatatos létezések halhatatlansága: a bacsák örökké élnek, átadják egymásnak – mint a botot, táncot, mosolyt – az arcukat. S a hegyek, sziklák, felhők, vizek, vízesések, patakok rendje sem változik: bennük: a táj, idő. Behatárolja őket bár, így válnak végtelenné. A végtelen Ő. S ha előveszi magafaragta ötlyukú furulyáját, az est lekuporodik hozzá csillagaival és szellemeivel. S messziről, messziről, az idők távlataiban én is hallgatom...

(Utóiratként: Emlékezem1944 nyarára, amikor fent jártam nála valahol ... valahol a ... És 58 év elmúltával talán én is öreg bacsává változtam ... a dallal...)

(Forrás: Dunatükör 2002 dec.)

Jules Supervielle (1884-1960): Hajnal a szobában


 (L’aube dans la chambre)

Álomba merült fejet érint a pirkadat tüze,
A homlokcsonton szétterül
És ellenőrzi, hogy ez az ember a tegnapival azonos-e.
Ablakkereszten át lábujjhegyen beosonnak a színek,
Oly régen megszokták már hogy zajt ne csapjanak.
Timor felől jön a fehér Palesztinát is érintette
Lám kibomlik most az ágyra hengerül
Ez a másik Kínát hagyta ott bár jönni semmi kedve,
Lám villan a tükrön
Máris mélységet ad neki
Elég ha mellette marad.
Egy újabb a szekrényhez lopódzik és bedörzsöli kis sárgával,
Az meg némi feketét
Fest az ember nyomorára,
Ki az ágyban pihen épp.
Szól a lélek látva ezt
Aggódó anya ő a fekvő test mellől tapodtat se mozdul:
„A végzet még nem ért ide
A félhomályból lélegzete
Hallik a testnek mely lakja napjaim.
A legnagyobb fájdalom
Ha sosem gyötör a kín
És bezárt kapuk előtt
Hontalan marad a lélek.
Egy napon tőlem elveszik az itt heverő lomha testet.
Pedig szeretem találgatni formáit ágyruhák alatt,
Kényelmetlen mederben kell sodródnia barátomnak a vérnek,
S ott a kéz is matat
Babrál néha valami álmot
Melynek majd nyoma sem marad
Sem a testben sem a lélekben.
De alszik fojtsuk vissza gondolatainkat mert még felébred,
Könnyen megszokható
Nem is olyan nehéz ez,
Nem csapok több neszt mint a lomb ahogy növekszik
Mint zöld közt a rózsa.”

(Ford.: Lackfi János)
(Forrás: Dunatükör 2002. dec.)

Pósa Lajos : Anya meséje


,,Mesélj, anya, mesélj!"
,,Ákom-bákom, mákom..."
,,Tovább, édes, tovább!"
,,Gyöngyöm, gyöngyvirágom..."
,,Mondjad csak, mondjad csak,
Te tudod legszebben,
Majd én elhallgatom
Ringató öledben."
,,Hogy is van csak, hogy is?
Csak az apa súgna,
Hogyha megcsókolnál:
Tán eszembe jutna.

Így ni!... Volt egy kislány,

Szófogadó, kedves,
Mikor rágondolok:
A lelkem is repdes.
Szerette a nyuszi,
El-eljátszott véle -
Szerette a bárány,
Azt hitte: testvére.
Fűszálak előtte
Sorra meghajoltak,
Gerlicék, galambok
Neki turbékoltak.
Rászálltak szelíden
Kezére, vállára,
Csókolóztak együtt
Madarak módjára.
Örült a sok virág,
Ha a kertbe lépett:
,,Maradj itt közöttünk!
Úgy szeretünk téged!
Te légy a királynénk!"
Szólt a büszke rózsa.
Fülemüle mindjárt
Dalt is mondott róla.
De az a jó kislány
Mégse lett királyné,
Nem akart lenni, csak
Apáé, anyáé.
Itt nyugszik, a fejét
Az ölembe hajtja -
Talán álmában is
Apát csókolgatja,
Anyát csókolgatja."