2012. ápr. 28.

Cseh népköltészet: Az árva



Alig jött világra,
lett a gyermek árva.

Nőve, cseperedve
apját kérdezgette:

„Apám, kedves apám,
hol van édesanyám?”

„Alszik anyád, fekszik,
föl sem is ébresztik.

Fekszik temetőben,
kapu közelében.”

Hogy megtudta tőle,
ment a temetőbe.

Földet tűvel ásta,
ujjal kaparászta.

Leásott a sírba,
csak elfakadt sírva:

„Szólalj, anyám, hallod,
hadd hallom a hangod!”

„Szólna anyád, szólna,
száját göröngy nyomja,

szívén nehéz szikla,
föld alá szorítja.

Menj haza apádhoz,
menj az új anyádhoz!”

„Haj, az csak mostohám,
de nem édesanyám!

Ha kenyerem adja,
kétszer megforgatja.

Amikor te szelted,
vajjal meg is kented!

Hajam, mikor fésül,
iszamos a vértől.

Mikor te fésültél,
meg is ölelgettél!

Lábam mosogatja:
a dézsához csapja.

Mikor te mosdattál,
meg is csókolgattál!

Hogyha mossa ingem,
átkoz-gyaláz engem.

Amikor te mostál,
dalt is dúdolgattál!”

„Eridj haza, lelkem,
éretted kell mennem.
Várj reggelre engem.”

Hazament a gyermek,
üldögélt, kesergett.

„Apám, kedves apám,
látom édesanyám!

Ott jő az ösvényen
talpig gyolcs fehérben!”

„Hallgass, Uramisten!
Hiszen anyád nincsen!

Aluszik az mélyen
temető földjében!”

„Sírj, apám, sirassál,
koporsót hozassál!

Lelkem Istenemhez,
testem jó szülémhez,

anyám mellé dűljön,
szíve hadd örüljön!”

Este lefektették,
reggel beszentelték,
harmadnap temették.

(Ford.: Rab Zsuzsa)
(Forrás: Cseh költők antológiája 53-54. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

Balázsovits Zsuzsanna: Temető 
(A kép forrása: www.jelesnapok.oszk.hu)


Apáczai Csere Jánosné
Aletta van der Maet emlékének


A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 121-122. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Fekete István: Februári hírek (1935)



            Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.
            A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének – ilyenkor meg is repedtek néha -, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.
            Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a képes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legeltettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.
            A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha végre lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján.
            De a február nem hagyta magát.
            „Még azt mondják, egy húron pendülök azzal a vékonypénzű, tavaszba kacsintó márciussal – gondolta. – Azt már nem! Tél vagyok én a jajából. Azt a jégenkopogóját!” – és olyan havat küldött szalonkaváró gondolatainkra, hogy azonnal előhúztuk a szánkókat.
            A szánkóra ocsús zsák, lóherekötegek kerültek, s az életet széthordjuk a határban. Az etetők nagyon látogatottak. Szinte zsúfoltak. Foglyokon kívül sármányok, tengelicék is ott keresgélnek, sőt – ami igazán nem kívánatos – az egyik etető alól fekete- és szürkevarjak lebbennek el. A távolság nagy, de azért megpróbálom az egyik szürkét leszólítani. A szürke gyorsan és egészségesen távozik.
            Az egyik etetőoszlop végén karvaly üldögél. Jobb helyet is választhatott volna! Az etető körül madártollak.. Gazember!... Csak bevárna! Meddő kívánság. De azért odalövök, amikor fellibben a levegőbe. Hull a tolla. Talán nem jön vissza?
            Nyulak szaladgálnak a szánkó körül. Kettesben-hármasban. Szaglálódnak, veszekednek. Irigylésre méltó jóvérű legények. Ebben a hidegben...
            A fákon itt-ott ölyvek gubbasztanak. Az egyik fa alatt fogolycsapat szedeget. A fa tetején ül az ölyv. A foglyok egyáltalán nem izgatják. Pedig csak le kellene ereszkednie, és máris meglenne az ebéd. Azaz nem egészen. Az ebédet még meg is kellene fogni. Az pedig veszedelmesen gyorsan repül. Még ha hurokban lenne, vagy betegen vánszorogna... De így nem erőlteti a dolgot.
            A szarvasok, őzek a fenyves részekbe húzódtak. Itt vág legkevésbé a szél, itt lehet legjobban meghúzódni, és valami kis gyenge élelem is akad. Nagy lóherekötegekkel toldjuk meg a sovány harapnivalót.
            Még egy kis kitartás – biztatom őket gondolatban, bár ezt könnyű mondani, aztán hazamenni, hol mínusz tíz helyett plusz húsz van. De itt kint, hol orgonál a szél, hordja a havat, és nincs pihenés sem éjjel, sem nappal; küzdeni éhséggel, riadozni embertől, állattól! Itt kitartani – nehéz, nagyon nehéz sor!
            Itt-ott rókacsapa is látszik a havon. Kevesebb, mint tavaly. A rókagerezna most a legszebb. Dús, tömött és fényes. A most lőtt róka bőre nem hullatja a szőrét, nem kopik, és megéri a festést is – á la sarkiróka, vagy amilyen „á la” éppen jólesik -, úgysem hiszi a kutya se, hogy valódi...
            Akinek azonban se élete párja, se hölgyismerőse nem kíván rókával pompázni, az vadászmuffot csináltat belőle. A rókabőr-kapitalisták pedig kocsibundát. Talpig érő, kétaraszos széles gallérú vidám menedéket, melyben fittyet lehet hányni akár Szibériának is. Olyan bundát, mellyel négy család csemetéit is be lehetne takarni a pozdorjává „játszott” gyerekszobában, hol a nebulók egymás után szunnyadtak el, nem győzve kivárni, hogy édesapjuk elfogja a plébános bácsi huszonegyesét, melyre immáron nyolc éve utazik.
            Akinek pedig van már ilyen öreg szerszámja, az eladja a bőrt. El! Olvasta már az újságban, hogy a rókabőr 2-16 pengő. Nem sok, de mit csináljon? Az is pénz, s annak ma sok helye van.
            Egyszer aztán bekiáltanak a kapun:
            - Van-e valami bőr eladó?
            - Van. Jöjjön csak be, „szomszéd”!
            „Szomszéd” forgatja a bőrt, de csak az ujja hegyével fogja, mintha mérhetetlen undor fogná el az ilyen satnya szemét áru láttán. Aztán lemondóan megjegyzi:
            - Tavalyi!
            A tulaj felhördül:
            - Az ángya térde! Két hete lőttem. Adja ide a bőrt! Majd megveszi a Mózsi.
            A „szomszéd” azonban nem adja.
            - A Mózsi? Az csak jó dolgokat vesz, kérem... Mit tetszik érte kérni?
            - Tizenkét pengőt!
            „Szomszéd” visszaugrik, mintha tüzes vasat dugtak volna az orra alá. Messze eltartja magától a bőrt, és hunyorogva nézi, mint valami kis förtelmes semmiséget.
            - Ezért? Meg sem nézném, kérem, de van egy vevőm, akinek ilyen olcsó dolog kell. Vadászmuffot akar csináltatni. Hiszen ez egy patkánybőr egy rendes rókához képest!
            A tulajdonos fékezi magát, hogy valami csúnyát ne mondjon. Aztán mégis megszólal:
            - Patkánybőr? – Ez fájt neki a legjobban. – Hát mutasson különbet: megveszem!
            - Kérem! – lelkendezik a”szomszéd”. – Itt van! – És kihúz egy igazán gyönyörű gereznát. Dús farka, mint a zászló, erős, fél méter hosszú, és a tulajdonos nyel egyet. Lefőzték!
            - Ez aztán bőr, kérem... – A „szomszéd” szeretettel simogatja, arcához szorítja. – Mint a bársony... – Magához öleli. – Itt van szőr, itt van fogás, itt van farok, itt van minden! Ilyen bőr minden tíz évben egy terem a Bakonyban. De ezt is én vettem meg, nem ám a Mózsi! Ezért ad pénzt a szegény ember. Ez érték.
            A tulajdonosnak eszébe jut, hogy a felesége kopott boája helyett illene újat csináltatni. Elfogja a jótevés édes ösztöne, és megkérdi?
            - Mi az ára?
            A „szomszéd” legyint.
            - Semmi!... Egy potom! Cserélünk, hogy a tekintetes úr se károsodjon. Rűfizet nyolc pengőt.
            A tulajdonos már elhatározta magában, hogy a bőrt megszerzi, de a nyolc pengőt sokallja.
            - Nézze, „szomszéd”, adok öt pengőt, és vége. De egy vasat se többet. Egy vasat sem!
            „Szomszéd” meg van sértve. Szinte szomorú.
            - Tekintetes úr viccel a szegény emberrel... ez nem szép. Én csak egy szegény ember vagyok, de ez bánt... Öt pengőt?... Ezért a bőrért... – És meglobogtatja a csodás szőrmét. – Ezért a gyönyörűségért... Mit mondtam, nyolc pengő? Nem. Igaza van a tekintetes úrnak. Nem nyolc. Én máskor is jövök ide. Hét. Legyen hét. Tessék!
            A tulajdonos nem veszi el.
            - Nem adok hetet. Adok hatot. Itt van. Vagy vigye a bőrét!
            „Szomszéd” az égre néz, teljesen le van sújtva, és a – markát tartja.
            Most már a tulajdonosnál van a szép bőr. A „szomszéd” úgy néz rá, megtörve, mintha édesgyermekétől búcsúzna.
            - Tessék már eltenni, mert a szívem szakad meg! Ilyen üzlet... ilyen üzlet... – És néz a búr után, míg csak el nem tűnik.
            Két hét múlva vadászat van. A szép bőr tulajdonosa megkérdi egyik barátját, hol csináltatta csinos új muffját, melynek szőre olyan ismerős...
            - Volt egy szép rókabőröm, odaadtam a „szomszédnak”, azzal a feltétellel, hogy ráfizetek három pengőt, de egy muffot kell nekem egy kisebb bőrből csinálnia. A szövetanyagot én adtam. Tudod, az öreg a szűcsmesterséghez is ért...
            A tulajdonos nem szól semmit. Megismerte  „patkánybőrt”. Még a következő körben is morfondíroz.
            „Mi most mind a ketten azt hisszük, hogy én is lőttem egy rókát, meg ő is. Pedig csak egy róka esett...”
            ... de azt a „szomszéd” lőtte!...

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 55-59. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)

Katona József: A Magányhoz

(Klimt fametszete)
 
(Egy embergyűlölői órában)

Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéböl az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet,
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairol a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétöl egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.
Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
igért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.
Ott a Balgatagok Föld növevényein
árúlják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént -
kalmárként szereik becsbetevésivel:
Felmetszik kebelét Isteneiknek, és
a pénzes Gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.
A Természeti Rény hamvaiban se van,
élő vedreit
is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek -
s ország a neve, és - öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.
A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájrol ered csókja Baráti Név-
sziv-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od'áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,
kik csak könnybe borúlt szembe' lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:
akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként
kiván tölteni, és - gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd - véredet add nekik.
Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a Maradék - kacag.
Benned, boldogulást Lengedező Magány!
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány
magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem szinlel csalogánydallal előttem itt
egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos'ágomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.
Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent
játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem -
a végtort üli a bétemetett Tavasz.
Oh szent, drága Magány! egy menedékem a
mézzel kent viperák mérgeitöl - siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemem Mennyei része csak
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz -
a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!

Katona József: A Múzsához

Boros Attila festménye


Múzsa segíts! segíts!
Jaj, de kihez, s ki szóll?
Engemet egy se tud,
élek-e, vagy  halok.
El ne kacagd magad
Múzsa tehát ezen:
esdekelő Levél
ez csak elődbe, melly
zsámolyodon hever;
majd hogy idővel azt
tudd: ki kiáltja, szép
Bölcs, segedelmedet.
Hisz nem is én vagyok
csak magam, aki rád
kurjogat, oh kegyes
Múzsa! holott soha
még nem is esmeréd.

Balázs Béla: Tavaszi áradás



Édes, vigyázz, a tavasz árad.
Dalolva árad.
Nézd, úszó tájak, elsodort dalok,
Múltillatok,
Tépett szívek örvénye kavarog.
A tavasz árad.
Dalolva önti be szobámba
A te szobádat.

Édes, vigyázz, a vágyam árad.
Dalolva árad.
Ha száz fal is, átvékonyul.
Karom kinyúl.
Falakon által, falakon túl
Vágyad elérem.
Dalolva zúg be ereidbe
Áradó vérem.

Kavargó örvényben fuldokló tájak
És mindbe látlak.
Ezerszer látlak. Üveg falak:
Minden hegyek átlátszanak.
Ezer látástól röpülök vakon
És összezúzom majd magam
Mint méh az ablakon.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  193. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Balázs Béla: Utazás az orosz határ felé



Darja Fjodorowna Wjasemskaja grófnő diáklány volt. De nem ama rosszul fésült, sovány sápadtak közül való, akik ijedt szürke madarakként húszával bújnak össze egy kis hónapos szobában, hogy ne kelljen fűteniök és akik éjjeli szobranjékban halovány ajakkal vad szónoklatokat mondanak az agrárszociálizmus teóriájának némely árnyalatain veszekedvén, mint a kofák.

Darja Fjodorownának külön lakosztálya volt Berlin egyik legelőkelőbb penziójában. Férjét, akivel formális házasságot kötött, hogy külföldre utazhassék, útiköltséggel Párisba küldte és hírét sem hallotta azóta. Darja nem érintkezett forradalmár honfitársaival és sértően unott arcot vágott, ha az ember szociális problémákról beszélt. Darja Paquin-toiletteket hordott, francia regényeket és angol verseket olvasott. Én is Simmel művészetfilozófiai szemináriumában ismerkedtem meg vele.

Mégis: lakásának modernségét kincses tatár fegyverek és ritka szamarkandi szőnyegek színezték meg. Mégis: a kacér párizsi toilettek gyenge termetén mintha bizánci talárokká merevedtek volna és ha Huysmansról beszélt is vagy Swinburne-ről, mintha egy tibeti aszkéta szavai csendültek volna át monoton hangján. Semmiben sem volt hasonlatos honfitársaihoz és mégis, soha emberből olyan illata fajta-őserőknek nem áradt felém, mint az ő márványfehér hűvös-érzéki, fáradt szürkeszemű arcából, az ő furcsa, lassú mozdulataiból, melyek oly soká tartottak, hogy saját életét élve, mint misztikus táncformák leváltak a környezetükről. Nem modern szentpétervári diáklány volt Darja. Bojár nő volt, a moszkvai fejedelemség idejéből való. Órák hosszat ült mozdulatlanul arany tatár pajzsa alatt. Tamara volt ő!

Balázs Béla: Pipacsok útján, gesztenyék útján



Találkozásunk bíbor kondulását,
Szent ijedelmét a ráismerésnek,
Siratod-e édes, siratod-é,
Legszebb szépségét az elkezdődésnek?

Siratod-é, hogy tudunk már mindent
S, hazavágyóknak, van már otthonunk?
Siratod-é, hogy nincsen több először
És megérkezni többé nem fogunk?

Mondjak-e néked csodálatos titkot?
Pipacsot láttam ma reggeli szélben.
Megmondjam-e édes, megmondjam-é:
Pipacsot láttam s újra hozzád értem.

Gesztenyefákon, ha első halk árnyék,
Felijeszt illata közeledő éjnek.
Behúnyom vándor szemeimet,
Boldog kapujában az elkezdődésnek.

Pipacsok fáklyás útja hozott máma.
Gesztenyék útján messzi szavad érint.
Megmondjam-e édes, megmondjam-é?
Millió úton kóborolok még kint.

Millió úton hazafelé tartok,
Milliószor első nagy találkozásra
S tavaszharsogással mindig újra vár
Millió holnapom hozzádtorkolása.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  242. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Balázs Béla: Énekszövegek



I.
Erdő mélyén szövődik az este.
Haza megyek, mert anyám keresne.
Eressz el, eressz el.

Alkony vére csurog a mezőre.
Véres lesz a cipőd sarka tőle.
Ne menj el, ne menj el.

Halovány hold süt az éjszakába.
Édesanyád öltözködik gyászba.
Eridj már, eridj már.

Erdő mélyén hálót szőtt az este.
Nem megyek el innen, ha küldesz se.
Mindegy már, mindegy már.

II.
Fehér vízirózsát fontam a hajadba,
Mert sötét éjszaka fekete hajad.
Kiviszlek a tóra, barna ladikomba,
Mert olyan szomorú, néma vagy magad.

Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mi fáj,
Ma leltelek, holnap eleresztelek.
Ülj szembe és nézz rám. Mint búvár a gyöngyöt,
Fekete szemedben könnyet keresek.

Behajtunk a nádba. :Várj, míg feljő a hold,
Akkor majd add ide halovány kezed.
Ha az ezüst rózsa kinyílik a tóba,
Legszebbik mesémet mesélem neked.

III.
Borul az éjszaka. Elborul az élet.
Nem érzem a közelt; érzek messzeséget.
Árnyék, árnyék, árnyék ami köröttem volt.
De odafent messze csillagos a mennybolt
Messze, messze.

Borul az éjszaka. Elborul a lelkem.
Nem látom már ami világos volt bennem.
Magos csillagokról száll alá az álom.
Valamire vágyom, valahová vágyom.
Messze, messze.

Borul az éjszaka. Oldódnak a láncok.
Felemelnek lágyan fekete hullámok.
Amibe fogództam mindent eleresztek.
Hol vagytok, hol vagytok, kik engem szerettek?
Messze, messze.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  75-77. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)