2012. ápr. 7.

Fally Henrik: Erzsébet királyné

Erzsébet halálára kiadott imafüzet, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár



Elbeszélő költemény hét énekben
(Részletek)

A szerző művében végigkíséri Erzsébet életének magyar szempontból is fontos eseményeit. Gyermekkorának, eljegyzésének (I. ének) és esküvőjének leírása (II. ének). A fiatal császárnénak egy éjjel megjelenik Ausztria szelleme (a fehér asszony) szívét kérve (III. ének):

"Megbízhatsz bennem", szólt a szellem sértődve,
"Mióta Ausztria így nevezi magát
Ez államnak én voltam hősi védője,
Én űztem széjjel ellenének táborát.
Nem vagyok lidércfény, a posvány szelleme;
Jó lelkek társasága az én otthonom,
És csak ha népem ellenségét üldözöm,
Kell bosszuló nemezisképpen bolyonganom."
És szólt tovább: "Én hűségedet akarom,
Vérbeli rokonság hisz' erre jogot ad,
Mert jól tudom, ki ellenemmel enyeleg,
Az árulómmá lesz, ha egyszer elszakad.
És azt akarom, hogy e honban mindenki
Egy akaraton legyen minden én velem,
Mert jelszavunknak lényege azt óhajtja,
Hogy a mi erőnk van, az egyesült legyen."
"Hát mért ne szeressem a magyar nemzetet?"
Kérdé a királyné, "ki mindig jó hozzánk,
És lovagias jellemmel és hősileg
Mi nekünk századokon át volt védbástyánk?
Egy igaz lelkű nép nem tűrhet csorbítást
És joga eltiprója ellen síkra száll,
Hisz' a ki másnak jogát szívén viseli,
Az előtt biz a sajátja is becsben áll.
Nézd ama tért, hol hősi vér még gőzölög,
Bús csatasík, mely szörnyű rémként sötétlik;
Eltemetetlen hullák szerte hevernek;
Föléjük éjszaka borítja szárnyait.
Leégett falvak, üszkös rom és omladék.
A füst alatt itt ott láng is felcsapog;
A tetemek fölött zajongó rajokban
Prédára éhes varjúsereg kóvályog.
És kísértetek járnak búsan szótlanul;
Lesorvadt arcukon gond és fájdalom,
Az élet virága ott el van taposva,
Csak a gyász jelöli hűlt helyét és sírhalom.
Ó nincsen élet ott, hol nincsen napsugár,
Az éjszakára nem a nappal virrad fel,
Hol minden mosoly, mely az ajakra felszökik,
A bú és bánat özönében fullad el.
És halljad csak a rabláncot mily rémesen
Csörtet oly tompa zajjal messze elhalón,
A nyirkos börtön mélységből törve fel,
Hol sóhaj vegyül közbe alig hallhatón.
Kik eltemetve holtan sírban fekszenek,
Elszenvedték, mit rájuk rótt a végzetük,
De a kik börtönbe temetvén, élnek még
És szörnyű haldoklásban múlik életük.
Borongó esthomályban látsz egy őszi tájt,
Áthatlan köd takarja, mint egy szemfedő,
Fekete foltok vannak sárga homokon,
Oly borzalmas ott minden, mint egy temető.
És mégsem temető, nem látni sírjelet,
Rút karók merednek a foltos ködből fel;
Nem lehet nézni azt a szörnyű tájékot,
Mert úgy rémlik, hogy egy véres vesztőhely."
A szellem szólt: "Nem rokonszenvre méltó nép,
Mely hűtlenül királya ellen lázad fel
És becsmérelve felsőséget, koronát,
Attól mint vétkes pártütő had szakad el.
A pártütő rabláncot, börtönt érdemel,
A szabadságot az, ki hű és türelmes,
Csak az a nép, mely szereti a királyát.
Királyi kegy és szeretetre érdemes."
"Felséges rokonom", szólt most a királyné,
"Nem pártütő a nép, mely nyíltan jogot kér,
De az, mely alattomban lázad ellened,
És hűség, ragaszkodást színleg csak ígér.
A nyíltság tüköre a lelki fensőség,
A titokzatosság rút álnokságból áll,
S ki orvul támad gyanútalan lelkekre,
Az útonálló, ki a bűnnel cimborál."
A szellem szólt: "Ne vitatkozzál hosszasan,
Az óra múlik és az idő elhalad,
Ki célhoz akar jutni, annak futni kell,
Mert ki lassan jár, az attól elmarad.
Én nem bocsátkozom te veled alkuba,
Nekem te tőled nem egyéb csak a szíved kell,
Mit hogy ha készséggel nem akarsz megadni,
Én erőszakkal halál árán veszek el."
"Ki igaz ügyet véd", felelt a királyné,
"Azt nem sújthatja az ítélet, sem kárhozat,
És a ki ártatlanul hal meg a vérpadon,
Az szeretetből vérzik el mint áldozat.
Ha elveszed a szívemet, mert szeretni,
Nem pedig gyűlölni a magyart kénytelen,
Örömmel fogom eltűrni, mert ne feledd,
Hogy Isten ege nagy, kegyelme végtelen."
Ez égi szavak után mint a buborék,
A szellem eltűnt és az éjjel csendes lett,
Mert csak oly zajtól, mely a keblet dúlja fel,
Csapong korlátlanul a lázas képzelet.
Erzsébet királyné ágyára visszadőlt,
Lelkének izgalmától szíve dobogott,
De mivel nem hitt abban, mi nem ésszerű,
E rémkép elméjében nyomot nem hagyott.

[...]

Csak menj, jóságos királyné és győződj meg,
Hogy méltatlanért nem áldoztad szívedet,
A nép, mely elődödnek életet s vért ajánlt,
Nem marad adós, mikor visszafizethet.
Vagy bárki légy, ki rokonszenvvel térsz hozzá,
A lelke fájni fog, de szívét megkapod.

Erzsébet életének megéneklése az 1857-es magyarországi körúttal és a magyarok szívélyes fogadtatásával folyatódik. A kiegyezés megkötése, az uralkodó és a magyarok kibékülése, melyet a koronázás és utazásai leírásával zár (IV. ének), majd Rudolf halála, tragikus szerelmén keresztül bemutatva (V. ének). Felvázolja Erzsébet gyászát és az antikvitás felé fordulását, (VI. ének), ezt követően a millenniumi ünnepségeken való megjelenését, utolsó magyarországi tartózkodásáét, megjelenítve a királyné fájdalmát, ezen keresztül a magyarok részéről megnyilvánuló részvétet, az eposzt a merénylet leírásával zárja (VII. ének):

Ó borzalom, ó hajmeresztő aljasság!
Ó vérfagyasztó embertelen merészség!
Hogy engedhetted nyugodtan ez ocsmány bűnt,
Te villámokkal sújtó igazságos ég?!
A kire rátámad egy gonosz őrjöngő,
Egy durva reszelőt használva gyilokként,
Midőn a szívébe hatol a rozsdás vas,
Az ajka ártatlanul kérdi: Mi történt?

[...]

Mit vétettél, ó Szent, ki mindig jót tevél,
Hogy ilyen szörnyű módon kellett kimúlnod?!
Te égi sugár, kinek ártott jóságod,
Hogy undok latorkéztől kellett elhullnod?!
Vagy azért kellett meghalnod, mert szerettél
Egy földre tiport, porba fúló nemzetet,
A melynek méltatlan és gyászos végzete
Megrendítette igazságos lelkedet?!

[...]

És mivel igaz volt elviselt fájdalmad
És tiszta az a vér, mely sebeidből folyt,
A vértanúknak dicshalálát szenvedted
És áldozatod Isten előtt kedves volt.
És a hány vércsepp bugyogott ki a szívedből,
Midőn a kíméletlen gyilok járta át,
Ugyanannyi drágakő lesz ez a mennyekben,
Mely feldíszíti vértanúi koronád.

[...]

És lengje áldás körül azt az égi trónt,
Mely örök dicsőséget ad és fényt neked;
Elgyötört szíved kárpótlást lel mindenért,
Mit itt a földön méltatlanul szenvedett.
És sugározza szép arcod' be dicsköröd,
Hadd láthassák az angyalok is milyen szép,
S ragyogjon nemes lelked igaz gyémántja
Az égben is mint el nem múló eszménykép!


(Forrás: Internet)

Erdélyi Zoltán: Erzsébet királyné emléke



Alkalmi gyermekszínjáték egy fölvonásban
(Részletek)

Az iskolából hazatérő Tibor és Márta meséli édesanyjának: szeptember 10-én Erzsébet emlékünnepélyt fognak rendezni. A gyermekek nem hallva még a királynéról, feladatul kapták, kérdezzék meg otthon szüleiket erről. Ennek kapcsán a szerző a főszereplő édesanyával mesélteti el Erzsébet királyné történetét, a hangsúlyt másra helyezve:

[...] Volt egy ország, szegény ország, Magyarország

Ritkán rakott fészket benne a boldogság.
Harcok dúlták, kirabolta a török... német...
De kihevert minden csapást, s újra éledt.
Egyszer aztán megjött kedve, égő vágya -
Nem a hírre, nem a fényre... szabadságra!
Azt gondolta, azt akarta: szabaddá lesz!
Új vér árán, új könny árán, új hazát vesz!
Új hazát, mely szabad legyen, mint a többi..
S 48-ban - jól tudjátok - szent harc tört ki.
Nem volt öreg, nem volt gyermek, csak mind hősök,
Félistenek, kikről aztán dalt írtak a hegedősök
Csattogott a kard acélja, sebet adva,
S szállt a zászló diadalról, diadalra!
A zsarnokra átkot szórt az ágyú hangja,
Szabadságról himnuszt zengett hősök ajka!
De nem soká' tartott ez az édes mámor..
Fogy a magyar... s nőttön-nő az ellentábor.
Megrémült a zsarnok-önkény, s társért nézett:
Aki segít leigázni ezt a népet.
Kétakkora bár az ellen, nem bírt véle,
Más zsarnokot kért meg: jönne segítségre.
A magyarra két hatalmas ország támadt...
S beteljesült... letiportak, leigáztak!
Szegény ország! Magyarország! jaj tenéked!
Szent harc után rabbá tették hősi néped.
A bilincsből kard lett, s kardból bilincs újra,
Az felelt a sóhajtásra, az felelt a honfi-búra.
Világos volt a ravatal, arra tették,
Egész ország koporsóját ráfektették.
A szabadság volt abba ott belezárva,
Körülállta egy egész nép, csupa árva!
S jöttek aztán véres napok, csöndes évek,
Dolga akadt ötven hóhér száz kezének.
A hősöket, mind akiknek élete drága,
Osztrák hóhér keze húzta bitófára!
Könny, ha perdült, sóhaj, ha szállt, bűn volt, vétek
A halottért sem sírhattak, akik éltek.
Temető lett az egész ország, Magyarország,
Zászlórúdból fejfát csinált a zsarnokság.
...S akkor aztán jött egy asszony, angyalarccal,
S szólt könnyezve: "Hagyjatok föl e rút harccal!
Fegyvertelent eltiporni gyáva érdem,
Ezt a harcot a szívemmel meg nem értem!
A hóhér-bárd sohse osztott igazságot,
Van még isten, ki megbüntet ily gazságot!
Vége legyen ennek a sok gyilkolásnak,
Hóhérpadot, bitófát én meg ne lássak!
Embert ember ne gyilkoljon, támogasson!
Ezt mondom én, Erzsébet a - magyar asszony!"
S mint arkangyal színaranyból formált kürtje,
Ajka ezt az áldott hangot szerte küldte.
Béke fakadt szava nyomán, áldott béke,
S föllélegzett Magyarország árva népe!
Gyászos felhőn utat tört a nap sugára,
S ki előbb sírt, kedvet kapott mosolygásra.
Temetőben virág nyílott, s a fejfákra
Ráhullott a megbocsátás szelíd fátyla.
A régholtak meglelték a síri álmot...
Élő többé nem könnyezett... megbocsátott!
S ki egy ország szent békéjét visszaadta,
Ki a magyart rabságában el nem hagyta,
Ki a sínylőt nagy szívéhez fölemelte,
Sohsem múló szeretettel megszerette,
Könnyet törölt, sajgó sebet meggyógyított,
Vértől ázott rögből piros rózsát nyitott,
Aki szent volt, aki jó volt, aki drága...
Azt szemelte sorsa épp' ki mártírságra!
Hajh! de mennyi szomorúság, bánat érte!
S fényes napja, hogy hanyatlott le az éjbe!
Minden könnyét elsiratta egy fiáért,
Bebolyongta a világot nyugalmáért.
S óh borzalom! szívét - bár bú gyötörte -
Álnok gyilkos a tőrével általdöfte!...
Jó volt, míg élt, s vértanú lett, szentté vállott -
Mikor nemes lelke tőlünk égbe szállott!
Kire mindig könnyes szemmel emlékezünk:
Ez volt a mi nagy királynénk, Erzsébetünk!

Jókai Mór: Erzsébet emlékezete

Erzsébet királyné Benczur Gyula festménye


Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblára, hanem az emberi szívekbe. Ez az emberszeretet és honszeretet vallása.

Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek.

Aki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, aki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, aki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve a vallásnak.

Hát az, aki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, aki egy kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, aki a trón és az ország közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!

Az volt a boldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt magam előtt. Elkezdve azon hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt mint menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, amikben mint áldó nemtőnk, mint őrző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle sugározni.

Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.

Amit a hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női szív megoldotta, összeköté.

Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzóleumok fogják megörökíteni, de minden ércnél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. - Ott, ahol a szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s ahogy a szenvedést felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap, amíg csak szenvedők lesznek a világon, akik az égre emelik kezüket, s onnan várják megszabadításukat.

A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők mind-mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalunkat, Erzsébet királynét. És bizonyára ott találják.

Nem hagyhatott el ő bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai visszavonzzák őt a hazához, s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek, égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.

Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a mártírok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik korona is dicsőíti fennkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font aureolája.

A legmagasabb helyről ezt a szót hallottuk a legnagyobb fájdalom kitörésében: "Ha tudnák a magyarok, miket tett őérettük a megdicsőült királyné!"

...Tudják.

Nincs honleány, nincs hazafi, akinek a krédójából ez a tudás hiányoznék.

S amíg a magyar szívekben forró vég fog bugyogni, addig bizonyára mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh, megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozunk teérted, hisz Te az örök üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te viselted szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket ismered, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szentek sorában, s látod színről színre Istent; de mi kérünk Téged esedezve, hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához, hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinek békességet, egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet, s áldja meg hosszú élettel, dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, akit a Te angyali szellemed ihlessen az égből, mint egykor a földön, hogy népeinek boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.

Krúdy Gyula: Erzsébet



Csendes méla bánattal telik meg a lelkem, ahogy leírom ezt a nevet. Olyan ez a bánat, mintha napban járnék az elhagyott ligeten halovány ég alatt. Csak sejtelem az, ami azt beszéli bennem, hogy hervadóban a fű, a fa, a virág. Az élet. Minden. Ahogy reszkető kézzel leírom ezt a nevet.

De mire is gondolok? Fáj valami csak, aminek nem tudom nevét adni, tán nem is ismerem. Hogy ez a szelíd őszi napsugár olyan csendes, olyan tiszta, hogy elmélázva hajtom le a fejem.

Tiszteletteljes hódolattal, mély szeretettel övezem fel magam, ahogy arról a magyar asszonyról írok, aki mindnyájunknak a csókját érdemli, amit köntöse szegélyére csókolunk.

A II. Erzsébetszobor-pályázatra benyújtott pályamű, 1903, Uj Idők

Egy szomorú feketeruhás asszony járja a világot. Amerre megy, az emberek leveszik kalapjukat és elcsendesednek és csak csendesen suttogják egymás közt:

- Itt jár közöttünk a Bánat, az Anyai szeretet, a Fájdalom - két birodalom első asszonya, két birodalom legszomorúbb asszonya.

Csendesek maradnak az emberek, mert a bánat szent.

Ha közénk jön, ha hazajön a messzi tengerekről, akkor ünnep van a két magyar rónán, de csendes ünnep. Mikor áhítattal telik meg a szív, halk imát sóhajt el az ajak - amint a stációkat járják szürke nagyhéten a lehajtott fejű emberek. Az út mentén a szenvedés kék virágai nyílnak.

Ahogy szenved, ahogy fáj az ő nagy szíve, ahogy szomorú - véle szenvedünk, véle fáj a szívünk, komor magyaroknak. Mert ő a jóság, a szeretet a tisztaság.

Egyszer megmozdult itt alattunk a föld. Régen... Milyen szomorú idők következnek ezután! A vérrózsák helyén kizöldült a fű, a hantok felett is, de fekete volt a nap, ami az ifjú világra sütött. Hajh, sóhajtsunk és feledjünk!

De hogy kisütött újra az édes istenadta nap! Hogy felszáradtak a könnyek! Hogy csitult a fájdalom. Azt a máma szomorú szíve nagy sebével tengereket járó asszony tette. Odaillesztette a kezét a nagy halott szíve helyére, meg is simogatta, rá is mosolygott, a nagy halott felnyitotta a szemét, megmozdult és megcsókolta azt az asszonykezet, amelyik visszahozta őt a fekete nap országából a nyílt szabad ég alá. Régen.

A csókunkat a köntöse szegélyére csókoljuk, mert tisztább, szomorúbb, nemesebb asszony nincsen rajta kívül.

Vajon - ha ott vár a hajója a kék nagy vizeken a mérhetetlen kék ég alatt - , ha zöld, vidám hegyeken, mély, bús völgyeken, ijesztő bérci szakadékokon azzal vágtat véle a vaskocsi, ha a koronás termekben fény és pompa közepette felséges urának oldalán áll - vajon szabad-e egy pillantásra szívének nagy terhe? - Tudna-e mosolyogni, tudna-e vidám lenni egy pillantásra csak, ha feléje szállna a boldogság minden illata, ha az ő egyetlen fiát nem adja többé vissza soha, soha semmi!?... Ha örökkön csak rá kell gondolni, aki elment innen?...

A nagy égen vándorfelhők szállnak tengerekről tengerekre, a magasságból lehallik kiáltása a vándormadárnak, a színes felhők alatt zúgva röpül belé a végtelenbe a szél - vajon ha a vándorfelhőt látja, a költöző madarat, a végtelenbe hajtató szelet, ha hallja - beszél-e velük, üzen-e valamit a felhővel, a madárral, a széllel, annak, aki olyan messzire van ide, hogy tán a sóhajtás sem ér el odáig?

Egy nagy fehér hajó ring a nagy vízen. Csendes hajó, alig hogy száll. Annak a födélzetén ül a legszomorúbb asszony. Fekete a ruhája, halovány az arca, a szava sóhajtás, körülötte a nagy víz, felette az ég - néma mind a kettő, néma körülötte minden. De minek is szólna akármi - égi zene, avagy földi hang, sírás, avagy vigalom -, mikor az mindhiába volna, nem térne vissza sohasem az, aki innen egyszer elment. Régen...Hányszor zöldült ki azóta a fű, hányszor fakadt új virág a régi helyén, hányszor sírtak azóta a földön, hányszor mosolyogtak, hányszor feledtünk mindent és mindenkit - csak a legszomorúbb anya nem vidul fel, nem felejt soha, hiába zöldül ki újra a föld, hiába fakad új rózsa a régi helyén.

A szíve fáj.

Hisz régen tudjuk, hogy a szíve beteg neki, ott lakik a fájdalom, ami nem szűnik meg soha egy pillanatra sem.

Erzsébet királyné Bártfa-fürdőn, 1895, Budapest

A Singer és Wolfner cég hirdetése, 1898, Uj Idők

A királyasszony szíve beteg, tudós doktorok felteszik az okuláréjukat és lapoznak a tudomány könyvében. Egy nemzet hallgatja visszafojtott lélegzettel a messziről érkező híreket. - Csak fehér galambok szálljanak Naunheimből, és rekedjenek kívül a hiób-hírek fekete hollói. Halljuk, a beteg szív gyógyul, ő a tiszta, a szép, a nemes a miénk marad továbbra is, ha szomorúan, ha szenvedőn is. Csak a miénk maradjon.

Csendes mély bánattal telik meg a lelkem. Olyan az a bánat, mintha szelíd őszi napsugárban járnék az elhagyott ligetben halovány ég alatt.

Mikszáth Kálmán: Mikor utoljára láttuk



[...]

Hármat koppantottak a pálcás urak s belépett a királyné régi sugár termetével. Leült a trónon ura mellé balról Magyarország patronája. Ezer szem szegeződött a trónra, melyre újonnan hímezték Magyarország címerét ibolyavörös mezőre s melynek mennyezetét két nagy hófehér strucctoll- bokor díszíti, a hajdan nemzetiszín strucctollak helyett. De még több szem nézte a királynét.

Ott ült fekete csipkével áttört magyar ruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden: haja átkötve gyászfátyollal, magyarosan, a hajtűk és gyöngyök mind feketék voltak. Csak az arca volt fehér és végtelenül szomorú... Egy mater dolorosa.

Ah, a régi arc ez még. Az, melyet a bűbájos képekről ismerünk: a vékony, nemes vonások, az elől lenyírt kicsi haj, mint a selyem rojt húzódik a homlokra s fönt a dús hajfonat minden koronánál szebb korona. Ő az, ő, de a bánat már rajta hagyta nyomait az arcon, sokat pusztított - a kép még ugyanaz, csakhogy úgy tetszik, mintha ködben volna.

Erzsébet királyné R. Hirsch Nelly rajza az Örökimádás templom javára sokszorosított imakártyán, 1900-as évek, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár

Erzsébet királyné A II. Erzsébet-szoborpályázatra benyújtott pályaterve Zala-Bálint és Jámbor művészeknek, Vasárnapi Ujság, 1903. június 21

Nagy szempillái le vannak eresztve, élénk, kedves szeméből nem látszik semmi; ott ül csendesen, majdnem érzéketlenül, mintha nem látna senkit, nem hallana semmit. A lelke, óh a lelke másutt lehet. Egyetlen mozdulat, egyetlen tekintet nem jelzi érdeklődését. Olyan, mint egy fehér szobor a szomorú fehér arcával. Viszi-viszi a nagy bánatot mindenüvé, és hiába koppantanak háromszor a pálcás urak, az a nagy bánat el nem ijed attól, vele jön ide is.

És aztán elkezd beszélni Szilágyi, szép lassan, ahogy a trónnál illik. A király hova tovább figyelni kezd. Egy szó, egy gondolat megkapja és a szeme ott csügg a nagy nemzeti szónok ajkán - de a királyné arczára semmi sincs írva. Semmi, semmi. Olyan fehér és olyan mozdulatlan.

Hát egyszer csak belevegyíti a szónok a királyné nevét is. Még csak a szemöldje sem rezdül. Beszélhetnek a szoborról a szobornak.

De a királyné nevének hallatára egyszerre csak felzúg az éljen. És milyen éljen az! Mintha a szívekből szakadna ki egy érzelmi zivatar. Megremegnek a trónterem sárgás márványfalai. Valami csoda hang volt az, melyet nem lehet leírni vagy megmagyarázni. Volt ebben az éljenben zsolozsma, harangzúgás, tengermorajlás, gyöngédség, érzés, még talán virágillat is.

S az érzéketlen felséges fej megmozdult. Gyöngén, alig látszólag intett köszönetet. Valami csodálatos kegy volt abban.

S az éljen fölharsant még erősebben és nem akart megszűnni percekig, - szállt-szállt föl a boltozatokig és megrengette a boltozatokat. A fehér strucc-tollak reszketni látszottak a hang-hullámoktól. Az ország nagyjai és törvényhozói nem elégedtek meg a mámoros kiáltásokkal, kalpagjaikat, csalmáikat lengették s egy sűrű erdő támadt fönn az emberek feje fölött sastollakból, kócsagokból, hűs szellőt támasztva a fojtó meleg levegőben. Ilyen legyezője is kevés királynénak volt még.

A szónok abbahagyja beszédét és várja, míg a féktelen lelkesedés lecsillapul. Hasztalan; nincs határa.

A királyné lesüti fejét... és az a hófehér arc egyszerre csak elkezd pirosodni... mindig jobban-jobban . Először csak nem olyan fehér többé, azután olyan, mint a frissen szűrt tej, mintha rózsaszínnel volna befuttatva, azután piros lesz mint az élet, piros, egészen piros.

Milyen káprázat! Ferencz József király mellett ott ül egy életpiros királyné.

Egy percig tartott az egész. Szemei tágra nyíltak, s a régi ragyogás kicsillant belőlük.

S a szemekből, melyek úgy tudtak valaha mosolyogni, hogy egy szomorú országot vidítottak föl, egy könnycsepp buggyant ki. Százan és százan látták a drága csöppet. Meg volt a reciprocitás. Egy mosolygó ország föl tudta vidítani a királynét.

De csak egy percig tartott.

A felséges asszony szeméhez emelte csipkés zsebkendőjét, eltörölte vele a könnyet. Az éljenzés megszűnt, a szónok folytatta a beszédet s a királyné arcáról kezdett lassan-lassan lefogyni a pirosság, mint ahogy a kés pengéjéről szemlátomást illan a ráfújt lehelet.

Egy perc és a király mellett újra ott ült a gyászba borult királyné, a mater Dolorosa halványan, csöndesen, érzéketlenül, mint egy fehér mozdulatlan szobor, mely egy édes arcra emlékeztet.

Mikszáth Kálmán: Adieu! Adieu!

(Erzsébet királyné 1898. Carl Pietzner és Ludwig Angerer - forrás: internet)


Egy kép az udvari életből

A "magyar hercegnő" Mária Valéria beteg volt, a picike szép arcon rút himlők mutatkoztak, a királyi gyermek önkívületben feküdt forró lázban, selyem mennyezetes ágyacskájában.

A Burg folyosóin másképp hangzottak az udvaroncok léptei, s arcuk bizonyos aggodalmat fejezett ki. - Ezek az emberek mindent képesek kifejezni.

Benn a beteg szobájában gondos udvarhölgyek, ápolónők lesték minden mozdulatát, s orvosok figyelték meg minden lélegzetvételét, a pirinkó kacsók minden percben más-más pápaszemes úr markába vándoroltak, aki onnan megállapítsa a diagnózist, az ütér verését. A kis homlokról a gyöngyöző forróságot szelíd szemű asszonyok puha keze törülgette le...

De a beteg kínosan nyögött: egyik sem volt az anyai kéz. Az a bűvös kéz, amelyikben minden benne van: meleg, amikor fázunk, hűs, mint a harmat, ha forró lázban szenvedünk, enyhítő, mint a balzsam, ha a nyitott sebet érinti, az a kéz, amely nem fáj soha, melynek érintése mindég üdv.

A királyné nem volt a beteg mellett.

Eleinte még a himlő ki nem fejlődött, még csak a láz volt meg, Erzsébet semmit sem akart arról tudni, hogy ő a királyné: csupán anya volt. Több mint a királyné.

Maga akart virrasztani kedves betegje ágyánál, maga akarta neki beadni a gyógyszereket, melyeket aranytárcán tartott ott aranyos ruhába öltözött szolga. Mit ért mindaz a medicina az aranytálcán is csak medicina!

Maga akart ott virrasztani az anya, de környezete nem engedte; rábeszélték, hogy kímélje egészségét, mert ő királyné is: a királyné több mint az anya.

És mert királyné, csak néha-néha ment át a beteghez, hanem annál gyakrabban tettek neki jelentést a hercegnő hogylétéről. A jelentések mindig aggályosabbak lettek.

A kis hercegnő arca egy reggel csak olyan lett, mint a vörös posztó.

S ez a vörös arcocska besötétíti az egész Burgot, még őfelsége a király is felhős homlokkal intézte reggeltől estig az államügyeket.

A folyosókon baljóslatúan suttogták az udvaroncok, palotahölgyek:

"A szegény kis hercegnő himlőben van."

Az anya, a királynő kétségbeesett, mikor hallotta: éppen az öltözőasztalnál, a toalett között találta a szomorú orvosi jelentés. Oda akart rohanni a beteg szobájába, de egyszerre csak megállott, a felséges úrnő lábai földbe gyökereztek: eszébe jutott neki, hogy ő szép asszony.

És, oh, ez több az anyánál, több a királynőnél is!

Egy szép asszony hogyan menjen be egy himlős beteghez! Megrezzent, megreszketett és szomorú arccal visszafordult.

Tegnap talán még így sóhajtott: "egy szegény királyné még anya sem lehet..."

Ma már így sóhajtott: "egy szegény szép asszony királyné sem lehet..."

Benn, a termeiben a velencei tükrök, mint hattyúnyakát, karcsú derekát, szép halovány arcát mutogatták, egyre csak integettek feléje: "szép vagy, szép vagy Magyarország királynője!"

De az anyának úgy fájt most ez a szépség, és mégsem volt ereje kockára tenni azt. Mit mondanának másnap az aranyos velencei tükrök?

Oh, ezek a kegyetlen velencei tükrök, akik igazabbak az udvaroncoknál, akik nem hazudnak sohasem, akikre nem lehet ráparancsolni!

A kis királykisasszony ezalatt még rosszabbul lett. Mikor eszméleténél volt, édesanyját kívánta, de az nem jött, nem jött, és a környezetének tett szemrehányást a gyermek, hogy az ő mamáját talán nem eresztik hozzá.

Pedig a tükrök, azok a csúf tükrök, azok nem eresztették.

Ezalatt egyszerre közelgett az idő, mikor a királynénak el kellett utaznia Angliába, hol a nyár egy részét szokta tölteni. Eljött végre az elutazási nap is, de a királykisasszonyt még mindig nem látta, s még mindig beteg volt.

Képtelenség lett volna úgy elmenni az anyának, hogy beteg lánykáját ne lássa. Hátha nem is fogja látni soha többé az életben.

De bemenni nem lehetett. A himlő ragadós és nem kíméli a királynőket sem. Jaj annak a szép arcnak, amelyiket összecsókol!

Az udvari hintó már be volt fogva odalenn, minden, minden készen állott. Csak még a búcsú van hátra a picinytől.

A beteg szobájába egy ablak nyílt. Azon az ablakon át belátott a királyné, s megzörgette az üveget.

- Mama! Mama! - sikoltott föl Mária Valéria, s arcán a mosoly fényes szivárványa tündöklött.

Kis kezét feléje nyújtá, fölemelkedni erőlködött, ő, a beteg, hogy odamehessen az ablakhoz.

- Adieu! Adieu! - kiáltott be a királyné, s kezével búcsút intett. Majd elborult fényes arca, s könnyek folytak le rajta.

Oh, ha akkor föl lett volna találva a mód: szépnek maradhatni s mégis megölelni a kis Máriát, összevissza csókolná azt, anyai szíve nemes vágya szerint...

Egy darabig habozott, küzdött magával a szép királyné, de aztán lankadtan leereszté fejét, s még egyszer suttogá távozóban: Adieu! Adieu!

- Adieu! Adieu! - visszhangozták a Burg ódon, néma falai.

Mikszáth Kálmán: A királyné mint feleség


Sok mindenfélét írnak a magyar lapok a királynéról: hogy évtizedek óta elvonult nemcsak a politikától, de minden szerepléstől, még az udvar apró-cseprő dolgai, kellemetes történetkéi, filigrán, pókhálószerű intrikái se érdekelték - pedig ez a királynék recevierje - ők itt és így szövik a történelem vásznát.

Minden előkerül most. Egy kosár anekdota. A mi bájos csecsebecséink, melyek mind az bizonyítják, hogy egyszerű volt és jó és hogy szeretett minket. Elmesélik barangolási kedvét, gyalogos kirándulásait lakatlan erdőségekben, hogy mennyire szerette a természetet és mennyire kerülte, szinte gyűlölte az embereket. De hát nem volt-e igaza? A finom lelkek előre sejtenek. A természet nem bántotta, emberkéz ölte meg.

Önök nem pszichológusok, akik ezen csodálkoznak és nem értik a fájdalmas anyát, a mater dolorosát, a ki menekül vérző szívével, bánatos emlékeivel idegen tájakra, újakra és mindig újakra. A fák, ezek jó barátok. De ezekből is csak az újak. Az új fák nem emlékeztetnek semmire.

De csak tovább, csak egyre tovább. Egyik tájék sem az igazi.

Erzsébet királyné Bártfán, 1905, Erzsébet királyasszony emlékének

A fák nem lehelnek sehol annyi oxigént, hogy szabadon, boldogan lélegezhessék, a füveken nincs annyi harmat sehol, hogy a bánatot elmossa, a tenger nem morog olyan hangosan sehol, hogy szívének fájdalmas dobogását megtompítsa.

De ebben a szörnyű lelki vergődésben is van egy szál, amit nem kíván elejteni, van egy fénysugár, mely a régi, a valódi életéből átnyúlt abba a másikba, amit keresett, de nem bírta megtalálni: a hitvesi hűség, a gyöngédség királyi férje iránt. Ez átverte magát a rettenetes apátián - s nem egy példa csillan ki az átláthatatlan ködből, melybe kedélyvilágát burkolta, hogy csak látszólag nem érdekelte semmi a világi zajból, hogy félénk aggódással csüggött férjén és csodálatos női ösztönnel igyekezett elhárítani minden bánatot, ami ét érhette. Most a legutolsó napokban épen úgy, mint régebben.

Mikor a horvát címersértés hozta háborgásba a magyar közvéleményt, Tisza, az akkori miniszterelnök és Szapáry Gyula, az akkori pénzügyminiszter, Bécsbe utaztak, hogy a királynak jelentést tegyenek s az elégtétel módját is megbeszéljék ő felségével. A kérdés igen kényes volt, mert a sértés nagy kaliberű - a magyar címerre nem lehetett rámondani, hogy feslett pléh, az országgyűlés minden pártja zúgott - a szegény, jó Bedekovics szégyellte magát és mutatkozni se mert nyilvános helyen, az ebédjét is szobájában ette az "Angol királynő"-nél, míg másrészt komplikálta az elégtételvevés módját, hogy a Ház közjogi tudósai olyasmit okoskodtak ki a törvényből, hogy Horvátországban az állami épületeken a magyar címer használata nem egészen evidens. Akár úgy van, akár nem úgy van, de elégtétel mégis kellett.

A miniszterek tehát Bécsbe mentek és a Burgban folyt a tanácskozás a király elnöklése alatt. Jelen volt még a két miniszteren kívül Orczy Béla báró és egy negyedik miniszter, aki a részleteket nekem mindjárt akkor elbeszélte.

De e részletek bármilyen érdekesek legyenek is, nagyjában fölöslegesek ebben a keretben, amelybe felhasználom. A lényeges csak az, hogy a királyt nagyon lehangolta a tanácskozás, mely kora délután kezdődött és benyúlt az esti órákba. Látható idegességgel ismételte:

- Igen kellemetlen ügy.

A miniszterelnöknek az volt az előterjesztése, hogy a magyar címer katonai pompával tetessék vissza az állami épületekre, a honnan leszaggatták.

A király a törvényhez ragaszkodott.

- Az nem lehet, ha nincs rá törvény.

- De a sértést mégis reparálni kell, az ügy nem maradhat - hangsúlyozták sorba a miniszterek, lefestvén újra és újra a magyar nemzet méltó fölháborodását.

A király sokáig habozott, végre teljesen kifárasztva mondá:

- Ám jó, tétessük fel katonai parádéval a magyar címert, de aztán azonnal le is kell venni. Így meglesz az elégtétel is és a törvény se szenved.

Tisza Kálmán jéghideg arca kigyúlt:

- Az nem lehet felséges uram. Ennyivel mi haza nem mehetünk.

- Hát mit kívánnak? - kérdé a király izgatottan.

- Az egyedül megfelelő felség, és egyszersmind a legkevesebb, amit ebben a kérdésben kívánni lehet és kötelességünk is kívánni, hogy a címer tétessék fel katonai pompával és addig hagyassék ott, míg aztán a magyar országgyűlés később a maga határozatából levéteti.

Az uralkodó nem osztotta ezt a nézetet, mire Tisza és a többi miniszterek sorba kifejtették álláspontjukat, előadva egész körülményesen érveiket és lefestve élénk színekkel a helyzetet. De a király nem, nem. Tehát új oldalakat kezdtek kieszelni... A király szemlátomást kedvetlenebb lett és ingerlékeny s mikor már elég jól megtámogatták a magok igazait, mindig odacsapott nekik egy ellenérvet, már-már kimondta volt az ultimátumot, midőn jó szerencse, belépett az ajtón a szolgálattevő kamarás és halkan jelenté:

- A felséges asszony már várja felségedet.

Ebédre voltak menendők együtt Károly Lajos főherceghez.

A király lecsapta az aktákat az asztalra, fölkelt a székéről és elhagyta a tanácskozási asztalt magyarázat nélkül, még csak a kezével se intve búcsút az ámuló minisztereknek. Csak aztán később fordult vissza a terem közepéről s nem minden felindulás nélkül szólt:

- Holnap folytatjuk.

A magyar miniszterek meglehetős nyomott hangulatban távoztak. Rossz kilátások voltak másnapra. Ha nem lett volna előre megváltva a páholyuk az Operába, bizony el se mentek volna, hanem otthon, a bank-gassei kopott házban búsúlnának, hogy miképpen kell majd haza menni. De mégis csak elmentek és kedvetlenül hallgatták az opera áriáit.

Egyszer csak a második felvonás végén megnyílik a páholyajtó és belép rajta sima, elegáns lépteivel és mozdulataival Nopcsa báró, a királyné udvarmestere, frakkban, fehér szegfűvel gomblyukában.

- Hát te honnan jössz? rohanták meg egyszerre.

- A Károly Lajos főherceg ebédjéről jövök. A királyné küldött hozzád.

- Én hozzám? csodálkozék Tisza.

- Igen, igen - és közelebb hajolva Tiszához halkan folytatá: A királyné igen aggódik és azt a parancsot adta nekem, hogy rögtön keresselek fel.

- Aggódik és miért?

- Hogy a könniggrätzi csata óta nem látta a királyt olyan levertnek, szomorúnak, mint ma este a minisztertanácsok után. A fölséges asszony azt üzeni, hogy éppenséggel nem tudja miről van szó, de arra kéret, hogy ha lehet engedj.

- Tisza elkezdett pislogni, szaporábban, mint szokott. Ez mindig azt jelentette, hogy el van érzékenyülve. Egy darabig némán bámult maga elé, aztán a maga egyszerű pátosz nélküli modorában adta meg a választ:

- Mond meg a királynénak, hogy a felséges királyért és a dinasztiáért az életemet is odaadom, ha kívánják, de épen az ő és a dinasztia érdekében nem engedhetek abból, amit kértem.

Nopcsa báró visszament legott a válasszal. Hogy mi történt aztán, homály födi. De csodák-csodája, minden megváltozott. Reggelre mosollyal fogadta a tanácsba összegyűlt magyar minisztereket a király s felhőtlen homlokkal, vidáman adta beleegyezését a kormány előterjesztésébe. Mi kergette el a homlokáról a felhőket? Isten tudja. A konstatálható adatok csak idáig szólnak. A többiről már csak sejteni lehet, hogy egy vállán áthajló, szelíd, jóságos hang:

- Engedj uram, férjem a szegény magyaroknak.

Sarka Lajos: Decemberi rózsa



Haló szirmokkal még egyszer
rámosolyog a kertre;
ravatalát: a bús avart
a szél ide seperte.

Alig nyilott s holnap a dér
halál-csókjába fonnyad.
Rabolni jön a büszke tél
utolsó virágunkat.

Egy méh búcsúzót döngicsél
mély bánat-muzsikáján,
csókot int vissza rá a nap
s itt marad holtan, árván.

(Forrás: a szerző családja bocsátotta rendelkezésre)

*

Sarka Lajos unokája így vall Nagypapájáról:

Sarka Lajos Szatmáron született 1906-ban, de csak egészen ifjú éveit töltötte ott.
A tanítóképző elvégzése után (ha jól tudom, Csíkszeredán végezte). Különböző kisebb településeken tanított, majd a Bihar megyei Cséffán végleg letelepedett. Ott ismerte meg nagymamámat, akivel összeházasodtak, majd később Nagyszalontára költöztek. Itt dolgozott tanítóként, majd magyartanárként, egy időben iskolaigazgatóként.
Közben verselgetett, verseit különböző irodalmi folyóiratoknak küldte el. Néhányszor verspályázatot is nyert velük. Nem írt nagyon sok verset. Egy kisebb kötete jelent meg Hírek a rózsafáról címmel (Szigligeti Társaság, Nagyvárad 1936.)
Gyakori témája volt az ősz, az elmúlás, az emberi lét törékenysége. Kislánykoromból emlékszem, többször is mondta, hogy az ősz a kedvenc évszaka, akkor még nem értettem, hogy miért.
Egy gyermeke született, édesapám, aki Nagyváradon telepedett le, így később nagypapámék is odaköltöztek. Itt élt élete végéig, 1998-ig. Szép kort élt meg, 92 éves volt.
Sok szép emléket őrzök róla, ő tanított meg írni-olvasni is, gyerekként én is, a testvérem is írogattunk verseket, amelyeket nagy örömmel olvasgatott.